oldalak

Főoldal Személyes Cikkek Könyvek Filmek és sorozatok Írás Kihívások Listák

2018. augusztus 8., szerda

A felnőtt élet kezdete

Lezárult egy újabb korszaka az életemnek. Július 25-én újabb bizonyítvánnyal bővült a gyűjteményem. Bár gyakran emlegettem, hogy ez a képzés semmit nem jelent számomra, semmi újat nem ad, rá kellett jönnöm, hogy ez tévedés. Illetve arra is, hogy ha ennek vége, már tényleg nem vagyok „gyerek” többé. Ez igaz lett volna az érettségire vagy az első szakmámra is, de most tartok ott, hogy már nem az iskola az egyetlen kötelességem. Mondhatnám, hogy mostantól soha többet nem kell iskolapadban ülnöm, de tudom, hogy úgysem így lesz, mert még túl fiatal vagyok ahhoz, hogy ennyivel megelégedjek. (Bár higgyétek el, nem szívesen tanulnék már, tizenöt év bőven sok(k) volt). Viszont mostantól a munka lesz az elsődleges, és bármilyen képzés csak estin, vagy ha felsőoktatásról van szó, akkor levelezőn jöhet szóba. Szóval hivatalosan is felnőtt lettem.
Kicsi korunkban mind erre vágyunk, aztán amikor tényleg belecsöppenünk, akkor visszasírjuk a gyereklétet. Legalábbis ez az általános. Ismerek azért olyat, aki mondja, hogy ezerszer jobb dolgozni. És egyelőre még én is így gondolom. Viszont vannak olyan dolgok, amik hiányozni fognak. Kisgyerek azért nem lennék újra, viszont voltak dolgok, amik némi szabadságot engedtek, amíg iskolába jártam.
És még mindig csak 21 vagyok :D



Miután a tavalyi sikeres – és kiemelkedő -, vizsgám után nem sikerült munkát találnom, de közben már albérletbe költöztünk, és sürgetett az idő pénzszerzés terén, utolsó mentsvárnak maradt ez a munkaügyis képzés. És nem csak azért nem bántam meg, mert konkrétan a kisujjamat sem kellett mozdítanom azért, hogy egy félhavi bérnek megfelelő összeget a számlámra utaljanak amíg tart a képzés, hanem mert bizonyos tekintetben mégis több lettem tőle.
A tanfolyam pontos megnevezése ez volt: Irodai titkár + angol alapfokú nyelvvizsga felkészítő. Azért ezt választottam, mert ennek az ideje volt a leghosszabb (szerettem volna minél több időre bebiztosítani az anyagi hátteret, amíg nem találok munkát) és a többi kiírt képzés közül ez volt a legértelmesebb is. Bár a megnevezésből arra következtettem, hogy én itt sem fogok vért izzadni. És igazam lett. Amikor kiderült, milyen óráim lesznek, láttam, hogy egy olyan tantárgy van, amivel még nem volt dolgom, ez a gyorsírás. Elmondanám azért a félreértések elkerülése végett, hogy a gyorsírás és a gépírás nem azonos fogalmak. Sokan összekeverik, azt hiszik ugyanaz a kettő, vagy legalábbis közük van egymáshoz, de nem. A gépírás természetesen a tízujjas vakírás a számítógép billentyűzetén, míg a gyorsíráshoz szükséges kellékek: ceruza, hegyező és gyorsírásfüzet. Külön jelkészlete van, szinte mondhatjuk azt is, hogy egy másik „nyelvről” van szó, és örülök, hogy egy bizonyos szinten elsajátíthattam ezt a tudást. Mert ez tényleg olyasmi, amit nem mindenki mondhat el magáról. Ha hozzá nem értő meglátna egy sztenogramot, akkor vakarná a fejét és csodálkozna, hogy „Mi a csuda ez?”, én meg lehet, nekiállnék „dekódolni” azt. Na, nem biztos, hogy az életben nagyon sok hasznát fogom venni, mert nem terveztem parlamenti gyorsíró lenni, de ez az egyik dolog, amit adott számomra ez a képzés, és örülök neki.
Megtanultam szépen beszélni angolul. Noha az iskola kezdete előtt már tizenhárom év angol tanulás állt mögöttem, az érettségin kívül semmilyen nyelvvizsgával nem rendelkeztem. Nem voltam rossz angolból, sőt az érettségit előrehozottan tettem le belőle, de nem éreztem magamat eléggé stabilnak benne. Ha egy külföldi leszólított az utcán, teljes pánik lett úrrá rajtam, és még magyarul is elfelejtettem, így csak hevesen intettem nemet a fejemmel, hogy nem tudok segíteni. Igazából ennek szerintem az volt az oka, hogy se általánosban, sem pedig középiskolában nem beszélgettünk angolul a tanárral eleget. Inkább haladtunk a könyvben a feladatokkal és a nyelvtannal. Nem véletlenül hibátlan a nyelvtanom – főleg ha írásbeli feladatról vagy levélről van szó -, de ha kérdeznek, beszélgetni akarnak, az már nem megy. Érettségire is volt egy betanult szöveg. Viszont itt a nyelvvizsga felkészítő alatt rengeteget beszélgettünk csak úgy a tanárokkal, illetve volt egy külön személy arra, hogy külön-külön beszélgetett mindenkivel fél órákat egy üres tanteremben.
Nem állíthatom száz százalékosan, hogy ma már nem riadnék vissza, ha egy külföldi kérne segítséget, hiszen azóta még nem próbáltam, de érzem, hogy magabiztosabban állnék hozzá.
Most már tényleg tíz ujjal gépelek.
Informatika szakos voltam, így nekünk még egyértelmű is, hogy fontosnak tartották a gépírás tanítását. De olyan iskolába jártam, ahol teljesen mindegy milyen szakon voltál, kilencedikben és tizedikben mindenkinek volt gépírás órája. (Szegény focisták!) Viszont, mivel tudtam, hogy ez semmilyen vizsgához nem kötött, így leragadtam annál a nagyon minimális leütés számnál, amit azért elvárt a tanár, hogy ne adjon egyest. Ez olyan 1400 körül volt tíz perc alatt. Otthon nem is gyakoroltam soha, maradtam a két mutatóujjas gépelésnél. A két középiskolás év után még volt egy évig ügyvitel órám a pénzügyi-számviteli ügyintéző képzésen. Velünk kivételeztek, mert aki tanult már korábban gépírást, annak csak heti kettő, míg a többieknek heti hat ügyvitel órája volt. Így az sem volt olyan eget rengető, ami arra késztetett volna, hogy átálljak teljesen a normális gépelésre.
A munkaügyis képzésen az első gépírás órán kérdezte a tanár, hogy ki tanult már korábban. Volt egy pár jelentkező, de utána, amikor kérdezte, hogy ki érzi úgy, hogy már most haladó lenne, én voltam az egyetlen, aki vállalt egy tízpercest. Tudtam, hogy nem megy tökéletesen, azt is tudtam, hogy mennyit tudok, és ahhoz képest mennyit kellene tudni vizsgára (1700-1800 leütést), de ahhoz semmi kedvem nem volt, hogy az alaptartást és a hangos betűzést újra átéljem. Tartottam a szintemet, az első tízpercesem is 1400 körülire sikeredett, de azt mondta a tanár, hogy fog hozni nekem külön feladatot. Így én minden egyes órán magamnak dolgoztam fel a haladó gépírás tankönyv leckéit, a tanárnő instrukciói szerint, amíg ő a többieknek tanította az alapoktól az egészet. Magamat is megleptem, mennyire szorgalmas voltam. Reggel nyolctól délután egyig azt az egyetlen szünetet tartottam, ami tíz órakor volt mindenkinek. De volt, hogy unalmamban még szünetben is gépeltem. Viszont láttam a fejlődésem. És amiért ilyen intenzív volt az egész tanfolyam, hogy egy nap mindig csak egy tantárgy volt, abból hat óra, teljesen hozzászokott a kezem ahhoz, hogy így kell gépelni. A képzés végére 2500 leütést tudtam produkálni tíz perc alatt, ami sokszor hihetetlen volt számomra. És azóta se gépelek máshogy, csakis így. És ez igen hasznos a munkahelyemen is, de a blog írásánál szintén. Képzeljétek el, mennyi ideig tartana, ha két ujjal szerencsétlenkednék. Persze laptopon külön meg kellett tanulnom, de már ebbe is egész jól belejöttem.
És amit adott még nekem a képzés, de nem tudással kapcsolatos, az az, hogy kaptam még egy utolsó nyári szünetet. Persze stresszes voltam az álláskeresés miatt, de amikor már tudtam, hogy a képzésre jövök, akkor volt még egy szabad hónapom a nyárból, és kihasználtam. Emellett nem kellett tanulnom, így teljesen szabad délutánjaim voltak. (Kivéve, amikor a két iskola mellett még délutánonként dolgoztam is). És ezért még fizettek is nekem. Szóval én csak jól jártam. Bár vitatkozhatnánk, hogy ennyi végzettség és bizonyítvány, mit is mutat. Bizonyos szempontból előny, míg más megvilágításban már hátrány. Előny, mert ha valaha, bármilyen okból kifolyólag elveszíteném az állásomat, van több irány, amerre indulhatok. Viszont az önéletrajzban nem biztos, hogy annyira jól mutat, mert a munkáltatók szemében ez rosszat jelent. Mint a túl sok munkahely…
Viszont ezen ráérek majd akkor agyalni, ha esetleg újra munkanélküli lennék.
Tényleg a szünetek fognak a legjobban hiányozni, és az is, hogy az iskolás éveimet lazára vettem, és idáig egyetlen vizsga sem okozott különösebb gondot. Az a májusi bukás viszont mutatja, hogy a mérlegképesért már tényleg vért kell izzadni. És én még adótanácsadó képzést is akarok utána? Elment az eszem. De muszáj. Mert amiért ezt akarom, az azért van, mert nem csak a közeli, de a távoli jövőmre is gondolok. 

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése