Amióta a Covid elkezdődött...

 2019 decemberében robbant a hír, hogy a kínai Vuhan városában egy új, rendkívül fertőző vírus okozta járvány terjed. Rövid idő alatt világjárvánnyá nőtte ki magát, mindamellett sajnos rengeteg áldozatot is követelt. Emiatt sok új, a korábbi életünkben nem megszokott változás következett be a hétköznapokban.

Nyilván mindenki várta, hogy véget érjen, viszont a történelemben már többször látott módon ez is egy olyan dologgá vált, amellyel a továbbiakban együtt kell élnünk: a korábban szokatlan és kellemetlen változások idővel természetessé válnak. Már nem érezzük annyira furcsának, hogy járványidőszakban a leginkább fertőzésveszélyes helyeken maszkot viseljünk, vagy hogy elmenjünk beadatni a következő oltást. Az intézkedések sem olyan drasztikusak, mint amikor elkezdődött, nyugodtan lehet dolgozni a munkahelyünkön, mehetünk rendezvényekre utazhatunk, és a diákok „legnagyobb örömére” az online oktatást sem érzik már szükségszerűnek.

Van TikTokon – a sok közül – egy értelmetlen trend, amiben a résztvevők „elmondják”, hogy mennyi idősek voltak amikor a Covid elkezdődött, és hamarosan melyik életévüket fogják betölteni. Gondolom az idő múlását szeretnék érzékeltetni, illetve azt, hogy ahhoz képest, hogy már „ilyen sok” idő eltelt, még mindig nem ért véget a vírushelyzet és az azzal kapcsolatos intézkedések. Viszont én belegondoltam abba, hogy bár még csak két év telt el, engem olyan sok inger ért, hogy ezt szétoszthattuk volna tíz évre is.

Mivel az elmúlt időszakban nem voltam túl aktív írás terén, és nem írtam évértékelést 2020 végén – pedig lett volna miről mesélnem -, úgy döntöttem, hogy 2021-et mindenképp lezárom egy bejegyzéssel. De végül inkább elmesélném, hogy mi minden történt velem, amióta a Covid elkezdődött…

Nagyon röviden, 2019 decembere óta túl vagyok három szakításon, négy költözésen és két munkahely váltáson – csak hogy a legnagyobb volumenű eseményeket említsem.

-        Elkezdtem pszichológushoz járni, és lassan két éve rendszeresen járok, és büszke is vagyok magamra, hiszen a húszas éveim első felében felismertem és beláttam, hogy problémáim vannak, és még ha apró lépésekben is, de haladok afelé, hogy minden mentális problémámon túllendüljek.

-        Megvolt életem első külföldi látogatása és első repülőútja is.

-        Amire kevésbé vagyok büszke, az az, hogy életem első berúgása, elszívott cigarettája és egyéjszakás kalandja is – de ezek nem maradtak tartósan az életemben.

-        Elkészült az első tetoválásom és azóta már a negyediket tervezem.

-        Fogytam harminchárom kilót, és azóta plusz-mínusz öt kilós határon belül tartom is ezt az állapotot – bár szeretnék még kb. tízet leadni.

-        A fogyás adott annyi önbizalmat, hogy már merek korábbi komfortzónámból kilépve öltözködni, és igazából az öltözködés egyfajta új hobbivá vált.

-        Átélhettem az első egyetemi jelentkezésemet, és hogy milyen érzés izgulni a ponthatárok kihirdetésénél. Sírás lett a vége, de idén már tapasztaltabban és megfontoltabban jelentkeztem ismét.

-        Lett egy barátnőm, egy olyan barátnőm, aki egész életemben hiányzott az életemből. Aki testvéreként szeret és rendkívül pozitív hatással van rám. Aki által rájöttem, hogy lelkitársa az embernek nem csak párkapcsolat formájában lehet.

-        Több fronton megtapasztaltam azt, hogy milyen az, amikor szeretnek, és fontos vagyok, életemben először igazán be tudtam illeszkedni több társaságba is.

2020 januárjában külön váltak útjaink életem első barátjával, akivel öt és fél évig voltam együtt, két évig voltam a jegyese, és a szakításunk évére terveztük az esküvőnket – de már babaprojekten is gondolkodtunk. Két év távlatából visszagondolva, egy ilyen veszteség óriási trauma, és általában akár években mérhető regenerálódási időt is hagynak maguknak a normális mentális egészséggel bíró emberek. Mert igen, hagyni kell időt a feldolgozásra – akkor is, ha történetesen te vetettél véget a dolognak. És annak ellenére, hogy már több kapcsolatban voltam azóta, talán most tudom magabiztosan kijelenteni, hogy tudom a helyén kezelni azt a két évvel ezelőtti veszteséget. Szép emlék, nem pedig visszavágyódás. A hibáim, amelyekből tanultam, nem pedig önmarcangolás. Egy korszak, amely lezárult, de kellett az életembe, nem pedig időpazarlás.

A szakítás után költöztem külön albérletbe, 2020 februárjában pedig összejöttem életem legnagyobb baklövésével. Egyáltalán nem álltam készen egy új kapcsolatra, de abban az állapotomban ezt nem láttam reálisan. Régen hittem a Sorsban és a Karmában. Abban az időszakomban viszont elveszítettem a hitemet mindennel kapcsolatban. Most, hogy újra kezdek visszatalálni ezekhez, azt mondom: a második kapcsolatomban elszenvedett fájdalom volt a büntetésem azért, amit az elsőben én okoztam az exemnek.

Nem tartott hat hónapig sem, de ez egy erősen toxikus, „szerencsére csak” érzelmileg bántalmazó kapcsolat volt, ami megviselt lelkileg. Nem voltunk két hónaposak sem, amikor éreztem, hogy valami nincs rendben. Akkor kezdtem pszichológushoz járni. Néhány hónappal később váltottam, mert úgy éreztem nem jutunk előbbre - azóta pedig ugyanahhoz az emberhez járok.

Leginkább az exem miatt döntöttem úgy, hogy felköltözöm egy vidéki kis városból Budapestre, hogy ne válasszon el több száz kilométer tőle, de ez visszatekintve is az egyik legjobb döntésem volt életem során, mert bár megtört voltam a szakításunk után, de azóta egyre csak szárnyalok.

Az akkori munkahelyemet a legnagyobb örömmel hagytam ott, és igazából nem bántam, hogy végre olyan helyre bújhatok anyám elől, ahová nem követ. Tulajdonképpen a költözésemmel szakítottam meg végérvényesen a kapcsolatot vele, ezzel egy hatalmas terhet levéve a saját vállamról.

A kapcsolat utolsó két-három hete már annyira kínkeserves és indulatvezérelt volt, hogy képtelen voltam a munkámat a megfelelő teljesítménnyel végezni. Ennek meg is lett a böjtje, tulajdonképpen a szakítás után másfél héttel felmondott nekem az akkori főnököm.

Egy olyan mélyponton voltam, ahonnan akkor azt hittem nem fogok tudni feljönni újra. Rosszabb lelkiállapotban voltam, mint apukám halála után, pedig az is nagyon megviselt. Majdnem két hónap telt el, hogy elbocsátottak, és az új munkahelyemen töltött első napom között. Ez idő alatt, bár intenzíven kerestem állást, és kevesebb, mint másfél hét leforgása alatt tizenöt állásinterjún voltam, amelyeknek a végén még választási lehetőségem is volt, hiszen három helyre is felvettek volna, otthon a lakás falai között valami egészen más zajlott.

Hol lerészegedtem, hol egy újabb ismeretlennel próbáltam szex formájában levezetni mindent, ami felgyülemlett bennem, de a leggyakoribb az volt, hogy olyan csillapíthatatlan sírásroham tört rám, amelyben úgy üvöltöttem, hogy az egész kerület hallhatta.

Próbáltam ismerkedni, de igazából annyira bizalmatlan lettem, hogy ha bárki komolyabban gondolta volna velem a kapcsolatot, azonnal eltaszítottam magamtól. Akikhez pedig én kezdtem el kötődni, rögtön azzal védekezett az agyam, hogy felsorakoztatta a legrosszabb eshetőségeket, amelyek az adott személy viselkedéséből adódóan bekövetkezhet. Mindenkinél találtam kifogást, hogy miért is nem működne a kapcsolat, így óvtam magamat az újabb bántalmazástól. De volt valaki, akit egyszerűen nem bírtam eltaszítani magamtól…

Átlagos Tinder-randinak indult, bár az első alkalommal bárhogy próbáltam, nem tudtam felcsábítani magamhoz egy kis szórakozásra. Helyette egy több órás alkohollal színezett éjszakai lelkifröccs lett belőle. Egyáltalán nem álltam komolyan a dologhoz – ahogy abban az időszakomban senkihez sem -, éppen ezért nem akartam mást láttatni, mint ami valójában voltam: megtört, elveszett, reményvesztett.

Gondoltam nem találkozunk többet, így lényegtelen volt álarcot viselni, csak azért, hogy igazán kedveljen. De tévedtem. Valamiért mindketten kerestük egymás társaságát. A tucatnyi red flaget vele kapcsolatban az elején még komolyan is vettem: amint elkezdtem érzéseket táplálni iránta, rázúdítottam, hogy miért nem működne, és kértem, hogy inkább ne beszéljünk soha többé. Ő ezt tiszteletben is tartotta. Kb. két hétig. Akkor írt rám ismét, hogy beszélgetni szeretne – én pedig nem ignoráltam. Ezek után már tényleg csak sodródtam az árral – és sajnos egy idő után a baljós jeleket végérvényesen figyelmen kívül hagytam. Beleszerettem. Annak ellenére, hogy érzelmileg elérhetetlen volt. Annak ellenére, hogy nem vállalt fel nyíltan. Annak ellenére, hogy tisztában voltam azzal, hogy a külsőm semmilyen formában nem az ő ízlése. Annak ellenére, hogy éretlen volt, és hiányzott belőle a felelősségtudat. Mindez nem számított, mert boldognak éreztem magam.

Egy óriási különbség volt a második és a harmadik kapcsolatom között: a másodikban boldogtalan voltam, végig, a harmadikban viszont őszintén boldog – és ezt nem fogom letagadni, akkor sem, ha rossz vége lett.

Hét hónap után különváltak útjaink – bár utána még kb. két hónapig nem tűnt el az életemből és összejártunk. Az elején azt hittem, hogy én használom őt örömszerzéshez, de miután rájöttem, hogy beérem csupán ennyivel, csak hogy jelen legyen az életemben, be kellett látnom, hogy ez fordítva van.

Amikor már túl fájdalmas volt ez a „kapcsolat”, tiltás lett belőle. Mivel ezt az egyik barátnőm tette meg, az én kérésemre, így az egyfajta „pecsét” volt, hogy ne is oldjam őt fel – mert akkor úgy éreztem volna, hogy őt szúrom hátba… Bármilyen furcsán és hülyén hangzik.

Ami a költözéseket és munkahely váltásokat illeti: az első ugyebár az volt, amikor távoznom kellett az első barátommal közös albérletből. Néhány hónapig tengődtem még a szülővárosomban egy albérletben, mert ugyebár terveztem a fővárosba költözést. Igazából első körben az volt a fontos számomra, hogy találjak munkát és albérletet is – szinte mindegy milyen. Az első budapesti albérletemre befolyása volt a barátomnak, mert talált egyet, közel hozzá, olcsón. Utánajártam, és el is intéztem telefonon, hogy az enyém lehessen. Ugyanígy telefonos állásinterjún kaptam meg az első munkámat is itt. Szóval, mondjuk úgy, hogy tényleg mindegy volt, csak legyen.

Igazából tényleg a legnagyobb örömmel hagytam ott, leginkább a munkahelyemet, ahonnan már nehezen tudtam sírás nélkül hazamenni, és csak a hibázástól és az azzal járó érzelmi bántalmazástól való félelem volt az egyetlen motiváció a jó teljesítményre – és nem a megbecsülés.

A városhoz sem éreztem, hogy különösebben kötne valami, Budapesten volt a párkapcsolatom, a barátim nagyobb része, család pedig ugye már nem igen volt mögöttem.

Az első albérletben lévő lakótársammal jóban voltunk, sokat beszélgettünk, kellemesen éreztem magamat a társaságában. Viszont ő öt hónappal azután, hogy beköltöztem, elment, mert megürült egy hely az egyik barátnőjének az albérletében. Utána kezdődtek a bonyodalmak, és őszintén egyre kevésbé jöttem ki jól a főbérlővel. 2020 októberében kiköltözött az első lakótársam, és úgy tűnt, hogy még abban az évben elköltözöm én is. De több tényező nem tette lehetővé, így néhány hónapot még maradtam. 2021 áprilisában viszont átköltöztem, konkrétan a szomszéd házsorba. Fele annyiba került az albérlet – ami akkor éppen jól jött -, mert két lánnyal kellett osztozni rajta. Enyém volt a legkisebb szoba, ahová rendszerint be is zárkóztam. Szóval négy hónapig körülbelül nyolc négyzetméternyi otthonom volt – de nem zavart, hiszen szinte csak aludni jártam haza – volt, hogy arra sem, mert sok időt töltöttem a barátomnál. Sajnos (vagy inkább szerencsére), pár hónappal később kiderült, hogy az egyik lány abban a lakásban szeretne összeköltözni a barátjával – így nekem és a másik lánynak távoznunk kellett, mert ez már le lett egyeztetve a főbérlővel. Úgy döntöttem, hogy soha többé nem szeretnék albérleten osztozni idegenekkel, így egyedüli bérlésre kerestem lakást – és találtam is egy kihagyhatatlan ajánlatot, ráadásul a belvárosban. Annyira szeretek most itt lakni, hogy már az elejétől kezdve azt fontolgatom, hogy ha lejár az egyéves szerződésem, lehet hosszabbítok. Két dolog van, amiért váltanék esetleg. Az egyik, ha a barátommal úgy döntenénk, összeköltözünk. A másik, hogy nagyon szeretnék már egy kiscicát, és sajnos ez az egyetlen hátránya a lakásnak, hogy sajnos itt sem engednek állattartást.

Összeségében tehát mondhatjuk, hogy találtam egy helyet, ahol jól érzem magam. Ugyanez elmondható a jelenlegi munkahelyemre is. Életemben nem voltam még olyan közegben, ahol ennyire támogattak volna, elismerték volna az értékeimet, esélyt adnak a fejlődésre, és sokkal több – és jobb – motiváló erő van a munkára, mint a terror – ami itt nincs is.

Mivel eddig rossz helyen voltam, kezdtem azt hinni, hogy a munkámat nem szeretem, és valami másban érezném jól magam. Amióta itt dolgozom rájöttem, hogy nem így van, csak hiányzott az egészséges munkakörnyezet. Ez a hely ad motivációt arra, hogy részt vegyek a felsőoktatásban. Mert bár koránt sem keresek rosszul, de tudom, ha meglesz a gazdasági diplomám, még többet kaphatok. Nem áll szándékomban a következő öt-tíz évben váltani – és azt hiszem nem is szeretnének megválni tőlem. Rendszeresen kapok pozitív visszacsatolást, hogy mennyire jól dolgozom, és az év végi teljesítményértékelésen is kiváló értékelést kaptam. A körülbelül harminc fős csapatból nem tudnék olyan embert mondani, akinél ne érezném, hogy jól kijövünk, kedvel – és talán ez az, ami miatt a legkevésbé szeretnék elmenni innen. Mert életemben először tényleg beilleszkedtem egy közegbe.

A mentális jólét sok tényezője fennáll tehát nálam, túl sok okom nem lehet a panaszra – de sajnos ez nem így működik. Bármikor jöhet az ember életében egy olyan szakasz, amivel úgy érezheti, nem képes egyedül megbirkózni. A 2020-as évem pedig egy az egyben olyan volt. Nem véletlenül fordultam szakemberhez.

Akik olvasták a régebbi bejegyzéseimet, jól tudják, hogy már gyerekkoromtól kezdve olyan életkörülmények között éltem, ami nem a megszokott. Mégis valahogy átlendültem rajta. Sok olyan történt, ami miatt mondhatnám, hogy már tizenévesen nem ártott volna egy terápia nekem, mégis amikor először én magam kimondtam, hogy szükségem van rá, az apukám halálát követően volt. Éreztem, hogy nem vagyok rendben. Éreztem, hogy ehhez kevés a környezetem. De végül nem mentem, mert a számomra legfontosabb személy sajnos ellenezte. Végül körülbelül két év alatt sikerült feldolgoznom ezt a veszteséget is. Jöhetett volna egy csodás jövő. De helyette egy érzelmileg bántalmazó kapcsolatot kaptam, aminek nem telt kettő hónapjába, hogy tényleg időpontot kérjek egy pszichológushoz.

Az elsőt három hónap elteltével otthagytam, mert nagyon rövidre akarta zárni velem. Egyáltalán nem jutottunk előrébb a problémáim tekintetében. Viszont akit másodjára találtam, ő azóta is velem van. Emlékszem még arra, amikor 2020 őszén rendszeresen reményvesztetten és összetörten ültem be hozzá. Most már nem csak az van, hogy sokkal ritkábban megyek hozzá, mert nem indokolja semmi, hogy heti szinten járjak, hanem sokszor a pozitív élményekkel töltve, magabiztosan ülök le a székre. Ez nem jelenti azt, hogy tökéletes mentális egészséggel bírok. Csak azt, hogy jó úton haladok és fejlődöm. A változás szembetűnő. Arra pedig fel voltam az elején készülve, hogy mindazt, amit huszonhárom év alatt elszenvedtem, nem fogja helyrehozni egy néhány hónapos terápia, és elfogadtam, hogy ez egy több éves befektetett energia, és erősen rajtam áll, hogy mikor mondhatom azt, hogy már szükségtelenek a tanácsadások.

A terápia mellett igyekszem minél többet foglalkozni a saját önfejlesztésemmel, könyvek, cikkek, videók és podcastek fogyasztásával, interaktív feladatok elvégzésével, és – ha végre sikerül újra visszaszoknom az írásra – blogbejegyzések írásával. De ami a jellemfejlődésemen nagyon rövid időn belül a legtöbbet segített, az igazából egy személy volt.

2021 májusában ismertem meg, tehát még mindig nincs egy éve, hogy az életemben van. Új kolléganő érkezett az irodába, aki mint kiderült, velem egyidős. Fentebb említettem, hogy a kollégáimmal nagyon jó viszonyt ápolok, de valahogy izgatott lettem a tudattól, hogy egy korombéli lány érkezik. Az elején nem sokat beszélgettünk, mert az iroda másik szegletében volt a helye, én pedig a hozzám közelebb ülőkkel társalogtam inkább. Körülbelül egy hónapig nem tudtam mást róla, mint a korát és hogy szeret olvasni. Aztán egyszer csak jött egy közös ebédszünet, és minden megváltozott.

Annyiszor hangzott el mindkettőnk szájából a beszélgetés során, hogy „Én is!”, hogy ha ebből csinált volna valaki egy ivós játékot, akkor teljesen biztos, hogy alkoholmérgezést kap. Hasonló az érdeklődési körünk, az ízlésünk és szinte kísértetiesen egyforma a személyiségünk. Tényleg olyan volt számomra, mint egy tükör, egy lelki tükör, és általa így nem csak a pozitív, de a negatív vonásaimat is könnyebben felismertem. Kívülről szemlélve ez sokkal egyszerűbb, és szerintem ez volt az egyik oka annak, hogy én magam is fejlődtem a barátságunk által. Hiszen amikor tanácsot adtam neki valamivel kapcsolatban, olyankor elültettem ugyanezt a saját tudatalattimban is, hogy hasonló helyzetben használjam. Valaki másnak sokkal könnyebb tanácsot adni, mint saját magadnak – de mi szinte mindig hasonló gondokkal küzdünk, ezért az ő problémái valamilyen formában vagy jelen voltak már az életemben, vagy tudtam, hogy még hasznos lehet a saját tanácsom egy hasonló helyzetben.

Nagyon jól esett, hogy olyan dolgokat osztott meg velem, amiket csak a családjával – de néha még velük sem. Hogy nem egyszer említésre került, hogy bizonyos helyzetekben én lennék az első számára. Hogy ő maga is kimondta, hogy a húgának tekint, és fontos vagyok számára. Hogy bár neki sem az érintés a szeretetnyelve, de miattam igyekszik odafigyelni rá, hogy eleget érintkezzünk, hogy érezzem, fontos vagyok neki. Hogy sokat ad a véleményemre.

Gonoszságnak érzem ezt most leírni, mert nagyon szeretem az összes többi barátomat is, és nagyon fontosak nekem. De ennyi mindent együttesen csak ez a lány éreztetett velem az elmúlt huszonöt évemben. De éppen ezért, ő olyan nekem, mint egy testvér – aki mindig is hiányzott az életemből -, mindenki más pedig a legeslegjobb barátnőm.

Körülbelül két hete beszélgettünk, és elmondtam neki, hogy úgy érzem, az utóbbi hónapokban az, hogy mentálisan sokkal jobban lettem, főleg neki volt köszönhető, és bár valamiért volt egy olyan tévképzetem, hogy a lelkitársunkat a partnerünkben kell megtalálni, amióta ő az életem része, már tudom, hogy lelkitárs bárki lehet, akivel ennyire egyek tudunk lenni, mint vele. Szóval a legcsodásabb dolog, ami az elmúlt két évben történt velem, hogy ő az életem része lett.