„Apák napja van.
Valamiért ez nincs annyira a
köztudatban, mint az anyák napja. Valamiért az apukák nincsenek úgy megdicsérve
a gyermeknevelésért, mint az anyukák. Az a megszokott és elfogadott, hogy egy
anya mindig óvja a gyermekét és mindig a legjobbat akarja neki. Ha
bántalmazásról van szó, mindig csak az apa lehet erőszakos, mert egy nőről, egy
anyáról ezt senki nem feltételezi. Pedig bármelyik fél lehet rossz szülő,
bármelyikük lehet mérgező a gyermek számára.”
Egy
évvel ezelőtt írtam a fenti sorokat. Nem itt a blogon, csak a saját Facebook
oldalamon. A véleményem nem csupán nem változott, de az idei anyák napja
elteltével csak erősödtek bennem ezek a gondolatok.
Miért vannak az egekig
magasztalva az édesanyák? Miért természetes, hogy őket tisztelni kell? Miért
tabu, ha bármi rosszat tett velünk életünk során? Miért mi, „gyerekek” kapjuk a
negatív előítéletet, ha nem azt merjük mondani róluk, amit a társadalom elvár?
Az
anyák a státuszuk miatt érinthetetlenek. Csak azért, mert fizikailag alkalmasak
egy magzat kihordására, és ez meg is történik, alanyi jogon jár nekik a megbecsülés.
Hiszen annyira csodálatra méltóak azok a nők, akik világra hoznak egy életet. A
férfiak soha nem is kerülhetnek ilyen megvilágításba, soha nem élhetik át ezt a
fajta dicsőséget. Sőt! „Megcsinálni könnyű
a gyereket, ez nekik csak néhány perc gyönyör, a nehezebb része pedig a nőre
hárul.”
Az
apákat ért negatív sztereotípiák kapcsolatban állhatnak azzal a feminizmusnak
álcázott férfigyűlölettel, ami napjainkban jelen van. Ez magába foglalja azt a
fajta általánosítást is, hogy „Minden
férfi egyforma” – csak azért mert egyikük rosszul bánt a kijelentőjével -,
illetve az egyedülálló anyukák „erős nő”-ként
való ábrázolását is. Az édesapákat már önmagában az a tény negatív
diszkrimináció áldozatává teszi, hogy férfiak.
A
férfiak csalfák, semmirekellők, agresszívak, alkoholisták, pedofilok, és még
folytathatnánk a sort a végtelenségig. És tegyük hozzá, hogy egy nőt ilyen
jelzővel ritkán illetnek, mert tabu. És amiről nem beszélünk, az természetesen
nem is létezik. Tehát a mai állás szerint, a férfiak azok, akik hajlamosabbak a
megcsalásra, ők azok, akik soha semmiben nem hajlandóak segíteni a ház körül,
és mindent a nőnek kell csinálni. Ha idegesek, felemelik a hangjukat, komolyabb
esetben akár meg is ütik a nőt, vagy a gyereket. Kocsmába járnak, és állandóan
részegen térnek haza, és ők azok, akik nőket – vagy ne adj’ Isten, gyerekeket
molesztálnak. Eközben szegény nők elvégeznek minden házimunkát az állásuk
mellett, nevelik a gyerekeket, és ráadásul kitartóan szenvednek egy bántalmazó
kapcsolatban – vagy jobb esetben egyedülálló anyák, mert rájöttek, hogy nem
létezik egyetlen normális férfi sem.
Az
áldozat szerepét minden esetben csak a nők vehetik fel. Ők lehetnek azok,
akiket valaha is molesztáltak, vagy fizikai bántalmazás érte őket. Csak nekik
lehet bármilyen lelki betegségük, depressziójuk.
Nem
létezik olyan férfi, akit akár férfi, akár nő molesztált volna élete során.
Olyan sem, akit a felesége ütött volna meg. A sírás pedig, mivel a gyengeség jele,
így bármilyen lelki betegség teljességgel kizárt esetükben. Kialakult az a torz
kép, hogy az ehhez hasonló dolgok beismerése ciki. Nem férfias. És ameddig a
többség így gondolja, addig mindig a nők lesznek előnyben, sok dologban a
férfiakkal szemben. Mint például abban, hogy ha valamelyik fél rossz szülő, az
csak az apa lehet.
Valamiért
sokan úgy gondolják, hogy ismerkedésnél a legjobb bemelegítő kérdések azok, ha
a családról kezdik el faggatni a másik félt. Hiszen családja mindenkinek van,
és teljesen elképzelhetetlen, hogy évek óta nem tartod velük a kapcsolatot,
vagy teljesen kínos számodra az egész beszélgetés, és legszívesebben a világ
másik pontján teremnél azon nyomban. Aztán, amikor megtudják, hogy mi is a
helyzet, kínosan a szájuk elé kapják a kezüket sűrű bocsánatkérések közepette.
Persze, nem tudhatták, mert senkinek nincs a homlokára írva, hogy honnan is
jött. De egyre csak azt várom – persze hiába -, hogy egy-egy új ismeretségnél
ne legyen benne az első öt kérdésben, hogy „És,
a szüleiddel élsz? Mit dolgozik anyukád/apukád? Van testvéred?” Ez annak
ellenére is kínos, hogy sokkal nyíltabban beszélek erről manapság, mint mondjuk
tíz évvel vagy öt évvel ezelőtt. Főleg azért, mert van egy réteg, akiknek „tökéletes”
családi élete van – és nem véletlenül írtam idézőjelben.
Azok,
akiknek Instagram-filterek mögé bújtatott, lájk- és szívecskeszámban mért családi
élete van, el sem tudja képzelni, milyen a normális család. De nem azért, mert
maguknak tényleg olyan irigylésre méltó élete lenne, hanem azért, mert elhiszik, hogy ez rendben van. A
gyereket már a születése pillanatában a kamera elé kényszerítik, mert
mindenkinek meg kell mutatni, hogy ők tökéletes szülők. Megveszik anyák napjára
a csokrot maguknak, hogy ezzel pózolhassanak, miközben kommentekben kapják a
megerősítést, hogy ebben nincs semmi kivetnivaló. „Mert megérdemled”. Eközben az apukák továbbra is elnyomva maradnak
a háttérben, mert tudják, hogy nem az ő érdemük a gyermeknevelés.
Nem
is értem, hogy a „feministák” milyen jogokért harcolnak még, amikor már most is
ott tartunk, hogy átestünk a ló túlsó oldalára. Mi tulajdonképpen bármit
megtehetünk, anélkül, hogy bárki rosszat feltételezne rólunk. Bűnbaknak mindig
ott lesz a férfi. Ráadásul már egyre jellemzőbb, hogy nem igazán tudnak
érvényesülni egy kapcsolatban, vagy házasságban. Inkább fejet hajtanak,
meghunyászkodnak, mert a nőket tisztelni kell, és ők soha nem tesznek semmi
rosszat. Végül pedig egy válóper során is általában a nő nyer többet. Vegyük
csak azt a tényt, hogy az szinte soha fel sem merül, hogy elsődlegesen az
édesapának ítéljék oda a közös gyereket.
Érthető,
hogy miért általánosítanak sok esetben, ahogy az is, hogy miért kapnak
megkülönböztető figyelmet a nők. De fontos szem előtt tartani, hogy nem ennyire
fekete vagy fehér minden, és a nők között is lehetnek bőven gyilkosok, állatkínzók,
vagy olyanok, akik bántalmazzák a gyereküket. Attól, hogy becsukjuk a
szemünket, nem szűnik meg létezni a jelenség. És egyáltalán nincs rendjén
ugyanattól a személytől hallani az önigazolás keresést arról, hogy ő mennyire
jó szülő („Két műtétet is vállaltam érted.”
vagy „Felneveltek.”) és tényt, hogy bánja
a létezésed („Bárcsak megfojtottalak
volna az első percben.”).
Nem
csak az apák, hanem általánosságban a férfiak is megérdemlik, hogy ne azon a
szemüvegen keresztül nézzünk rájuk, ami ennyire eltorzítja a nézeteinket. Nekik
is jár a tisztelet és a megbecsülés – azoknak legalábbis mindenképp, akik
mindent megtesznek a családjukért, a kapcsolatukért, vagy a barátaikért.
Próbáljuk meg értékelni az igyekezetüket, és nem belefulladni az
önsajnáltatásba.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése