Introvertált életérzés - avagy milyen (nagyon) introvertáltnak lenni (INFP 1. rész)

Valamiért az a társadalmilag megszokott és normális, hogy felszabadultan tudsz beszélgetni bárkivel. Hogy ha kérdeznek, akkor nem csupán válaszolsz, de elkezdesz mesélni magadtól valamit. Ellenkező esetben természetesen fura vagy, és benned van a hiba. Nem csoda, hiszen az extravertált személyiségek száma magasabb, és mivel ők jobban elő is tudják adni magukat, így természetes, hogy ha a másik oldalhoz tartozol, elnyomva maradsz.

Hogy számszerű adatot is mondjak, a tizenhat MBTI személyiségtípusból a népesség körülbelül 65.5%-át teszik ki az extravertáltak, míg az introvertáltaknál ez értelemszerűen csupán 34.5%.

Bevallom én egészen addig nem tudtam ezeknek a létezéséről, amíg ehhez a bejegyzéshez nem kezdtem el komolyabban utánanézni a dolgoknak. Mindig azt hittem, hogy selejtes vagyok, és soha nem értettem, miért nem vagyok képes megváltozni, miközben a környezetemben mindenki azt sugallta, hogy ez így nem jó, és próbáltak rákényszeríteni arra, hogy „normális” legyek. Én pedig hiába igyekeztem, nem ment. És nem tudtam nekik, de még magamnak sem megmagyarázni, hogy miért.

A két szót – introvertált és extravertált – már hallottam pár éve, de akkor sem kezdtem kutatómunkába, hogy megértsem a saját személyiségemet. Nem is gondoltam, hogy lehet normális magyarázat arra, amit érzek.

Igazából az egészet az törte meg, hogy jó pár hónappal ezelőtt szembejött velem egy cikk introvertáltságról. Vagyis inkább azokról a tipikus helyzetekről, amiket minden ilyen ember átérez. És már annak az olvasása is nagy hatással volt rám. Akkor éreztem igazán, hogy tényleg vannak olyanok, mint én. De az alatta lévő kommentek még inkább megerősítettek ebben. És ez adott egy kis megnyugvást. Persze, azok, akik „normálisnak” számítanak – mert én és a hozzám hasonlók „furák” vagyunk -, soha nem fogják megérteni, mi mit is érzünk társaságban.

Amikor elhatároztam, hogy a mélyére ások a dolognak, akkor jöttem rá, hogy létezik az MBTI (egy személyiségteszt), mely alapján tizenhat típus különböztethető meg. Szorgosan kitöltöttem – kettőt is két különböző oldalon, hogy biztos legyek benne, hogy működik (ugyanaz lett az eredmény, szóval valószínűleg igen -, íme, az eredmény:

Személyiségtípusom: INFP („Mediátor” vagy „Gyógyító”)

Domináns jellemvonás: Introvertált érzés (88%-ban introvertált és 12%ban extravertált)

Kiegészítő jellemvonás: Extravertált intuíció (70%-ban intuitív és 30%-ban realista)

Harmadlagos jellemvonás: Introvertált érzékelés (72%-ban elvi és 28%-ban logikai beállítottságú – itt megjegyezném, elsőre félreértettem én is. Ezt úgy kell értelmezni, hogy a döntéshozás tudatosan vagy érzelmek alapján történik inkább.)

Alárendelt jellemvonás: Extravertált gondolkodás (71%-ban kutató és 29%-ban tervező)

Érdekesség még, hogy a népességnek csupán két százalékát teszik ki, azt pedig gondolom, mondanom sem kell, hogy csak a hasonló személyiségtípusú embereknek tudunk megnyílni vagy velük tudjuk igazán megértetni magunkat.

A kíváncsiság vezérelt, így néhány emberrel a környezetemben kitöltettem. És egy kivételével mindenki introvertált. Slusszpoén: A 2%-os gyakoriságommal elég esélyes voltam a legritkább személyiségtípusra a környezetemben – hiszen ez alapból is a harmadik legritkább -, de az öt emberből, akik kitöltötték, ketten is beelőztek. Egyiküké a második legritkább személyiségtípus (INTJ – 1.5%) az egyik barátnőm pedig a legritkább személyiségtípusba tartozik (INFJ – 1%).

Egy dologban viszont „verhetetlen” voltam. Senkinek nem jött ki ilyen magas százalékban (88%) az introvertáltság, mint nálam. Persze ez nem túl meglepő, hiszen nekem a domináns jellemvonásom az introvertált életérzés. És erről szeretnék most bővebben beszélni. Magát a személyiségtípust, illetve, hogy mennyire igazak rám a jellemvonások, egy másik részben szeretném részletezni, addig is, ha érdekel, neked mi az MBTI típusod, és eddig nem csináltál ilyen tesztet, ezeken a linkeken találod azokat, amelyeket én is használtam:

16 Personalities teszt

Digitális Pszichológia teszt

Élethelyzetek, amelyekben megmutatkozik az introvertáltságom:

1. Idegen környezet, idegen emberek

Én soha nem találtam a helyemet se az óvodában, se az iskolákban. Általában úgy működött a dolog, minden esetben, hogy próbáltam találni egy valakit, akivel ellehetek, és az nekem bőven elég. De a dolog mindig rosszra fordult, mert általában rossz embert szemeltem ki, utána pedig már nem tudtam nyitni senki felé, mert késő volt. Mert már mindenkinek megvolt a társasága, én pedig képtelen vagyok új kapcsolatot teremteni.

Elsőre egy-egy új környezet mindig jó talajnak bizonyult. Oviról az iskolára váltás, majd általánosból a középiskolára váltás. Az első egy-két napban ott a lehetőség, hogy valakivel összeismerkedj, utána már könnyebb a dolog, mert kötődsz valakihez. De sajnos olyan vagyok, hogy érzem, amikor valakinek nem nyílhatok meg teljesen, a felszínes beszélgetés folyama pedig gyorsan kiapad. Utána már ők se próbálkoznak, hogy kihúzzanak belőled bármit, te pedig előtte sem erőltetted meg magad. Úgyhogy marad a kínos csend a társaságban, vagy az egyedüllét. Nem tudom eldönteni, melyik a rosszabb.

Hasonló a helyzet, ha egy ismerősöd, barátod bemutat valakinek, akivel korábban nem találkoztál. Ha olyan, hogy nem tudsz vele miről beszélni – és érzed, hogy nem is szívesen osztanál meg vele semmit az életedről -, akkor csak csendben figyelsz, míg ő a barátoddal hosszasan beszélget.

Általában, ha új emberrel találkozom, én nem kérdezek soha semmit, de magamtól sem kezdek el mesélni. Várom, hogy esetleg a másik fél érdeklődjön valamiről, ami velem kapcsolatos. Amennyiben ez nem történik meg, akkor sajnos így jártam, csendben meghúzom magam.

2. Mások előítélete

Sajnos most már van tapasztalatom azzal kapcsolatban is, milyen az amikor, csak azért mert szinte képtelen vagy normális kommunikációra vadidegenekkel gyomorgörcs nélkül, néhányan azt hiszik, hogy bunkóságból nem beszélek vagy ismerkedem. Pedig ez nem így van. Egyszerűen, lehetek évekig egy helyen, ha soha nem beszéltem a társaságból valakivel, akkor ő számomra továbbra is idegen, és nem merem megszólítani, ha nem muszáj.

3. Lelkiállapot társaságban töltött idő után

Sarah Andersen - Macskapásztor 9. oldal

Itt lehet szó arról is, ha csak csendes figyelőként vagyunk jelen, vagy aktív beszélgetőpartnerként. Mert mind a két esetben előfordulhat, hogy otthon egyedül a párnánkba fojtjuk a könnyeinket.

Mondok példát mind a két esetre. Mind a kettő saját tapasztalat alapján.

Amikor úgy vagy társaságban, hogy nem beszélgetsz senkivel – mert mondjuk kiközösítettek az iskolában és senki nem beszél már veled -, akkor az azért nagy lelki nyomás, mert látod, hallod, ahogy a körülötted lévők milyen jól elvannak, te pedig senkihez nem tudsz szólni. Konkrétan fél évig szó szerint néma voltam, mert az utolsó ember, akivel beszélni tudtam volna, magamra hagyott, pontosan azzal az indokkal, hogy nem tud megváltoztatni engem…

Amikor pedig aktív beszélgetőpartner vagy – mindegy, hogy olyan társaságban, amelyben leginkább csak egy ember miatt vagy, vagy olyanban, amit tényleg kedvelsz -, elég egy olyan mondat, amit megbánsz. Hiába érezted fantasztikusan magad, utána otthon csak az az egy dolog jár a fejedben, és az, hogy hogyan szúrhattad el ennyire, és nem szeretnél soha többet a szeme elé kerülni az illetőnek.

4. Nyilvános szereplés

Szerintem egyértelmű, hogy azok szoktak nagyobb számban lámpalázasak lenni közönség előtti szereplés előtt, akik introvertáltak. Lehet ez egy egyszerű szóbeli felelés a tanárnak, miközben az egész osztály téged figyel – ugyanígy egy esetleges prezentáció bemutatással -, vagy vizsga, vagy bármi, ahol szóban összefüggő mondatokban kellene megnyilvánulni. Nekem ilyenkor remeg a hangom, és hadarok, és természetesen igyekszem kerülni bárkivel a szemkontaktust. Persze egy megnyugtató szempárra az embernek szüksége lenne. De ha csak egyszer is olyan emberre nézel, akin látod, hogy a szerencsétlenkedéseden szórakozik, ott vége. Szétestél.

5. Pánikreakció váratlan kérdésekre

Nekem mindig össze kell szednem magam, mielőtt valakihez kérdést intézek, valakit felhívok telefonon – akár ugye munkából fakadóan, és ismeretlen az illető. Ki kell gondolnom, hogy mit is fogok mondani. A telefonos még hagyján – mert van diákmunkás call centeres múltam (ha nem akartok lelkironcsok lenni, soha ne próbáljátok ki!) – de az élőbeszéd nekem mindig is nehezebb volt. És hiába van az, hogy szépen fejben megfogalmazom, mit szeretnék – és olyankor egyébként egész jól elő is adom magam -, de amint bármi olyanról esik szó, amire már nem voltam felkészülve, leblokkolok, bepánikolok, és nehezen tudok egy értelmes mondatot is kinyögni.

Ilyenkor – meg egyéb fent felsorolt esetnél, pl. állásinterjú (idegen emberek, idegen környezet) vagy vizsga (nyilvános szereplés) – gyakoriak nálam ezek a tünetek: gombóc a torkomban, szapora szívverés, szapora légzés. Ez így nézve már elég valószínű, hogy túlmutat mindezen, de így is azt gondolom, hogy az egésznek a gyökere – mármint ez a túlzott félelem az idegenektől, a beszédtől – az introvertáltságból fakad.

Egy biztos, volt olyan, aki teljesen át tudta érezni a helyzetemet, mert ő is hasonlóan érez, de van, aki egyáltalán nem érti – és sajnos soha nem is fogja megérteni -, milyen ez. Akad persze olyan is, aki nem érti, de elfogadja. Viszont tényleg az látszik, hogy aki eltér az átlagtól, arra más szemmel néznek, és kitaszítják. Úgy tekintenek erre a normálisnak tartott emberek, mintha ezt egyik pillanatról a másikra magunk mögött tudnánk hagyni. Mintha tényleg döntés kérdése lenne, hogy milyen a személyiségünk, és ha akarnánk, akkor meg tudnánk változni. Nem így van.

Fejlődni tudunk egy bizonyos szintre, én sem ott tartok már, ahol öt-hat évvel ezelőtt. Akkor még annak a két embernek a társaságában is sokszor csendben ültem, akik szóba álltak velem. Nem volt senki, akit tényleg a barátomnak nevezhettem, most már van. Többet chatelek, de több a személyes találkozó is, amikor van, hogy be nem áll a szám. Egyre több olyan embert ismerek meg, akiből sugárzik, hogy szívesen beszél velem, és meghallgat. És csak ennyi kell. Ha valaki érezteti velem, hogy bízhatok benne, akkor meg tudok nyílni. Máskülönben viszont maradnak a fentiek.

Nálatok hogyan nyilvánul meg az introvertáltság? Van valamilyen különleges élethelyzet, amit én nem említettem? Írjátok meg kommentben!