Egyperces - Tükörszilánk

Hunyorogva pislogtam, miközben próbáltam megszokni a nap, koránt sem erős, de abban a pillanatban égetően ható sugarait. Igyekeztem életet lehelni saját magamba, hogy képes legyek elhagyni a kellemesen meleg, puha és kényelmes fekhelyemet. Megtámaszkodtam az alkaromon, hogy ülő helyzetbe tornázhassam magam, de valami visszatartott. Éles fájdalom nyilallt az oldalamba, amitől hirtelen odakaptam a kezem. Az érzéstől felszisszentem, és egy másodpercre az arcom is eltorzult.

Talán csak túl hirtelen mozdulatot tettem – gondoltam, ám, amikor újra próbálkoztam, ugyanaz történt. Értetlenül álltam a jelenet előtt, fogalmam sem volt, hogy mi lehet a különös fájdalom forrása.

Lassan felhúztam a pólómat, hogy fedetlen bőrömön sérülés nyoma után kutassak. Hosszasan szemügyre vettem minden egyes négyzetmillimétert, az összes apró pórust, és alig látható szőrszálat, de teljesen egészségesnek tűnt a bőrfelület. Óvatosan közelítettem hozzá az egyik ujjbegyemet. Ahogy sejtettem – az érintésre is érzékenyen reagáltam azon a részen. De volt valami különös. Mintha valami idegen test lett volna két bordám között, amelynek érdes, szúrós része éppen csak nem hasította fel a bőrt belülről.

Kétségbeesetten kaptam könnyes tekintetem a szobám ajtaja felé, és végigfutott a gondolat a fejemben, hogy mennyi idő alatt jutnék el a konyháig egy éles késért. Viszont a kín mozdulni sem engedett.

Gondoltam, mélyeket lélegezve felkészítem magamat a kitörésre és a vele járó kellemetlen érzésekre. Ám, mivel a bordáim közé fúródott az a valami, így a mélylélegzet talán csak rontott a helyzeten.

Arra az oldalamra fordultam, amelyik nem fájt, majd ügyelve rá, hogy a legkevesebb mozdulat érje a másik felemet, lassan feltérdeltem, majd talpra álltam. A torkom már kapart, a szám kiszáradt, a könnyeim pedig már kezdték teljesen eláztatni a nyakam és a mellkasom.

A nehezén túlvagyok – biztattam magam, és elindultam. Karót nyelten, lassú léptekben haladtam. Összeszorítottam a fogaim, és néha megkapaszkodtam, amiben tudtam, hogy ne essek össze.

Még három lépés… kettő… egy… - számoltam visszafele a konyhapultig, és szinte már attól megkönnyebbültem, hogy karnyújtásnyira voltak tőlem a kések. Ökölbe szorított kezem már remegett, amikor a szememet szorosan lehunyva engedtem ki a bent tartott levegőt mielőtt rászántam volna magam a cselekvésre.

Bármi volt is, ami kínzott, azonnal meg akartam szabadulni tőle. Megszabadultam a pólómtól, hogy ne zavarjon meg a beavatkozásban, aztán kihúztam a legélesebb vágóeszközt a tartójából. Ismét kitapogattam, amit már a szobámban fekve is éreztem. Nem törődve az esetleges következményekkel felhasítottam a saját bőrömet. A kikívánkozó sikolyt magamba fojtottam, és folytattam, amit elkezdtem. Az sem tántorított vissza tervemtől, hogy láttam az egyre több feltörő és a hasam mentén csordogáló vért.

Hirtelen megpillantottam, amit kerestem. Egy törött üvegdarabra hasonlított. Nem volt annyira mélyen, hogy bármilyen eszköz szükségeltetett volna az eltávolításához. Így meg is próbálkoztam azzal, hogy szabad kézzel húzzam ki. Éles volt, de nem érdekelt. Ujjaimmal megragadtam, és megszabadítottam a testemet attól, ami nem volt odavaló.

Ott álltam, kisírt, vörös szemekkel, friss, még vérző sérüléssel, félmeztelenül egy véres késsel a kezemben, a saját konyhámban. Vajon kaphatok mára szabadnapot a főnökömtől?

Miután feleszméltem a hirtelen jött megkönnyebbüléstől, szemügyre vettem azt a féltenyérnyi üvegszilánkot, amit kiszedtem magamból. A csaphoz léptem, hogy leöblítsem kicsit, és amikor a víz megtisztította, akkor jöttem rá, hogy ez egy tükörszilánk. Az arcomhoz emeltem, és egyenesen a szemébe néztem annak, aki bántott.