Azt kérdezed: miért?

Megcsörren a telefonom, ismeretlen számot jelez. Válaszolok, és szinte azonnal meg is bánom. Hiszen csak egy újabb reményvesztett próbálkozásod, hogy valamilyen formában ismét bekeríts és magadhoz láncolj. Lassan négy éve döntöttem úgy, hogy teljesen megszakítom a kapcsolatot veled, azóta pedig bizonyos időközönként érkeztek kéretlen megkeresések. Kellemetlen érzés volt igazolni a személyemet a rendőrségnek, akik csak a munkájukat végezték azzal, hogy felkerestek egy eltűntként bejelentett személyt. Megvolt az oka a döntésemnek, de ezt sajnos nem értenéd, vagy ha mégis, el sosem fogadnád. Így az önsajnálatba menekülve csak azt kérdezed magadtól vagy Istentől, hogy miért? Vajon mit követhettél el, amiért ezt a bánásmódot érdemled. Hiszen megszültél. Felneveltél. A lelkedet is kitetted értem. Mégis ez a hála? Jól ismerem már a monológot. És lehetek sok ember szemében én a szörnyeteg, de én teljesen más szemmel látom a történteket. Szóval azt kérdezed, miért? Először és utoljára elmesélem.

Sosem felejtem el az első pofont, amit tőled kaptam. Azt hiszem, már akkor meghasadt valami a személyiségemben. Te emlékszel rá? Vagy feledésbe merült a sok másik között? Meg tudnád mondani, hogy miért kaptam? Mert én igen. Egy rajz miatt. Egy buta rajz miatt, ami gyermeki naivságból nem egy rajzlapon, hanem a tapétán landolt.

Nekem mindig csendesnek kellett lennem, engedelmesnek, jó gyereknek. Magamtól tudnom kellett volna mi jó és mi rossz, mit szabad és mit nem, már egészen kicsiként. Mert te nem voltál elég jó anya ahhoz, hogy nevelj. Hogy velem együtt építsd a személyemet. Helyette ezt a terhet rám helyezted, és otthagytál egyedül végtelen mennyiségű építőanyaggal bármilyen segítség vagy instrukció nélkül, miközben azt vártad, hogy egy csodaszép palotát építsek fel belőle, amit aztán büszkén mutogathatsz mindenkinek, mintha a te érdemed lenne. Cserébe nem járultál hozzá a sikerhez, viszont valahányszor úgy láttad, hogy nem elég tökéletes, amit építek, egyértelműen a tudtomra adtad: porig romboltad és kezdhettem mindent elölről. Csupán azt felejtetted el, hogy sérült anyagból már képtelenség tökéleteset építeni, mégis továbbra is ezt vártad tőlem.

Sok dolog összemosódik, homályos, vagy már el is felejtettem. De maga az érzés élénken él bennem: amióta csak emlékeim vannak, mindig is féltem tőled. Kiszámíthatatlan voltál. A jobb napokon elmélyültél a saját kis világodban, az apró örömök vittek előre, és senki nem sérült. Máskor viszont gyűlölted az egész világot, és nem kellett feltétlenül bármit tennem ahhoz, hogy kiabálj velem. Imádtad, ha körülötted forgott minden, ha kiszolgáltak, ajnároztak, és ami csak kipattant a fejedből megvalósult. Rendkívül rosszul kezelted, ha bármi nem úgy alakult, ahogyan azt eltervezted. Pontosan ezért váltott ki agresszív viselkedést, ha csak egyszer is aktívan vagy passzívan ellenálltam az akaratodnak. Akármikor nem teljesítettem a kérésedet, még ha csak egy olyan apróságról is volt szó, hogy mosogassak el, irreális gondolatok hagyták el a szádat. Mivel kijelentetted, hogy engem csakis azért hoztál világra, hogy életed végéig segítséged legyen, így valahányszor ez a funkcióm elromlott, hasznavehetetlennek bizonyultam. Emlékszel még mit kívántál ilyen helyzetekben igen gyakran? Mert számomra nehéz elfeledni. A saját anyám azt mondta, bárcsak megfojtott volna, amikor megszülettem. Olyan triviális dolgokért, mint hogy nem mosogattam el.

Az emberi szabadsághoz való jogomat, ami születésemtől fogva megilletett volna, akkor kezdhettem el gyakorolni, amikor nagykorú lettem. Persze azután is mindent elkövettél, hogy továbbra is a világtól elzárva tarts, de az volt az a vízválasztó pont, amikor lekerült rólam az a nyomás, hogy esetleg rendőrséggel, erőszakkal hazavitetsz, még ha csak egy egyszerű barátnős találkozóról is volt szó.

Azt gondolod jó anya voltál és tisztességesen felneveltél. Valóban sok dolgot köszönhetek neked. Például az iskolai kiközösítést, mert olyan viselkedést tanúsítottam a traumáim miatt, ami nem volt szokványos. Borzalmasan nehezen tudtam kapcsolatot teremteni, és a szorongó-ambivalens kötődési stílusom miatt, amit szintén tőled kaptam, ha bárkivel közelebbi kapcsolatba kerültem, az első pillanattól kezdve attól rettegtem, hogy elveszítem. Ezért tapadtam, mint egy pióca, ami végül általában megölte ezeket a kapcsolatokat. Tizenhat évesen volt egy félévem, amikor szó szerint egyedül is maradtam emiatt. Akkor szerettem volna az addig valaha volt legjobban távozni az élők sorából. A szorongásom és depresszióm igen nagy arányban hozzád köthetők. Ha későbbi esemény miatt jött elő, akkor is visszavezethető volt mindig is a gyermekkoromra. Rengeteg fürdés közben a vízzel együtt leengedett könnycseppet köszönhetek neked. Hiszen előtted sírni sem lehetett. Bármi fájt, bármi bántott, az szerinted csak hiszti volt. Nálunk egy valaki szenvedhetett csak, és az te voltál. Mi soha nem lehettünk elég betegek, elég szomorúak vagy dühösek, mert a tiédnél nagyobb fájdalma a világon senkinek nincs, és mindig mindennek csakis rólad kellett szólnia. Emiatt hamar meg is tanultam, hogy a „Mi volt az iskolában?” kérdés mögött soha nem volt valódi érdeklődés. Sosem tudtál értő figyelemmel fordulni felém, így egy idő után már nem meséltem. És mivel nem meséltem, így egy valaki volt tanúja a bennem zajló érzelmi hullámvasútnak: saját magam. Nem voltam még elég érett, hogy azt a rengeteg sötét gondolatot, ami bennem volt, kezelni tudjam. De éreztem, hogy valami nincs rendben velem. Viszont nem volt senki, akihez úgy éreztem, hogy segítségért fordulhatok. Ha tudnád hányszor vettem el az éjjeliszekrényedről a vényköteles gyógyszereid egy részét és rejtettem a párnám alá „szükség esetére”. Öntöttem ki a tenyerembe, számolgattam és képzeltem el a jelenetet, ahogy távozom, miközben az is eszembe jutott, hogy mindenkinek a terhére vagyok, és senkinek nem fogok hiányozni.

Közvetve neked köszönhetek egy végtelenül toxikus kapcsolatot is. Képzeld, megtaláltalak téged fiatal férfi kiadásban. Azután, hogy már volt végzettségem, munkám, barátaim, vőlegényem és már tőled is jó ideje külön költöztem. Azt hittem, hogy tökéletes az életem, esküvőt szerettünk volna és kisbabát. De valami úgy tűnik hiányzott. Azt mondják, ha valaki bántalmazó közegben nő fel, és ezt szokja meg, azt hiszi, hogy ott van a szeretet, ahol a bántás. Tudod mi hiányzott abból a kapcsolatból? Az a fiú önzetlenül szeretett. Én viszont miattad folyamatosan azt hittem, hogy nem érdemlem meg azt a fajta szeretetet és törődést, amit ő ad. Bizonytalan voltam a szeretetében, azt hittem megcsal. Folyamatosan visszacsatolást kértem, és vártam, hogy még jobban bizonyítsa a szerelmét. Ezzel tulajdonképpen én bántottam őt. Csak mert nem hittem el, hogy szerethető vagyok. És emiatt volt annyira lenyűgöző a szép szavakból és mézes madzagokból szőtt háló, amit a másik srác a bekerítésemre használt, mielőtt még nálad is jobban porig sújtotta az önbecsülésem. Miatta hagytam el a vőlegényem, a munkám, a városom és dobtam el majdnem teljesen és végleg magamtól a barátaimat, mert semmi nem számított, csak hogy az ő kedvére tegyek. Miatta kíséreltem meg hosszú idő után ismét, sőt rendszeresen végezni magammal. Egy olyan szörnyet szabadított ki, amit addig én sem ismertem. És aztán évekig küzdöttem ezekkel a démonokkal, mire végül sikerült megszelídítenem. Miatta kezdtem el terápiára járni, szóval végül is közvetve miattad is. Én beláttam, hogy segítségre szorulok. Elfogadtam, hogy a gyógyulásom egy hosszú és nehéz folyamat. De abban egészen biztos vagyok, hogy nehezebb lenne, ha te is az életem része lennél. Hiszen minden ilyen telefonhívás, mint a mai, felkavar. Eszembe jut, hogy értetlenül állsz a helyzet előtt, miközben azt is tudom, hogy hiába mondanám el az okokat, nem értenéd meg. Mégis azt érzem én vagyok a szörnyeteg. A rossz gyerek, aki cserben hagyta az anyját és nem látogatja. Pedig a józan eszem tudja és az érveim is alátámasztják, hogy nem így van.

Tudod, jelenleg az egyik legnagyobb vágyam, hogy édesanya legyek, és jó ideje a legtöbb cselekedetem annak érdekében van, hogy ez megvalósulhasson és a tőlem telhető legjobb anya lehessek. De szomorú, hogy az elveim, amik kialakultak bennem, az erőfeszítések, amiket teszek, mind abból fakadnak, hogy a tőled örökölt negatív tapasztalatok ne legyenek hatással őrá. Mert amíg a veled való kapcsolatmegszakítás mellett döntöttem, addig a saját mentális egészségem volt az elsődleges, úgy egy gyermek megszületését követően már az ő egészsége, biztonsága és fejlődése lesz számomra a legfontosabb.

Szóval, ha azt kérdeznéd, miért, röviden annyit tudok válaszolni, hogy a családomért. Téged már nem tekintelek családtagnak. De van más, akit igen. Van, aki helyetted is büszke a sikereimre és támogat. Segít, amiben tud, elfogad, és biztos vagyok abban is, hogy nagyon szeret. Aki talán hamarosan végre hivatalosan is anyósomnak mondhatja majd magát, de én – lévén hiányát szenvedem – anyukámnak tekintem.

Egy szociális szorongással küzdő extrovertált vagyok

Január 2. az introvertáltak világnapja. Régebben kevésbé volt a köztudatban az introvertáltság, mint fogalom, manapság azonban egyre több figyelmet kap a közösségi médiában, egyre gyakrabban foglalkoznak vele akár nagyobb követőbázissal rendelkező személyek is, így a híre is gyorsabban terjed. De mi is valójában az introvertáltság, és vajon a többség, akik beszélnek erről valóban tudják, hogy mi is rejlik e mögött?

Nem fogok hazudni, a saját blogomon is írtam korábban – amikor még én is csak ismerkedtem a témával – bejegyzést arról, hogy milyen érzés introvertáltnak lenni, mivel én saját magamat is ebbe a csoportba soroltam. Azonban már jó ideje tudom, hogy ez nincs így, és sokakhoz hasonlóan elkövettem azt a gyakori hibát, hogy egy másik dolog, konkrétabban egy mentális probléma tüneteit introvertáltságnak hittem.

Le merem fogadni, hogy ha megkérdeznénk az utcán random embereket az introvertáltságról, pontosabban annak jeleiről, a többség olyasmit válaszolna, hogy csendesek, szoronganak társas helyzetekben, félnek az emberektől, sőt kifejezetten nem kedvelik őket, elönti őket a pánik, ha prezentálniuk kell valamit és minden szem rájuk szegeződik. Nem állítom, hogy nem lehet ezeknek a dolgoknak igazságtartalma introvertáltság esetében is, viszont több olyan pont is van, ami nem kifejezetten az introvertált személy ismertetőjegye.

A szociális fóbia egy a szorongászavarok csoportjába tartozó mentális probléma egyben az egyik leggyakoribb pszichológiai zavar az alkoholproblémák és a depresszió mellett. A felnőtt lakosság nyolc százalékánál fordult már elő valamely tizenkét hónapos periódusban, hogy megfeleltek a diagnózis kritériumainak. A betegség általában serdülőkorban alakul ki, esetek kb. 95 százalékában még húszéves kor előtt jelentkeznek a tünetek. A nem kezelt szociális fóbia pedig könnyen krónikussá válhat. De mi is ez, és mik a pontos tünetek?

Akik szociális szorongászavarban szenvednek, a társas helyzetekben rendkívül bizonytalannak érzik magukat és attól rettegnek, hogy valamilyen kellemetlen helyzetbe hozzák saját magukat, így rendszerint kerülik a nyilvános szereplést, közös étkezést vagy bármilyen társas interakciót nagyobb létszámú csoport előtt. Fokozza a szorongásukat a tudat, hogy a szorongásos tünetek (pl. izzadás, elvörösödő arc, kézremegés, elcsukló hang stb.) még inkább kellemetlen helyzetbe sodorják őket, pedig a félelmük általában megalapozatlan, sőt, általában jól helytállnak az ilyen szituációkban is. Ennek ellenére, amennyire lehet, megpróbálják elkerülni a szereplést, még munkát is úgy választanak, hogy ne kelljen emberek között lenni, vagy meg tudják tartani a kellő távolságot, hogy könnyebb legyen számukra a menekülés. A szociális szorongással élő emberek közül kb. nyolcból egy fő találkozik a pánikrohammal is legalább egyszer élete során…

Ismerős? Ha nem is az összes tünetet, mégis bizonyos dolgokat tévesen az introvertáltság jellemzéseképpen szoktak elmondani. De az igazság az, hogy ezeket a tüneteket olyanok is tapasztalhatják, akik valójában extrovertáltak, mert a társas helyzetektől való félelem, az emberek reakciójától való rettegés, ha nem felelünk meg a társadalmai elvárásoknak nem jár együtt az introvertáltsággal.

Ha egyértelműen szeretnénk megkülönböztetni az introvertáltságot az extrovertáltságtól, kizárva teljesen a szociális fóbia tüneteit, így jellemezhetnénk egyiket vagy másikat:

Az introvertált személyek érzékenyebbek a szociális helyzetekre, könnyebben „lemerülnek” és több időre van szükségük a feltöltődésre egyedül, valamilyen kedvelt tevékenység végzése közben. Nem feltétlenül félnek vagy szoronganak ilyenkor, egyszerűen könnyebben elfáradnak a személyes beszélgetésekben, főleg, ha olyan emberek között vannak, akikkel érezhetően csak kötelességtudatból kellett találkozniuk. Ha olyan munkakörben dolgoznának, ahol nagyon sokat kell emberekkel foglalkozni, nagyon hamar ki is égnének, sokkal jobban illik hozzájuk egy olyan szakma, ahol egyedül gondolkozhatnak, tervezhetnek. Ugyanakkor, ha találkoznak hozzájuk hasonló személyekkel, akikkel nagymértékben egyezik az érdeklődésük, ők is tudnak órákig beszélni az adott témáról.

Ezzel szemben az extrovertált személyek társaságban töltődnek. Ha sok időt kellene egyedül tölteniük, elég hamar bele is tudnának betegedni. Lassabban apad a szociális energiájuk – de nem jelenti azt, hogy ők nem merülnek le néha, és nincs szükségük olykor nekik is az elszeparált feltöltődésre -, sokkal gyakrabban szerveznek programokat a barátaikkal és szívesebben is dolgoznak olyan munkakörökben, ahol emberekkel foglalkozhatnak. Beszédesebbek és ügyesebbek a „small talk”-ban is, mert nem mindig igénylik a mély beszélgetéseket úgy, mint introvertált társaik.

Fontos azonban azt is tudni, hogy az a ritkább eset, amikor egyértelműen be lehet skatulyázni valakit egyik vagy másik kategóriába, mert az introvertáltság és extrovertáltság tulajdonképpen egy skála, amelyen az emberek túlnyomó része nagyjából középtájon helyezkedik el, és leginkább azt mondhatják el magukról, hogy inkább az egyik oldalhoz tartoznak, mint a másikhoz, de nem szélsőségesen tartózkodnak az egyik vagy másik végponton.

És hogy hogyan is néz ki az az oxymoron, amikor inkább extrovertáltként szociális szorongással küzd valaki? Nos, csak a magam nevében tudok nyilatkozni, de olyan élményekben volt már részem sokszor, hogy mindennél jobban el szerettem volna menni egy szervezett programra, aztán egész úton hazafelé és még napokig utána azon kattogott az agyam, hogy mennyire beégettem magam ezzel vagy azzal a megszólalással vagy cselekedettel, és biztosan idiótának tartanak. Vagy maga az esemény közben gyakran felveszem a hallgató szerepét, mert azon rágódom, hogy amit hozzáfűznék a témához vajon hogyan reagálnának rá, és nem lenne-e kínos az irányomból. De ettől még nem vagyok introvertált, hiszen az ő társaságukban érzem jól is magam, és szerencsére az esetek túlnyomó részében már nem rombolják le ezek a szorongásos tünetek a jókedvemet. 😊