Furcsa érzés belegondolni, hogy hamarosan ismét iskolapadban fogok ülni és tanárok előadását fogom hallgatni, több okból is. Egyrészt, nyolc évvel ezelőtt, amikor leérettségiztem, tulajdonképpen „nem számított”, nem éreztem, hogy tétje van, hiszen – bár nehezen döntöttem el akkor is, hogy merre induljak – végül ott kötöttem ki, hogy én nem fogok egyetemre járni. Másrészt, több mint öt éve aktívan dolgozom, és a tavaly beütött egzisztenciális válságomig fel sem merült bennem a pályaváltás gondolata. Mindezeken túl, miután megszereztem a második szakképesítésem, még itt az egyik blogbejegyzésemben is azt boncolgattam, hogy elkezdődik a nagybetűs Élet, és vége van a diákéveimnek. Persze azóta egyszer-egyszer bejött a képbe egy-egy képzés gondolata, sőt jelentkeztem is felsőoktatási szakképzésre gazdasági szakirányon és kétszer egymás után két különböző helyre nyertem is felvételt, de végül a helyemet egyik esetben sem foglaltam el. Talán valamilyen szinten én is éreztem, hogy hosszú távon nem ez lesz az én utam…
Tavaly közel két év után felmondtam az
addigi kedvenc munkahelyemen. Ott az emberi körülményekkel maximálisan
elégedett voltam, soha egyetlen másik közösségben nem tudtam úgy kinyílni, vagy
éreztem azt, hogy fontos vagyok és kedvelnek, mint ott. Viszont sok más egyéb
körülmény hozzájárult a mentális egészségem romlásához, és szinte én magam sem
vettem észre, hogy a pszichológushoz tett látogatásaim jelentős hányada, a
munka okozta stressz, tanácstalanság, érzelmi kirohanás kezelése sok más
számomra fontos téma feldolgozása helyett. Azt hittem, hogy a munkakör
sajátossága az egyetlen dolog, amin változtatni kell, de miután elmentem egy másik
helyre szintén számviteli területre, rájöttem, hogy erre már képtelen vagyok hivatásként
tekinteni, és minden motivációmat elveszítettem.
Bár van a kiégésre többféle kezelési
módszer, én mégis a „legegyszerűbbet” választottam: a pályaváltást.
Gondolkoztam, hogy mi az, ami a legközelebb állhat hozzám, ha elhagyom a
könyvelést és a teljes pénzügyet, és rájöttem, hogy valójában én nagyon
szeretek emberekkel foglalkozni. Nem mondom, hogy mindig, minden körülmények
között, vagy akármilyen emberekkel, de az előző munkahelyemen a kollegiális
viszonyon túl a munkakörömben a kapcsolattartó szerepet kifejezetten szerettem.
A körülmények is kedvemre valók voltak, hiszen előadóművészekről beszélünk, ez
a világ pedig, mint „nézőt”, mindig is érdekelt. Azon túl, hogy betekintést
nyerhettem a kulisszák mögé, láttam a színpad-, díszlet- vagy jelmeztervezés
folyamatát ezek költségeinek elszámolásán keresztül, még szinte az összes
fellépő művészünkkel is én voltam a közös kapcsolódási pont, mint egyfajta „pénzügyi
tanácsadó”. Mondjuk ez pont nem tartozott a feladatkörömbe, és gyakran nem
értettek velem egyet abban, hogy segítek nekik a szerződéseik és számláik
problémás kérdéseiben, mert ezt mindenkinek a saját könyvelőjével kellett volna
leegyeztetnie, de úgy véltem, ez mindenki közös érdeke, hogy hibátlan számlát
küldjenek be hozzám, amit már nem kell visszadobni nekik javításra. Úgyhogy
minden egyes alkalommal készségesen álltam rendelkezésükre, ha elakadásuk volt
ilyen téren. Szívesen segítettem nekik. És a munkámnak ezt a részét örömmel meg
is tartottam volna.
A sors furcsa fintora, hogy volt idő,
amikor szinte képtelen voltam emberekkel beszélgetni. Ez persze nem azt
jelenti, hogy nem igényeltem volna. Egyszerűen csak a hozott sémáim és az erős
szorongásom nem engedte, hogy szóban megfelelően kommunikáljak másokkal. Ezt
szerencsére az elmúlt években sikerült levetkőzni, és így rájöhettem arra is,
hogy az, amit egykor introvertáltságnak hittem, az valami egészen más volt, és
valójában én nagyon is közösségi ember vagyok, aki szeret társaságban lenni,
beszélgetni, sőt szívesen dolgozik is olyan munkakörben, ahol emberekkel kell
foglalkozni. Így végül nem is kellett olyan sokat agyalni, hogy mi legyen az az
új irány, amerre elindulok álláskeresés terén.
Persze nem volt meg konkrétan, hogy mit
szeretnék a következő tíz-húsz évben csinálni, mi az, amire igazán hivatásként
tekintenék és igazán ki tudnék teljesedni benne, de köztes állapotként úgy
éreztem, hogy a HR egy jó kiindulópont vagy ugródeszka lehet, akármit is
szeretnék később csinálni – mert valószínűleg úgyis egy emberközpontú munka
lesz az. A mai napra eljutottunk egészen odáig, hogy az a lány, aki régen
szinte egy szót nem tudott másokhoz szólni, jelölteket interjúztat különböző
pozíciókra, felméri a szakmai rátermettséget, a csapatba való beilleszthetőséget,
keresi a szükséges soft skilleket azáltal, hogy monitorozza a személyiségüket a
viselkedés, a beszédstílus és az elmondott információk alapján. Ez kiindulópontnak
tökéletes. Na, de mi lesz a hosszú távú célokkal?
Nos, körülbelül két évvel ezelőtt jött
először az a gondolat, hogy elkezdjek pszichológiát tanulni, először még csak amiatt,
mert elkezdett mélyebben is érdekelni a téma, konkrét előrevetített célom nem
volt. Viszont amint megláttam, hogy a legalacsonyabb ponthatár is 430 pont, és
ehhez társul egy nem kisösszegű tandíj is, kissé megrökönyödtem. Az egyetlen
hely, ahol levelezőn van államilag finanszírozott képzés, abban az évben 474
pontos ponthatárt hirdetett. Kiszámoltam, hogy ezt a tendenciát követve a
következő évben, ha újra érettségizem – mert muszáj lenne -, két legalább
95-96%-os emelt szintű vizsgára lenne szükségem, hogy ide bekerülhessek. Viszont,
ha az önköltséges megoldással is megelégszem, úgy elég lesz a 85% is. Valahogy
a „könnyebb” opció is elérhetetlennek tűnt, úgyhogy annyiban is hagytam a
témát. Aztán kíváncsiságból a következő időszakban is ránéztem a pontokra, és
észrevettem, hogy valamivel alacsonyabbak lettek a ponthatárok – na, nem mintha
a 461 sokkal megugorhatóbb lenne, mint a 474, de mindenképp pozitív volt látni,
hogy kivételesen nem felfelé kúsztak a ponthatárok. Persze a negatív énem, és a
kisördög a vállamon azt súgta, hogy „persze, ha én is felvételiztem volna,
akkor biztos, hogy emelkedett volna a szám, nem pedig csökken”. Mondjuk ekkor
már túl voltam a felmondáson és közel jártam a jelenlegi munkahelyemen
eltöltött első naphoz, szóval ekkorra már legalább az megvolt a fejemben, hogy körülbelül
merre induljak el. Utolsó pillanatban jelentkeztem egy emelt szintű érettségi
felkészítőre két tárgyból: angolból és történelemből, ami tavaly októberben kezdődött.
A cél itt már nem volt kérdés: bejutni pszichológia szakra. Viszont egyrészt az
online oktatás, mint kiderült nem igazán az én műfajom, másrészt úgy alakult,
hogy szükségem volt arra az összegre, amit befizettem előre egyösszegben, így
az időarányos részét vissza is kaptam, amikor felbontottam a szerződést velük.
Még mindig ott volt a lehetőség, hogy
akkor önerőből készüljek fel az érettségi vizsgákra, viszont az egyik
legnagyobb gyengeségem, hogy nem tanultam meg soha tanulni. Azokból a
tárgyakból, amik érdekeltek és főként gyakorlat orientáltak voltak, pusztán
odafigyeléssel is jó vagy kiváló eredményt produkáltam, a kevésbé gyakorlatias,
de még érdekesnek mondható tárgyakból a közepes szintet képes voltam hozni, és
volt egy-két mumus, amiből megugrottam a kettes szintet. Otthon soha nem ültem
le órákig tanulni néhány kivétellel. Az előrehozott angol érettségim volt a
legelső vizsgahelyzet, ami előtt álltam, így arra azért kidolgoztam a
tételeket, kézzel, ami több napon keresztül több órát igényelt. A pénzügyi-számviteli
ügyintéző vizsgámhoz készíteni kellett egy esettanulmányt, ami kvázi egy mini szakdolgozat,
így azzal volt munkám, illetve a szóbeli részre ott is kiírtam kézzel a
tételeket. De ezeken kívül soha egyetlen vizsgámra sem készültem különösebben.
Úgyhogy a legnagyobb kihívás számomra ebben a felkészülésben nem maga az elsajátítandó
tananyag volt, hanem az egyéni felkészülés tanár és magyarázatok nélkül. Így
talán mondanom sem kell, hogy miután már abbamaradtak a felkészülési óráim,
onnantól kezdve magamtól már nem ültem le tanulni – hiába vettem mindkét
tárgyhoz különböző tankönyveket és feladatgyűjteményeket.
Viszont – lehet nagyrészt emiatt –
kavargott bennem a „Mi az én életcélom?” kérdés és emiatt motiválatlannak és
üresnek éreztem magam. A pszichológuson túl egy coach segített nekem átevickélni
ezen a kérdéskörön tavaly év vége felé. Éreztem is magamban az elhivatottságot,
viszont tudtam, hogy reális esélyem már nem lesz felkészülni kellő mértékben az
érettségi vizsgára. Úgyhogy alternatív megoldásként elkezdtem különböző szakképzéseket
keresni az interneten, illetve nem vetettem el alternatív megoldásként a felsőoktatási
szakképzéseket sem, amire az érettségi megismétlése nélkül is be tudtam volna
kerülni. Volt néhány szimpatikus képzés, de valahogy a pszichológiával
kapcsolatos magasfokú érdeklődésemet egyik sem volt képes überelni. És akkor
ugrott be valami…
Korábban már több embertől hallottam, hogy
van Kolozsváron egy egyetem, ahol magyar nyelven lehet pszichológiát tanulni,
és más a felvételi rendszer, mint itthon. Akkor mindig élből elvetettem a
gondolatot, utána sem olvastam, mert úgy gondoltam, hogy elég megterhelő - még
ha csak ritkán is - kiutazni időnként az előadásokra és vizsgaidőszakokra. De
akkor, ott úgy voltam, hogy veszíteni nem veszítek semmit azzal, hogy
informálódom. Magának az egyetemnek a nevét nem tudtam, úgyhogy a Google volt a
segítségemre kulcsszavakkal keresésben. Természetesen hamar megtaláltam az
oldalt, ami nekem kellett. Meglepődtem, mert valóban merően más volt a
felvételi eljárás, mint az itthoni egyetemeknél. Egy egyszerű szóbeli felvételi
vizsga eredménye adja a bejutási jegy 80%-át, a maradék 20% az érettségi
eredményből adódik. Megörültem, viszont egyben el is kezdtem aggódni, hiszen az
itthoni felvételi jelentkezés határideje pont előtte pár nappal járt le, és
feltételeztem, hogy a külföldi jelentkezésről is lecsúsztam így. De természetesen
nem hagytam a puszta feltételezésre a dolgot, úgyhogy azonnal elkezdtem mélyebben
beleásnom magam a témába, és hamar meg is találtam az erre szolgáló Facebook
csoportot, ahová belépve rengeteg plusz infót és kérdésekre válaszokat találtam.
Mindezeket átnyálazva kiderült, hogy a felvételi vizsgára történő jelentkezés
csak júliusban történik, egy héttel a vizsga napja előtt, úgyhogy még bőven időben
voltam. Tanulás szempontjából is még reálisnak tartottam a rendelkezésre álló
időt, hiszen az volt a követelmény, hogy öt pszichológiai témakörből készüljünk
fel a vizsgára: érzelmek; motiváció; percepció és figyelem; tanulás és
emlékezés; értelmi fejlődés, gondolkodás, beszéd és intellektuális
teljesítmény. Mindezekhez meg volt adva az ajánlott szakirodalom, ami pdf
formátumban fel is volt töltve a fájlok közé. Noha „csak” öt témakörről volt
szó, így is nagyjából 130 oldalnyi megtanulandó anyag volt, de úgy éreztem, ez
azért nem olyan vészes – annál egészen biztosan jobb, mint felkészülni két
emelt szintű érettségire úgy, hogy lehetőleg 90% körüli eredményt elérjek
mindkettőn. Ráadásul sokat dobott az egészen az a tény, hogy itt legalább olyan
tananyagot kell elsajátítanom, ami egyrészt már elősegíti a későbbi
tanulmányokat, másrészt valóban érdekel is. Az egyetlen buktató itt is az lett
volna, hogy muszáj egymagam felkészülni.
Könnyűnek tűnt, de nem akartam semmit
elkiabálni, illetve gondosan utánajártam mindennek, amire szükségem volt. Az
adminisztratív rész valóban olyasmi volt, amire nagyon oda kellett figyelni:
különböző dokumentumok lefordíttatása román nyelvre, minisztériumnak fizetett
hitelesítési díj, tanulmányi jegyek átszámítása, orvosi alkalmassági vizsgálat.
Mindezeken túl maga a kiutazás megtervezése, illetve a határidők és időpontok
figyelése. Ha ezekre tényleg mind odafigyeltem, már „csak” tanulni kellett.
Időben elkezdtem, még május elején – volt két
és fél hónapom felkészülni. Kinyomtattam az anyagot, átolvastam, kiemeltem a
lényeget, az elején még be is gépeltem, vázlatot írtam, kulcsfogalmakat írtam,
ráadásul tényleg ráfeküdtem a dologra: szakaszokra bontva osztottam be az
időmet a tanulásra, és időzítőt állítottam. Minden negyvenöt perc után
tartottam tizenöt perc pihenőt, és komolyan voltak napok, amikor napi nyolc-kilenc
órát a tanulásra fordítottam. Ha volt zavaró külső körülmény, akkor füldugót is
használtam. Érdekes volt a téma, nagyon sok mindent el is sajátítottam.
Lelkiismeretfurdalás nélkül elmondhatom, hogy soha semmilyen tanulmányi
megmérettetésre nem készültem ennyit, mint erre a vizsgára. Elsőre mégsem
sikerült…
Az egyéni tanulással kapcsolatos szegényes
tapasztalatom miatt nem volt a leghatékonyabb a tanulási módszerem. Sajnos
rosszul gazdálkodtam az idővel, és túl sok időt és figyelmet szenteltem a
legelső témakörnek. Az volt, amihez volt begépelt és kézzel írt jegyzetem,
amihez ki voltak írva a kulcsfogalmak, nevek, tanulmányok, aminél még a plusz
fejezetekből is kiírtam a lényeges anyagot. De ahogy telt az idő és én is
éreztem, hogy ugyanilyen mélységben nem fogok tudni végezni mind az öt
témakörrel, már elengedtem bizonyos formaságokat. Ahogy haladtam a vége felé,
úgy lett egyre felszínesebb az ismeretek elsajátítása, így az utolsó témakörrel,
és azon belül is a második felével volt a legkevesebb időm foglalkozni. Sajnos
vizsgán nem egy-egy témakör volt maga a tétel, amiről beszélni kellett, hanem
mindegyikből ki voltak ragadva részletek, szétbontották kisebb témákra, és
ezekből lehetett húzni. Szerencsétlenségemre sikerült az utolsó témakör utolsó két
és fél oldalának témáját kihúznom, amiről így összesen két mondatot tudtam
elmondani. Teljesen szétestem, alig vártam, hogy kijussak az épületből, mert
már odabent is sírtam, de szerettem volna, ha minél kevesebb ember látja.
A barátom is elkísért az útra, és elém
jött a vizsga után, de mondhatott bármilyen motivációs szöveget, vigasztalhatatlan
voltam, és végig sírtam az utat vissza a szállásig. Az volt a terv, hogy egész
héten ottmaradunk, mert a sikeres vizsga esetén a hét második felében kellett személyesen
beiratkozni is. A köztes időben pedig gondoltam „nyaralunk”. Viszont így
mondtam neki, hogy aznap én már sehová nem akarok menni. Nehéz volt bármi olyat
mondani vagy tenni, ami felvidított volna. Másnap reggel is mérhetetlen
szomorúsággal és ürességérzéssel keltem, nem éreztem a létjogosultságát az
ottlétemnek, hiszen „már felesleges”, úgy éreztem semmi sem tud boldoggá tenni,
és hogy nincs értelme az életnek. Ért már korábban nagyobb veszteség, valahogy
mégis kicsit olyan volt, mintha ez lett volna a legrosszabb dolog, ami valaha
történt velem. Ha a barátom nem lett volna velem, akkor egész biztos, hogy
egész héten ki se mozdultam volna, vagy hiába foglaltam szállást ennyi időre,
hamarabb hazaindultam volna. De szerencsére ő „kirángatott” ebből az
állapotból, és a tervezett nyaralásunk végülis megvalósult. Szép helyeket
láttunk, finomakat ettünk, jól éreztük magunkat. A végére már én is azt a szemléletet
vallottam, hogy a szeptemberi pótfelvételi jobb lesz, előnyben vagyok, hogy már
van tapasztalatom, illetve tanulni sem kell olyan sokat, hiszen már most is jól
felkészültem, csak a hiányosságokat kell pótolni. Mégis miután hazaértünk,
beütött valami…
Már két hete nem voltam képes rávenni
magam semmire, konkrétan a bőröndöm kipakolatlanul a hazaérkezésünk óta a szoba
közepén hevert érintetlenül. Éreztem, hogy ez így nem lesz jó, így bár jó ideje
nem találkoztam a pszichológusommal – mert pont egy pozitív életszakaszban
voltam, és nem éreztem szükségét -, ismét bejelentkeztem hozzá. Adott egy kis
löketet, de nagyon nehéz volt megküzdeni a depressziós epizódommal, amit
nagyban erősített a kudarcélményem. Habár szedem a gyógyszerem, ez nem jelenti
azt, hogy nem érződik a hullámzás. Szimplán nem kerülök annyira mélyre, mint
amikor még nem szedtem. Megúszom egy enyhe depresszióval és egy felélénkültebb
időszakkal a túlpörgés helyett. De a depresszió, még ha enyhe is, akkor is
depresszió. A levertség, motiválatlanság, szétszórtság, figyelmetlenség,
koncentrációs nehézségek ugyanúgy megvannak, amikkel meg kell küzdeni. Ráadásul
a betegségtudat egy elég erős támogató egység ilyenkor. Hiszen, ha tudjuk, hogy
mit is élünk éppen át, és hogy mi az, ami segíteni tud ezen az állapoton, akkor
tudatosan ki tudjuk kerülni vagy leküzdeni. Ezt tettem. Nem mondom, hogy
tökéletesen sikerült, még csak nem is 80-90%-osan, de 50% felett, ami ebben a
helyzetben több, mint elég. Írtam egy beosztást a vizsga napjáig, amit nem
feltétlenül követtem, de volt egy összkép, amit láttam magam előtt, és tudtam,
hogy ha nem is pontos határidő betartással, de szeretnék elérni. Sikerült a
tételeimet úgy kidolgozni és pontosítani, ahogyan szerettem volna. De talán,
ami ennél is többet segített, az a közösség. A júliusi vizsga előtt egy héttel találtam
csak rá a felvételizők Messenger csoportjára, és mint utólag kiderült, itt folyamatosan
tartottak közös tanulóesteket online, ami nagyon sok sikeres vizsgát
eredményezett júliusban. Ennek mintájára készült el a pótfelvételizők csoportja,
aminek hamarosan én lettem az egyik legaktívabb tagja. Az adminisztrátor egy
idő után már szinte nem is írt semmit, mert általában bárki bármit kérdezett,
másodpercek alatt válaszoltam nekik. A júliusi csoportból volt, aki tartott
nekünk tanulóesteket egy-egy témából, amiket becsületesen végig hallgattam – ha
már máshoz kevésbé volt motivációm -, de én is örömmel vállaltam előadó
szerepkört, így két tanulóesten is én tartottam előadást. Ezen kívül nagyon
sokszor privát üzenetben is megkerestek különböző kérdésekkel, és igyekeztem
mindenkinek segíteni. Valahogy jobban koncentráltam rájuk, és az ő sikerükre,
mint a sajátomra. Ez töltött, de tudtam, hogy én egyáltalán nem készülök olyan
intenzitással, mint a júliusi vizsgára. Hatalmas lelki békével, az esélytelenek
nyugalmával indultam el a szeptember 8-ai pótfelvételire.
Még a váróteremben sem éreztem
feszültséget vagy izgulást, a júliusi vizsga előtt majdnem pánikrohamot kaptam,
most azonban eltettem a tételeimet, fogtam a tollakat és az igazolványomat, és
már az ajtóban állva vártam, hogy hívjanak. Jó tételt húztam. Teleírtam a lapot.
Az előadás közben már volt rajtam szorongás, de elmondtam mindent, amit
felírtam. Éreztem, hogy valamit kihagytam, de gondoltam úgyis rákérdeznek. Így
is volt. Valójában egy elég fontos részlet nem jutott eszembe, viszont amint
feltették a kérdést, azonnal „felmondtam” a teljes bekezdést. Ezen kívül még
három kérdésük volt, amiből egyre tudtam a választ, egyre rávezetéssel szintén
sikerült válaszolni, egyre viszont nem tudtam sajnos. Mindenesetre megkönnyebbülten
hagytam el a termet, és mosolyogtam. Úgy éreztem, hogy bármi lesz is az
eredmény, végre nem azzal az érzéssel távoztam, mint júliusban. Ráadásul
addigra már volt B tervem az egyetemre, illetve legrosszabb esetben is
következő évben próbálkozom – gondoltam.
Amíg vártam a barátomat, hogy elém jöjjön –
mert ismét elkísért, mint legfőbb szurkolóm és támogatóm -, addig azért
sikerült máris túlgondolni a helyzetet, és felnagyítani a hiányosságokat,
elképzelve, hogy valójában elrontottam az egészet. De aztán miután kitárgyaltuk,
egyetértettünk abban, hogy hetesnél rosszabb jegyet nem kaphatok (Romániában
1-10-ig van az osztályozás). Míg előtte „minden mindegy” alapon mentem el a
pótfelvételire, a vártnál jobb teljesítményem miatt azért elkezdtem izgulni, szerettem
volna az eredményhirdetésnél egy olyan számot látni, amivel megnyugodhatok,
hogy a bejutottak között vagyok. De muszáj megjegyezni, hogy a száz
meghirdetett helyből kilencvenegyet betöltöttek júliusban. A maradék kilenc
székre ötven felvételiző pályázott a pótfelvételin. Amíg a júliusi vizsgán
mindenki bejutott, aki elérte az ötös átlagot (ami nálunk a kettesnek felel
meg), addig vélhetően a pótfelvételin kilenc alatti átlaggal szinte lehetetlen
bekerülni már. Úgyhogy feltételezve, hogy hetes vagy nyolcas osztályzatot kapok,
elég rizikósnak tűnt a bejutás.
Eljött az igazság pillanata, kikerültek a
vizsgajegyek. Amikor megnyitottam, hevesen vert a szívem. Gyorsan megkerestem
az azonosító számomhoz tartozó vizsgajegyet, és háromszor is végig húztam az
ujjamat, hogy biztosan jó sort nézek-e, mert alig akartam elhinni, amit láttam.
9.5-ös osztályzatot kaptam!! A következő dolog, amit azonnal elkezdtem
számolni, hogy hány embernek van jobb eredménye az enyémnél. Összesen nyolcan
kaptunk kilenc feletti osztályzatot. Mivel bejutási listát csak két nappal
később tettek közzé, így csak a matematikára hagyatkozhattam abban a pillanatban,
úgyhogy kiszámoltam, hogy ezzel a jeggyel mennyi lesz a végső átlagom, ha hozzáveszem
még az érettségi átlagomat. 9.32-t számoltam. Ezt követően még kiszámoltam,
hogy milyen eredmény az, amivel már biztosan nem tudnak megelőzni – számolva a
legjobb eshetőséggel, tehát hogy tízes az érettségi átlaguk. Az az eredmény jött
ki, hogy kilenc alatti vizsgajeggyel még tízes érettségi eredménnyel sem tudnak
beelőzni. Szóval, mivel összesen velem együtt nyolc embernek volt kilenc
feletti jegye, így matematikailag lehetetlen, hogy ne legyek benne a kilenc
bejutott jelentkező között. Abban a pillanatban kiszabadult belőlem a
megkönnyebbült és boldog sírás.
Sikerült. Megcsináltam! Nem vagyok buta vagy tehetségtelen. Nehezített pályán is a legjobbak között voltam, amikor a legrosszabb bejutási átlag 8.84 volt. Egy olyan szakra kerültem be, ami baromi nehezen elérhető. Ezeket főleg annak a belső énemnek üzenném, aki sokszor még mindig képes az elért sikereit semmibe vagy magától értetődőnek venni. Az eredményhirdetés után az egyik barátnőmnek is azt mondtam, hogy „Emlékeztess, hogy ne felejtsem el megjutalmazni magamat ezért, hogy ne higgyem azt, hogy ez természetes, és ez a minimum”.
Tényleg sikerült. Elsőéves pszichológia
hallgató vagyok. Három év múlva remélhetőleg a diplomámat szorongatva
tervezhetem, hogy milyen típusú mesterképzésre menjek majd tovább. Van már most
is ötletem, de úgy állok hozzá, hogy mialatt tanulni fogom, meg fogok ismerni
rengeteg irányt, és van még időm eldönteni, hogy melyik lesz az igazán nyerő.
Addig viszont megerősítem a pszichológia alapjait Atkinson, Zimbardo és Freud
munkássága által.