Tudom, egy kicsit megint
eltűntem. Nyár van és próbálom élvezni az életet két könyvelési tétel között.
De a hosszúhétvégén már elkezdtem egy a szokottnál is hosszabb bejegyzést, amit
régóta tervezek. Csak a készítése közben rádöbbentem, hogy az utánajárás sokkal
időigényesebb, mint azt elsőre gondoltam, így addig is, amíg az el nem készül,
gondoltam beszámolok nektek arról, hogy mi a helyzet velem mostanában.
Leginkább – mint a címből is látszik – egy dologra összpontosítva.
2019. június 18-án ismertem
meg. Az életét súlyos traumák övezték, elveszítette a családját és napokig az
utcán élt. Éhezett. Akkoriban felénk elég viharos időjárás volt, és mivel nem
nagyon talált sehol menedéket, ázott-fázott. Megbetegedett.
Lázas volt, a szeme gyulladt
és az éhségtől eléggé lefogyott. Az életéért sírt, amikor két kedves
szomszédunk adott neki tisztálkodási lehetőséget, meg némi élelmet. De sajnos
szállással nem tudtak szolgálni.
A környéken téblábolt,
próbált elbújni, de miután észrevettem, már nem zavartatta magát. Megsajnáltam,
ezért behívtam, és étellel kínáltam, amelyet jóízűen elfogyasztott. Hálából
megölelt – mert mással nem tudott volna szolgálni.
Aznap este vihar volt. Nem
engedhettem, hogy a szabad ég alatt aludjon, ezért biztosítottam neki fekhelyet
a padlón. Csak pléddel és egy kis párnával tudtam szolgálni, de ő már ettől
boldog volt.
Megengedtem neki, hogy
ideiglenesen itt lakjon. Ápoltam, hogy az egészsége helyre jöjjön, és vettem
neki ínyére való ételeket.
Sokat játszottunk minden nap,
és hamar odáig jutottunk, hogy már egy ágyban aludtunk. Rájöttem, hogy kezdek
egyre szorosabban kötődni hozzá, és fáj a gondolata, hogy esetleg elveszítem.
Ahogy minden nap hozzám bújt
és átölelt, tudtam, hogy ő is hasonlóan érez. Bár benne volt a pakliban, hogy
csupán hálás, amiért megmentettem, és ilyen kedves vagyok hozzá.
Fiatalabb nálam, de ez soha
nem zavart egyikőnket sem. Amíg nyaraltam, nem láttuk egymást egy hétig. És az
elmúlt időszak legborzalmasabb hét napja volt. Minden egyes nap rá gondoltam,
hogy vajon minden rendben van-e vele, nem történt-e baja. Aztán, amikor eljött
a nagy találkozás napja, szinte nem ismertem rá. Csapzott volt és züllött.
Akkor azt éreztem, hogy soha
többé egyetlen percet sem szeretnék nélküle tölteni.
Persze voltak nehezebb
időszakok a kapcsolatunkban, megesett, hogy ő is (meg)bántott. De soha nem
tudtam rá igazán haragudni. Szinte minden egyes rossz döntése után bocsánatot
kért, és én megenyhültem.
Azóta is nagy a szerelem
közöttünk, és bármit képes lennék megtenni érte.
A neve Cézár, egy most
körülbelül három hónapos kiscica.
Na, a viccet félretéve.
Tényleg nagyon fontos szerepet játszik most az életemben. Mindig is nagyon
macskamániás voltam. Az első macskaimádatommal kapcsolatos emlékem az, hogy
körülbelül tíz éves koromban, apa mikor hazajött a piacról, hozott nekem egy
szőrös, macska díszt, aminek az alján van egy gomb, és ha megnyomod, nyávog
hármat. Ez a mai napig megvan és a polcomon díszeleg. Aztán hol nagymamám, hol
keresztanyám macskáit gyomroztam, amikor látogatóban voltunk, és állandóan
sírtam, hogy nekem kell egy ilyen kis jószág. Viszont sose kaptam.
Később elkezdtek gyűlni a cicamintás
holmik: dísztárgyak, kulcstartók, ruhadarabok, könyvjelzők, képeslapok stb. Mindenem
volt, csak macskám nem.
Viszont az nem én lettem volna, aki nem segít és fogadja be azonnal őt – bármi áron.
Az elején nagy energiavámpír
volt, és tényleg úgy éreztem magam, mintha anyuka lennék. De azóta sokkal
nyugodtabb, tipikus macska: a nap háromnegyed részében alszik.
Néha megengedem neki, hogy
velem aludjon, amikor egyedül vagyok itthon éjszaka. És pont tegnap volt egy
igazán romantikus pillanatunk. Általában ilyenkor hajnalban többször felébredek
arra, hogy a fejemre vadászik, de most nyugodt volt egész éjjel. Az ébresztőm
előtt körülbelül fél órával azért kipattantak a szemeim. A hátamon feküdtem, és
a fejem felé volt emelve a kezem. Ő az alkaromon csüngött mondhatni, mind a
négy lábával átölelte azt és mély álomban nagyokat szuszogott. Már
lezsibbadtam, így bármennyire is imádnivaló volt, muszáj volt megmozdulnom.
Elvettem a kezemet tőle, hasra fordultam, betakartam és átöleltem. Ő csak
szuszogott tovább.
Azon filozofáltam, hogy soha
nem gondoltam volna, hogy egy állat ilyen érzelmeket tud kiváltani belőlem,
vagy hogy ő maga ennyi szeretetet tud adni. Őszintén azt érzem, hogy megkaptam
mindent, ami hiányzott az életemből, vagy amit elveszítettem. Egy csomagban:
benne. És azt már most tudom, hogy – remélhetőleg – jóval több, mint egy
évtized múlva iszonyatosan fog fájni az elvesztése…
De addig is éljük boldogan az
életünket, nagy szerelemben.