Egy szociális szorongással küzdő extrovertált vagyok

Január 2. az introvertáltak világnapja. Régebben kevésbé volt a köztudatban az introvertáltság, mint fogalom, manapság azonban egyre több figyelmet kap a közösségi médiában, egyre gyakrabban foglalkoznak vele akár nagyobb követőbázissal rendelkező személyek is, így a híre is gyorsabban terjed. De mi is valójában az introvertáltság, és vajon a többség, akik beszélnek erről valóban tudják, hogy mi is rejlik e mögött?

Nem fogok hazudni, a saját blogomon is írtam korábban – amikor még én is csak ismerkedtem a témával – bejegyzést arról, hogy milyen érzés introvertáltnak lenni, mivel én saját magamat is ebbe a csoportba soroltam. Azonban már jó ideje tudom, hogy ez nincs így, és sokakhoz hasonlóan elkövettem azt a gyakori hibát, hogy egy másik dolog, konkrétabban egy mentális probléma tüneteit introvertáltságnak hittem.

Le merem fogadni, hogy ha megkérdeznénk az utcán random embereket az introvertáltságról, pontosabban annak jeleiről, a többség olyasmit válaszolna, hogy csendesek, szoronganak társas helyzetekben, félnek az emberektől, sőt kifejezetten nem kedvelik őket, elönti őket a pánik, ha prezentálniuk kell valamit és minden szem rájuk szegeződik. Nem állítom, hogy nem lehet ezeknek a dolgoknak igazságtartalma introvertáltság esetében is, viszont több olyan pont is van, ami nem kifejezetten az introvertált személy ismertetőjegye.

A szociális fóbia egy a szorongászavarok csoportjába tartozó mentális probléma egyben az egyik leggyakoribb pszichológiai zavar az alkoholproblémák és a depresszió mellett. A felnőtt lakosság nyolc százalékánál fordult már elő valamely tizenkét hónapos periódusban, hogy megfeleltek a diagnózis kritériumainak. A betegség általában serdülőkorban alakul ki, esetek kb. 95 százalékában még húszéves kor előtt jelentkeznek a tünetek. A nem kezelt szociális fóbia pedig könnyen krónikussá válhat. De mi is ez, és mik a pontos tünetek?

Akik szociális szorongászavarban szenvednek, a társas helyzetekben rendkívül bizonytalannak érzik magukat és attól rettegnek, hogy valamilyen kellemetlen helyzetbe hozzák saját magukat, így rendszerint kerülik a nyilvános szereplést, közös étkezést vagy bármilyen társas interakciót nagyobb létszámú csoport előtt. Fokozza a szorongásukat a tudat, hogy a szorongásos tünetek (pl. izzadás, elvörösödő arc, kézremegés, elcsukló hang stb.) még inkább kellemetlen helyzetbe sodorják őket, pedig a félelmük általában megalapozatlan, sőt, általában jól helytállnak az ilyen szituációkban is. Ennek ellenére, amennyire lehet, megpróbálják elkerülni a szereplést, még munkát is úgy választanak, hogy ne kelljen emberek között lenni, vagy meg tudják tartani a kellő távolságot, hogy könnyebb legyen számukra a menekülés. A szociális szorongással élő emberek közül kb. nyolcból egy fő találkozik a pánikrohammal is legalább egyszer élete során…

Ismerős? Ha nem is az összes tünetet, mégis bizonyos dolgokat tévesen az introvertáltság jellemzéseképpen szoktak elmondani. De az igazság az, hogy ezeket a tüneteket olyanok is tapasztalhatják, akik valójában extrovertáltak, mert a társas helyzetektől való félelem, az emberek reakciójától való rettegés, ha nem felelünk meg a társadalmai elvárásoknak nem jár együtt az introvertáltsággal.

Ha egyértelműen szeretnénk megkülönböztetni az introvertáltságot az extrovertáltságtól, kizárva teljesen a szociális fóbia tüneteit, így jellemezhetnénk egyiket vagy másikat:

Az introvertált személyek érzékenyebbek a szociális helyzetekre, könnyebben „lemerülnek” és több időre van szükségük a feltöltődésre egyedül, valamilyen kedvelt tevékenység végzése közben. Nem feltétlenül félnek vagy szoronganak ilyenkor, egyszerűen könnyebben elfáradnak a személyes beszélgetésekben, főleg, ha olyan emberek között vannak, akikkel érezhetően csak kötelességtudatból kellett találkozniuk. Ha olyan munkakörben dolgoznának, ahol nagyon sokat kell emberekkel foglalkozni, nagyon hamar ki is égnének, sokkal jobban illik hozzájuk egy olyan szakma, ahol egyedül gondolkozhatnak, tervezhetnek. Ugyanakkor, ha találkoznak hozzájuk hasonló személyekkel, akikkel nagymértékben egyezik az érdeklődésük, ők is tudnak órákig beszélni az adott témáról.

Ezzel szemben az extrovertált személyek társaságban töltődnek. Ha sok időt kellene egyedül tölteniük, elég hamar bele is tudnának betegedni. Lassabban apad a szociális energiájuk – de nem jelenti azt, hogy ők nem merülnek le néha, és nincs szükségük olykor nekik is az elszeparált feltöltődésre -, sokkal gyakrabban szerveznek programokat a barátaikkal és szívesebben is dolgoznak olyan munkakörökben, ahol emberekkel foglalkozhatnak. Beszédesebbek és ügyesebbek a „small talk”-ban is, mert nem mindig igénylik a mély beszélgetéseket úgy, mint introvertált társaik.

Fontos azonban azt is tudni, hogy az a ritkább eset, amikor egyértelműen be lehet skatulyázni valakit egyik vagy másik kategóriába, mert az introvertáltság és extrovertáltság tulajdonképpen egy skála, amelyen az emberek túlnyomó része nagyjából középtájon helyezkedik el, és leginkább azt mondhatják el magukról, hogy inkább az egyik oldalhoz tartoznak, mint a másikhoz, de nem szélsőségesen tartózkodnak az egyik vagy másik végponton.

És hogy hogyan is néz ki az az oxymoron, amikor inkább extrovertáltként szociális szorongással küzd valaki? Nos, csak a magam nevében tudok nyilatkozni, de olyan élményekben volt már részem sokszor, hogy mindennél jobban el szerettem volna menni egy szervezett programra, aztán egész úton hazafelé és még napokig utána azon kattogott az agyam, hogy mennyire beégettem magam ezzel vagy azzal a megszólalással vagy cselekedettel, és biztosan idiótának tartanak. Vagy maga az esemény közben gyakran felveszem a hallgató szerepét, mert azon rágódom, hogy amit hozzáfűznék a témához vajon hogyan reagálnának rá, és nem lenne-e kínos az irányomból. De ettől még nem vagyok introvertált, hiszen az ő társaságukban érzem jól is magam, és szerencsére az esetek túlnyomó részében már nem rombolják le ezek a szorongásos tünetek a jókedvemet. 😊

Miért rossz maximalistának lenni? (INFP 2. rész)

Hatalmas öröm volt számomra, hogy az introvertáltságról szóló bejegyzésemet ennyire jól fogadtátok – mind megtekintés, mind visszajelzések tekintetében. Szóval idejét éreztem már annak, hogy a folytatást is megírjam.

A személyiségtípusom jellemzésénél két központi elem szerepel: az egyik a túlzott érzelmesség – és/vagy érzékenység; a másik pedig a maximalizmus. A kettő együttes jelenléte egy hasonló szituációt eredményezhet:

Lelkesen csináltam a rám bízott feladatot, igyekeztem minél jobban odafigyelni, hogy tökéletes legyen. Elismerésre vágytam. Nem hibázhattam, mert az első munkanapom volt, és az aznap nyújtott teljesítményem volt a mérvadó abban, hogyan ítélik meg a tudásom. Ám nem lettem megfelelően tájékoztatva arról, miképpen is kell a feladatot ellátni, így a félinformáció alapján kezdtem neki, ahogyan én értelmeztem.

Nem volt jó, kezdhettem elölről. De nehezen ment, mert az önbecsülésem abban a pillanatban porrá zúzódott, amikor kiderült, hibáztam.

Könnyeimet visszafojtva kezdtem neki újból, de már azt éreztem, soha nem lesz tökéletes. Nekem ez nem megy, képtelen vagyok megcsinálni. És semmit nem érek…

- Ugye nem sírsz? – hangzott kissé szemrehányóan a kérdés. Bármennyire erőlködtem, a szemeim mindent elárultak. – Semmi baj! Az csak jó, ha maximalista vagy! – nevetett.

Nem olyan rég az egyik barátnőm is a becsvágyó jelzővel illetett:

Harry Potter rajongóként természetesen nálunk is megvan, melyik roxforti házba tartoznánk. Nem teljesen értett egyet azzal, hogy én Hollóhátasnak vallom magam. Tény, hogy tesztek alapján hol a Hollóhát, hol a Mardekár jött ki eredményként, és a valóság is az, hogy a jellemvonásaim alapján ennek a kettőnek a határain mozgok. De már csak azért is maradnék az előbbinél, mert az egész történetből Lunával tudok a legjobban azonosulni.

A lényeg, hogy a barátnőm szerint a Mardekárba jobban illenék, mert szerinte olyan becsvágyó vagyok. Viszont állította ő is, hogy ez jó tulajdonság.

A mai napig nem tudom megérteni, hogy miért gondol mindenki egyöntetűen arra, hogy mennyire jó annak a személynek, aki maximalista. Én – aki amúgy tényleg az vagyok -, sokkal többször érzem a hátrányait, mint az előnyeit. És miért is lennék olyan tucat személyiség, aki a tömeget követve bólogat, és ugyanazt hajtja rendre? Úgyhogy én a másik oldalról mutatom be ezt is… Nos, miért rossz maximalistának lenni?

1. A maximalizmus nem egyenlő a hibátlan munkával.

Talán ez a legfőbb oka annak, hogy az emberek egyöntetűen úgy tartják – legalábbis a nem maximalista emberek mindenképp -, hogy azért jó annak lenni, mert akkor mindig minden zökkenőmentesen és tökéletesen megy. Ez bullshit! Nem csupán nem lehet azonosítani a fogalmat ezzel az eszményképpel, de emellett nagyon könnyedén meg is cáfolható.

Attól, hogy igyekszel mindig tökéletes teljesítményt nyújtani, még nem biztos, hogy sikerül is. Ráadásul, ha maximalista vagy, akkor a saját magaddal szemben támasztott elvárások mérföldekkel nagyobbak, mint bárki másé. Bizonyítani akarsz, de már annyira görcsösen, hogy ettől a feszengéstől és szorongástól csak megnő a hibázás esélye. Amikor pedig összeroppansz a nyomás alatt, és tényleg bekövetkezik az a „várva várt” hiba, akkor jön a következő pont.

2. Egy maximalista ember érzelmileg labilis

Életem első munkahelye egy call center volt, ahol diákmunkásként dolgoztam. Az első napomon jól teljesítettem, másnap meg is dicsértek, hogy abból a termékből, amit én is értékesítettem, aznap én adtam el a legtöbbet. És ha arányaiban nézzük, a minimálisan elvárt napi eladott mennyiség 150%-át produkáltam. Szóval fogalmazhatunk úgy is, hogy kihoztam a maximumot magamból.

Büszke is voltam erre az erős kezdésre, és teljesen fellelkesített. Az ott töltött másfél hónap alatt talán három alkalommal nem sikerült nyújtani az elvárt napi mennyiséget. De az a három nap olyan szinten meggyötört lelkileg, hogy szinte alig szárnyalta túl valami azóta is…

Amikor elkaptam pont egy olyan hullámot, hogy mindenki rám csapta, vagy esetleg velem kezdett el kiabálni, az erősen rányomta a bélyeget a napomra, és már csak monoton mondtam a jól betanult szöveget, nulla lelkesedéssel. És egy olyan embertől, akiből sugárzik az unottság és hiányzik minden életkedv belőle, kinek lenne kedve bármit is venni?

Egyik ilyen alkalommal az egyik vezető úgy fogalmazott, hogy nem szabad összezuhanni, ha nem sikerül egy eladás. „Sokkal fárasztóbb felállni, leülni és ismét felállni, mint folyamatosan állni” – mondta. De hiába, én pontosan ezt csináltam. Sőt, egy idő után már maradtam inkább a padlón.

Ha maximalista vagy, akkor elismerésre vágysz. Amikor megkapod az elismerést, akkor sikerként könyveled el a helyzetet, és úgy érzed teljesen megérte minden bele fektetett energia. Viszont ha nem úgy jönnek össze a dolgok, ahogyan azt tervezted, azt teljes kudarcként fogod fel. Egyik pillanatban még büszkeséggel tölt el a dicséret, a másikban észreveszel egy nüansznyi hibát, és órákig vagy akár napokig képes vagy ezen rágódni. Függetlenül attól, hogy az adott napon vagy héten minden mást tényleg a tőled telhető legjobban teljesítettél. A dicséretek táplálják, a hibák viszont mérgezik az elmédet. És ezért a hangulatingadozás nem idegen fogalom számomra sem.

3. Egy maximalista türelmetlen

Nézzük ezt a tudósokat megszégyenítő TÖKÉLETES diagramot – amit természetesen jómagam készítettem.

Adott egy, a tökéletességre ugyan nagyon törekvő, de nem kőbe vésetten hibátlanul dolgozó személy, aki addig, amíg nem kezd rágörcsölni a hibázástól való félelmeire, kiemelkedően jól is teljesít. Ahogy egyre nő a nyomás, a teljesítmény úgy kezd meginogni, a görcsös törekvéstől, valamint az eredmény hiányából fakadó türelmetlenségtől, amik a hibázás esélyét is felfelé tornázzák. Amikor a teljesítmény olyan kritikusan lecsökken, hogy a hiba bekövetkezése elkerülhetetlen, a türelmetlenség szintje drasztikusan megnő, és ez az előző pontban kifejtett érzelmi labilitásból fakadóan teljes összeomláshoz vezet. Ilyen egyszerű. A prezentáció véget ért, köszönöm a figyelmet! Tapsot és elismerést szívesen fogadok.

Viccet félretéve, a türelmetlenség szerintem nem feltétlenül van jelen minden maximalistában, bennem ez is megvan, és csak fokozza a kiborulásaimat.

4. Egy maximalista álszentnek tűnhet

Az is egy tévhit, hogy ha maximalista vagy, akkor mindig mindent a tőled telhető legjobban szeretnél csinálni, pedig nem. Azokat a dolgokat, amelyek az értékrended részét képezik, igyekszel precízen és pontosan elvégezni. De amiket kevésbé tartasz fontosnak, sőt úgy ítéled meg, hogy elhanyagolhatók, azokba nem is fektetsz nagy erőfeszítéseket.

A legjobb példát a saját életemből erre az iskolás éveimből tudom felhozni. Voltak mindig olyan tárgyak, amelyek fontosak voltak nekem, mikor milyen okból. És ezekből, ha nem sikerült ötöst szereznem, hogy saját magamnak bizonyítsak, kiborultam. De ugyanakkor más egyéb tantárgyakból tökéletesen megfelelt a kettes is. Egyszer konkrétan egy teljes ebédszünetben azért hisztiztem, mert volt egy hibám az egyik dolgozatban. Ötös lett, nyilván, de nem hibátlan. És senki nem értette, miért vettem úgy a szívemre. A szakmai vizsgán imádkoztam, hogy meglegyen a pénzügy kettesem, és majd kicsattantam a boldogságtól, hogy túlszárnyaltam magam, és egy hármast is összekapartam, de számvitelből azóta is a csupán figyelmetlenségből elbukott öt pontomat siratom egy egyébként hibátlanra megírt vizsgán.

5. Egy maximalistában erős a megfelelési kényszer

A saját magunkkal szembeni elvárásokat szinte lehetetlen megugrani. De ezen kívül mindenki más elvárásának is igyekszünk megfelelni. Azt akarjuk, hogy mindenki egyöntetűen elismerje a munkánkat, hiába tudjuk, hogy ez éppen annyira lehetetlen küldetés, mint az önmagunkkal szemben támasztott elvárások teljesítése. Magunkra vállalunk olyan dolgokat is a bizonyítási vágy miatt, amit utána később megbánunk. Igyekszünk segíteni, akár kér belőle a másik fél, akár nem. És hiába tisztában vagyunk azzal, hogy képtelenség mindenki igényeit kielégíteni, mindenki elismerését bezsebelni, vagy az egész világon segíteni, mi mégis próbálkozunk.

6. Egy maximalista rossz csapatjátékos

„Csak akkor van valami jól megcsinálva, ha én csinálom!”

Folyamatosan küzdök azzal, hogy egy a magaménak érzett munkát kiengedjek a kezeim közül, és ha mégis utána kényszeresen vizsgálom át teljesen, hogy vajon nem ejtett-e a másik fél hibát benne. Suliban, amikor csapatmunkák voltak, gyakran felvettem az irányító szerepet. Volt olyan is, hogy mondtam, hogy majd én megcsinálom otthon egyedül a prezentációt, és a többiek csak adják elő a részüket, de olyan is, hogy „parancsolgattam”, hogy hogyan oldjuk meg a feladatot. De a végeredménye mindegyiknek az lett, hogy én elvégeztem a munka nagy részét, aztán egy jobb előadásmóddal rendelkező csapattagot küldtem prezentálni azt. Mert hát ez is a terv része volt: csak úgy lehetett tökéletes, ha én csinálom, de nem én adom elő…

Ezek ellenére én is úgy gondolom, hogy sokszor tud jó lenni ez a tulajdonság. Ha nem is mindig sikerül, de legalább a legtöbbször igyekszünk a legjobb teljesítményt nyújtani nagyon sok helyzetben. Csak meg kell találni az egyensúlyt a sikertől való bódultság és az összeomlás között.

Te is maximalista vagy? Mennyire érzed ennek a hátrányait? Van valami, amit te másképp élsz meg, vagy esetleg kihagytam? Írd meg kommentben!

Introvertált életérzés - avagy milyen (nagyon) introvertáltnak lenni (INFP 1. rész)

Valamiért az a társadalmilag megszokott és normális, hogy felszabadultan tudsz beszélgetni bárkivel. Hogy ha kérdeznek, akkor nem csupán válaszolsz, de elkezdesz mesélni magadtól valamit. Ellenkező esetben természetesen fura vagy, és benned van a hiba. Nem csoda, hiszen az extravertált személyiségek száma magasabb, és mivel ők jobban elő is tudják adni magukat, így természetes, hogy ha a másik oldalhoz tartozol, elnyomva maradsz.

Hogy számszerű adatot is mondjak, a tizenhat MBTI személyiségtípusból a népesség körülbelül 65.5%-át teszik ki az extravertáltak, míg az introvertáltaknál ez értelemszerűen csupán 34.5%.

Bevallom én egészen addig nem tudtam ezeknek a létezéséről, amíg ehhez a bejegyzéshez nem kezdtem el komolyabban utánanézni a dolgoknak. Mindig azt hittem, hogy selejtes vagyok, és soha nem értettem, miért nem vagyok képes megváltozni, miközben a környezetemben mindenki azt sugallta, hogy ez így nem jó, és próbáltak rákényszeríteni arra, hogy „normális” legyek. Én pedig hiába igyekeztem, nem ment. És nem tudtam nekik, de még magamnak sem megmagyarázni, hogy miért.

A két szót – introvertált és extravertált – már hallottam pár éve, de akkor sem kezdtem kutatómunkába, hogy megértsem a saját személyiségemet. Nem is gondoltam, hogy lehet normális magyarázat arra, amit érzek.

Igazából az egészet az törte meg, hogy jó pár hónappal ezelőtt szembejött velem egy cikk introvertáltságról. Vagyis inkább azokról a tipikus helyzetekről, amiket minden ilyen ember átérez. És már annak az olvasása is nagy hatással volt rám. Akkor éreztem igazán, hogy tényleg vannak olyanok, mint én. De az alatta lévő kommentek még inkább megerősítettek ebben. És ez adott egy kis megnyugvást. Persze, azok, akik „normálisnak” számítanak – mert én és a hozzám hasonlók „furák” vagyunk -, soha nem fogják megérteni, mi mit is érzünk társaságban.

Amikor elhatároztam, hogy a mélyére ások a dolognak, akkor jöttem rá, hogy létezik az MBTI (egy személyiségteszt), mely alapján tizenhat típus különböztethető meg. Szorgosan kitöltöttem – kettőt is két különböző oldalon, hogy biztos legyek benne, hogy működik (ugyanaz lett az eredmény, szóval valószínűleg igen -, íme, az eredmény:

Személyiségtípusom: INFP („Mediátor” vagy „Gyógyító”)

Domináns jellemvonás: Introvertált érzés (88%-ban introvertált és 12%ban extravertált)

Kiegészítő jellemvonás: Extravertált intuíció (70%-ban intuitív és 30%-ban realista)

Harmadlagos jellemvonás: Introvertált érzékelés (72%-ban elvi és 28%-ban logikai beállítottságú – itt megjegyezném, elsőre félreértettem én is. Ezt úgy kell értelmezni, hogy a döntéshozás tudatosan vagy érzelmek alapján történik inkább.)

Alárendelt jellemvonás: Extravertált gondolkodás (71%-ban kutató és 29%-ban tervező)

Érdekesség még, hogy a népességnek csupán két százalékát teszik ki, azt pedig gondolom, mondanom sem kell, hogy csak a hasonló személyiségtípusú embereknek tudunk megnyílni vagy velük tudjuk igazán megértetni magunkat.

A kíváncsiság vezérelt, így néhány emberrel a környezetemben kitöltettem. És egy kivételével mindenki introvertált. Slusszpoén: A 2%-os gyakoriságommal elég esélyes voltam a legritkább személyiségtípusra a környezetemben – hiszen ez alapból is a harmadik legritkább -, de az öt emberből, akik kitöltötték, ketten is beelőztek. Egyiküké a második legritkább személyiségtípus (INTJ – 1.5%) az egyik barátnőm pedig a legritkább személyiségtípusba tartozik (INFJ – 1%).

Egy dologban viszont „verhetetlen” voltam. Senkinek nem jött ki ilyen magas százalékban (88%) az introvertáltság, mint nálam. Persze ez nem túl meglepő, hiszen nekem a domináns jellemvonásom az introvertált életérzés. És erről szeretnék most bővebben beszélni. Magát a személyiségtípust, illetve, hogy mennyire igazak rám a jellemvonások, egy másik részben szeretném részletezni, addig is, ha érdekel, neked mi az MBTI típusod, és eddig nem csináltál ilyen tesztet, ezeken a linkeken találod azokat, amelyeket én is használtam:

16 Personalities teszt

Digitális Pszichológia teszt

Élethelyzetek, amelyekben megmutatkozik az introvertáltságom:

1. Idegen környezet, idegen emberek

Én soha nem találtam a helyemet se az óvodában, se az iskolákban. Általában úgy működött a dolog, minden esetben, hogy próbáltam találni egy valakit, akivel ellehetek, és az nekem bőven elég. De a dolog mindig rosszra fordult, mert általában rossz embert szemeltem ki, utána pedig már nem tudtam nyitni senki felé, mert késő volt. Mert már mindenkinek megvolt a társasága, én pedig képtelen vagyok új kapcsolatot teremteni.

Elsőre egy-egy új környezet mindig jó talajnak bizonyult. Oviról az iskolára váltás, majd általánosból a középiskolára váltás. Az első egy-két napban ott a lehetőség, hogy valakivel összeismerkedj, utána már könnyebb a dolog, mert kötődsz valakihez. De sajnos olyan vagyok, hogy érzem, amikor valakinek nem nyílhatok meg teljesen, a felszínes beszélgetés folyama pedig gyorsan kiapad. Utána már ők se próbálkoznak, hogy kihúzzanak belőled bármit, te pedig előtte sem erőltetted meg magad. Úgyhogy marad a kínos csend a társaságban, vagy az egyedüllét. Nem tudom eldönteni, melyik a rosszabb.

Hasonló a helyzet, ha egy ismerősöd, barátod bemutat valakinek, akivel korábban nem találkoztál. Ha olyan, hogy nem tudsz vele miről beszélni – és érzed, hogy nem is szívesen osztanál meg vele semmit az életedről -, akkor csak csendben figyelsz, míg ő a barátoddal hosszasan beszélget.

Általában, ha új emberrel találkozom, én nem kérdezek soha semmit, de magamtól sem kezdek el mesélni. Várom, hogy esetleg a másik fél érdeklődjön valamiről, ami velem kapcsolatos. Amennyiben ez nem történik meg, akkor sajnos így jártam, csendben meghúzom magam.

2. Mások előítélete

Sajnos most már van tapasztalatom azzal kapcsolatban is, milyen az amikor, csak azért mert szinte képtelen vagy normális kommunikációra vadidegenekkel gyomorgörcs nélkül, néhányan azt hiszik, hogy bunkóságból nem beszélek vagy ismerkedem. Pedig ez nem így van. Egyszerűen, lehetek évekig egy helyen, ha soha nem beszéltem a társaságból valakivel, akkor ő számomra továbbra is idegen, és nem merem megszólítani, ha nem muszáj.

3. Lelkiállapot társaságban töltött idő után

Sarah Andersen - Macskapásztor 9. oldal

Itt lehet szó arról is, ha csak csendes figyelőként vagyunk jelen, vagy aktív beszélgetőpartnerként. Mert mind a két esetben előfordulhat, hogy otthon egyedül a párnánkba fojtjuk a könnyeinket.

Mondok példát mind a két esetre. Mind a kettő saját tapasztalat alapján.

Amikor úgy vagy társaságban, hogy nem beszélgetsz senkivel – mert mondjuk kiközösítettek az iskolában és senki nem beszél már veled -, akkor az azért nagy lelki nyomás, mert látod, hallod, ahogy a körülötted lévők milyen jól elvannak, te pedig senkihez nem tudsz szólni. Konkrétan fél évig szó szerint néma voltam, mert az utolsó ember, akivel beszélni tudtam volna, magamra hagyott, pontosan azzal az indokkal, hogy nem tud megváltoztatni engem…

Amikor pedig aktív beszélgetőpartner vagy – mindegy, hogy olyan társaságban, amelyben leginkább csak egy ember miatt vagy, vagy olyanban, amit tényleg kedvelsz -, elég egy olyan mondat, amit megbánsz. Hiába érezted fantasztikusan magad, utána otthon csak az az egy dolog jár a fejedben, és az, hogy hogyan szúrhattad el ennyire, és nem szeretnél soha többet a szeme elé kerülni az illetőnek.

4. Nyilvános szereplés

Szerintem egyértelmű, hogy azok szoktak nagyobb számban lámpalázasak lenni közönség előtti szereplés előtt, akik introvertáltak. Lehet ez egy egyszerű szóbeli felelés a tanárnak, miközben az egész osztály téged figyel – ugyanígy egy esetleges prezentáció bemutatással -, vagy vizsga, vagy bármi, ahol szóban összefüggő mondatokban kellene megnyilvánulni. Nekem ilyenkor remeg a hangom, és hadarok, és természetesen igyekszem kerülni bárkivel a szemkontaktust. Persze egy megnyugtató szempárra az embernek szüksége lenne. De ha csak egyszer is olyan emberre nézel, akin látod, hogy a szerencsétlenkedéseden szórakozik, ott vége. Szétestél.

5. Pánikreakció váratlan kérdésekre

Nekem mindig össze kell szednem magam, mielőtt valakihez kérdést intézek, valakit felhívok telefonon – akár ugye munkából fakadóan, és ismeretlen az illető. Ki kell gondolnom, hogy mit is fogok mondani. A telefonos még hagyján – mert van diákmunkás call centeres múltam (ha nem akartok lelkironcsok lenni, soha ne próbáljátok ki!) – de az élőbeszéd nekem mindig is nehezebb volt. És hiába van az, hogy szépen fejben megfogalmazom, mit szeretnék – és olyankor egyébként egész jól elő is adom magam -, de amint bármi olyanról esik szó, amire már nem voltam felkészülve, leblokkolok, bepánikolok, és nehezen tudok egy értelmes mondatot is kinyögni.

Ilyenkor – meg egyéb fent felsorolt esetnél, pl. állásinterjú (idegen emberek, idegen környezet) vagy vizsga (nyilvános szereplés) – gyakoriak nálam ezek a tünetek: gombóc a torkomban, szapora szívverés, szapora légzés. Ez így nézve már elég valószínű, hogy túlmutat mindezen, de így is azt gondolom, hogy az egésznek a gyökere – mármint ez a túlzott félelem az idegenektől, a beszédtől – az introvertáltságból fakad.

Egy biztos, volt olyan, aki teljesen át tudta érezni a helyzetemet, mert ő is hasonlóan érez, de van, aki egyáltalán nem érti – és sajnos soha nem is fogja megérteni -, milyen ez. Akad persze olyan is, aki nem érti, de elfogadja. Viszont tényleg az látszik, hogy aki eltér az átlagtól, arra más szemmel néznek, és kitaszítják. Úgy tekintenek erre a normálisnak tartott emberek, mintha ezt egyik pillanatról a másikra magunk mögött tudnánk hagyni. Mintha tényleg döntés kérdése lenne, hogy milyen a személyiségünk, és ha akarnánk, akkor meg tudnánk változni. Nem így van.

Fejlődni tudunk egy bizonyos szintre, én sem ott tartok már, ahol öt-hat évvel ezelőtt. Akkor még annak a két embernek a társaságában is sokszor csendben ültem, akik szóba álltak velem. Nem volt senki, akit tényleg a barátomnak nevezhettem, most már van. Többet chatelek, de több a személyes találkozó is, amikor van, hogy be nem áll a szám. Egyre több olyan embert ismerek meg, akiből sugárzik, hogy szívesen beszél velem, és meghallgat. És csak ennyi kell. Ha valaki érezteti velem, hogy bízhatok benne, akkor meg tudok nyílni. Máskülönben viszont maradnak a fentiek.

Nálatok hogyan nyilvánul meg az introvertáltság? Van valamilyen különleges élethelyzet, amit én nem említettem? Írjátok meg kommentben!