"Csak akkor tanuljuk meg a víz értékét, ha kiszárad a kút."
A családom mindig is érzékeny pont volt számomra. Próbáltam idegen környezetben a lehető legkevesebbet mondani róluk, hogy ne nyomják rá a bélyeget a rólam alkotott képre. De mostanában, amikor már kevésbé érdekel, mit gondolnak rólam mások, beszélni is könnyebb erről a témáról. Általában nem is akarják elhinni, amikor elmondom a teljes történetet. Mindig megvan a veszélye annak, hogy azt hiszik, én vagyok a rosszindulatú. Pedig nem. Ez maga az igazság.
Kellett egy kis idő, hogy ülepedjenek bennem a dolgok, és írni tudjak. Persze ez még koránt sem annyi idő, amennyi alatt fel tudtam volna dolgozni a történteket. De most annyira nyomja a lelkemet, hogy muszáj kiadnom magamból, vagy úgy érzem megfulladok.
Kezdjük a legelején, hogy teljes képet kapjatok. Nem igazán volt felhőtlen a gyerekkorom. Akkor még csak annyit fogtam fel az egészből, hogy szigorú anyám van, és nem mehetek le még a játszótérre sem, amit tökéletesen belátni az ablakból, mert ott volt a ház mellett. De le is jöhetett volna velem. Nem tette. Úgy kellett mindent kikönyörögni, de a legtöbb esetben nem is sikerült. Ha valami rosszat tettem, teszem azt a falra firkáltam, nem egyszerű dorgálást kaptam. Hanem verést. Vagy jó pár óra babszemeken való térdepelést a sarokban. Emlékszem, egyszer el is aludtam ott, úgy keltett fel, hogy térdepeljek. Nem hiszem, hogy valaha is annyira rosszat tettem, amiért ezt érdemeltem volna. Vagy akkora bűn, hogy egy öt éves kislány "játszik"? Ezt mindig akkor csinálta, amikor apa nem volt otthon, vagy ha otthon volt és szerette volna, akkor apa nem hagyta, mindig megvédett. Talán ez az egyik oka annak, hogy hozzá kezdtem el inkább kötődni. Ő mindent megadott nekem, mindent megtett értem, tőle kicsikarni se kellett az engedélyeket, és megvédett. Anyától már féltem, de biztonságban éreztem magam, amikor apa otthon volt, mert tudtam, hogy akkor nem árthat nekem.
Nem az volt az egyetlen "trauma", hogy anyám így viselkedett velem. Kiskoromban többször is molesztáltak. Ez igazán olyan téma, amiről nem szerettem soha beszélni, és nem is tud róla csak két ember. Az egyikről pedig senki. De most megérett arra, hogy leírjam. Igazából az előző szakaszra visszatérve, lehet, hogy örülnöm kellet volna, hogy anya nem enged le a játszótérre. Mert ha nyugodtan ültem volna otthon, lehet ezeket sose élem át. Szerencsére komoly dolog nem történt egyik esetben sem, de mély nyomot hagyott bennem. Ami ilyen mélyen érintett, lehetett az bármilyen régen, emlékszem rá. Szóval a lényeg, hogy amúgy van egy hat évvel idősebb bátyám. Anya általában úgy engedett csak le a játszótérre, hogy ő is velem volt. Voltak más gyerekek is, akik lejártak, mert tízemeletes házban laktunk. Viszont ők inkább a bátyám korosztályához tartoztak. Igazából senki nem volt, aki olyan kicsi lett volna, mint én. De én gondoltam, jól van ez így, elleszek velük. Egyszer az egyik fiú félrehívott. Azt akarta, hogy mutassam meg magam neki meztelenül, ő pedig már mutatta is a saját "játékszerét". Éreztem, hogy ebből baj lehet, így gyorsan kitaláltam valamit. Azt mondtam neki mindjárt jövök, ő elhitte, én meg elbújtam. De attól a naptól kezdve, folyamatosan "üldözött". Furcsa, hogy még csak öt éves voltam, mégis tudtam, mit akar, azt is, hogy ez rossz, és én nem akarom, hogy ezt tegye velem. Egyszer már a falhoz is szorított. Nem tudtam többé átverni a trükkjeimmel. Szerintem hajszál híja volt, hogy nem erőszakolt meg, ugyanis pont jöttek arra felnőttek, és gyorsan elengedett, én pedig szaladtam, ahogy csak bírtam. Hetekig nem mozdultam ki. Beszélni természetesen nem beszéltem róla. Akkor kezdődtek a spontán sírások, amit anya úgy nyugtázott, hogy egy hisztis kislány vagyok.
A másik eset - amiről senki nem tud - az a saját bátyám volt. A játszótér mellett parkolt egy régi trabant, soha nem ment vele senki sehova, és a többi gyerek, rájött, hogy ki tudják nyitni. Azzal szórakoztak, hogy beültek a volán mögé és úgy tesznek, mintha vezetnének. Egyszer mondták nekem is, hogy üljek be, nézzem meg, milyen. Kicsi voltam és kíváncsi, így beültem. Mint kiderült, korábban telebeszélték a bátyám fejét a hülyeségeikkel. Utánam küldték, ő meg rám mászott, a többiek pedig kintről élvezettel nézték. Sikítottam, rúgkapáltam, mert már nem volt idegen a molesztálás számomra, és nagyon féltem. Valahogy sikerült úgy megrugdosnom, hogy ki tudtam jönni a kocsiból. A többiek nagyon nevettek. Nem tudom, hogy rajtam, vagy azon, hogy így elpáholtam a tesómat. Egyet tudtam. Féltem és sírtam. Többet már egyáltalán nem volt kedvem a játszótéren lógni...
Szellemileg ezektől függetlenül gyorsan fejlődtem. És eljött egyszer az a pont, amikor túlszárnyaltam tudásban az egész családot (a miértjét nemsokára). Saját magamból kiindulva, hiszem, hogy egy jó iskola jó tanárokkal nagyban hozzájárul a gyermek szellemi fejlődéséhez. Mert nekem elhihetitek, ha az anyámtól kaptam volna a tudást, akkor sehol sem lennék. Nekem szerencsém volt, mert megfogadta anya a nevelési tanácsadó javaslatát, így a város egyik legjobb általános iskolájába járhattam. Már első osztálytól kezdve volt angol óra és már másodiktól volt informatika. Ez - ha van is - nagyon kevés helyen van így szerintem. És imádtam is tanulni. Abba menekültem akkor az otthoni zűrök elől. Mert végig úgy nőttem fel, hogy a szüleim veszekedéseit hallgattam. Már tíz évesen ismertem a pénz értékét, és azt tudtam, hogy nem vagyunk gazdagok. De ahogy teltek az évek, úgy kezdett kitisztulni minden előttem.
Nem érdekelt igazából, hogy egy strébernek tartottak az iskolában, és arra voltam leginkább jó, hogy lemásolják a házi feladatot, meg súgjak nekik a dolgozatoknál. Jó ideig én büszke voltam rá, hogy az egyik legjobb matekos vagyok, hogy a legjobb helyesíró vagyok az osztályban, vagy később, hogy az egyik legjobb fogalmazásokat én írom. Nem mindig voltam kitűnő, de megesett néha. Nem azért tanultam, mert volt konkrét célom, vagy elvárták tőlem. Azért tanultam, mert élveztem.
Tizenkét éves koromban kezdtem el főzni, és már akkor is nagyobb tehetségem volt hozzá, mint anyának. És meg is szerettem a főzést, mint elfoglaltságot. Büszke voltam rá, hogy apának jobban ízlett az a hagymás tojás, vagy pörkölt, amit én akkor készítettem, mint anyáé, akinek lett volna már pár éve megtanulni, hogyan készül. És onnan tudtam, hogy anya nem főz jól, hogy a saját főztöm fényévekkel jobban ízlett nekem, mint az övé. Amikor pedig ő főzött szívesebben ettem én is, de apa is vajas kenyeret.
Szóval, hogy mitől is szárnyaltam túl őket? Az első megvilágosodás akkor jött, amikor végzett a bátyám a nyolc általánossal, és jelentkezett egy szakmunkásképzőbe, ahol sorra kapta az egyeseket. Anya ezt nem tudta mire vélni, mire beszélt az iskola igazgatójával, aki azt javasolta, hogy folytassa ott az iskolát, ahol a nyolc osztályt is végezte. "Kiderült"... Bocsánat nevetnem kell. Szóval akkor tudta meg (újra) anya, hogy a fia értelmi fogyatékos. Mert azt csak úgy el lehet felejteni, hogy oxigénhiánnyal született... És már a nyolc általánost is egy speciális iskolában végezte, ahol hozzá hasonlók tanultak. Kész röhej, nem? De pár évre rá, találtam egy papírt. Anya gyerekkorából való. Csináltak neki egy IQ tesztet, és kisegítő iskolát javasoltak neki, 65-ös IQ-ja miatt. És ami fel volt tüntetve még a papíron, az a "veleszületett gyengeelméjűség". Ez volt a második megvilágosodás, és már tudtam, tőlük nem is várhatok sokat. Magamat és apát sajnáltam. Mert normális okos emberként két ilyen menthetetlen idióta mellett élni, egyszerűen elviselhetetlen. Azt érzed, hogy te is meghülyülsz. És nem, nem vagyok megértő, de nem is vagyok bunkó. Húsz hosszú évig tűrtem a hülyeségeit. Ő tehet a depressziómról, a dührohamaimról, arról, hogy sose tudtam megnyílni, szinte meg se szólaltam, és ezért állandóan kigúnyoltak az iskolában, de ha a gúnyolódás nem lenne elég, ő tehet arról is, hogy utáltak.
De menjünk szépen sorban. Kezdjük azzal, hogy ha a testvérem egy normális családban nő fel, akkor nem lett volna ekkora idióta. Akkor lett volna, aki megnevelje. De így a mai napig minden hülyeséget csinál, a boltba nem lehet elküldeni, mert még azt is elrontja, valamint mindenben az anyját majmolja. És ez a legnagyobb baj.
Anya lusta, mint a dög. Meg a legnagyobb hipochonder, aki a világon létezik. Őt magas vérnyomással százalékolták le, és onnantól kezdve nem is dolgozott, kapta a 27.000 Ft-ját havonta és elvolt. Na nem a saját pénzéből. De most komolyan. Magas vérnyomás? Hallottatok már ilyet?! Szedj vérnyomáscsökkentőt és húzz dolgozni!!! Ja, hogy ő nem is akart. Mert apa keresett annyit egyéni vállalkozóként, hogy el tudja tartani az egész családot. Ő gürizett végig, anyám meg mit csinált? Elhordta felesleges dolgokra, "kaja" álnéven. Csak tudjátok miért ettem inkább egy szelet vajas kenyeret magában, az ő öt-hatezer forintos "pörköltje" helyett? Mert nála az a csontos egész csirkemellet jelentette, mindenféle darabolás nélkül, a kelleténél háromszor több sóval és vagy két liter olajjal egyszerre. És mindent hasonlóképp csinált. Ehetetlenül olajos, túl sós vagy nyers. Vagy az összes együtt. Soha nem volt pénz ruhára, vagy esetleg édességre, mert annyira önző volt, hogy ami neki elsődleges volt, azt mindenképpen meg kellett venni, a gyerekei csak második helyen álltak. Apa pedig a lista legvégén.
Jött a csapás, visszahívták felülvizsgálatra, és a korábbi 30%-os rokkantsága helyett lett valami 13%. Van Isten! - gondoltam. Persze csak magamban röhögtem egy jót, mert tudtam én, hogy semmi baja, az is hülye volt, aki 30%-ot adott a magas vérnyomásra. De ő dühöngött, évekig fellebbezgetett, meg ment újabb és újabb felülvizsgálatra, mert ő "nagyon beteg". Neki az ízületei is fájnak, neki minden baja van. Az agyában. Eszébe sem jutott, hogy munkát keressen, pedig addigra apának abba kellett hagynia a vállalkozását is, csak a nyugdíjat kapta. Mert ő tényleg beteg volt. Csípőprotézis, nem egyforma lábhossz (az elrontott műtét miatt), csontritkulás, meszesedés, gerincsérv. Ő soha nem panaszkodott. Amikor eltört a lába is ráállt, azt mondta, biztos nincs semmi baj. Nem tudom, hogy lehetett ennyire erős. Én belehaltam volna, ha csak a felét kell átélnem a fájdalmainak. És ő... Mégis dolgozott. Hogy aztán az a nő, akit nem nevezek anyámnak, így leamortizálja. Testileg, szellemileg és mindenhogy máshogy.
Anyának - természetéből adódóan - nem voltak barátai, még a rokonai is kerülték ha tehették. Így csak azt láttam, milyen otthon ülni a TV előtt. Ugye azt se nagyon engedte, hogy bárhová menjek. Nem tudtam kapcsolatokat kialakítani. Nem adta meg ennek a lehetőségét. Nem engedett nyári táborba, mert "nincs pénz". Nem tudtam beilleszkedni. Plusz a nevelési módszerei miatt alapból magamba fordulós voltam már ovis koromban is. Emiatt az oviban, általánosban meg középsuliban is csak a gúnyolódást kaptam. Hogy szinte nem is beszéltem. És anyám még otthon is azzal tömte a fejem, hogy barátokat szerezni rossz dolog. Amikor még kicsi és befolyásolható vagy, akkor ez sokat ront a lelki fejlődésen. Szóval hiába értem el egy bizonyos tudásszintet, amire azért büszke lehetek, lelkileg azóta sem vagyok rendben. Ráadásul társult hozzá az is, hogy míg kislányként vékony voltam, amint megjött az első menzeszem, rettenetesen sokat híztam egy éven belül. Már nem volt elég gúnyolódás tárgyának az, hogy "néma" vagyok, akkor már "dagadt" is voltam. Mondtam, a "stréber" jelző még nem is zavart. És akkor, mivel "nem volt pénzünk" így régi rongyokban jártam, egy idő után már másoktól kapott ingyen holmiban, ami újabb okot adott arra, hogy rajtam röhögjenek. Komolyan, minden pénz "kajára" ment el, amiből soha nem ettem szinte egy falatot sem.
Egyébként az általános iskolát még valahogy túl is éltem, de a középsulis éveim voltak a legrosszabbak. Ott már sokkal kegyetlenebbek a diákok. Akkor már igazán szükségem volt a könyvekre, az írásra, a zenére, meg bármire igazából, csak kellett valami, ami eltereli a gondolataimat, különben minden áldott nap csak sírtam volna. A spontán sírások. A középsulis évek alatt már csak titokban, a fürdőszobában, vagy akkor, amikor nem volt otthon senki. De amivel megutáltatott engem anyu, és amit soha nem tudtam neki megbocsátani az az volt, hogy "nem volt pénzünk az osztálypénzt fizetni". Annyira megvetettek amiatt, hogy "ingyenélő" vagyok. A legtöbbet a szalagavatóért sírtam. Én is részt akartam venni. De akkor se fizette be az osztálypénzt. Ott voltam, de csak a fellépésen. És mindenki gyűlölt. Lehet el sem kellett volna mennem. Elvileg annak kellene életünk egyik legszebb napjának lennie nem? Nekem egyáltalán nem szép emlék. És mind a két lábam be volt fáslizva a fellépés alatt, annyira fájt, alig bírtam ráállni. Gondoltam áldozatot kell hozni. De tényleg nem volt olyan jó, mint amilyennek elképzeltem. És utána egész őszi szünetben csak feküdtem, mert nem bírtam járni. Megérte? Nem.
Ott van még az is, hogy egy hülyével nem lehet vitatkozni. Nem tudom, próbáltatok-e már, de még az elképzeltnél is rosszabb. Mindenképp neki van igaza, minden úgy van, ahogy elmondja, akkor is, ha például egy korábbi eseményt mesél, és te jelenetről jelenetre és szóról szóra el tudnád mesélni mi történt, és mi hangzott el, ha ez őt rossz fényben tünteti fel, akkor biztos, hogy nem úgy volt, te HAZUDSZ, és te vagy a hülye természetesen. Az ilyen helyzetek szülték a dühkitöréseimet és dührohamaimat. Amikor már nem tudtam elengedni a fülem mellett a sok ócsárolást rólam, és elkezdtem kiabálni anyával, ami olykor már odáig fajult, hogy remegtem és sírtam. Na meg persze volt pofon is.
18 éves koromban túl korainak tartotta, hogy van valakim (pedig ő volt az első barátom), 20 évesen még nem költözhettem el. És nem a korom miatt, dehogyis! Hanem mert nem házasodtunk össze, plusz "Itt vagyok betegen, ki fog engem ápolni?". De nem érdekelt. Már tizennyolc éves koromban se szólhatott volna bele az életembe, húsz éves koromban meg pláne, csak röhögtem magamban azokon a fenyegetőzésein hogy rendőrrel hozat vissza, ha elköltözöm...
Anya csak akkor hívott természetesen, ha kellett neki valami, mert olyankor "Te okosabb vagy nálam, segíts már!", de ha bármi nem úgy alakult, ahogy ő szerette volna, akkor el voltam hordva mindennek. De apa jött sokszor látogatóba, és gyakoriak voltak a fél órás vagy még annál is hosszabb telefonbeszélgetések. Októberben aggódva hívott fel, hogy nagyon fáj az ujja. Tudtam, hogy korábban megsérült munka közben, mondtam is, hogy menjen vele orvoshoz, de sose akart semmivel orvoshoz menni. De ez már nagyon fájt neki, így végül megfogadta a tanácsomat. Kiderült, annyira elfertőződött a sebe, hogy amputálni kellett az ujját. Talán itt kezdődött a lavina. Mert e között és a nagyobb baj között csupán egyetlen hónap telt el. Lehet, hogy nem kellett volna olyan hamar elkezdenie dolgozni vele. Lehet, hogy ha még pihen, akkor nem is történik semmi baj. De ő csak átkötötte minden nap, és ment dolgozni. Nem írtak neki véralvadásgátlót a műtétje után, előfordulhat, hogy ennek a gondatlanságnak a következménye. Én erre nem is gondoltam, de másoknak megfordult a fejében. Pár héttel később felhívtam, mert rossz idő volt. Esett az eső és nagyobb bevásárlást szerettem volna. Kértem, hogy vigyen el kocsival. El is jött, és az odafele úton még semmi baj nem volt. Hazafelé jövet viszont éreztem, hogy csúszkál a kocsi jobbra-balra. Gondoltam, az eső miatt csak nem mozdul el ennyire. Vagy ennyire rossz lenne a látási viszony? Mert utána már azt láttam, hogy átcsúszik egyik sávból a másikba, és majdnem ráhajt a padkára. Úgy szóltam rá, hogy mit csinál. Mondta, hogy nem lát túl jól. Akkor kezdtem pánikolni, tudtam, hogy baj lesz. Elkezdtem irányítani hogy "picit jobbra, picit balra, tartsd egyenesen!", de amikor már majdnem otthon voltunk a kereszteződésben rossz sávba állt és muszáj volt letérni. Valahogy egy kis utcába irányítottam, hogy forduljunk vissza. Ott majdnem összetört egy másik kocsit. Az adrenalinszintem az egekben volt. Képzeljétek azt, hogy egy vakot irányítotok az anyósülésről, miközben ő vezet. Én se tudom hogy jutottunk haza, de remegve szálltam ki a kocsiból. Utána behívtam, hogy pihenjen egy keveset. Összedobtam neki gyorsan egy kis ebédet, mert azt mondta, szédül, fáj a feje, és tudtam, hogy egész nap sose eszik csak este. De talán csak áltattam magam, hogy ennyi a baj. Evett kb két falatot, de inkább egy kávét kért. Az első dolog, amit megbántam, hogy csináltam neki kávét. Mert a kávé is tolja fel a vérnyomást. A második, az az, hogy hallgattam rá, amikor azt mondta, nem kell orvos, csak pihen egy kicsit. De azért nem engedtem, hogy volán mögé üljön, így egy barátnőmet hívtam fel, hogy vigyük haza. Pedig a mentőket kellett volna. Egy órával később hívott, hogy még mindig nincs jól, mondtam, hogy valahogy jusson el a sürgősségire, mert ez nincs rendben. Legközelebb már keresztapám hívott - ő a kórházban dolgozik - hogy viszik a kórházba, mert valószínűleg stroke. Az is volt. Szerencsére még időben elkapták és "csak" bal oldali látótér kiesést okozott, így a jogosítványát el is vették volna, mert azzal nem lehet vezetni. De gondoltam annyi baj legyen, ennél sokkal komolyabb baj is lehetett volna, de nem lett.
Vajon az a "gondatlanság" is közrejátszott az egész lavinában, hogy egy hét után haza is engedték? Hiába mondtam anyáméknak, hogy nyugalomra van szüksége, most az egyszer legyenek tekintettel rá, és ne vitatkozzanak se vele se egymással körülötte. De hülyékre bízni egy gondos ápolásra szoruló beteget? Nekem kellett volna otthagynom a munkámat, és helyette magamhoz venni őt, akkor talán most is közöttünk lenne.
Egy héttel később nekem magamnak kellett hívni a mentőket. Mentem hozzá látogatóba, és senki nem volt otthon, aki vigyázzon rá. Úgy találtam rá, hogy teljesen tág volt mind a két pupillája, és már semmit sem látott. Míg az előző stroke-ot a túlságosan magas, ezt a túl alacsony vérnyomás okozta, és már komolyabb kárt is tett, mint az előző. Mikor a kórházba mentem, és már stabilizálták az állapotát, nem volt magánál. Nem ébren, mert fent volt. De teljesen félrebeszélt. Azt hitte otthon van. Azt hitte jó pár héttel vagy hónappal korábban van. Azt mondogatta aznap délelőtt még vasat hegesztett. Folyamatosan a távirányítót kereste. Ilyen állapotban látni őt... Pokolian fájt. Tudtam, hogy ha valahogy helyre is jön, soha nem lesz magánál. Akkor már katétert és pelenkát is kapott, nem úgy mint előtte, le volt szíjazva és rácsos ágyon feküdt.
Egy hétre rá nagymamámat is bevitték ugyanarra az osztályra, így két helyre jártam látogatóba. Ő előtte pár hónappal kapott stroke-ot, és akkor ennek a szövődménye miatt vitték be, mert rohamot kapott. Nagyon rossz állapotban volt ő is. Közeledett a Karácsony. Nagynéném nagymamámat már hazavitte, nekünk is dönteni kellett, hogy ápoljuk-e otthon apát vagy intézzenek neki az elfekvőben egy helyet. Anyu ragaszkodott hozzá, és hazavitte. Kár volt engednem, határozottnak kellett volna lennem az ápolását illetően.
Nagymamám két ünnep között meghalt. Januárban temettük. Akkor aput ismét be kellett vinni, mert anyuék olyan szinten nem törődtek vele, hogy teljesen kiszáradt és veseelégtelensége lett. Akkor keresztapám azt mondta, hogy az lesz a legnagyobb csoda, ha életben marad. És valahogy én is éreztem, hogy ebből már semmi jó nem sülhet ki. Tudat alatt sejtettem, de azért titkon még reménykedtem, hogy mégsem így lesz. Akkor már az elfekvőbe helyezték át. Ott már nem látogattam. Nem akartam. Megszakadt a szívem, valahányszor olyan állapotban kellett látnom. Sose tudta, hogy én vagyok az, sose ismerte fel a hangomat. Nem így akarok emlékezni rá - gondoltam. Mert tudtam. Igen tudtam, de próbáltam tagadni. Tagadtam, mert nem voltam még felkészülve a búcsúra. Amikor azon a bizonyos reggelen éppen angol dolgozatírás közben megláttam keresztapám nevét a kijelzőn, tudtam. Mégsem akartam elhinni. Teljesen összeomlottam a hírtől, remegő kezekkel pakoltam össze, az éppen csak elkezdett dolgozatot odaadtam tanárnőnek, és hazarohantam. Egész nap sírtam. Most is sírok. Minden nap hiányzik. Csak valamikor erősebben kitör belőlem, valamikor elterelik a figyelmem. De a súly nyom. Nem volt velem minden nap miután elköltöztünk, mégis teljesen egyedül érzem magam nélküle. Amióta elvesztettem, gyűlölök egyedül lenni. Ha egyedül vagyok itthon, megesik, hogy pánikrohamot kapok. De olyankor mindenképpen felszínre törnek az érzelmeim, és olyan embereken és olyan formában vezetem le, ahogy nem kellene. Ezért éreztem idejét végre megírni ezt a bejegyzést.
Ő volt az egyetlen fontos ember számomra egész életemben. De az elvesztésével nem egy kis darabot téptek ki belőlem. Hanem a teljes szívemet. Ami még most is fáj, de remélem idővel enyhül. Remélem, sikerül feldolgoznom és elengednem...
