Az önsajnálat
egy olyan kényelmes reakció a minket ért negatív ingerekre, amelyből nagyon
nehéz partra úszni, ha már régóta sodródunk benne.
Mindenkinek
vannak rossz napjai, bárki érezheti kellemetlenül magát egy adott helyzetben. A
kérdés csak az, hogy a negatív stresszorok hatását ki hogyan képes kezelni. Én
például, nem kertelek: borzasztóan rosszul kezelem a stresszt és a
konfliktushelyzeteket. Az sem válik előnyömre, hogy az önértékelésem mélyen a
tengerszint alatt van. Ilyenkor képtelen vagyok meglátni a jó dolgokat – bár egyre
kevesebb ideig tartanak ezek az állapotok, és szerencsére hamar visszatér a
motivációval teli énem – és mindenhol az önigazolást keresem.
Egyik
alkalommal, amikor ez volt a téma a megbeszéléseink során a pszichológusommal,
ő azt tanácsolta, próbáljak meg saját magamnak pozitív visszajelzéseket adni –
mert nem mindig lehetnek ott mellettem azok az emberek, akiktől általában ezt
megkapom. Sokat gondolkoztam, hogy ezt hogyan tudnám megvalósítani. Komolyan,
kezdjem el mondogatni magamnak, hogy nagyon
szép és okos vagyok? Vagy, hogy képes
vagyok rá, meg tudom csinálni? Ennyi erővel Szabó Péter motivációs
előadásait is hallgathatnám a boldogság és siker kulcsáról, miközben ugyanúgy
romokban hever az önbecsülésem, mint előtte, csak ezúttal nyilvánosan mindenki
arcába tolhatom, hogy én mennyire erős nő vagyok, és hogy nem érdekel mások
véleménye.
Helyette úgy
gondoltam, valós tényekre alapozok. Olyan alapvető dolgokat gyűjtöttem össze,
amik nekem természetesek, hogy az életem részét képezik, mégis, ha mélyebben
belegondolok, sajnos nem mindenki ilyen szerencsés. Olyan dolgokat, amikért
eszembe sem jutna egyébként, hogy hálásnak kellene lennem, pedig néha akár
kiváltságosnak is nevezhetném az életkörülményeimet.
Vannak barátaim
Ez
természetes, és furcsa is lehet, hogy a listán szerepel. Nem nagyon létezik
olyan ember, aki a külvilágtól teljesen elzárva éli az életét, és nem lép
kapcsolatba senkivel. Bár biztosan van, aki azt vallja, egyáltalán nincs barátja,
szóval már önmagában a tény, hogy nekem van, nem is egy, elég ahhoz, hogy
szerencsésnek mondhassam magam. Viszont nem kifejezetten ez az oka annak, hogy
megemlítem. Egy kommentrészletet idéznék a blogról:
„Nincsenek az életemet végigkísérő,
mindig-itt-leszünk-ha-baj-van barátaim, csak ezek az ideiglenes,
csak-éljük-túl-az-elkövetkezendő-pár-évet félék.”
Nagyon sokáig
én is azzal küzdöttem, hogy nem volt senkim, akiről elmondhattam volna, hogy
bármikor számíthatok rá, vagy teljes mértékben megbízhatok benne. De mára
fordult a kocka, és három olyan barátnőm is van, akikre az életemet is
rábíznám. Néha azt érzem, hogy nem becsülöm meg őket eléggé, pedig az egyik
legjobb dolog az életemben, hogy rájuk bármikor bármiben számíthatok.
Olyan szakmám van, amiben könnyű elhelyezkedni
Persze,
szebben mutatna ez a kijelentés, ha azt mondanám, hogy élvezem a munkámat, de
ez némileg porhintés lenne. Félreértés ne essék, szeretem, tudom csinálni, és
nyitott vagyok a szakmai újításokra is. Sőt, sok esetben érdekel is az adózás,
a munkaügy és a könyvelés, mint téma. De mivel volt már olyan időszakom, hogy
belefásultam a munkába, így démonként folyton ott köröz a fejem fölött, hogy
bármikor ismét úgy érezhetem, hogy valami másra vágyom. Kicsit több mint három
hete, hogy munkahelyet váltottam, és az ellenérzéseim szinte azonnal meg is
szűntek, de soha nem szabad semmit elkiabálni. Szóval a szakma szeretetét
kevésbé sorolnám ide, mintsem magát a tényt, hogy olyan tudás birtokában
vagyok, amivel keveset kell aggódnom amiatt, hogy bármikor hosszabb időre
munkanélkülivé válnék.
Noha a
bizonyítványom megszerzése után közel egy év telt el, mire végre sikerült
munkába is állnom, tekintve, hogy nem volt tapasztalatom, ma már sokkal
egyszerűbb dolgom van. És minél több időt töltök el a szakmában, annál
könnyebben kapnak utánam. Volt időszak, amikor értéktelennek éreztem magam,
amiért nincs diplomám, de ma már tudom, hogy a szakmai tapasztalatot, és a
tényleges tudást nagyon sok esetben valóban többre tartják, mint egy papír
általi minősítést.
A legfelső tizedbe tartozom
Bár nem áll
Mészáros Lőrinc szintjén a vagyonom, sőt, nincs se házam, se kocsim, se
nyaralóm, nem indítottam még vállalkozást sem, és sajnos egyetlen forint
spórolt pénzem sincs egyelőre, egy 2018-as statisztika szerint a havi
jövedelmemet tekintve a legfelső tizedbe sorolhatnám magam. Persze 2020-ra az
összegek nyilvánvalóan emelkedtek, de olyan jelentős változás nem történt, hogy
lejjebb soroljam magamat. Érdemes megemlíteni azonban, hogy nagyban hozzájárul
a jó helyezésemhez, hogy az egy főre eső havi jövedelmekről van szó, ami
eltartott hiányában nálam egyelőre a teljes fizetésemet jelenti. Ez azért
érdekes, mert az emberek nagy része általában nem is gondol bele, hol is
helyezkednek el ezen a létrán, aztán amikor szembesülnek vele, jön az
arculcsapás. Vagy szimplán hitetlenkedés az adatok realitásával kapcsolatban.
Én vállalom,
hogy nagyon rosszul osztom be a pénzem, és sokszor olyan dolgokra is hajlamos
vagyok költeni, amire egyáltalán nincs szükségem. De attól, hogy nem tudok
félretenni, a tény még tény marad, hogy az országban tízből kilenc ember
rosszabb anyagi körülmények között él. Szóval éppen itt az ideje megbecsülnöm
ezt, és nem természetesnek venni…
Van hol laknom
Amióta
Budapesten élek, azóta az egyik legrosszabb dolog, amivel nap, mint nap
szembesülök, a hajléktalanok száma.
Saját lakásom
nincs, és örökölt ingatlannal sem fogok soha rendelkezni. Viszont az előző
pontból fakadóan, vagyok olyan helyzetben, hogy képes vagyok kifizetni egy
albérletet. Persze ezen a téren is fejlődtem, és tanultam korábbi hibámból.
Ugyanis volt, amikor a fizetésem kétharmadát költöttem a lakhatásra. Ezt az
arányt sikerült leredukálni a bérem egynegyedére. Persze volt, amiről ennek
érdekében le kellett mondanom, de mindenképpen megérte.
Ki tudtam lépni a családom árnyékából
Nem könnyű az
az életút, amit bejártam eddig, és hazudnék, ha azt mondanám, hogy egyedül
sikerült volna. Az elmúlt körülbelül hat év volt az, ami érdemben hozzájárult
ahhoz, ahol ma tartok. És jelen pillanatban még ugyan nem, de körülbelül két
hét múlva végre elmondhatom, hogy stabilan állok a saját lábaimon.
Egy olyan családi körülményből, amilyenben én voltam, nem könnyű kikecmeregni. Nagyon
sokáig egyetlen cél lebegett a szemem előtt: különköltözni. Tanultam, munkát
szereztem, és kiléptem a komfortzónámból – rengeteg dologban pozitív
jellemfejlődésen estem át. Bátrabb lettem, nyitottabb – nem csak az emberek,
hanem úgy általánosságban a világra. Lettek igaz barátaim, párkapcsolataim,
állásom és ez által munkatapasztalatom. Bővült a lexikális tudásom a többvégzettségem által, és végre egyedül is képes vagyok eltartani magam. Nagyon
sok helyet bejártam – igaz még csak belföldön, de ha a szüleim mellet maradok,
még ezekre sem lett volna soha lehetőségem.
Egyetlen egy
gond van csak. Mivel az egyetlen életcélom úgy néz ki, végleg teljesülni
látszik, egyelőre nem tudom, hogy mihez kezdjek utána. Úgyhogy ideje lesz
célokat kitűznöm magam elé, hogy ne váljon egyhangúvá és unalmassá az életem.
Hiszen tudjátok, a máltai lányok is megmondták: „Ha nincs életcélotok, akkor miért éltek egyáltalán?”
#Bestmotivatingtrainersever
Viccet
félretéve, ti milyen dolgokért érzitek magatokat szerencsésnek? Milyen eddig
elért dolgokra vagytok a legbüszkébbek, és mik a további életcéljaitok? Írjátok
meg!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése