Gázlángozás a gyakorlatban - a toxikus vezető

Manapság már-már divat lett pszichológiai szakkifejezésekkel dobálózni olyan dolgokról, amikről általában szinte semmi fogalmunk sincs. Ha valaki énközpontúbb, mint az átlag, egyből nárcisztikus, ha szétszórt, kicsit feledékeny, akkor tuti biztos, hogy ADHD-val küzd vagy ha nem szeret társaságban lenni és teljesen kimerítik a társas események, antiszociális (amire még csak nem is ez a helyes kifejezés). Ugyanolyan gyakran jön szembe velem a gázlángozás (gaslighting) szófordulat is, a nárcizmussal kéz a kézben járva – hiszen a nárcisztikusok fegyvere ez a manipulációs technika.

Miről is beszélünk, ha gázlángozásról van szó? Ennek célja az alkalmazója által a saját valóságunk megkérdőjelezése. Aki gaslightingot gyakorol rajtunk, annak valószínűleg elhagyják a száját az alábbi mondatok: „Én ezt biztos, hogy nem mondtam”, „Rosszul emlékszel”, „Ezt te találtad ki”, „Csak beképzeled”, „Túlreagálod a helyzetet”, „Ez nem így történt” stb. Teszi ezt mind úgy, hogy előtte folyamatos érzelmi vagy verbális bántalmazásnak tette ki áldozatát, amit aztán a fent említett mondatokkal próbál „eltussolni”, miközben saját magát helyezi áldozatszerepbe, hogy bűntudatot keltsen, amiért ekkora patáliát csaptunk egy „nem létező” szituációból. Mivel ezt annyira hitelesen tálalja és manipulál vele, az áldozat a végén kételkedni kezd a saját valóságában, és elbizonytalanodik abban, hogy valósak-e az emlékei, az érzései.

Ezt a fogalmat a leggyakrabban a bántalmazó párkapcsolatokhoz kötik, pedig más emberek is élhetnek vele a környezetünkben, a családunkban vagy akár a munkahelyen is. De mit tehetünk, ha egy mérgező személy besétál az életünkbe? Ez helyzetfüggő. Ha egy távolabbi ismerősről van szó – például egy barátunk barátja, rokona stb. -, akkor egyszerűbb elkerülni a társaságát. Ha tudjuk, hogy jelen lesz egy eseményen, amelyre mi is mennénk, nem feltétlenül megyünk el, ha mégis, akkor is még mindig ott a lehetőség, hogy más emberekkel, társasággal vegyüljünk, hogy minél kevesebb legyen az érintkezés vele. De természetesen az a legjobb, és legegyszerűbb, ha valahogyan teljesen meg tudjuk szakítani a kapcsolatot vele, hogy ránk semmilyen hatást ne gyakoroljon.

Ennél egy fokkal nehezebb a helyzet, ha már a közvetlen környezetünkben van az illető. De itt is fontos különválasztani azt, ha valamiféle „alá- és fölérendeltségi” kapcsolatban állunk (pl. anya-lánya, főnök-beosztott viszony), illetve azt, ha – elvileg – egyenrangú felek vagyunk (pl. kolléga, valamilyen rokon stb.). Ha nem vagyunk egyfajta alárendelt helyzetben, de napi szinten muszáj kommunikálnunk vagy együtt dolgoznunk, ez akkor sem egy könnyű helyzet. Viszont megvan a lehetőség arra, hogy meghúzzuk a saját határainkat. Ha gázlángozást tapasztalunk, az mindig akkor válik ijesztővé, amikor nem tudjuk kontrollálni a helyzetet. A folyamatos bántást, megaláztatást kapjuk, és megrendítik a bizalmunkat a saját érzéseinkben és gondolatainkban. Ezért fontos tudatosítanunk, hogy mi is történik, és ha nem sikerül megértetni a bántalmazó féllel, hogy mit okoznak a szavai, cselekedetei – amire sajnos nagy az esély -, akkor a saját védelmünk érdekében muszáj határokat felállítani. Ha muszáj érintkezni valamilyen okból – mert a kollégánk -, akkor kereteket állítani ennek, időben és tartalomban is, mi szabjuk meg mennyi ideig beszélünk velük és pontosan miről, lényegre törően, és nem hagyva, hogy más irányba menjen a kommunikáció. A kötelező kapcsolattartáson túl egyáltalán nem szükséges beszélni vele, közeledni felé, vagy engedni, hogy ő „irányítson”. Ha munkahelyről van szó, és nem egy feladattal kapcsolatban szeretne beszélgetni, nyugodtan kihátrálhatunk olyan indokkal akár, hogy most be kell fejeznünk egy feladatot, így nem tudtok beszélgetni. Ha valamilyen oknál fogva mégis folyamatosan bombázna és átlépné a személyes határokat, érdemes lehet beszélni a vezetőkkel vagy a HR-rel, főleg akkor, ha úgy érezzük, hogy az illető már átlépte a munkahelyi zaklatás határát. Sajnos nincs semmilyen garancia arra, hogy a jelzéseink okán történik valamilyen pozitív változás – akár elbeszélgetnek az említett kollégával -, de mindenképp érdemes megpróbálni. Viszont, ha nem történik érdemben semmilyen változás és tűrni sem tudjuk hosszú távon, ilyenkor kényszerülnek sokan egy munkahelyváltásra a jobb környezet reményében. Ám előre nem láthatjuk, hogy egy következő munkahelyen nem lesz-e ilyesfajta gond…

Sokkal nehezebb szituáció az, amikor a mérgező kapcsolat egy alá-fölérendeltségi viszonyban jelenik meg, pl. valamelyik szülőnk a bántalmazó vagy esetleg a főnökünk. Sokkal nehezebb harcolni egy olyan helyzetben, amiben eleve éreztetve van, hogy mi vagyunk a kisebbek és gyengébbek. De van valami, ami ilyenkor már-már életmentő tud lenni: a közösség ereje.

Aki már régóta olvassa a blogot vagy ismer, pontosan tudja, hogy egy a fent leírtaknak megfelelő bántalmazó anya mellett nőttem fel. Amiről már a blogom nem mesélt soha, hogy később benne voltam egy hasonlóan érzelmileg bántalmazó párkapcsolatban is. Az utóbbi jó néhány év rengeteg önfejlesztésről, terápiáról, gyógyulásról szólt számomra, elképesztően nagy a különbség aközött a megtört élni nem akaró lány és a mostani rengeteg tervvel, céllal rendelkező életörömmel teli énem között. És még ha vannak is mélypontok, büszke vagyok a változásra és arra, aki lettem, az életre, amit jelenleg élek. De nem lehet eltörölni csak úgy azt a húsz évnyi bántást, traumát, amit átéltem. Természetes, hogy még ha gyógyulok is folyamatosan, vagy vannak dolgok, amikben már akár teljesen gyógyultnak is mondhatom magam, olyan soha nem leszek, mint azok, akik megfelelő családi körülmények között nőttek fel, legyen szó érzelmi, anyagi vagy mentális javakról. Így talán nem olyan meglepő, hogy az anyámhoz, vagy az említett ex barátomhoz hasonló személyek bekapcsolnak egy trigger pontot nálam, amitől teljesen leblokkolok és védtelennek, elesettnek érzem magam. Reméltem, hogy soha nem jön el újra egy olyan időszak, amikor mentálisan annyira kikészít valaki, hogy úgy érezzem, mintha az előtte lévő több évnyi terápia soha nem is lett volna, de tavaly ősszel sajnos eljött ez az időszak…

Határozottan kijelenthetem, hogy közel hét év munkaerőpiacon eltöltött időm alatt a jelenlegi munkahelyem a legideálisabb, ahol soha nem éreztem senki irányából megvetést, bántást, rosszindulatot. Nincs bürokrácia, merevség, sőt, keresve sem találnék ennyire nyitott, közvetlen és rugalmas helyet magamnak. Fogalmazhatnék úgy is, hogy nem jellemző a cégre ez a fajta „besavanyodott” mentalitás, és nyilván, amikor új munkatársakat keresünk, az interjúk során erre is különösen figyelünk, hogy személyiségben is jól passzoljon az illető a cégkultúrához. De valami ezúttal eléggé félrement. A vezetőnk a nyár vége felé megkezdte szülési szabadságát, és a helyettesítése alatt határozott időre, részmunkaidőben felvettünk egy új vezetőt. Én pont a munkakezdése után néhány nappal indultam egy többhetes nyaralásra, úgyhogy a kezdeti akcióihoz személyesen nem volt szerencsém, de amikor visszatértem, a kolléganőim beszámoltak róla, hogy mennyire kezd rossz irányba haladni minden.

Innentől már igyekszem csak általános jelenségekről beszélni, mintsem konkrét esetekről, de jól kivehető lesz a kicsit sem szép minta:

·       folyamatosan éreztette a dominanciát, azt, hogy ő irányít, és minden úgy lesz ahogy ő mondja, hogy az ő szavaival éljek: „azt csinálod, amit mondok”;

·       állandóan rendelkezésére kellett állnunk, nem lehetett se mosdó se ebédszünetünk, szintén, hogy az ő szavaival éljek: „amikor Teams-en írok valamit, arra AZONNALI választ várok”, „úgysincs annyi munkátok, ami kiteszi a napi 8 órát, annyi csak belefér, hogy a FŐNÖKÖDNEK azonnal válaszolj”;

·       mikromenedzselte a feladatokat, szinte tényleg már arról is tudni akart, hogy mikor szellentettünk;

·       vállalhatatlan stílusban kritizálta a munkánkat, alpári kifejezéseket használva;

·       folyamatosan éreztette, hogy mi semmihez nem értünk, „túl sokat keresünk a tudásunkhoz képest”;

·       alapvetően soha nem számíthattunk rá semmiben, ledelegálta a saját feladatait is nekünk, és mindig arra hivatkozott, hogy neki részmunkaidőben nincs semmire ideje;

·       volt, hogy bizalmas információt adott ki, amit nem lett volna szabad, és azzal fenyegetőzött, hogy ha ezt továbbadjuk, akkor kirúg;

·       minden nap választott magának közülünk egy „kiskedvencet”, akivel aznap látszólag normálisan viselkedett, de a többieket folyamatosan porig alázta;

·       amikor próbáltuk asszertívan kommunikálni felé a problémáinkat, azt folyamatosan támadásnak vette, és az ellenszegülésért „büntetés” járt – hozzám például közel két hétig egyáltalán nem is szólt, mindent a kolléganőmmel üzentetett meg, tőle kérdezett meg, olyan dolgokat is, amelyekhez nekem volt hozzáférésem;

·       megszabta, hogy kivel beszélhetünk és kivel nem, a vezetőkkel való kommunikáció számunkra tabu volt, mert „nem a mi szintünk”;

·       a hierarchia megszállottja volt, és minél alacsonyabb pozícióban volt valaki, annál inkább semmibe nézte az illetőt, a tipikus „felfelé nyal, lefelé tapos” személyiség;

·       hátráltatta a mi munkánkat azzal, hogy nem mehetett úgy a kommunikáció, hogy rajta ne menjen keresztül, de információt is volt, hogy visszatartott, ami miatt önhibánkon kívül nem tudtunk haladni;

·       berögzült gondolata volt, hogy mi állandóan hazudunk neki, és mindenről mindig írásos bizonyítékot kért, a szavunknak egy kicsit sem hitt, de egyikünket nyíltan meg is vádolta, hogy tudja, hogy ő folyamatosan hazudik neki – pedig nem így volt;

·       ha rávilágítottunk a tévedéseire, mindig hiteltelenített minket, ilyenkor hangzottak el gyakran az „akkor rosszul emlékszel”, „én mindig pontosan emlékszem arra, hogy kinek mit mondtam, és kitől mit kértem”, „nem olvastad el rendesen”, „én ilyet nem mondtam, ezt te képzeled bele” típusú mondatok;

·       és a végére hagytam a legtipikusabb húzást: el akart minket egymástól szeparálni, az elején még lehettek közös meetingek, de utána már nem engedte, hogy együtt legyünk bent, mert ha csak egyedül volt valakivel, akkor az adott helyzetben nem tudtuk egymást megvédeni.

 

Az utolsó pontra reflektálva szeretném ezt még jobban kifejteni. Egy gázlángozást alkalmazó bántalmazó személy mindig próbálja elzárni a külvilágtól az áldozatát, mert ha egyedül marad ebben a szituációban, akkor sokkal könnyebb megtörni és elhitetni vele, hogy ő képzeli be a dolgokat. Párkapcsolatban vagy szülő-gyerek kapcsolatban ez az elszeparálás általában a barátokra, rokonokra vonatkozik, a munkahelyen pedig a munkatársakra. És pontosan ebből következik az is, amit fentebb írtam. A közösség ereje mentett ebben a helyzetben is meg minket.

Hiába ő valamilyen érthetetlen okból kifolyólag azt hitte, hogy ha nem meetingelünk közösen, akkor nem is beszélünk egymással, de természetesen a kezdetektől fogva mindannyian minden egyes rosszindulatú cselekedetét kiventilláltuk egymásnak, ha nem volt jelen, akkor személyesen, egyébként pedig Messenger üzenetekben. A történethez hozzá tartozik, hogy összesen négyen vagyunk a csapatban, és mind a négyen pszichológus segítségére szorultunk a helyzet miatt, és talán ez volt az, ami szintén segített rajtunk, hiszen, ha csak az egyikünk érezte volna rosszul magát, akkor nem biztos, hogy felmerül bennünk, hogy tényleg az új vezetőnk ennyire szörnyű. Gondolhattuk volna azt is, hogy „eddig volt túl jó dolgunk”. De így, hogy mindannyian kikészültünk tőle mentálisan, egyértelmű volt, hogy valamit lépni kell. Egymás után folyamatosan bepanaszoltuk őt, volt köztünk olyan, aki többször is. És nem mondom, hogy könnyű menet volt, mert elsőre nem úgy tűnt, hogy változna valami pozitív irányba, vagy tenne bárki bármilyen lépést az ügyben. Én személy szerint már tényleg egy hajszálnyira voltam attól, hogy elveszítsem a munkahelyemet, végül a mentális állapotomra hivatkozva betegszabadságra mentem, hogy megnyugodjak és kitaláljam, hogy merre induljak el. Közben hosszú idő után ismét bejelentkeztem a pszichiáternél is, aki megállapította, hogy azon a ponton már egy középsúlyos depressziós állapotban voltam. Így nem volt gond azzal, hogy betegszabadságon maradjak, amíg egy kicsit javul a helyzet. De végül nem kellett újra terveznem az életemet és a jövőmet, mert jött a hír, hogy elbocsátották a „kedves” vezetőnket. Azóta eltelt már lassan öt hónap, úgyhogy mindezt már negatív érzelmi hatásoktól mentesen tudtam leírni. Szép lassan visszaállt minden a régi kerékvágásba. Kiderült, hogy értünk a munkánkhoz, hogy dolgozunk rendesen, megvan a napi nyolc óra munka, ügyesek vagyunk abban, amit csinálunk, csak nem mindegy, hogy kinek a szemével nézzük ezt. 😊

Azt kérdezed: miért?

Megcsörren a telefonom, ismeretlen számot jelez. Válaszolok, és szinte azonnal meg is bánom. Hiszen csak egy újabb reményvesztett próbálkozásod, hogy valamilyen formában ismét bekeríts és magadhoz láncolj. Lassan négy éve döntöttem úgy, hogy teljesen megszakítom a kapcsolatot veled, azóta pedig bizonyos időközönként érkeztek kéretlen megkeresések. Kellemetlen érzés volt igazolni a személyemet a rendőrségnek, akik csak a munkájukat végezték azzal, hogy felkerestek egy eltűntként bejelentett személyt. Megvolt az oka a döntésemnek, de ezt sajnos nem értenéd, vagy ha mégis, el sosem fogadnád. Így az önsajnálatba menekülve csak azt kérdezed magadtól vagy Istentől, hogy miért? Vajon mit követhettél el, amiért ezt a bánásmódot érdemled. Hiszen megszültél. Felneveltél. A lelkedet is kitetted értem. Mégis ez a hála? Jól ismerem már a monológot. És lehetek sok ember szemében én a szörnyeteg, de én teljesen más szemmel látom a történteket. Szóval azt kérdezed, miért? Először és utoljára elmesélem.

Sosem felejtem el az első pofont, amit tőled kaptam. Azt hiszem, már akkor meghasadt valami a személyiségemben. Te emlékszel rá? Vagy feledésbe merült a sok másik között? Meg tudnád mondani, hogy miért kaptam? Mert én igen. Egy rajz miatt. Egy buta rajz miatt, ami gyermeki naivságból nem egy rajzlapon, hanem a tapétán landolt.

Nekem mindig csendesnek kellett lennem, engedelmesnek, jó gyereknek. Magamtól tudnom kellett volna mi jó és mi rossz, mit szabad és mit nem, már egészen kicsiként. Mert te nem voltál elég jó anya ahhoz, hogy nevelj. Hogy velem együtt építsd a személyemet. Helyette ezt a terhet rám helyezted, és otthagytál egyedül végtelen mennyiségű építőanyaggal bármilyen segítség vagy instrukció nélkül, miközben azt vártad, hogy egy csodaszép palotát építsek fel belőle, amit aztán büszkén mutogathatsz mindenkinek, mintha a te érdemed lenne. Cserébe nem járultál hozzá a sikerhez, viszont valahányszor úgy láttad, hogy nem elég tökéletes, amit építek, egyértelműen a tudtomra adtad: porig romboltad és kezdhettem mindent elölről. Csupán azt felejtetted el, hogy sérült anyagból már képtelenség tökéleteset építeni, mégis továbbra is ezt vártad tőlem.

Sok dolog összemosódik, homályos, vagy már el is felejtettem. De maga az érzés élénken él bennem: amióta csak emlékeim vannak, mindig is féltem tőled. Kiszámíthatatlan voltál. A jobb napokon elmélyültél a saját kis világodban, az apró örömök vittek előre, és senki nem sérült. Máskor viszont gyűlölted az egész világot, és nem kellett feltétlenül bármit tennem ahhoz, hogy kiabálj velem. Imádtad, ha körülötted forgott minden, ha kiszolgáltak, ajnároztak, és ami csak kipattant a fejedből megvalósult. Rendkívül rosszul kezelted, ha bármi nem úgy alakult, ahogyan azt eltervezted. Pontosan ezért váltott ki agresszív viselkedést, ha csak egyszer is aktívan vagy passzívan ellenálltam az akaratodnak. Akármikor nem teljesítettem a kérésedet, még ha csak egy olyan apróságról is volt szó, hogy mosogassak el, irreális gondolatok hagyták el a szádat. Mivel kijelentetted, hogy engem csakis azért hoztál világra, hogy életed végéig segítséged legyen, így valahányszor ez a funkcióm elromlott, hasznavehetetlennek bizonyultam. Emlékszel még mit kívántál ilyen helyzetekben igen gyakran? Mert számomra nehéz elfeledni. A saját anyám azt mondta, bárcsak megfojtott volna, amikor megszülettem. Olyan triviális dolgokért, mint hogy nem mosogattam el.

Az emberi szabadsághoz való jogomat, ami születésemtől fogva megilletett volna, akkor kezdhettem el gyakorolni, amikor nagykorú lettem. Persze azután is mindent elkövettél, hogy továbbra is a világtól elzárva tarts, de az volt az a vízválasztó pont, amikor lekerült rólam az a nyomás, hogy esetleg rendőrséggel, erőszakkal hazavitetsz, még ha csak egy egyszerű barátnős találkozóról is volt szó.

Azt gondolod jó anya voltál és tisztességesen felneveltél. Valóban sok dolgot köszönhetek neked. Például az iskolai kiközösítést, mert olyan viselkedést tanúsítottam a traumáim miatt, ami nem volt szokványos. Borzalmasan nehezen tudtam kapcsolatot teremteni, és a szorongó-ambivalens kötődési stílusom miatt, amit szintén tőled kaptam, ha bárkivel közelebbi kapcsolatba kerültem, az első pillanattól kezdve attól rettegtem, hogy elveszítem. Ezért tapadtam, mint egy pióca, ami végül általában megölte ezeket a kapcsolatokat. Tizenhat évesen volt egy félévem, amikor szó szerint egyedül is maradtam emiatt. Akkor szerettem volna az addig valaha volt legjobban távozni az élők sorából. A szorongásom és depresszióm igen nagy arányban hozzád köthetők. Ha későbbi esemény miatt jött elő, akkor is visszavezethető volt mindig is a gyermekkoromra. Rengeteg fürdés közben a vízzel együtt leengedett könnycseppet köszönhetek neked. Hiszen előtted sírni sem lehetett. Bármi fájt, bármi bántott, az szerinted csak hiszti volt. Nálunk egy valaki szenvedhetett csak, és az te voltál. Mi soha nem lehettünk elég betegek, elég szomorúak vagy dühösek, mert a tiédnél nagyobb fájdalma a világon senkinek nincs, és mindig mindennek csakis rólad kellett szólnia. Emiatt hamar meg is tanultam, hogy a „Mi volt az iskolában?” kérdés mögött soha nem volt valódi érdeklődés. Sosem tudtál értő figyelemmel fordulni felém, így egy idő után már nem meséltem. És mivel nem meséltem, így egy valaki volt tanúja a bennem zajló érzelmi hullámvasútnak: saját magam. Nem voltam még elég érett, hogy azt a rengeteg sötét gondolatot, ami bennem volt, kezelni tudjam. De éreztem, hogy valami nincs rendben velem. Viszont nem volt senki, akihez úgy éreztem, hogy segítségért fordulhatok. Ha tudnád hányszor vettem el az éjjeliszekrényedről a vényköteles gyógyszereid egy részét és rejtettem a párnám alá „szükség esetére”. Öntöttem ki a tenyerembe, számolgattam és képzeltem el a jelenetet, ahogy távozom, miközben az is eszembe jutott, hogy mindenkinek a terhére vagyok, és senkinek nem fogok hiányozni.

Közvetve neked köszönhetek egy végtelenül toxikus kapcsolatot is. Képzeld, megtaláltalak téged fiatal férfi kiadásban. Azután, hogy már volt végzettségem, munkám, barátaim, vőlegényem és már tőled is jó ideje külön költöztem. Azt hittem, hogy tökéletes az életem, esküvőt szerettünk volna és kisbabát. De valami úgy tűnik hiányzott. Azt mondják, ha valaki bántalmazó közegben nő fel, és ezt szokja meg, azt hiszi, hogy ott van a szeretet, ahol a bántás. Tudod mi hiányzott abból a kapcsolatból? Az a fiú önzetlenül szeretett. Én viszont miattad folyamatosan azt hittem, hogy nem érdemlem meg azt a fajta szeretetet és törődést, amit ő ad. Bizonytalan voltam a szeretetében, azt hittem megcsal. Folyamatosan visszacsatolást kértem, és vártam, hogy még jobban bizonyítsa a szerelmét. Ezzel tulajdonképpen én bántottam őt. Csak mert nem hittem el, hogy szerethető vagyok. És emiatt volt annyira lenyűgöző a szép szavakból és mézes madzagokból szőtt háló, amit a másik srác a bekerítésemre használt, mielőtt még nálad is jobban porig sújtotta az önbecsülésem. Miatta hagytam el a vőlegényem, a munkám, a városom és dobtam el majdnem teljesen és végleg magamtól a barátaimat, mert semmi nem számított, csak hogy az ő kedvére tegyek. Miatta kíséreltem meg hosszú idő után ismét, sőt rendszeresen végezni magammal. Egy olyan szörnyet szabadított ki, amit addig én sem ismertem. És aztán évekig küzdöttem ezekkel a démonokkal, mire végül sikerült megszelídítenem. Miatta kezdtem el terápiára járni, szóval végül is közvetve miattad is. Én beláttam, hogy segítségre szorulok. Elfogadtam, hogy a gyógyulásom egy hosszú és nehéz folyamat. De abban egészen biztos vagyok, hogy nehezebb lenne, ha te is az életem része lennél. Hiszen minden ilyen telefonhívás, mint a mai, felkavar. Eszembe jut, hogy értetlenül állsz a helyzet előtt, miközben azt is tudom, hogy hiába mondanám el az okokat, nem értenéd meg. Mégis azt érzem én vagyok a szörnyeteg. A rossz gyerek, aki cserben hagyta az anyját és nem látogatja. Pedig a józan eszem tudja és az érveim is alátámasztják, hogy nem így van.

Tudod, jelenleg az egyik legnagyobb vágyam, hogy édesanya legyek, és jó ideje a legtöbb cselekedetem annak érdekében van, hogy ez megvalósulhasson és a tőlem telhető legjobb anya lehessek. De szomorú, hogy az elveim, amik kialakultak bennem, az erőfeszítések, amiket teszek, mind abból fakadnak, hogy a tőled örökölt negatív tapasztalatok ne legyenek hatással őrá. Mert amíg a veled való kapcsolatmegszakítás mellett döntöttem, addig a saját mentális egészségem volt az elsődleges, úgy egy gyermek megszületését követően már az ő egészsége, biztonsága és fejlődése lesz számomra a legfontosabb.

Szóval, ha azt kérdeznéd, miért, röviden annyit tudok válaszolni, hogy a családomért. Téged már nem tekintelek családtagnak. De van más, akit igen. Van, aki helyetted is büszke a sikereimre és támogat. Segít, amiben tud, elfogad, és biztos vagyok abban is, hogy nagyon szeret. Aki talán hamarosan végre hivatalosan is anyósomnak mondhatja majd magát, de én – lévén hiányát szenvedem – anyukámnak tekintem.

Egy szociális szorongással küzdő extrovertált vagyok

Január 2. az introvertáltak világnapja. Régebben kevésbé volt a köztudatban az introvertáltság, mint fogalom, manapság azonban egyre több figyelmet kap a közösségi médiában, egyre gyakrabban foglalkoznak vele akár nagyobb követőbázissal rendelkező személyek is, így a híre is gyorsabban terjed. De mi is valójában az introvertáltság, és vajon a többség, akik beszélnek erről valóban tudják, hogy mi is rejlik e mögött?

Nem fogok hazudni, a saját blogomon is írtam korábban – amikor még én is csak ismerkedtem a témával – bejegyzést arról, hogy milyen érzés introvertáltnak lenni, mivel én saját magamat is ebbe a csoportba soroltam. Azonban már jó ideje tudom, hogy ez nincs így, és sokakhoz hasonlóan elkövettem azt a gyakori hibát, hogy egy másik dolog, konkrétabban egy mentális probléma tüneteit introvertáltságnak hittem.

Le merem fogadni, hogy ha megkérdeznénk az utcán random embereket az introvertáltságról, pontosabban annak jeleiről, a többség olyasmit válaszolna, hogy csendesek, szoronganak társas helyzetekben, félnek az emberektől, sőt kifejezetten nem kedvelik őket, elönti őket a pánik, ha prezentálniuk kell valamit és minden szem rájuk szegeződik. Nem állítom, hogy nem lehet ezeknek a dolgoknak igazságtartalma introvertáltság esetében is, viszont több olyan pont is van, ami nem kifejezetten az introvertált személy ismertetőjegye.

A szociális fóbia egy a szorongászavarok csoportjába tartozó mentális probléma egyben az egyik leggyakoribb pszichológiai zavar az alkoholproblémák és a depresszió mellett. A felnőtt lakosság nyolc százalékánál fordult már elő valamely tizenkét hónapos periódusban, hogy megfeleltek a diagnózis kritériumainak. A betegség általában serdülőkorban alakul ki, esetek kb. 95 százalékában még húszéves kor előtt jelentkeznek a tünetek. A nem kezelt szociális fóbia pedig könnyen krónikussá válhat. De mi is ez, és mik a pontos tünetek?

Akik szociális szorongászavarban szenvednek, a társas helyzetekben rendkívül bizonytalannak érzik magukat és attól rettegnek, hogy valamilyen kellemetlen helyzetbe hozzák saját magukat, így rendszerint kerülik a nyilvános szereplést, közös étkezést vagy bármilyen társas interakciót nagyobb létszámú csoport előtt. Fokozza a szorongásukat a tudat, hogy a szorongásos tünetek (pl. izzadás, elvörösödő arc, kézremegés, elcsukló hang stb.) még inkább kellemetlen helyzetbe sodorják őket, pedig a félelmük általában megalapozatlan, sőt, általában jól helytállnak az ilyen szituációkban is. Ennek ellenére, amennyire lehet, megpróbálják elkerülni a szereplést, még munkát is úgy választanak, hogy ne kelljen emberek között lenni, vagy meg tudják tartani a kellő távolságot, hogy könnyebb legyen számukra a menekülés. A szociális szorongással élő emberek közül kb. nyolcból egy fő találkozik a pánikrohammal is legalább egyszer élete során…

Ismerős? Ha nem is az összes tünetet, mégis bizonyos dolgokat tévesen az introvertáltság jellemzéseképpen szoktak elmondani. De az igazság az, hogy ezeket a tüneteket olyanok is tapasztalhatják, akik valójában extrovertáltak, mert a társas helyzetektől való félelem, az emberek reakciójától való rettegés, ha nem felelünk meg a társadalmai elvárásoknak nem jár együtt az introvertáltsággal.

Ha egyértelműen szeretnénk megkülönböztetni az introvertáltságot az extrovertáltságtól, kizárva teljesen a szociális fóbia tüneteit, így jellemezhetnénk egyiket vagy másikat:

Az introvertált személyek érzékenyebbek a szociális helyzetekre, könnyebben „lemerülnek” és több időre van szükségük a feltöltődésre egyedül, valamilyen kedvelt tevékenység végzése közben. Nem feltétlenül félnek vagy szoronganak ilyenkor, egyszerűen könnyebben elfáradnak a személyes beszélgetésekben, főleg, ha olyan emberek között vannak, akikkel érezhetően csak kötelességtudatból kellett találkozniuk. Ha olyan munkakörben dolgoznának, ahol nagyon sokat kell emberekkel foglalkozni, nagyon hamar ki is égnének, sokkal jobban illik hozzájuk egy olyan szakma, ahol egyedül gondolkozhatnak, tervezhetnek. Ugyanakkor, ha találkoznak hozzájuk hasonló személyekkel, akikkel nagymértékben egyezik az érdeklődésük, ők is tudnak órákig beszélni az adott témáról.

Ezzel szemben az extrovertált személyek társaságban töltődnek. Ha sok időt kellene egyedül tölteniük, elég hamar bele is tudnának betegedni. Lassabban apad a szociális energiájuk – de nem jelenti azt, hogy ők nem merülnek le néha, és nincs szükségük olykor nekik is az elszeparált feltöltődésre -, sokkal gyakrabban szerveznek programokat a barátaikkal és szívesebben is dolgoznak olyan munkakörökben, ahol emberekkel foglalkozhatnak. Beszédesebbek és ügyesebbek a „small talk”-ban is, mert nem mindig igénylik a mély beszélgetéseket úgy, mint introvertált társaik.

Fontos azonban azt is tudni, hogy az a ritkább eset, amikor egyértelműen be lehet skatulyázni valakit egyik vagy másik kategóriába, mert az introvertáltság és extrovertáltság tulajdonképpen egy skála, amelyen az emberek túlnyomó része nagyjából középtájon helyezkedik el, és leginkább azt mondhatják el magukról, hogy inkább az egyik oldalhoz tartoznak, mint a másikhoz, de nem szélsőségesen tartózkodnak az egyik vagy másik végponton.

És hogy hogyan is néz ki az az oxymoron, amikor inkább extrovertáltként szociális szorongással küzd valaki? Nos, csak a magam nevében tudok nyilatkozni, de olyan élményekben volt már részem sokszor, hogy mindennél jobban el szerettem volna menni egy szervezett programra, aztán egész úton hazafelé és még napokig utána azon kattogott az agyam, hogy mennyire beégettem magam ezzel vagy azzal a megszólalással vagy cselekedettel, és biztosan idiótának tartanak. Vagy maga az esemény közben gyakran felveszem a hallgató szerepét, mert azon rágódom, hogy amit hozzáfűznék a témához vajon hogyan reagálnának rá, és nem lenne-e kínos az irányomból. De ettől még nem vagyok introvertált, hiszen az ő társaságukban érzem jól is magam, és szerencsére az esetek túlnyomó részében már nem rombolják le ezek a szorongásos tünetek a jókedvemet. 😊

Pszichológia hallgató lettem

Furcsa érzés belegondolni, hogy hamarosan ismét iskolapadban fogok ülni és tanárok előadását fogom hallgatni, több okból is. Egyrészt, nyolc évvel ezelőtt, amikor leérettségiztem, tulajdonképpen „nem számított”, nem éreztem, hogy tétje van, hiszen – bár nehezen döntöttem el akkor is, hogy merre induljak – végül ott kötöttem ki, hogy én nem fogok egyetemre járni. Másrészt, több mint öt éve aktívan dolgozom, és a tavaly beütött egzisztenciális válságomig fel sem merült bennem a pályaváltás gondolata. Mindezeken túl, miután megszereztem a második szakképesítésem, még itt az egyik blogbejegyzésemben is azt boncolgattam, hogy elkezdődik a nagybetűs Élet, és vége van a diákéveimnek. Persze azóta egyszer-egyszer bejött a képbe egy-egy képzés gondolata, sőt jelentkeztem is felsőoktatási szakképzésre gazdasági szakirányon és kétszer egymás után két különböző helyre nyertem is felvételt, de végül a helyemet egyik esetben sem foglaltam el. Talán valamilyen szinten én is éreztem, hogy hosszú távon nem ez lesz az én utam…

Tavaly közel két év után felmondtam az addigi kedvenc munkahelyemen. Ott az emberi körülményekkel maximálisan elégedett voltam, soha egyetlen másik közösségben nem tudtam úgy kinyílni, vagy éreztem azt, hogy fontos vagyok és kedvelnek, mint ott. Viszont sok más egyéb körülmény hozzájárult a mentális egészségem romlásához, és szinte én magam sem vettem észre, hogy a pszichológushoz tett látogatásaim jelentős hányada, a munka okozta stressz, tanácstalanság, érzelmi kirohanás kezelése sok más számomra fontos téma feldolgozása helyett. Azt hittem, hogy a munkakör sajátossága az egyetlen dolog, amin változtatni kell, de miután elmentem egy másik helyre szintén számviteli területre, rájöttem, hogy erre már képtelen vagyok hivatásként tekinteni, és minden motivációmat elveszítettem.

Bár van a kiégésre többféle kezelési módszer, én mégis a „legegyszerűbbet” választottam: a pályaváltást. Gondolkoztam, hogy mi az, ami a legközelebb állhat hozzám, ha elhagyom a könyvelést és a teljes pénzügyet, és rájöttem, hogy valójában én nagyon szeretek emberekkel foglalkozni. Nem mondom, hogy mindig, minden körülmények között, vagy akármilyen emberekkel, de az előző munkahelyemen a kollegiális viszonyon túl a munkakörömben a kapcsolattartó szerepet kifejezetten szerettem. A körülmények is kedvemre valók voltak, hiszen előadóművészekről beszélünk, ez a világ pedig, mint „nézőt”, mindig is érdekelt. Azon túl, hogy betekintést nyerhettem a kulisszák mögé, láttam a színpad-, díszlet- vagy jelmeztervezés folyamatát ezek költségeinek elszámolásán keresztül, még szinte az összes fellépő művészünkkel is én voltam a közös kapcsolódási pont, mint egyfajta „pénzügyi tanácsadó”. Mondjuk ez pont nem tartozott a feladatkörömbe, és gyakran nem értettek velem egyet abban, hogy segítek nekik a szerződéseik és számláik problémás kérdéseiben, mert ezt mindenkinek a saját könyvelőjével kellett volna leegyeztetnie, de úgy véltem, ez mindenki közös érdeke, hogy hibátlan számlát küldjenek be hozzám, amit már nem kell visszadobni nekik javításra. Úgyhogy minden egyes alkalommal készségesen álltam rendelkezésükre, ha elakadásuk volt ilyen téren. Szívesen segítettem nekik. És a munkámnak ezt a részét örömmel meg is tartottam volna.

A sors furcsa fintora, hogy volt idő, amikor szinte képtelen voltam emberekkel beszélgetni. Ez persze nem azt jelenti, hogy nem igényeltem volna. Egyszerűen csak a hozott sémáim és az erős szorongásom nem engedte, hogy szóban megfelelően kommunikáljak másokkal. Ezt szerencsére az elmúlt években sikerült levetkőzni, és így rájöhettem arra is, hogy az, amit egykor introvertáltságnak hittem, az valami egészen más volt, és valójában én nagyon is közösségi ember vagyok, aki szeret társaságban lenni, beszélgetni, sőt szívesen dolgozik is olyan munkakörben, ahol emberekkel kell foglalkozni. Így végül nem is kellett olyan sokat agyalni, hogy mi legyen az az új irány, amerre elindulok álláskeresés terén.

Persze nem volt meg konkrétan, hogy mit szeretnék a következő tíz-húsz évben csinálni, mi az, amire igazán hivatásként tekintenék és igazán ki tudnék teljesedni benne, de köztes állapotként úgy éreztem, hogy a HR egy jó kiindulópont vagy ugródeszka lehet, akármit is szeretnék később csinálni – mert valószínűleg úgyis egy emberközpontú munka lesz az. A mai napra eljutottunk egészen odáig, hogy az a lány, aki régen szinte egy szót nem tudott másokhoz szólni, jelölteket interjúztat különböző pozíciókra, felméri a szakmai rátermettséget, a csapatba való beilleszthetőséget, keresi a szükséges soft skilleket azáltal, hogy monitorozza a személyiségüket a viselkedés, a beszédstílus és az elmondott információk alapján. Ez kiindulópontnak tökéletes. Na, de mi lesz a hosszú távú célokkal?

Nos, körülbelül két évvel ezelőtt jött először az a gondolat, hogy elkezdjek pszichológiát tanulni, először még csak amiatt, mert elkezdett mélyebben is érdekelni a téma, konkrét előrevetített célom nem volt. Viszont amint megláttam, hogy a legalacsonyabb ponthatár is 430 pont, és ehhez társul egy nem kisösszegű tandíj is, kissé megrökönyödtem. Az egyetlen hely, ahol levelezőn van államilag finanszírozott képzés, abban az évben 474 pontos ponthatárt hirdetett. Kiszámoltam, hogy ezt a tendenciát követve a következő évben, ha újra érettségizem – mert muszáj lenne -, két legalább 95-96%-os emelt szintű vizsgára lenne szükségem, hogy ide bekerülhessek. Viszont, ha az önköltséges megoldással is megelégszem, úgy elég lesz a 85% is. Valahogy a „könnyebb” opció is elérhetetlennek tűnt, úgyhogy annyiban is hagytam a témát. Aztán kíváncsiságból a következő időszakban is ránéztem a pontokra, és észrevettem, hogy valamivel alacsonyabbak lettek a ponthatárok – na, nem mintha a 461 sokkal megugorhatóbb lenne, mint a 474, de mindenképp pozitív volt látni, hogy kivételesen nem felfelé kúsztak a ponthatárok. Persze a negatív énem, és a kisördög a vállamon azt súgta, hogy „persze, ha én is felvételiztem volna, akkor biztos, hogy emelkedett volna a szám, nem pedig csökken”. Mondjuk ekkor már túl voltam a felmondáson és közel jártam a jelenlegi munkahelyemen eltöltött első naphoz, szóval ekkorra már legalább az megvolt a fejemben, hogy körülbelül merre induljak el. Utolsó pillanatban jelentkeztem egy emelt szintű érettségi felkészítőre két tárgyból: angolból és történelemből, ami tavaly októberben kezdődött. A cél itt már nem volt kérdés: bejutni pszichológia szakra. Viszont egyrészt az online oktatás, mint kiderült nem igazán az én műfajom, másrészt úgy alakult, hogy szükségem volt arra az összegre, amit befizettem előre egyösszegben, így az időarányos részét vissza is kaptam, amikor felbontottam a szerződést velük.

Még mindig ott volt a lehetőség, hogy akkor önerőből készüljek fel az érettségi vizsgákra, viszont az egyik legnagyobb gyengeségem, hogy nem tanultam meg soha tanulni. Azokból a tárgyakból, amik érdekeltek és főként gyakorlat orientáltak voltak, pusztán odafigyeléssel is jó vagy kiváló eredményt produkáltam, a kevésbé gyakorlatias, de még érdekesnek mondható tárgyakból a közepes szintet képes voltam hozni, és volt egy-két mumus, amiből megugrottam a kettes szintet. Otthon soha nem ültem le órákig tanulni néhány kivétellel. Az előrehozott angol érettségim volt a legelső vizsgahelyzet, ami előtt álltam, így arra azért kidolgoztam a tételeket, kézzel, ami több napon keresztül több órát igényelt. A pénzügyi-számviteli ügyintéző vizsgámhoz készíteni kellett egy esettanulmányt, ami kvázi egy mini szakdolgozat, így azzal volt munkám, illetve a szóbeli részre ott is kiírtam kézzel a tételeket. De ezeken kívül soha egyetlen vizsgámra sem készültem különösebben. Úgyhogy a legnagyobb kihívás számomra ebben a felkészülésben nem maga az elsajátítandó tananyag volt, hanem az egyéni felkészülés tanár és magyarázatok nélkül. Így talán mondanom sem kell, hogy miután már abbamaradtak a felkészülési óráim, onnantól kezdve magamtól már nem ültem le tanulni – hiába vettem mindkét tárgyhoz különböző tankönyveket és feladatgyűjteményeket.

Viszont – lehet nagyrészt emiatt – kavargott bennem a „Mi az én életcélom?” kérdés és emiatt motiválatlannak és üresnek éreztem magam. A pszichológuson túl egy coach segített nekem átevickélni ezen a kérdéskörön tavaly év vége felé. Éreztem is magamban az elhivatottságot, viszont tudtam, hogy reális esélyem már nem lesz felkészülni kellő mértékben az érettségi vizsgára. Úgyhogy alternatív megoldásként elkezdtem különböző szakképzéseket keresni az interneten, illetve nem vetettem el alternatív megoldásként a felsőoktatási szakképzéseket sem, amire az érettségi megismétlése nélkül is be tudtam volna kerülni. Volt néhány szimpatikus képzés, de valahogy a pszichológiával kapcsolatos magasfokú érdeklődésemet egyik sem volt képes überelni. És akkor ugrott be valami…

Korábban már több embertől hallottam, hogy van Kolozsváron egy egyetem, ahol magyar nyelven lehet pszichológiát tanulni, és más a felvételi rendszer, mint itthon. Akkor mindig élből elvetettem a gondolatot, utána sem olvastam, mert úgy gondoltam, hogy elég megterhelő - még ha csak ritkán is - kiutazni időnként az előadásokra és vizsgaidőszakokra. De akkor, ott úgy voltam, hogy veszíteni nem veszítek semmit azzal, hogy informálódom. Magának az egyetemnek a nevét nem tudtam, úgyhogy a Google volt a segítségemre kulcsszavakkal keresésben. Természetesen hamar megtaláltam az oldalt, ami nekem kellett. Meglepődtem, mert valóban merően más volt a felvételi eljárás, mint az itthoni egyetemeknél. Egy egyszerű szóbeli felvételi vizsga eredménye adja a bejutási jegy 80%-át, a maradék 20% az érettségi eredményből adódik. Megörültem, viszont egyben el is kezdtem aggódni, hiszen az itthoni felvételi jelentkezés határideje pont előtte pár nappal járt le, és feltételeztem, hogy a külföldi jelentkezésről is lecsúsztam így. De természetesen nem hagytam a puszta feltételezésre a dolgot, úgyhogy azonnal elkezdtem mélyebben beleásnom magam a témába, és hamar meg is találtam az erre szolgáló Facebook csoportot, ahová belépve rengeteg plusz infót és kérdésekre válaszokat találtam. Mindezeket átnyálazva kiderült, hogy a felvételi vizsgára történő jelentkezés csak júliusban történik, egy héttel a vizsga napja előtt, úgyhogy még bőven időben voltam. Tanulás szempontjából is még reálisnak tartottam a rendelkezésre álló időt, hiszen az volt a követelmény, hogy öt pszichológiai témakörből készüljünk fel a vizsgára: érzelmek; motiváció; percepció és figyelem; tanulás és emlékezés; értelmi fejlődés, gondolkodás, beszéd és intellektuális teljesítmény. Mindezekhez meg volt adva az ajánlott szakirodalom, ami pdf formátumban fel is volt töltve a fájlok közé. Noha „csak” öt témakörről volt szó, így is nagyjából 130 oldalnyi megtanulandó anyag volt, de úgy éreztem, ez azért nem olyan vészes – annál egészen biztosan jobb, mint felkészülni két emelt szintű érettségire úgy, hogy lehetőleg 90% körüli eredményt elérjek mindkettőn. Ráadásul sokat dobott az egészen az a tény, hogy itt legalább olyan tananyagot kell elsajátítanom, ami egyrészt már elősegíti a későbbi tanulmányokat, másrészt valóban érdekel is. Az egyetlen buktató itt is az lett volna, hogy muszáj egymagam felkészülni.

Könnyűnek tűnt, de nem akartam semmit elkiabálni, illetve gondosan utánajártam mindennek, amire szükségem volt. Az adminisztratív rész valóban olyasmi volt, amire nagyon oda kellett figyelni: különböző dokumentumok lefordíttatása román nyelvre, minisztériumnak fizetett hitelesítési díj, tanulmányi jegyek átszámítása, orvosi alkalmassági vizsgálat. Mindezeken túl maga a kiutazás megtervezése, illetve a határidők és időpontok figyelése. Ha ezekre tényleg mind odafigyeltem, már „csak” tanulni kellett.

Időben elkezdtem, még május elején – volt két és fél hónapom felkészülni. Kinyomtattam az anyagot, átolvastam, kiemeltem a lényeget, az elején még be is gépeltem, vázlatot írtam, kulcsfogalmakat írtam, ráadásul tényleg ráfeküdtem a dologra: szakaszokra bontva osztottam be az időmet a tanulásra, és időzítőt állítottam. Minden negyvenöt perc után tartottam tizenöt perc pihenőt, és komolyan voltak napok, amikor napi nyolc-kilenc órát a tanulásra fordítottam. Ha volt zavaró külső körülmény, akkor füldugót is használtam. Érdekes volt a téma, nagyon sok mindent el is sajátítottam. Lelkiismeretfurdalás nélkül elmondhatom, hogy soha semmilyen tanulmányi megmérettetésre nem készültem ennyit, mint erre a vizsgára. Elsőre mégsem sikerült…

Az egyéni tanulással kapcsolatos szegényes tapasztalatom miatt nem volt a leghatékonyabb a tanulási módszerem. Sajnos rosszul gazdálkodtam az idővel, és túl sok időt és figyelmet szenteltem a legelső témakörnek. Az volt, amihez volt begépelt és kézzel írt jegyzetem, amihez ki voltak írva a kulcsfogalmak, nevek, tanulmányok, aminél még a plusz fejezetekből is kiírtam a lényeges anyagot. De ahogy telt az idő és én is éreztem, hogy ugyanilyen mélységben nem fogok tudni végezni mind az öt témakörrel, már elengedtem bizonyos formaságokat. Ahogy haladtam a vége felé, úgy lett egyre felszínesebb az ismeretek elsajátítása, így az utolsó témakörrel, és azon belül is a második felével volt a legkevesebb időm foglalkozni. Sajnos vizsgán nem egy-egy témakör volt maga a tétel, amiről beszélni kellett, hanem mindegyikből ki voltak ragadva részletek, szétbontották kisebb témákra, és ezekből lehetett húzni. Szerencsétlenségemre sikerült az utolsó témakör utolsó két és fél oldalának témáját kihúznom, amiről így összesen két mondatot tudtam elmondani. Teljesen szétestem, alig vártam, hogy kijussak az épületből, mert már odabent is sírtam, de szerettem volna, ha minél kevesebb ember látja.

A barátom is elkísért az útra, és elém jött a vizsga után, de mondhatott bármilyen motivációs szöveget, vigasztalhatatlan voltam, és végig sírtam az utat vissza a szállásig. Az volt a terv, hogy egész héten ottmaradunk, mert a sikeres vizsga esetén a hét második felében kellett személyesen beiratkozni is. A köztes időben pedig gondoltam „nyaralunk”. Viszont így mondtam neki, hogy aznap én már sehová nem akarok menni. Nehéz volt bármi olyat mondani vagy tenni, ami felvidított volna. Másnap reggel is mérhetetlen szomorúsággal és ürességérzéssel keltem, nem éreztem a létjogosultságát az ottlétemnek, hiszen „már felesleges”, úgy éreztem semmi sem tud boldoggá tenni, és hogy nincs értelme az életnek. Ért már korábban nagyobb veszteség, valahogy mégis kicsit olyan volt, mintha ez lett volna a legrosszabb dolog, ami valaha történt velem. Ha a barátom nem lett volna velem, akkor egész biztos, hogy egész héten ki se mozdultam volna, vagy hiába foglaltam szállást ennyi időre, hamarabb hazaindultam volna. De szerencsére ő „kirángatott” ebből az állapotból, és a tervezett nyaralásunk végülis megvalósult. Szép helyeket láttunk, finomakat ettünk, jól éreztük magunkat. A végére már én is azt a szemléletet vallottam, hogy a szeptemberi pótfelvételi jobb lesz, előnyben vagyok, hogy már van tapasztalatom, illetve tanulni sem kell olyan sokat, hiszen már most is jól felkészültem, csak a hiányosságokat kell pótolni. Mégis miután hazaértünk, beütött valami…

Már két hete nem voltam képes rávenni magam semmire, konkrétan a bőröndöm kipakolatlanul a hazaérkezésünk óta a szoba közepén hevert érintetlenül. Éreztem, hogy ez így nem lesz jó, így bár jó ideje nem találkoztam a pszichológusommal – mert pont egy pozitív életszakaszban voltam, és nem éreztem szükségét -, ismét bejelentkeztem hozzá. Adott egy kis löketet, de nagyon nehéz volt megküzdeni a depressziós epizódommal, amit nagyban erősített a kudarcélményem. Habár szedem a gyógyszerem, ez nem jelenti azt, hogy nem érződik a hullámzás. Szimplán nem kerülök annyira mélyre, mint amikor még nem szedtem. Megúszom egy enyhe depresszióval és egy felélénkültebb időszakkal a túlpörgés helyett. De a depresszió, még ha enyhe is, akkor is depresszió. A levertség, motiválatlanság, szétszórtság, figyelmetlenség, koncentrációs nehézségek ugyanúgy megvannak, amikkel meg kell küzdeni. Ráadásul a betegségtudat egy elég erős támogató egység ilyenkor. Hiszen, ha tudjuk, hogy mit is élünk éppen át, és hogy mi az, ami segíteni tud ezen az állapoton, akkor tudatosan ki tudjuk kerülni vagy leküzdeni. Ezt tettem. Nem mondom, hogy tökéletesen sikerült, még csak nem is 80-90%-osan, de 50% felett, ami ebben a helyzetben több, mint elég. Írtam egy beosztást a vizsga napjáig, amit nem feltétlenül követtem, de volt egy összkép, amit láttam magam előtt, és tudtam, hogy ha nem is pontos határidő betartással, de szeretnék elérni. Sikerült a tételeimet úgy kidolgozni és pontosítani, ahogyan szerettem volna. De talán, ami ennél is többet segített, az a közösség. A júliusi vizsga előtt egy héttel találtam csak rá a felvételizők Messenger csoportjára, és mint utólag kiderült, itt folyamatosan tartottak közös tanulóesteket online, ami nagyon sok sikeres vizsgát eredményezett júliusban. Ennek mintájára készült el a pótfelvételizők csoportja, aminek hamarosan én lettem az egyik legaktívabb tagja. Az adminisztrátor egy idő után már szinte nem is írt semmit, mert általában bárki bármit kérdezett, másodpercek alatt válaszoltam nekik. A júliusi csoportból volt, aki tartott nekünk tanulóesteket egy-egy témából, amiket becsületesen végig hallgattam – ha már máshoz kevésbé volt motivációm -, de én is örömmel vállaltam előadó szerepkört, így két tanulóesten is én tartottam előadást. Ezen kívül nagyon sokszor privát üzenetben is megkerestek különböző kérdésekkel, és igyekeztem mindenkinek segíteni. Valahogy jobban koncentráltam rájuk, és az ő sikerükre, mint a sajátomra. Ez töltött, de tudtam, hogy én egyáltalán nem készülök olyan intenzitással, mint a júliusi vizsgára. Hatalmas lelki békével, az esélytelenek nyugalmával indultam el a szeptember 8-ai pótfelvételire.

Még a váróteremben sem éreztem feszültséget vagy izgulást, a júliusi vizsga előtt majdnem pánikrohamot kaptam, most azonban eltettem a tételeimet, fogtam a tollakat és az igazolványomat, és már az ajtóban állva vártam, hogy hívjanak. Jó tételt húztam. Teleírtam a lapot. Az előadás közben már volt rajtam szorongás, de elmondtam mindent, amit felírtam. Éreztem, hogy valamit kihagytam, de gondoltam úgyis rákérdeznek. Így is volt. Valójában egy elég fontos részlet nem jutott eszembe, viszont amint feltették a kérdést, azonnal „felmondtam” a teljes bekezdést. Ezen kívül még három kérdésük volt, amiből egyre tudtam a választ, egyre rávezetéssel szintén sikerült válaszolni, egyre viszont nem tudtam sajnos. Mindenesetre megkönnyebbülten hagytam el a termet, és mosolyogtam. Úgy éreztem, hogy bármi lesz is az eredmény, végre nem azzal az érzéssel távoztam, mint júliusban. Ráadásul addigra már volt B tervem az egyetemre, illetve legrosszabb esetben is következő évben próbálkozom – gondoltam.

Amíg vártam a barátomat, hogy elém jöjjön – mert ismét elkísért, mint legfőbb szurkolóm és támogatóm -, addig azért sikerült máris túlgondolni a helyzetet, és felnagyítani a hiányosságokat, elképzelve, hogy valójában elrontottam az egészet. De aztán miután kitárgyaltuk, egyetértettünk abban, hogy hetesnél rosszabb jegyet nem kaphatok (Romániában 1-10-ig van az osztályozás). Míg előtte „minden mindegy” alapon mentem el a pótfelvételire, a vártnál jobb teljesítményem miatt azért elkezdtem izgulni, szerettem volna az eredményhirdetésnél egy olyan számot látni, amivel megnyugodhatok, hogy a bejutottak között vagyok. De muszáj megjegyezni, hogy a száz meghirdetett helyből kilencvenegyet betöltöttek júliusban. A maradék kilenc székre ötven felvételiző pályázott a pótfelvételin. Amíg a júliusi vizsgán mindenki bejutott, aki elérte az ötös átlagot (ami nálunk a kettesnek felel meg), addig vélhetően a pótfelvételin kilenc alatti átlaggal szinte lehetetlen bekerülni már. Úgyhogy feltételezve, hogy hetes vagy nyolcas osztályzatot kapok, elég rizikósnak tűnt a bejutás.

Eljött az igazság pillanata, kikerültek a vizsgajegyek. Amikor megnyitottam, hevesen vert a szívem. Gyorsan megkerestem az azonosító számomhoz tartozó vizsgajegyet, és háromszor is végig húztam az ujjamat, hogy biztosan jó sort nézek-e, mert alig akartam elhinni, amit láttam. 9.5-ös osztályzatot kaptam!! A következő dolog, amit azonnal elkezdtem számolni, hogy hány embernek van jobb eredménye az enyémnél. Összesen nyolcan kaptunk kilenc feletti osztályzatot. Mivel bejutási listát csak két nappal később tettek közzé, így csak a matematikára hagyatkozhattam abban a pillanatban, úgyhogy kiszámoltam, hogy ezzel a jeggyel mennyi lesz a végső átlagom, ha hozzáveszem még az érettségi átlagomat. 9.32-t számoltam. Ezt követően még kiszámoltam, hogy milyen eredmény az, amivel már biztosan nem tudnak megelőzni – számolva a legjobb eshetőséggel, tehát hogy tízes az érettségi átlaguk. Az az eredmény jött ki, hogy kilenc alatti vizsgajeggyel még tízes érettségi eredménnyel sem tudnak beelőzni. Szóval, mivel összesen velem együtt nyolc embernek volt kilenc feletti jegye, így matematikailag lehetetlen, hogy ne legyek benne a kilenc bejutott jelentkező között. Abban a pillanatban kiszabadult belőlem a megkönnyebbült és boldog sírás.

Sikerült. Megcsináltam! Nem vagyok buta vagy tehetségtelen. Nehezített pályán is a legjobbak között voltam, amikor a legrosszabb bejutási átlag 8.84 volt. Egy olyan szakra kerültem be, ami baromi nehezen elérhető. Ezeket főleg annak a belső énemnek üzenném, aki sokszor még mindig képes az elért sikereit semmibe vagy magától értetődőnek venni. Az eredményhirdetés után az egyik barátnőmnek is azt mondtam, hogy „Emlékeztess, hogy ne felejtsem el megjutalmazni magamat ezért, hogy ne higgyem azt, hogy ez természetes, és ez a minimum”.

Tényleg sikerült. Elsőéves pszichológia hallgató vagyok. Három év múlva remélhetőleg a diplomámat szorongatva tervezhetem, hogy milyen típusú mesterképzésre menjek majd tovább. Van már most is ötletem, de úgy állok hozzá, hogy mialatt tanulni fogom, meg fogok ismerni rengeteg irányt, és van még időm eldönteni, hogy melyik lesz az igazán nyerő. Addig viszont megerősítem a pszichológia alapjait Atkinson, Zimbardo és Freud munkássága által.

Amikor életemben először… (2022 évértékelés – 2. rész)

Meg kell találni a káoszban a rendszert, a sötétben a fényt, a katasztrófában a menedéket. Noha a legtöbb emberhez hasonlóan én is erősebben érzékelem a negatív eseményeket, ahhoz, hogy ne őrüljek teljesen bele, muszáj néha saját magam eszébe juttatni a jó dolgokat is. Mivel a fél évem a kiégésről, depresszióról és a bizonytalanságról szólt, felmutatni eredményeket nem igazán tudok. Ezért sem egy olyan csillivilli az én beszámolóm, mint számos bloggeré, de legalább őszinte. Az elért sikerekkel szemben viszont több új dolgot is megtapasztaltam és kipróbáltam tavaly, amik mondjuk azt, hogy próbálták egyensúlyban tartani a mentális egészségem.

 

2. Dolgok, amiket tavaly tapasztaltam meg először 

1. Elkezdtem rúd sportolni
Lehet rá sok dolgot mondani. Például, hogy „nem is igazi sport” vagy „csak a magamutogatásról szól”. Nos, egyik sem állja meg a helyét. A rúd egy kifejezetten hatékony saját testsúlyos edzés, ami erősíti az izmokat, javítja a tartást és lazítja az ízületeket. Kellemes mellékhatása valóban, hogy növeli az önbizalmat, de nem feltétlenül a magamutogatás miatt, hanem azért, mert egyre jobban tetszik a tükörképünk saját magunknak. Soha sehol máshol nem mertem volna sportmelltartóban és falatnyi rövidnadrágban edzeni, de itt még ezt a gátlásomat is levetkőztem – pedig az elején póló és hosszabb rövidnadrág volt rajtam az edzéseken.

Fél évig az egyik legjobb dolog volt az életemben, utána sajnos már nem nagyon mozdultam ki a lakásból a hangulatom miatt, és abbamaradt. Viszont hiányzik, úgyhogy amint ismét alkalmam nyílik rá, újrakezdem.

2. „Nagynéni” lettem
Nem hivatalosan – ezért is van idézőjelben. Linett baba nem vérrokonom, a barátom húgának a kislánya, aki bár minden esély megvolt rá, hogy pont a születésnapomon jön világra, végül két nappal később látta meg a napvilágot. Késett a GLS futár a születésnapi ajándékommal. Viccet félretéve, a – most már egyéves – kislány kétségkívül a legjobb dolog az életemben. Úgy szeretem, mintha a sajátom lenne, és ahogy egy jó nagynénihez illő, a szereteten túl elhalmozom mindenféle földi jóval. A vásárlás függőségem módosult azzal, hogy már nem saját részre történnek gyakran impulzusvásárlások, hanem ritkán fordul elő, hogy babaholmi nélkül hagynám el valamelyik üzletet…

A kép a szerző tulajdonában áll

3. Jártam tengerparton és fürödtem a tengerben

Tavaly év elején jobban is kerestem és az árak sem voltak még úgy elszállva, mint most, ezért az volt az elképzelésem, hogy kivételesen egy tengerparti nyaralásra szeretnék majd menni nyáron. Görögország lett volna az első számú kiszemeltem, de végül Horvátországba mentünk – tudom, egyik sem túl eredeti ötlet, viszont aki először megy ilyen helyre, annak nagy szám.

Persze nyárra már sok dolog bekavart az útba. Nem csak a pénz, hanem az is, hogy bár meg volt tervezve júliusra a több mint két hetes szabadságom, én május végén mondtam fel a cégnél. Így végül utolsó pillanatos három napos kiruccanás volt a horvát tengerpartra. De így is az egyik legszebb élményeim közé tartozik, szóval nem számít, milyennek képzeltem eredetileg.

A kép a szerző tulajdonában áll

4. Kecskemétre költöztem

Maga a költözés nem újdonság, hiszen az elmúlt huszonhat évemben ez a hetedik lakhelyem. A város maga új, mert bár két-három hetente jártam ide a barátom családjához már jó ideje, az mégis más, mint itt lakni.

Háromféle tervünk volt az összeköltözésre: az egyik, hogy külföldre megyünk dolgozni, és ott keresünk egy közös albérletet, a másik, hogy Budapesten keresünk egy közös albérletet – mivel úgy ítéltük meg, hogy a lakás, amiben akkor éppen laktam, nem teljesen megfelelő kettőnk számára. Ezt azóta utólag már másképp gondolom. És mivel kettőnk közül én laktam csak egyedül, így vagy ő költözik hozzám, vagy mindketten megyünk. A harmadik megoldás az volt, hogy a szüleihez költözünk, hogy tudjunk spórolni. Végül ez lett a befutó. Az a terv, hogy majd az ő régi szobájából átbútorozunk a ház egy különálló lakrészébe, ahonnan a húga a férjével és a kislányukkal év végén kiköltöztek. Egyelőre ez felújítási munkálatok miatt függőben lévő projekt, de azért várom már, mert egy kicsit több magánszféra jutna így nekünk.

Egyébként a város maga egyelőre távol áll attól, ahol komfortosan érzem magam. Én nagyon szerettem Budapesten élni, kiderült, hogy pont nekem való az a nyüzsgés, és akkor voltam a legjobban, amikor a belváros szívében laktam, konkrétan a legzajosabb környéken. Igen, kicsit furcsán vagyok bekötve, de pici koromtól hozzá vagyok szokva a zajhoz. Szerintem én már az ilyen környezetben érzem jól magam. Tapasztaltam is, hogy a nagyon békés, csendes helyeken egész éjszaka forgolódom, mert csak a saját gondolataimat hallom, de életemben nem aludtam olyan jókat, mint Budapest egyik legzajosabb városrészén.

Nos, ehhez képest itt ugye csend és béke honol. Amit természetesen meg lehet szokni, ha az ember már jó ideje itt tartózkodik. Viszont a lehetőségek is eléggé korlátozottak, legyen szó szórakozásról, vásárlásról vagy munkahelyekről. Huszonhárom évet egy hasonló méretű kisvárosban éltem. Nem véletlenül vágyódtam onnan is el, új izgalmakat keresve.

A lényeg, hogy vannak pozitív vonzatai az ittlétünknek, de ez a pont azért lóg kicsit ki a „pozitív újdonságok”-listámról, mert ha lehetőségem adódik, szeretnék visszaköltözni a fővárosba.

5. Vegetáriánus lettem
Több befolyásoló tényező volt, hogy ez megtörtént. Még év elején láttam egy videót, amiben egy lány rávilágított a tudatos vásárlás rejtelmeire – mondott néhány hasznos tippet, hogy mit érdemes figyelni bizonyos élelmiszereknél. Például, hogy egy „egészséges” kenyér nem tartalmaz mást csak vizet lisztet és kovászt – ha élesztőt tüntetnek fel és nem kovászt, az nem „valódi” kenyér. A másik ilyen tippje sokkal inkább mellbe vágott: a tojások sorozatszáma. Tudtátok, hogy minden olyan tenyésztőnek, ahol több, mint harminc csirkét tartanak, kötelező sorozatszámmal eladniuk a tojást? Ez nyilván önmagában még nem jelent semmit – csak azt, hogy ha a piacon kapott sorozatszám nélküli valódi házitojást veszed Béla bácsitól és Piri nénitől, akkor az embert támogatod, és nem az üzemet. Viszont az már sokkal „érdekesebb”, hogy mit jelentenek a sorozatszám elején lévő számok – amik nullától háromig terjednek. Nos, a nullás tojás a bio tojás, amit nem ért semmilyen vegyi anyag, illetve 100%-ban szabad tartású csirkéktől származnak. A házi tojáson kívül ezt még bátran megveheted, mert egészséges körülmények között nevelt csirkék tojásáról beszélünk. Egyessel azoknak a tojásoknak a száma kezdődik, amelyek szintén szabadtartásúak, de azért nem bio, mert maga a tojás valamilyen okból érintkezhet vegyi anyagokkal is. Ez még az egészségesekhez sorolható. A kettessel és a hármassal már komoly problémák vannak. Előbbinél ketrecben húszasával-harmincasával tartott, napfényt alig látó csirkék tojásáról beszélünk, utóbbinál az úgynevezett mélyalmos tojásról van szó. Amit gyakran hallottunk, de tudjuk mit jelent? A csirkék napfényt életükben nem látnak, ketrecben élő tojógépek, akiket, hogy maguknak és egymásnak ne árthassanak, megcsonkítják, szükség esetén be is gyógyszerezik őket. Összeszorult a gyomrod, ahogy eléd vetült a kép? Én is pontosan így éreztem magam, amikor tudatosult bennem.

Nem vagyok aktivista, nem állok a Burger King elé és kiabálom az emberek arcába, hogy undorítóak, amiért húst esznek, és soha nem állt és nem is áll szándékomban undort kifejezni azok irányába, akik ezt az életmódot folytatják – főleg hogy valaha ugyanezt az életmódot folytattam. Ha megkérdezik, miért nem eszem húst, elmondom, hogy sajnálom az állatokat, és nehezen tudok elvonatkoztatni az őket ért kínoktól, de tökéletesen el tudok ücsörögni olyan emberek mellett, akik két pofára eszik a rántott húst. Mindenki saját élete és saját döntése.

A másik dolog, ami erősítette bennem, hogy nyissak ebbe az irányba, hogy tél végén/tavasz elején úrrá lett rajtam a klímaszorongás. Azt hiszem pont a hirtelen jött, évszakhoz képest irreálisan magas hőmérséklet okozta. Tökéletes aláfestés volt, hogy akkoriban a legtöbbet hallgatott zeném is egy ide passzoló szám volt: Alvin és a Mókusok – Vesztes alkat. Engedjétek meg, hogy idézzek belőle néhány sort:

„Csak fogytak a szavak és nem volt ki lázadt,
A szemétdomb tetején húztunk fel házat.
Bár teltház volt fegyverből, nem szabtunk gátat,
Leöltünk vadakat, kiirtottunk fákat.
Most fekszem, a fiam meg szorítja kezem:
Apám, mondd miért csak ezt hagytad nekem?”

Természetesen rengeteg dolog van, amin ha változtatunk, akkor még talán megmenthetjük a Földet, és amit én teszek az kevés, és én magam is igyekezhetnék jobban. Nem leszek álszent. igyekszem mindig beiktatni egy újabb és újabb jó szokást, hogy csökkentsem az ökológiai lábnyomom. Az, hogy nem eszek húst, az egyik például.

De hogy nyomatékosítsam, hogy ennek így kellett történnie, elmondok még valamit, amiért nem fogok visszatérni a húsfogyasztáshoz: az egészségem bánná. Tudom, most arra gondoltok, hogy „megint egy hülye vega, aki meg akarja mondani, hogy a szervezetünknek nincs szüksége húsra a teljes értékű táplálkozáshoz”, vagy hogy „mi mindenevők vagyunk, tehát szükségünk van húsra is”. Egyiket sem akartam mondani. Saját élettapasztalatokról beszélek csupán.

Valamiért tavaly tavasszal elkezdődött nálam valami megmagyarázhatatlan dolog. Étkezések után olyan mértékű kóma lett rajtam úrrá, hogy szó szerint beájultam, mert képtelen voltam ébren maradni, a fejemet mintha mázsás súly húzná, olyan volt, mintha le akarna esni a nyakamról. Amikor ez olyankor történt, amikor megengedhettem magamnak az alvást, olyankor le is dőltem, és két órán keresztül nem is tudtam magamról. Hogy fokozzam ezt a dolgot, olyan mély álomba merültem ilyenkor, hogy megesett, hogy vártam a barátomat, hogy megérkezzen hozzám, előtte megvacsoráztam. Már éreztem, hogy jön a kajakóma, és megkérdeztem, hogy mennyi idő míg érkezik – azt mondta fél óra-negyven perc. Gondoltam, behunyom a szemem akkor egy kicsit amíg várom, úgyis hallom, ha megérkezik. Nem hallottam. Csengetett, dörömbölt, hívott telefonon, semmire nem reagáltam, legalább fél órán keresztül, mire nagy nehezen csak meghallottam a mély álomból, hogy valami történik, és beengedtem. Talán soha nem szégyelltem magam annyira korábban, mint akkor. Hiszen, ahogy ő is mondta aznap: „Nem létezik, hogy ilyen mélyen aludjon valaki, hogy nem tud magáról.” Akkor tudtam, hogy vizsgálatok kellenek, mert ez tényleg nem normális. Viszont se a pajzsmirigyemmel se a cukrommal nem volt probléma az eredmények alapján. Egy dolog maradt: valószínűleg a depresszióm okozza – ami bele is vágott éppen a dologba, mert akkor éltem az erős depressziós epizódomat. Igazából ez az incidens adott egy utolsó löketet ahhoz is, hogy pszichiáterhez menjek – mondván, ha fizikai betegség nincs, marad a mentális.

Viszont akkor már kezdtem fokozatosan elhagyni a húsevést, mire elég hamar eljutottam odáig, hogy egyáltalán ne egyek. Lehet ugyan a gyógyszertől is, lehet a hús elhagyástól, vagy a kettő együttes jelenléte, nem tudom. De egy biztos, amióta vegetáriánus vagyok, még egyszer sem ájultam be. És nem is szeretném megkockáztatni, hogy visszatérjen a probléma.

És hogy miért vega és nem vegán? Bevallom, a tejtermékek számomra az igazi bűnös élvezetek. Képtelen lennék lemondani róluk. És bár valószínűleg egy égi jel, hogy úgy tűnik a tojással és a tejjel is egészségügyi problémám van – nem csak a hússal -, még mindig úgy vagyok vele, hogy a tojást képes vagyok elengedni, hogy ne jöjjenek elő az allergiás tünetek – és baromi jó tojáshelyettesítő a csicseriborsó -, a tejtermékekből pedig még mindig lehet kapni laktózmenteset. Úgyhogy maradok ilyen „fél vegán”, de inkább vega.

6. Elkezdtem az Országos Kék Túrát
Egyik barátnőm már évekkel ezelőtt megemlítette, hogy bakancslistás számára teljesíteni a kék túrát – én addig a pillanatig nem tudtam pontosan mi ez. Nem is foglalkoztatott utána sem különösebben – legalábbis nem úgy hogy utánajárjak, vagy belevágjak -, de ettől függetlenül vonzó volt számomra is, hogy egyszer elkezdjem és teljesítsem.

Tavaly sikerült közelebb kerülnöm a barátom baráti társaságához, és már ritkán van olyan csoportos program amire ne lennék én is meghívva. Tőlük jött az ötlet, hogy el kellene kezdeni a túrát. Tavaly ősszel bele is vágtunk, és a mai napig kb. 84 km-t megtettünk már – igaz ez csekély a teljes hosszhoz viszonyítva, de én elképesztően büszke vagyok magamra, mert komoly túrákat régebben nem csináltam, úgyhogy ez is egy olyan új dolog, amiben megmérettetem magam.

Folytatás a következő bejegyzésben…

Felmondás, pszichiátria és bizonytalan jövőkép – avagy egy újabb kaotikus év (2022. évértékelés #1.)

Nem tagadom, néhány éve valahogy akkor keveredem csak a saját blogom kihalt romjaihoz, amikor évváltás van. Mert akárhogy is, év végén az embernek jellemzően akadnak mélyebb gondolatai. Mindenki egy kicsit úgy érzi lezárult valami az életében, és kezdhet valami újat. Nem véletlenül népszerűek az újévi fogadalmak, még ha általában nem is teljesülnek. „Új év, új én” vagy „Új év, új kezdet” – szokták mondani. Őszintén, én is ezt szeretném. Szeretném, ha végre úgy tekinthetnék vissza az elmúlt 365 napra, hogy elégedett vagyok önmagammal és az elért eredményeimmel. De sajnos ez az év sem volt ilyen…

2020 óta egyszerűen nem volt olyan évem, ami ne lett volna valamilyen szempontból katasztrófa. Ezt tavaly egy összesített többéves összefoglalóban nagyjából már kifejtettem. Magam mögött tudhattam három szakítást, négy költözést és két munkahelyváltást. Nos, azóta bővítettem a listát még egy költözéssel és két munkahelyváltással, illetve a három szakítást kompenzáltam – ha lehet így nevezni – azzal, hogy újrakezdtem az egyik exemmel.

1. Magánéleti események

Egy ilyen felvezető után mivel is kezdhetném a beszámolót, ha nem azzal, hogy hogyan is alakult a magánéletem tavaly?

Nos, társadalmi események is befolyásolták a lelkiállapotomat, ez tény. A februárban kezdődő orosz invázió Ukrajna ellen, illetve az, ahogyan kormányunk ezt ismét arra használta, hogy a saját malmára hajtsa a vizet, ahogyan a rekord méretű inflációt is. Az infláció maga. Az áprilisi választási eredmények. Mind-mind egyre jobban megingatták az egyébként is évek óta folyamatosan elillanóban lévő hitemet a saját hazámban. Egyfolytában egy olyan mértékű stressz és szorongás volt jelen az életemben, amit képtelen voltam kezelni. És ez más területen is kijött rajtam.

Állami cégnél dolgoztam, közelítettem a második évfordulóhoz. Szerettem a csapatomat, és ez volt az első olyan közeg, ahová igazán be tudtam illeszkedni. Itt ismerkedtem meg azzal a lánnyal is, aki nagy szerepet játszott abban, hogy fejlődtem sokféle értelemben. Viszont jó ideje csak a szociális körülmények tartottak ezen a helyen. A tudat, hogy fáj elveszíteni őket, mert a legtöbbjükhöz szívből kötődtem. Viszont a munka folyamatosan csak egyre rosszabb lett. A bürökrácia, a munkahelyi hierarchia, a jogszerűtlenség, illetve az irreális büntetések túlmentek azon a határon, amit én hajlandó vagyok eltűrni egy munkáltatótól. A rengeteg túlóra, az a sok dolog, amit a vállamra vettem mások helyett úgy érzem nem lett eléggé megbecsülve.

Felmondtam. Viszont nem gondoltam akkor még, hogy nem csak a hellyel volt problémám. Örültem, hogy egy óriási teher lekerül a vállamról, de közben sirattam a kollégáimat, akik tartották bennem a lelket, és akik miatt húztam a felmondást jó ideig, hogy ne veszítsek el egy ilyen közösséget. Egy multihoz kerültem, könyvelő pozícióba, és a legelső munkanapon tudtam, hogy én ezt már nem akarom csinálni. Egy olyan mókuskerékben voltam négy és fél éve, ami nem visz sehová, csak forog körbe-körbe. Bárhová megyek, egy-két nap és már tudom, mi a feladatom. Itt is az, amit több hetes betanulással kalkuláltak, a második napon már tudtam egyedül is csinálni. Nem volt benne kihívás, nem tudtam igazán fejlődni, és ami a legrosszabb: monoton, üres, egyhangú volt.

Akkor már volt fogalmam a kiégésről, és tudtam, hogy valami ilyesmit éltem éppen át, de volt egyfajta tanácstalanság, elbizonytalanodás is bennem. Az egyik legnagyobb tévedésem – amiről ráadásul még bejegyzés is van a blogon – az, hogy introvertált vagyok. Szeretnék már egy ideje erről is részletesebben beszámolni. Valójában, amit annak idején introvertáltságnak hittem, azok csak a szociális szorongásom tünetei – amiket valóban nagyon sokan összekevernek az introvertáltsággal. Van, amikor én is befelé fókuszálok, de alapvetően én keresem az emberek társaságát, szívesen beszélgetek – főleg a hozzám közel álló emberekkel. Viszont ami a legfontosabb, feltölt, ha emberek között lehetek. Az új munkahelyem nem csak azért volt kínzás, mert már képtelen voltam élvezni a saját szakmám, hanem mert azután a közösség után, ahonnan eljöttem, ez a végtelenül elszeparált, bezárkózott, barátságtalan közeg is megviselt lelkileg. Csak túléltem a napokat, és napi három-négy „szia” hagyta el rendszerint a számat.

Igyekeztem megtalálni azt a munkakört, ami sokkal emberközpontúbb, és elsősorban arra jutottam, hogy kipróbálom magam a HR világában. Nem tudtam még, hogy mire számítsak, de annyi biztos volt, hogy már csak a munkakörből fakadóan is sokkal több társas interakció vár rám, és ez biztató volt. Lassan fél éve csinálom – a korábbiakhoz képest valóban felszabadító. Viszont itt is elszeparált a munkakörnyezet, és házon belül nem sok a valódi közösségi jelenlét – csak az online térben. Úgyhogy eléggé vegyes érzéseim vannak, és továbbra sem múlt el a mi-az-én-hivatásom-féle szorongás.

Ez a folyamatosan növekvő stressz és bizonytalanság a jövőmmel kapcsolatban nagyon rossz hatással volt a lelki egészségemre, amit két és fél éve próbálunk helyre tenni a pszichológusommal. Volt egy gyanú, már két-három hónappal azután, hogy elkezdtem hozzá járni. Mármint az ő irányából egy gyanú, mert én addigra már mindenféle személyiségzavarral küzdőnek diagnosztizáltam saját magamat. Azt, hogy az ő gyanúját kivizsgáltassam elég sokáig halogattam. Hogy miért? Mert igazából a néha-néha megjelenő 2-3 hétig tartó mélypontokon túl összességében jól éreztem magam, és majd’ kicsattantam. Volt, amikor a jóllétem több hónapig kitartott. Viszont a sok szorongástól kicsit hosszabb időre jelent meg a belső démonom tavaly nyáron. Ráadásul olyan mértékben, hogy ennyi halogatás után akkor rövid idő alatt eldöntöttem, hogy most már orvoshoz megyek.

Ha nem lett volna elég, amit a felmondásos időszak okozott, ahogy közeledett a pszichiáternél előjegyzett időpontom napja, egyre feszültebb lettem. Mindenféle rémképem volt ezzel kapcsolatban, és rettegtem tőle, hogy mi lesz az eredmény és a kezelés.

Bipoláris II. affektív zavar. Ez állt az ambuláns lapomon. A bipoláris zavar – másnéven mániás depresszió – egy „enyhébb” változata, ami abban különbözik a klasszikus mániás depressziótól, hogy ott jól meghatározható ciklusokban váltja egymást a mániás epizód és a depressziós epizód – pl. két hétig az egyik, két hétig a másik, vagy három hónapig az egyik, három hónapig a másik – de egészen biztos hogy szinte pontosan ugyanolyan hosszú ciklusokban. A bipoláris II-nél viszont valamelyik epizód a domináns – tehát vagy szinte mindig a depressziós, vagy szinte mindig a mániás szakasz van jelen a beteg életében -, és időnként – meghatározhatatlan időpontokban – van erős kilengés a másik irányba. Akkor diagnosztizálható, ha mindkét epizód legalább 2 hétig fennáll.

Az orvosom azt is elmondta, hogy nem mindegy, melyik a domináns, hiszen máshogyan kell kezelni a kettőt – első esetben hangulatjavítót, másik esetben hangulatstabilizálót írnak fel. Arra a megállapításra jutottunk, hogy nálam a mániás epizód a domináns, úgyhogy kb. fél éve szedek hangulatstabilizálót. Meglepően jó hatással volt rám.

Amiket megfigyeltem magamon, amióta a gyógyszert szedem: jobban és mélyebben alszom (szinte mindig emlékszem az álmaimra), nyugodtabb vagyok és jobban tudom kontrollálni az érzelmeimet, kevesebbet aggódom. Viszont ezzel szemben, amit negatívumként élek ugyan meg, de valójában ez a célja a gyógyszernek: mivel a mánia miatt túlpörögtem és képes voltam egy hegyet is elhúzni – vagyis több ember munkáját végezni, hajszolni saját magam -, már nincs meg ez a „szupererőm”, és sokkal megterhelőbbnek érzem a feladatokat. Mert a hozzáállásom megmaradt, továbbra is szeretnék irreálisan sok dolgot elvégezni adott idő alatt, de már nem vagyok rá képes… De legalább már valamennyire el tudom fogadni, hogy „normális” embereknek való célokat kell kitűznöm.

Folytatás a következő bejegyésben…