Hogyan készíts menő képeket a közösségi oldalakra 2. (Haladóknak)

A közösségi oldalakon folyamatosan változnak a trendek, ezzel a tömegesen megjelenő fényképek stílusa is. Az előző bejegyzésben próbáltam "örökzöldeket" hozni, de az a néhány beállás és póz korántsem fedi le a népszerű Facebook és Instagram képek összességét. Ezért hoztam még néhányat, hogy biztosan menők lehessetek, és ennek eléréséhez legyen miből szemezgetni.

Mielőtt tovább olvasnád azonban mindenképp nézd meg az első részt - ha még nem tetted -, hiszen az alapokat ott sajátíthatod el!

A párkapcsolattal kezdeném, hiszen az az előző posztból egy az egyben kimaradt. (Micsoda? Nincs pasid? Azonnal irány fel a Tinderre, és ha két órán belül nem lesz máris egy "örökkéimádlakszerelmem" pasid, akkor add is fel, soha nem érhetsz fel a népszerű Insta-lányokhoz.).

#withmylove #forevertogether

Ha megvan az áldozat, akkor minden egyes együtt töltött perceteket oszd meg valamelyik - de inkább az összes - közösségi oldalon, ahol fent vagy.

Elsőként jelentkezz be mindenhonnan, bárhová is mentek, ha a sarki kisboltba, akkor is, mert egyszerűen mindenki kíváncsi rá. Az se rossz, ha élő adást indítasz, amikor olyan eseményen vesztek részt, ami irigylésre méltó. Muszáj a követőknek azt hinni, hogy ők ezt soha nem tehetik meg, hogy ilyen kiváltságosak csakis ti lehettek.

Vegyük a képeket. Ezek azt hiszem klasszikusak, és legalább az egyikbe mindenki belefutott már valahol.

1. Fogd a párod kezét, miközben ő vezet, a képen ne csak az a romantikus elem legyen rajta, hogy kéz a kézben utaztok, hanem a kocsi kormánya, hogy lássák, neked BMW-d, Audid vagy Mercedesed van. De leginkább BMW-d. (Ez is egy BMW, csak rossz logót raktak rá).

2. Álljatok a tükör elé, te legyél elöl, a fiú mögötted, és védelmezően karoljon át. Te mindenképpen a telefonodat nézd, a barátod pedig vagy a tükörbe nézzen, vagy adjon neked egy puszit, mindkét megoldás tökéletes. Azért fontos, hogy te legyél elől, mert neked kell a kisebbnek és törékenyebbnek lenni, akit meg kell védeni, mert az aaaannyiiiira romantikus.

Sajnos közöttünk csak hét centiméter magasságbeli különbség van, így behajlított térdekkel hajtottam végre a gyakorlatot. Mindenképp olyan pasit keress magadnak, aki vagy húsz centivel magasabb., mert a látszat a fontos! Nyilván egyszerűbb, ha te magad is csak 160-165 vagy. De nem tehetek róla, hogy magasra nőttem...

3. Hátulról fotózott kézfogós, sétálós kép. Azt a látszatot kell keltenie, hogy a pasid "lesifotót" csinált rólad, nem pedig egy előre megbeszélt és beállított kép. És mennyire cuki, ezt azonnal meg kell osztani, mert senki más fiúja nem csinál ilyesmit, csak a tiéd, és ennél romantikusabb dolog nincs is a világon...

4. Egyencipő. Egyforma márka, egyforma szín. A fenébe, nekünk csak egyforma márkára futotta... Lényeg, hogy a követőitek pusztán abból, hogy egymással szembe állított lábaitokat fotóztátok, rögtön oda fogják képzelni az egész testeteket. Ahogy egymás szemébe néztek - és nem a telefont bámuljátok, hogy jó lesz-e a kép -, és mindjárt megcsókoljátok egymást.

Ha már az előbb szóba került a kocsi. Fotózd le a poharas üdítődet - de inkább a poharas kávédat -, miközben vezetsz, vagy szimplán fotóztasd le magad valakivel, miközben vezetsz - lényegtelen, hogy nincs jogsid, csak menőzöl más kocsijának vezetőülésén. Itt is fontos, hogy valami drága luxusautó legyen, különben nem menő. De a legjobb, és abszolút a kedvencem, amikor az anyósülésen utazol, teljesen szabályellenes pózban, mondjuk a lábaidat felrakod a műszerfalra. Buzdíts nyugodtan másokat erre. Egy esetleges balesetnél növeljük az esélyt a halálra. És ha már baleset és kocsik, mindenképp csináld meg az "In my feelings challange"-et, anélkül soha nem lesz elég követőd.

#funnyfaces

Vágj teljesen lehetetlen, "vicces" fejeket. Vagy legalábbis, amire a többség azt hiszi, hogy az. Ilyenkor jön az, hogy "te végre megmutatod az igazi arcodat is, nem csak pózolsz, annyira természetes, humoros és szerethető ember vagy", miközben mindezt ugyanúgy csak a kamera és a követőid kedvéért teszed.

Ha szerencsés vagy, és hajlékonynak születtél, akkor mindenképp mutasd meg, mit tudsz. Mert akkor azok a lányok, akik még lehajolni is nehezen tudnak, szimplán azért, mert nem olyan rugalmasak az ízületei, szintén még értéktelenebbnek fogják gondolni magukat. A híd és a spárga mondjuk nagyon alap, ha több lájkot akarsz bezsebelni, akkor mindenképpen valami extrémebb mutatványt hajts végre. Mondjuk elég népszerű a kézenállás, miközben a lábaid és a feneked a falnak támasztod, vagy amikor szintén kézenállásban a levegőben csinálsz spárgát.

Fotózd le magad a próbafülkében. Még jobb, ha kiraksz Insta-sztoridba összeszerkesztve két képet, és megkéred a követőidet, hogy szavazzák meg, melyik a jobb, melyiket vedd meg. Minél drágább helyre menj, minél márkásabb ruhát vegyél magadra, és még ha nem is veszed meg, hitesd el velük, hogy ott lóg már a szekrényedben a darab. (Én sajnos egy kínaiban voltam, azt a felsőt meg is vettem, ami alapból se lett volna drága, de 30% kedvezmény is volt rá).

Ha elmész valahová nyaralni, nem maradhat ki, hogy a tengerparton ülsz, hátad mögött megtámasztod magad, miközben valaki lő rólad egy képet. Az egyik lábad legyen kinyújtva, a másik behajlítva, és mindenképp nyomd ki a melleid. Ha nem futja drága nyaralásra, akkor is keress valami szép, vízközeli helyet!

#szerelmem #életem
(Köszönöm Dórinak, amiért megengedte, hogy Macsó is szerepeljen! <3)

Nem hagyhattam ki a kutyás képet. Mindenképpen valami ölebed legyen, yorki, csivava, de a legjobb egy pomerániai törpespicc. Mutasd meg a világnak, hogy te mennyire gondoskodó vagy, és hogy nálad jobban senki nem szereti a kis kedvencét. Egy kutyus vagy egy kisgyerek - a kisgyerek még inkább, főleg, ha már tizenöt évesen keresztanya vagy - garantáltan megduplázza a lájkaid számát!

#nomakeup

Direkt ezt hagytam a végére, mert erről azért van mit beszélni. Előástam az ezer éves sminkcuccaimat, egyetlen kép erejéig, és vagy fél órán át sminkeltem, aztán le is mostam, amikor elkészült a kép.

Azzal nem is lenne baj, ha valaki egy natúr sminket felvisz, bár ahhoz se rakja oda, hogy #nomakeup, mert van rajta. De kíváncsiságból rákerestem instagramon erre a hashtagre, és tényleg hozott ki olyat, akinek még csak nem is természetes sminkje, hanem tényleg tűzpiros rúzs, egy kiló alapozó, festett szemöldök és minden, amit el tudtok képzelni az arcán volt, és betette alá a nomakeup hashtaget.

Mivel ez az utolsó bejegyzésem a témában, így nem hagyom úgy, mindenféle iránymutatás nélkül a bejegyzést, mint az elsőt. Különben nem lenne semmi értelme, azon kívül, hogy akit nem érint a téma, az jót nevet rajta.

Az egyik legnagyobb probléma talán az, hogy egy menő kép kedvéért életveszélyes helyzetekbe is sodorják magukat a fiatalok. Hány olyan esetről hallottunk már, amikor felmásztak magas épületek tetejére egy kép kedvéért, és az volt életük utolsó fotója? Az, hogy a kocsiban így pózolunk, ahogyan mutattam, semmiben nem különbözik attól. Ugyanúgy életveszélyes, ha vezetés közben fotózgatod magad, nem úgy utazol, ahogy kellene, vagy szimplán megcsinálod az "In my feelings"-et. Azért, mert láttál egy-két idiótát, akik ezzel próbálnak lájkokat gyűjteni, egyáltalán nem kell az ő példájukat követni. Mert ha te is megcsinálod, és meg is osztod, akkor te magad is arra ösztönzöl másokat, hogy csinálják, és ez egy örök körforgás marad.

A másik, ha te azt érzed, muszáj megmutatnod a világnak, mennyire boldog párkapcsolatban élsz, akkor egyáltalán nem élsz boldog párkapcsolatban.  Pontosan az a pszichés berögződés ismerhető fel benne, hogy nem érzed jól magad, félsz, hogy másoknak feltűnik, hogy nem is vagytok egy álompár, és ha nem osztasz meg egy képet, akkor azt fogják hinni valami probléma van. Pedig tényleg az van. És azon a lájkok nem segítenek, csak te magad.

Végül pedig, attól, hogy megtanultad szépen sminkelni magad, és előnyösen fotózni, a valóságban egyáltalán nem leszel szebb. Sőt, a saját önbizalomhiányodat ráaggatod másokra is. Úgy fotózod magad, hogy szebbnek tűnj, hogy mindkét nem álmélkodva nézze a képeidet. A pasiktól kapott pozitív visszajelzés önbizalmat ad neked, az pedig, hogy a lányok is olyanok szeretnének lenni mint amilyen te vagy - a képeken -, még többet. De ezt mind azért csinálod, mert egyáltalán nem vagy megelégedve magaddal, és függsz attól, hogy mit gondolnak rólad mások. Emellett, mivel egy illúziót keltesz a képernyőn, a hozzád hasonlóan önértékelési zavarban szenvedő lányokat még nagyobb lelki válságba taszítod.

Annak kellene terítéken lennie, milyenek is a nők valójában. Hogy nem kell töménytelen mennyiségű smink a szép archoz, nagyon minimális is megteszi. Hogy nem kell se filter, se Photoshop, mert természetes valójában szép mindenki. Hogy a karcsúbb alakhoz nem kell salátán és chia magon élni, mert vannak sokkal táplálóbb egészséges ételek is, plusz edzés nélkül a diéta nem is ér sokat. És persze azt, hogy ha valaki túlsúlyos, akkor sem szörnyeteg, nem olyan valaki, akit ki kell taszítani a társadalomból. Ezekért már sokan küzdenek, de még  sincs akkora sajtóvisszhangja, mint a "másik oldalnak". A szépségipar be is csődölne, ha azt mutatnánk, hogy mindenki úgy szép, ahogy van. Mert akkor egyetlen terméket sem tudnának eladni. Ezért ők is alávaló módon lecsapnak az ilyen önértékelési zavarral küzdő lányokra, és elhitetik velük, hogy csak akkor lehetnek szebbek, ha agyonsminkelik magukat, ha koplalnak, ha a koplalás mellet még szednek fogyasztó kapszulákat stb. És ez nagyon nincs rendben.

Boldog könyvfüggő vallomásai - Book Tag #1.

Sziasztok!

Kihívtak életem első Book Tagjére, és annyira örülök neki! Mindig néztem molyon, hogy csinálják, és vágytam rá, hogy valaki végre gondoljon már rám is. Tudom, hogy másoknak egyébként fura lehet, elgondolkozhat, hogy ebben mégis mi a jó, de szerintem jópofa dolog. Ez olyan, mint régen, 2012-2013 körül, amikor a blogger közösségben terjedtek a „díjak” a rengeteg kérdéssel, és a végén tovább kellett adni másoknak. De ez szerintem attól azért jobb. Főleg, mert könyvekről van szó!

Szóval ez úton is köszönöm a kihívást Kriszti515-nek, az ő teljesítését itt olvashatjátok.

1. Miért szeretsz új könyveket venni?

Mert miért ne? Egyébként én nagyon sokáig csak a kötelezőket olvastam. Volt azt hiszem három Pony Clubos könyvem, de azokat sem olvastam. Anyám mondogatta mindig, amikor mentem volna valahová – ami egyébként is ritkán volt -, hogy ha annyira unatkozom fogjak meg egy könyvet és olvassak. Egyébként neki voltak könyvei, nagyrészt Danielle Steel kötetek, amik nem érdekeltek. Így egyszer nekikezdtem az egyik lovas könyvnek. Aztán még elolvastam vagy négyszer, mert nagyon megtetszett, és nem is igen volt más könyvem. Szóval, amikor már igazán rám tört az olvasási láz, akkor már volt internetünk, és tudtam nézelődni, milyen könyv lenne az, amit szívesen elolvasnék. Akkor minden tele volt A Szent Johanna gimi hetedik kötetének megjelenésével, így rákerestem az elsőre. Pont abban a korban voltam, hogy érdekeltek az ilyen történetek, így hát engem is magával ragadott ez az őrület. Hetekig sírtam és könyörögtem anyának, hogy vegye meg nekem. Mással nem igazán tudtam érvelni, csak azzal, hogy ő akarta, hogy olvassak. Igazából máig nem tudom, hogy sikerült elérni, de sikerült. Azóta is ott van a polcomon, dedikálva. Persze, amint kijöttünk a könyvesboltból, és én boldogan szorongattam a kötetet, leszögezte, hogy ő soha többé nem vesz nekem könyvet, mert nem milliomos, hogy ilyesmire költsön. Ha annyira olvasni akarok, iratkozzak be a könyvtárba. Ez volt életében az egyetlen normális, értelmes gondolat. Szóval, ha mást nem, legalább az olvasást neki köszönhetem.

Így nagyon sokáig csak könyvtárba jártam, akkor kezdtem el könyveket kapni és venni, amikor a barátom belépett az életembe. Az első évfordulónkra két könyvet vett nekem. Aztán már én sem tudom, hogy hogyan, vagy milyen sorrendben szereztem be őket, de elkezdtem én is venni, meg tőle vagy a barátaimtól is kapni, és ma már közel harminc könyvem van – úgy hogy nem egyet adtam már el.

Igazából nem tudnám megmagyarázni, miért is szeretem venni őket. Szimplán jó érzés, hogy nem vagyok arra utalva, hogy más visszavigye a könyvtárba, nem kell esetenként szakadt vagy piszkos könyvet olvasnom. És jó látni a saját polcomon azokat a példányokat, amik nagy kedvenceim. Mert megesik, hogy egy-egy kötetet úgy veszek meg, hogy korábban már olvastam, de kényszert érzek, hogy a polcomon legyen, mert IMÁDOM!

2. Milyen gyakran vásárolsz új könyveket?

Ez abszolút pénzfüggő. Például áprilisban hét könyvet is beszereztem, mert pont KMK szeretetakció volt, meg a Libris pontok beváltási ideje is lejárt volna, és a párom akkor kapta meg az éves bónuszát, így hát nem volt mit tenni. De azóta is csak egyet vettünk – a többi csere vagy ajándék volt mástól, szóval nem ér. De amikor nagy akciók vannak, akkor pénz ide vagy oda, kihasználom őket.

3. Hol szeretsz jobban vásárolni – könyvesboltokban, vagy webshopokon.

Webshopokon. Nincs bajom a könyvebolttal, de én például a Libribe is úgy rendelem a könyvet, mert ha mást nem, legalább 5% lejön az online rendelés miatt. A KMK-s könyvekről nem is beszélve, amik nagy kedvenceim, és soha nem vettem még könyvesboltban teljes áron, amikor az oldalukon mindegyik könyvön legalább 16% kedvezmény van. Tudjátok, minél többet spórolunk egy könyvön, annál több marad egy másik könyvre! ;)

4. Van kedvenc könyvesboltod?

Ha könyvesboltot kell mondani, akkor van a városunkban egy LapX könyvesbolt nevű hely, ahol minden könyv 20%-kal olcsóbb. Nagyon hangulatos, picike sarki bolt, de szeretem. Ott vettük még annak idején A Szent Johanna gimit. A Libri csak a törzsvásárlói kártya miatt jó, de egyébként soha nincs semmi normális akciója. Szóval maradok az online rendelésnél.

5. Szoktál előrendelni?

Nem igazán, mert nem szoktam úgy lenni a könyvekkel, hogy nekem ez megjelenés után azonnal kell. Egyszer rendeltem elő, Lackfi János és Vörös István – Szilágyi Örzsébet e-mailjét megírta verseskötetét, mert – a Librinek talán egyetlen értelmes meghirdetett akciója volt – minden ötödik előrendelő megkaphatta ajándékba, dedikálva. Sajnos nem nyertem, de nem bántam meg, hogy megvettem, mert fantasztikus.

6. Van havi limited?

Egyszer már megbeszéltük, hogy vehetek havi egy könyvet, de mivel nagyon rossz voltam áprilisban, így már az is érvényét veszítette. Nem tudom, egyáltalán mikor kapok megint könyvet. Közeleg az évforduló szívem, és tudom, hogy ezt olvasod. *boci szemekkel néz*

7. Hogy állsz a könyvvásárlási tilalommal – szoktál élni vele?

Persze, amikor spórolás van, akkor spórolás van. Éppen ezért voltam olyan pofátlan, amikor Budapesten voltunk az Árkád Libriben – mert muszáj megnézni még egyszer, mégis csak tízszer nagyobb, mint szeretett városomban lévők -, és a barátom mondta, hogy ha szeretnék könyvet, akkor vesz, én hevesen bólogattam, hogy igen, szeretnék! 

8. Milyen hosszú a kívánságlistád?

Szerintem rövid, egyesek szerint brutálisan hosszú. Nem értem mi baja az embereknek, láttam már nem kevés, sokkal hosszabbat. Most 47 könyv van rajta.

9. Melyik az a három könyv (a kívánságlistádról vagy az előrendeltek közül), amiket most azonnal a magadénak akarsz tudni?

Komolyan? Mind a 47-et. Egyébként nagyjából igyekszem mindig sorrendbe rakni, szóval az első három elem, ezek pedig:

Budai Lotti – Shirzan szerelme

Lisa Kleypas – Botrány tavasszal

Arthur Golden – Egy gésa emlékiratai (részt veszek ajándékozós eseményen, és ez meg van jelölve, hogy megajándékoznak vele, szóval erre már nem kell sokat várnom!)

Az én kihívottaim pedig:

K. A. Hikari az Írásaim tárháza írója

Ágika a Life Next To Us írója

Ewerglow a Chronicles of a Bookshelf írója

gyargret a molyról

és Hóvirág72 a molyról

Ha valakit már esetleg kihívott más, akkor bocsi!

Timi

Milyen a rossz szülő? Avagy hibák, amiket ne kövess el! | Én milyen szülő szeretnék lenni

Három Youtube csatornát követek, de azokat se fanatikusan, csak nézek tőlük videókat. De ma feldobott az ajánlott videók között egyet. Előtte soha nem találkoztam se a csatornával, se a lány nevével sehol. Nem is büszkélkedik olyan óriási feliratkozó táborral a lány, de ezen a videóján közel 160.000 megtekintés volt. És a címe teljesen felkeltette az érdeklődésemet, így nem érdekelt, hogy több mint tizenhét perc, rákattintottam.

Teljesen elképedtem. A lány elég komoly témát boncolgatott, és a történetében szinte teljesen magamra ismertem. A videó végén mondta is, hogy ha van valaki, aki hasonló gondokkal küzd, akkor nyugodtan írja meg neki, mert mindenkinek válaszol, így egy hosszú komment otthagyása után léptem csak tovább a videó második, egyben befejező részére, ami még jobban sokkolt, mint az előző.

Természetesen felidéződött bennem rengeteg emlék, és arra is rájöttem, hogy a múltkor elég rövidre zártam a témával kapcsolatos bejegyzésemet. Szóval ezek a videók megihlettek egy folytatást – amit egyébként is szerettem volna, csak még nem döntöttem el, mit tegyek hozzá a történetemhez. Most viszont már tudom, miről szeretnék írni.

Már évek óta gyűlik bennem a leendő nevelési módszerem, és ezekhez nagyban hozzájárultak anyám megnyilvánulásai. Minden egyes mocskos húzása után én már a születendő gyermekeimre gondoltam, és tudtam, én soha nem leszek ilyen anya. Szóval ebben teljesen egy állásponton vagyok Daisyvel: „Előbb ölném meg magam”.

Eredetileg azt a címet szerettem volna adni a bejegyzésnek, hogy „Milyen a jó szülő?”, de mivel tapasztalatom nincs, és csak azt tudom elmondani, hogy milyen a rossz, valamint azt, hogy én magam milyen szülő szeretnék lenni, így változtattam.

Először mindenképpen szeretnék ellenpéldákat hozni, saját gyermekkoromból vett, valós példákat, hogy mik azok a dolgok, amiktől a legjobban undorodom, ha egy szülő a gyerekével teszi. És legyen szó bárkiről, akinek gyereke van, nem csak arról a nőről, aki megszült engem.

1. Fizikai bántalmazás

Nyilván minden normális ember számára ez szerepelne az első helyen a tiltólistán, nem csak nekem. Nincs annál undorítóbb, amikor a szülő – és legyen szó anyáról vagy apáról, de a férfinél még durvább -, megüti a gyereket. Főleg ha pici, pár éves gyerekről van szó. Arról nem is beszélve, amikor az iszákos férj molesztálja a saját kislányát. Az utóbbiról hála Istennek semmi tapasztalatom, mert édesapám normális volt, és imádott engem, ahogyan én is őt. De mindenki tudja, hogy ez sokkal gyakoribb dolog, mint amennyit beszélnek róla az emberek. Mert tabu téma, és természetesen a legundorítóbb, legaljasabb dolog, ami a világon létezik.

De maradjunk csak simán a verésnél. Anyám minden adandó alkalmat megragadott, hogy bántson, soha semmi nem volt jó, amit én csináltam. Számára a bátyám volt a mintagyerek, az ő szeme fénye. Mert ő szó nélkül megtett mindent, amit parancsolt. Én viszont – még ha csendes is, de – lázadó voltam. Három-négy-öt évesen még nem gondoltam, hogy nekem kellene vezetnem a háztartást, de ő elvárta, hogy mi ketten a bátyámmal sikáljuk fényesre a lakást, amíg ő nyugodtan fetreng, tévézik vagy keresztrejtvényt fejt.

Anyától meg akartam szabadulni, de apát nem akartam elveszíteni. És hiába vártam a pillanatot, amikor végre elválik tőle, az a pillanat soha nem jött el. Pedig én már öt évesen készen álltam arra, hogy a szétválás után kövessem apát bárhová. Így viszont haláláig mérgezte őt…

2. Állandó szidalmazás

A gyerek lelki fejlődésének nem csak az erő kifejtése, de a kimondott szavak is sokat ártanak. Főleg egészen kicsi korban. Akkor próbálják kivívni a szüleik elismerését bármivel kapcsolatban. És egyetlen jó szó elég ahhoz, hogy a fellegekben járjanak. Viszont esetükben nagyon kell vigyázni a megfogalmazással, hangsúllyal is, mert könnyen félreérthetik. Hát még ha konkrétan azt éreztetik a szülők vele, hogy semmibe veszik, hogy utálják.

Én nem voltam rossz gyerek. A lázadó jellememet nem arra értettem, hogy engedetlen voltam. De mondja már meg nekem őszintén, van olyan ember, aki elvárja a négy-öt éves gyerekétől, hogy kitakarítsa az egész lakást? Azzal semmi baj, ha mosogatunk, és mondjuk neki, hogy segítsen, megmutatjuk neki hogyan kell, és ha élvezi, akkor játéknak fogja fel ő is, így mi sem érezhetjük azt, hogy dolgoztatjuk. Emlékszem a porszívót imádtam kiskoromban, így azt, amikor kedvem támadt „játszani” akkor elő is vettem, és végigporszívóztam a szobát. Szórakozásból. Még fénykép is van rólam, hogy a porszívó csöve magasabbra nyúlik, mint amilyen magas én magam vagyok, és harcolok vele. Kicsit idősebb koromban már például szerettem felmosni is, így azt is mókának fogtam fel. De anyától állandóan azt kaptam, hogy lusta vagyok, semmi hasznomat nem veszi, és hogy inkább fojtott volna meg az első percben. Nézzem meg a bátyámat ő mindent megcsinál – aki tegyük már hozzá, hogy intelligencia szint ide vagy oda, akkor is HAT évvel idősebb nálam! Azt is nyíltan kijelentette, hogy azért akart egy lánygyereket, mert már fiú volt, és ha már apának van „segítsége” akkor neki is legyen már valaki, aki segít a házimunkában… Megkért egyszer is szépen? Amikor már mondjuk tényleg olyan korban voltam, hogy nyugodtan kifényesíthettem volna a lakás minden zugát. Jó, persze, magamtól is megcsinálhattam volna. Csak tudjátok mi a baj? Az, hogy amíg baba voltam, addig lakás kinézete volt az otthonunknak. Mire nagyobb lettem, olyan putri lett belőle, hogy azon már a jó Isten sem segített volna semmilyen csodával. De hogy mitől lett putri, azt inkább másik pontban (a következőben) fejtem ki, mert az is egy elég döbbenetes téma.

Egyszer nem éreztette velem a szeretetét, de azt gyakran hangoztatta, hogy bár meghaltam volna a születésemkor. Pedig amíg kicsi voltam, addig én hittem, és reménykedtem benne, hogy kimutatja az érzéseit irántam. Hogy biztosan én gondolom rosszul. De rá kellett jönnöm, hogy tényleg utál. És bárhogy viselkedett, ez akkor is fájt nekem, és mély sebet ejtett rajtam. Mert igenis szerettem volna megfelelni neki. Így viszont elhittem, hogy bennem van a hiba, hogy én csinálok valamit rosszul, azért nem szeret.

3. Elzárkózás a civilizációtól

Erre tényleg nem tudok jobb kifejezést alkalmazni. Mert már több évtizede annak, hogy teljesen evidens, ha egy ember minden nap fürdik, emellett dezodort, parfümöt használ, amikor szükséges, megborotválkozik, nőknél esetleg borotva helyett gyanta, és lányoknál az is, hogy ha nem is kozmetikusnál csináltatják, de maguknak kitépik a szemöldöküket, és ha nem is napi szinten, de legalább alkalmakra kisminkelik magukat. Az internetről és telefonról szót sem ejtek, azért a 2000-es évek elején annyira még nem volt mindennapos dolog, de ma már ezt is a listához adhatnánk. Arra tanítani egy még befolyásolható gyereket, hogy ne fürödjön, és semmit ne tegyen a fent felsoroltak közül, elég elborult. De sajnos ez megtörtént. És megérdemli a dobogós helyet annak ellenére, hogy – remélem – ez nem egy mindennapos dolog, csak az elmebeteg anyám fejében létezik ilyen. Az ő felfogása szerint, mindenféle kozmetika (smink, körömlakk, formára tépett szemöldök), illatszer (dezodor, parfüm) és a test szőrtelenítése is csakis az utcalányok szokása. Annyira prűd volt, hogy amikor már tényleg szükségem volt melltartóra a méreteim miatt, akkor is ki kellett könyörögni tőle, hogy vegyünk. Mert ő nem hordott, és így szerinte nekem sincs rá szükségem.

Nyilván zavart, és tudtam, hogy nincs rendben ez a fajta szigorítás, szóval fürödtem rendesen. Akkor természetesen jött azzal a szöveggel, hogy én csak pazarlom a vizet, de dolgozni nem dolgozom, hogy kifizessem. A kedvencem az volt, amikor magasabb vízszámla jött, akkor mindig én voltam a hibás, mert állandóan – bocsánat a kifejezésért - „áztatom a seggem”. Nem is az, hogy a vízszámlán a hideg víz van szerepeltetve, mert a meleg vizet a távhő szolgáltatta… Mindegy, én egy ingyenélő naplopó vagyok.

Borotválkozni is borotválkoztam titokban, mert éppen elég gúnyt és megvetést kaptam már az iskolában, nem akartam újabb indokot adni erre. Amikor észrevette, olyankor megint hallgattam a rám zúdított kioktatásait.

A dezodort kiharcoltam, parfümöt titokban vettem és rejtegettem, ahogy a sminkcuccokat is. Pedig akkor már tizenhét éves voltam, mégis féltem még mindig a veréstől.

Visszatérve az előző ponthoz, nem gondolom, hogy akár pici gyerekként, akár később nekem kellett volna olyan csodát tennem, amit csak egy felújítás tud, egy takarítás nem. Mivel ők egyáltalán nem tettek azért, hogy normálisan nézzen ki a lakás. Minden sarokban ragacsos, felszedhetetlen mocsok, a padlószőnyeg már nem is szőnyeg, a falakon a hajukból származó kosz vastag rétege, miközben ők jó ha havi egy fürdést beiktattak.

És higgyétek el, volt, hogy a padlószőnyeget nekiálltam sikálni. Körülbelül 4-5 órát vesződtem vele, és én sem tudom hogyan, de lett valami színe a fekete ragacsos lerakódás helyett. De teljesen leizzadtam, a nadrágom, a felsőm csupa szőnyegtisztítós víz volt, a karomat végig csípte a szer, és még a hajam is olyan lett. Egy hét kellett, mire újra szép fekete lett, ahogy ők szeretik. Mert koszos, sáros cipővel mászkáltak lazán a lakásban.

Egyszer direkt otthon maradtam. El akartam kéredzkedni a barátnőimmel valahová. Tényleg csak pár órára. Gondoltam a kedvére teszek. Így miután ők elmentek dolgozni, én nekiálltam takarítani. Én tényleg minden tőlem telhetőt megtettem. Olyan dolgokat súroltam át, amiket talán előtte még soha. Körülbelül öt órámba telt, a hátam rettenetesen fájt. Mire hazajött délután egy óra körül, és arra hivatkozva, hogy ő milyen fáradt, már feküdt is be az ágyba. Már alapból azt rossz volt látni, hogy a rengeteg takarítás után megint koszos cipővel trappolnak végig a lakáson, aztán nem foglalkozva azzal, hogy el van pakolva minden felesleges dolog az asztalról, telepakolták, koszos dolgokkal. Majdnem sírtam már a látványtól is. Miután semmilyen elismerést nem kaptam, félve rákérdeztem, hogy nem tűnik-e fel valami. Mire csak flegmán azt válaszolta, hogy minek kellene feltűnnie. A tesóm szólalt meg, hogy rend van. A tesóm!! Azt mondta, ő nem lát semmit. Elhaló hangon csak annyit tudtam mondani, hogy öt órán keresztül takarítottam. Nem tudtam palástolni az érzéseimet, ez nagyon fájt. Úgyhogy lefeküdtem az ágyra, és hosszú idő óta először hangosan sírtam…

A telefonról és internetről is ejtenék azért egy szót, de mondom a 2000-es évek elején még nem volt annyira gáz. Csak nálunk az internetet 2010-ben kötötték be, miután az osztályban már mindenkinél alap felszereltség volt. Egyedül én nem tudtam msn-ezni, én voltam a számkivetett. Mire nekem lett egyáltalán internetem, az msn-ező korszaknak a legvégét csíptem el. Pár hónapig ott beszélgettem az emberekkel, de utána már teljes hatalmat szerzett a Facebook. És igen, tudom, közösségi média függőség, meg ilyenek. (Egyébként én később a Twitteren éltem ki magam. Mármint a Facebookon szégyelltem volna mindent megosztani, de oda mindent kiírtam). De bennem volt a megfelelési kényszer. Azt akartam, hogy végre elfogadjanak. Nem mondom, hogy nagyon sikerült. Sőt, csak rontott a helyzeten. De ez van, legalább ebből is tanultam. Azt hiszem az volt az a pillanat, amikor benőtt a fejem lágya, amikor a több mint 600 ismerősből (ami nekem így is soknak számított) letöröltem 550-et, mert azokat hagytam, akiket tényleg ismerek, vagy akikkel tényleg beszélek.

Az első telefonomat szerintem tizenkét éves koromban kaptam. Igazából nem tudott semmit, csak hívni lehetett vele. És nem is nekem lett véve, csak apa mondta, hogy neki mégsem kell, mert nem Nokia, és neki csak az kell. Kérdezte, kinek kell. Természetesen azonnal lecsaptam rá. Nem érdekelt, hogy gagyi, akkor is én voltam az egyetlen, akinek nincs telefonja. Így legalább lett. És egyébként ballagás után le is cseréltem. Keresztanyámtól kaptam ajándék pénzt, és elhatároztam, hogy ezt nem fogják elvenni tőlem, mint minden más eddig kapott, vagy gyűjtött pénzemet.  Volt, hogy már tízezret összespóroltam, beváltottam, és egyszer csak eltűnt. Mert anyám elvette. És soha nem kaptam vissza. Határozottan kijelentettem, hogy ezt én fogom elkölteni.

Pont akkor volt már kifutóban a Samsung S5230, és nagyon akciósan lehetett megvenni a Telenornál. Meggyőztem apát, hogy neki csak nagyon kevés összeggel kell kipótolnia, és ez tényleg jó telefon, hiszen ÉRINTŐ KÉPERNYŐS!! Nagyon vigyáztam rá, és négy évig volt a szemem fénye. 2015-ben már ideje volt egy okostelefonnak. De azt sem a szüleimnek köszönhetem.

Szóval lényeg, hogy ezzel a technikai fejlődéssel nem tudtak haladni. És én nem is vártam el, hogy 50-70-100 ezret költsenek egy telefonra. És az el is nézhető nekik, hogy nem tudták mindig a legújabb trendet követni ezen a téren. Én már örültem, hogy van Internet, meg van egy internetre alkalmas telefon a birtokomban. Így már nem voltam annyira elzárva a világtól. De az, hogy alap higiéniai tevékenységeket nem végeznek el… Gusztustalan! Mert a mai napig bűzlenek hetekig is akár…

4. Kihasználás

Amikor vitatkozunk, természetesen mindig neki van igaza, én hazudok, én hülye vagyok, és hogy képzelem, hogy feleselni merek vele, hiszen ő az idősebb és tapasztaltabb, ő jobban tudja, mint én…

DE!

Valahányszor belefutott egy olyan problémába, amit én 12 évesen meg tudtam oldani – ahogy a legtöbb értelmes kortársam -, rögtön hozzám rohant, hogy segítsek, mert ezt vagy azt nem érti. Ezen kívül pofátlanul elfogadta, hogy a felhalmozott tartozásait valaki más fizesse ki helyette. Anyu akkor nagyon boldog volt, egy hétig madarat lehetett volna vele fogatni, de utána valahogy elfelejtette ezt a jó cselekedetét, és elhordta mindig mindennek.

5. Irányítás

Abban szerencsém volt, hogy nem szólt bele abba, hol, milyen irányban szeretnék továbbtanulni. Egy szava sem volt, amikor nem mentem egyetemre – bár úgysem tudta volna fizetni nekem. Az iskolával kapcsolatos döntéseimet tényleg rám hagyta, és ez az egy dolog, amiben tényleg azért tudtam kiteljesedni, és azon az úton járni, amin régen elindultam, mert nem voltam befolyásolva. De tudom, hogy vannak szülők, akik ráerőltetik az akaratukat a gyerekre, és ez egyáltalán nem jó. Az ismeretségi körömben is többen vannak, akiktől vagy elvárják a kiemelkedő tanulmányi eredményt, vagy meg is szabják, hogy mit tanuljon – annak ellenére, hogy egyértelműen látszik rajta, hogy nem olyan beállítottságú.

Kérdés: Attól mivel lesz jobb a szülőnek, ha a gyerek is orvos lesz, vagy ügyvéd, vagy könyvelő? Henceghet vele a kollégák előtt, hogy igen, ez az én fiam, az apjára ütött? Vagy ennek mi célja van? Persze fontos, hogy jól tanuljon. De miért elvárás a kitűnő bizonyítvány? Nem lehet mindenki mindenben egyformán jó. Ötödik osztálytól felfelé már nekem sem ment. Amik az én tantárgyaim voltak (matek, informatika, angol, nyelvtan) azokból hoztam a jó szintet, de ami egyáltalán nem fért össze az én agyammal (pl. történelem) azokból közepes teljesítményt nyújtottam. Sőt, történelemből a körmöm rágtam tizenegyedik végén, hogy ne legyek azok között a felsorolt emberek között, akiknek javító vizsgázni kell nyáron. És attól kevesebb lettem, hogy nem tudok nyolcmillió dátumot úgy, mintha valami gyűjtemény lennék, amit kinyitunk a megfelelő oldalon, és ott lesz a válasz? Azok közül, akik nagy történelem zsenik, netán régészek, hányan tudnának lekontírozni egy egyszerű (tényleg a legegyszerűbb könyvelési tétel) áruvásárlást? És akkor ők most kevesebbek, mert fogalmuk nincs a számvitelről? Szoktam mondani, hogy buta ember nincs, csak mindenki máshoz ért. Persze anyámból kiindulva ez az állítás mégsem állja meg a helyét. Megjegyzem, a lány, akit számvitelből korrepetáltam, emelt történelem érettségit tett, és rengeteg dátumot máig tud, mint valami lexikon. Ő olyan szakra készült, amihez humán tárgyak kellenek, de nem tehette meg.

Viszont, ha ebben nem is, sok dologban érvényesítette az akaratát velem szemben. A legdurvább eset az volt, amikor mentem volna randizni, és ő egyszerűen kulcsra zárta az ajtót, és mindenki kulcscsomóját elvette és rájuk feküdt. Szólnom kellett, hogy nem tudok menni, mert be vagyok zárva, ha esetleg le tud ő jönni, akkor jöjjön. 

Tudnám még boncolgatni ezt a témát, rengeteg olyan tulajdonság és cselekedet van, ami nem jó szülőre vall, de az én életemre és lelki fejlődésemre talán ezek voltak a legnagyobb hatással. Mindig minden ilyen után eldöntöttem, hogy amikor anya leszek, én pont az ellenkezőjét fogom tenni, az ehhez hasonló cselekedetnek. Soha nem fogok kezet emelni rájuk, mert az nekem jobban fájna. Bármit is tesznek, tényleg, azt egyáltalán nem érdemlik, hogy a saját anyjuk akár csak felpofozza őket. Legyenek akármennyi idősek. Türelmes és megértő szeretnék lenni velük. Sokszor voltam már szemtanúja annak, hogy az anya leállt kiabálni a gyerekével, csak mert az elkezdett sírni. És nem bírta idegekkel. Szerintem addig örülnünk kellene, amíg az a legnagyobb fájdalma, hogy lehorzsolta a térdét, mert elesett. És ilyenkor nem azt az érzetet kellene elültetnünk bennük, hogy rossz dolog, ha érezteti, hogy valami fáj. Így amikor olyan korba ér, nem biztos, hogy fog merni beszélni nekünk azokról a dolgokról, amik nyomják a lelkét. Elnyomja magában, mert a fájdalmat „tűrni kell”. Mondhatja bárki, hogy ha állandóan babusgatjuk, akkor csak nyámnyila lesz, sose erősödik meg. Szerintem hülyeség. Egy pici gyereket, jó hogy dédelgetünk, és óvunk, amikor csak lehet. Egy pici gyereknél teljesen természetes, ha sír, mert megfogott egy növényt, aminek tüskéje van, vagy megcsípte egy szúnyog. Válasszuk inkább azt az utat, hogy vitatkozunk vele, felemeljük rá a hangunkat, amivel a lelkébe is tiprunk, ráadásul a sírást sem fogja abbahagyni, vagy legyünk jó, megértő és türelmes szülők, akik 2-3 perc alatt megvigasztalják, és a fájó testrészükre adnak egy „gyógypuszit”? Persze mindenki maga dönti el, hogy hogyan neveli a gyermekét, az enyém is csak egy vélemény a sok közül.

Amikor Visegrádon voltunk, láttam egy nagyon aranyos családot. Róluk 100%-ban az volt a véleményem, hogy ők egy mintacsalád. Egy fiatal anyuka volt egy 3 év körüli kisfiúval és egy 1,5-2 év körüli kislánnyal. Az apuka elment valahová, amíg ők leültek és vártak. Mi ott ültünk pár méterre tőlük. A kislány nagyon kíváncsi természet volt, és szaladgált, nézelődött mindenhova. Előttünk is megállt, és nyújtotta a kezét felénk mosolyogva, jelezve, hogy ő is szívesen enne a szendvicsből, amit éppen eszünk. Annyira aranyos volt, nem tudtam nem mosolyogva figyelni őt végig. Az anyukája szólt neki, hogy nem szabad, de a hangjából egyáltalán nem áradt semmi rosszindulat vagy harag. Kedvesen és szeretet teljesen mondta. A kicsi mégis megértette, és szaladt vissza az anyukájához. Közben szegény elesett, és nagyon elkezdett sírni. Az anyja rögtön felkapta, és elkezdte ringatni, közben beszélt hozzá. Kérdezte: „Na, hol ütötted meg? Adok rá egy puszit.” És megpuszilta, és nem csak a lábát, hanem össze-vissza puszilgatta a hasát, próbálta felvidítani. Picit jobb volt, de még mindig sírt. Akkor leült vele, és elkezdtek lovacskázni. Akkor az anyja odaszólt a fiúnak is, hogy „Gyere, mutassuk meg Ineznek, hogyan kell”. A másik térdére ültette, és egyszerre két gyereket lovagoltatott, akik a végére már nagyon nevettek. Olyan jó volt ezt látni, annyi rossz tapasztalat, és annyi rossz látvány után. Akkor is azt gondoltam: Na ilyen a tökéletes anya. Én is ilyen szeretnék lenni.

El szeretném érni azt, hogy semmit ne titkoljanak előlem, megbízzanak bennem annyira, mint egy barátban. Hogy mindig tudjak tanáccsal szolgálni számukra, ha valami problémájuk van. Azt szeretném, ha olyan szülő lennék, aki nem túl engedékeny, de soha nem gondolják róla azt a gyerekei, hogy szigorú. Olyan, aki soha nem támaszt túl magas elvárásokat feléjük, aki nem fogja fel kudarcként, ha valamilyen tárgyból gyengébben teljesítenek, és ő maga együtt tanul velük, hogy jobb eredményt érhessenek el. Aki mindig érezteti velük a szeretetét. Aki nem engedi, hogy elsodorja őket a mai eltorzult generáció. Aki, bármilyen elfoglalt, rájuk mindig lesz ideje, mindig ők lesznek számára az elsők. Aki támogatni fogja őket, bármilyen célt is tűzzenek ki maguk elé. Olyan, akit büszkén nevezhetnek az édesanyjuknak!

A felnőtt élet kezdete

Lezárult egy újabb korszaka az életemnek. Július 25-én újabb bizonyítvánnyal bővült a gyűjteményem. Bár gyakran emlegettem, hogy ez a képzés semmit nem jelent számomra, semmi újat nem ad, rá kellett jönnöm, hogy ez tévedés. Illetve arra is, hogy ha ennek vége, már tényleg nem vagyok „gyerek” többé. Ez igaz lett volna az érettségire vagy az első szakmámra is, de most tartok ott, hogy már nem az iskola az egyetlen kötelességem. Mondhatnám, hogy mostantól soha többet nem kell iskolapadban ülnöm, de tudom, hogy úgysem így lesz, mert még túl fiatal vagyok ahhoz, hogy ennyivel megelégedjek. (Bár higgyétek el, nem szívesen tanulnék már, tizenöt év bőven sok(k) volt). Viszont mostantól a munka lesz az elsődleges, és bármilyen képzés csak estin, vagy ha felsőoktatásról van szó, akkor levelezőn jöhet szóba. Szóval hivatalosan is felnőtt lettem.

Kicsi korunkban mind erre vágyunk, aztán amikor tényleg belecsöppenünk, akkor visszasírjuk a gyereklétet. Legalábbis ez az általános. Ismerek azért olyat, aki mondja, hogy ezerszer jobb dolgozni. És egyelőre még én is így gondolom. Viszont vannak olyan dolgok, amik hiányozni fognak. Kisgyerek azért nem lennék újra, viszont voltak dolgok, amik némi szabadságot engedtek, amíg iskolába jártam.

És még mindig csak 21 vagyok :D

Miután a tavalyi sikeres – és kiemelkedő -, vizsgám után nem sikerült munkát találnom, de közben már albérletbe költöztünk, és sürgetett az idő pénzszerzés terén, utolsó mentsvárnak maradt ez a munkaügyis képzés. És nem csak azért nem bántam meg, mert konkrétan a kisujjamat sem kellett mozdítanom azért, hogy egy félhavi bérnek megfelelő összeget a számlámra utaljanak amíg tart a képzés, hanem mert bizonyos tekintetben mégis több lettem tőle.

A tanfolyam pontos megnevezése ez volt: Irodai titkár + angol alapfokú nyelvvizsga felkészítő. Azért ezt választottam, mert ennek az ideje volt a leghosszabb (szerettem volna minél több időre bebiztosítani az anyagi hátteret, amíg nem találok munkát) és a többi kiírt képzés közül ez volt a legértelmesebb is. Bár a megnevezésből arra következtettem, hogy én itt sem fogok vért izzadni. És igazam lett. Amikor kiderült, milyen óráim lesznek, láttam, hogy egy olyan tantárgy van, amivel még nem volt dolgom, ez a gyorsírás. Elmondanám azért a félreértések elkerülése végett, hogy a gyorsírás és a gépírás nem azonos fogalmak. Sokan összekeverik, azt hiszik ugyanaz a kettő, vagy legalábbis közük van egymáshoz, de nem. A gépírás természetesen a tízujjas vakírás a számítógép billentyűzetén, míg a gyorsíráshoz szükséges kellékek: ceruza, hegyező és gyorsírásfüzet. Külön jelkészlete van, szinte mondhatjuk azt is, hogy egy másik „nyelvről” van szó, és örülök, hogy egy bizonyos szinten elsajátíthattam ezt a tudást. Mert ez tényleg olyasmi, amit nem mindenki mondhat el magáról. Ha hozzá nem értő meglátna egy sztenogramot, akkor vakarná a fejét és csodálkozna, hogy „Mi a csuda ez?”, én meg lehet, nekiállnék „dekódolni” azt. Na, nem biztos, hogy az életben nagyon sok hasznát fogom venni, mert nem terveztem parlamenti gyorsíró lenni, de ez az egyik dolog, amit adott számomra ez a képzés, és örülök neki.

Megtanultam szépen beszélni angolul. Noha az iskola kezdete előtt már tizenhárom év angol tanulás állt mögöttem, az érettségin kívül semmilyen nyelvvizsgával nem rendelkeztem. Nem voltam rossz angolból, sőt az érettségit előrehozottan tettem le belőle, de nem éreztem magamat eléggé stabilnak benne. Ha egy külföldi leszólított az utcán, teljes pánik lett úrrá rajtam, és még magyarul is elfelejtettem, így csak hevesen intettem nemet a fejemmel, hogy nem tudok segíteni. Igazából ennek szerintem az volt az oka, hogy se általánosban, sem pedig középiskolában nem beszélgettünk angolul a tanárral eleget. Inkább haladtunk a könyvben a feladatokkal és a nyelvtannal. Nem véletlenül hibátlan a nyelvtanom – főleg ha írásbeli feladatról vagy levélről van szó -, de ha kérdeznek, beszélgetni akarnak, az már nem megy. Érettségire is volt egy betanult szöveg. Viszont itt a nyelvvizsga felkészítő alatt rengeteget beszélgettünk csak úgy a tanárokkal, illetve volt egy külön személy arra, hogy külön-külön beszélgetett mindenkivel fél órákat egy üres tanteremben.

Nem állíthatom száz százalékosan, hogy ma már nem riadnék vissza, ha egy külföldi kérne segítséget, hiszen azóta még nem próbáltam, de érzem, hogy magabiztosabban állnék hozzá.

Most már tényleg tíz ujjal gépelek.

Informatika szakos voltam, így nekünk még egyértelmű is, hogy fontosnak tartották a gépírás tanítását. De olyan iskolába jártam, ahol teljesen mindegy milyen szakon voltál, kilencedikben és tizedikben mindenkinek volt gépírás órája. (Szegény focisták!) Viszont, mivel tudtam, hogy ez semmilyen vizsgához nem kötött, így leragadtam annál a nagyon minimális leütés számnál, amit azért elvárt a tanár, hogy ne adjon egyest. Ez olyan 1400 körül volt tíz perc alatt. Otthon nem is gyakoroltam soha, maradtam a két mutatóujjas gépelésnél. A két középiskolás év után még volt egy évig ügyvitel órám a pénzügyi-számviteli ügyintéző képzésen. Velünk kivételeztek, mert aki tanult már korábban gépírást, annak csak heti kettő, míg a többieknek heti hat ügyvitel órája volt. Így az sem volt olyan eget rengető, ami arra késztetett volna, hogy átálljak teljesen a normális gépelésre.

A munkaügyis képzésen az első gépírás órán kérdezte a tanár, hogy ki tanult már korábban. Volt egy pár jelentkező, de utána, amikor kérdezte, hogy ki érzi úgy, hogy már most haladó lenne, én voltam az egyetlen, aki vállalt egy tízpercest. Tudtam, hogy nem megy tökéletesen, azt is tudtam, hogy mennyit tudok, és ahhoz képest mennyit kellene tudni vizsgára (1700-1800 leütést), de ahhoz semmi kedvem nem volt, hogy az alaptartást és a hangos betűzést újra átéljem. Tartottam a szintemet, az első tízpercesem is 1400 körülire sikeredett, de azt mondta a tanár, hogy fog hozni nekem külön feladatot. Így én minden egyes órán magamnak dolgoztam fel a haladó gépírás tankönyv leckéit, a tanárnő instrukciói szerint, amíg ő a többieknek tanította az alapoktól az egészet. Magamat is megleptem, mennyire szorgalmas voltam. Reggel nyolctól délután egyig azt az egyetlen szünetet tartottam, ami tíz órakor volt mindenkinek. De volt, hogy unalmamban még szünetben is gépeltem. Viszont láttam a fejlődésem. És amiért ilyen intenzív volt az egész tanfolyam, hogy egy nap mindig csak egy tantárgy volt, abból hat óra, teljesen hozzászokott a kezem ahhoz, hogy így kell gépelni. A képzés végére 2500 leütést tudtam produkálni tíz perc alatt, ami sokszor hihetetlen volt számomra. És azóta se gépelek máshogy, csakis így. És ez igen hasznos a munkahelyemen is, de a blog írásánál szintén. Képzeljétek el, mennyi ideig tartana, ha két ujjal szerencsétlenkednék. Persze laptopon külön meg kellett tanulnom, de már ebbe is egész jól belejöttem.

És amit adott még nekem a képzés, de nem tudással kapcsolatos, az az, hogy kaptam még egy utolsó nyári szünetet. Persze stresszes voltam az álláskeresés miatt, de amikor már tudtam, hogy a képzésre jövök, akkor volt még egy szabad hónapom a nyárból, és kihasználtam. Emellett nem kellett tanulnom, így teljesen szabad délutánjaim voltak. (Kivéve, amikor a két iskola mellett még délutánonként dolgoztam is). És ezért még fizettek is nekem. Szóval én csak jól jártam. Bár vitatkozhatnánk, hogy ennyi végzettség és bizonyítvány, mit is mutat. Bizonyos szempontból előny, míg más megvilágításban már hátrány. Előny, mert ha valaha, bármilyen okból kifolyólag elveszíteném az állásomat, van több irány, amerre indulhatok. Viszont az önéletrajzban nem biztos, hogy annyira jól mutat, mert a munkáltatók szemében ez rosszat jelent. Mint a túl sok munkahely…

Viszont ezen ráérek majd akkor agyalni, ha esetleg újra munkanélküli lennék.

Tényleg a szünetek fognak a legjobban hiányozni, és az is, hogy az iskolás éveimet lazára vettem, és idáig egyetlen vizsga sem okozott különösebb gondot. Az a májusi bukás viszont mutatja, hogy a mérlegképesért már tényleg vért kell izzadni. És én még adótanácsadó képzést is akarok utána? Elment az eszem. De muszáj. Mert amiért ezt akarom, az azért van, mert nem csak a közeli, de a távoli jövőmre is gondolok.