oldalak

Főoldal Személyes Cikkek Könyvek Filmek és sorozatok Írás Kihívások Listák

2018. április 15., vasárnap

Emlékszel? - Vers édesapám emlékére

Emlékszel?


Emlékszel?
Mikor kislány voltam,
Elég volt egy mosoly,
S bármit megkaptam,
Mi megtetszett a boltból.

Emlékszel?
Azt a piros rollert kisírtam,
Amikor még csak 6 éves voltam,
Anyu ezt dühösen nyugtázta,
De nem neki voltam a "pici lánya".

Mindent megadtál, bármit kértem,
Elég volt csak a szemedbe néznem,
Akkor még nem fogtam fel,
Hogy ez neked mekkora teher.

Emlékszel?
Hazaértél. Én annyira örültem,
Hogy a hintából kiugrottam,
De a védőkorlátra érkeztem,
Nem pedig hozzád rohantam.

Megláttál, aggódtál,
Kórházba is vittél volna,
De mondtam neked, hogy nem fáj,
Bár nem is volt jó móka.

Emlékszel?
Ahogy kezdtem felnőni,
Úgy távolodtunk egymástól.
El akartam szabadulni,
Tőled, s mindenki mástól.

De ez nem azt jelentette,
Hogy nem vagy fontos számomra,
De senki sem sejtette,
Hogy ennyire ketyeg az óra.

Emlékszel?
Magadért sosem aggódtál,
De én érted nagyon is,
Senkire sem hallgattál,
Lehetett a baj bármilyen komoly is.

Erős voltál, kitartó,
Erősebb, mint én valaha,
Mégis elsodort a folyó,
Mely nem visz már partra.

Emlékszel?
Mindig csak békét akartál. Nyugalmat.
Mondd, boldog vagy?
Megszűntek a fájdalmak?

Emlékszel?
Mondd, emlékszel még?
Valaha boldogok voltunk.
De ez már csak emlék.

Már csak a könny maradt.
A fájdalom.
Az üresség érzése.
Tudod, hiányzol. Nagyon.
Nem veszel feledésbe.

2018. április 2., hétfő

Mit jelent számomra az írás

Sokat gondolkoztam, és arra jutottam, jó lenne, ha ismét vezetnék egy blogot. Bevallom, elég fura újra a blogger menüjét látni, kicsit elveszettnek érzem magam ennyi idő kihagyás után. Meg nem is igazán tudom, mit írjak. Régen más volt, amikor történeteket publikáltam itt. Nem fogott el az az érzés, mintha "magamban beszélnék", nem egy komplett bejegyzést kellett az olvasóknak címeznem, hanem elég volt egy-egy fejezet végére odabiggyeszteni pár sort, azt is leginkább a történettel kapcsolatban.
Mindegy, kezdjük el valahol. Ha már így szóba hoztam, hogy régebben blogoltam, akkor kifejtem bővebben is. Belegondolva igazából mondhatom, hogy régen volt, mert teljesen 2015-ben hagytam abba, de már előtte is egy évig passzív voltam. Abban az időszakban nagy megerőltetések árán még egy-két bejegyzés született magamat áltatva, hogy ez még menni fog, de nem ment. Már nem volt olyan, mint előtte. Arra, hogy mi változott, csak nemrégiben jöttem rá. Én a középiskolás éveim alatt kezdtem el írni, és szerettem bele. Abban a négy – de az utolsó évi passzivitás miatt inkább csak három – évben írtam, amelyekre még most is életem legrosszabb időszakaként tekintek vissza. Majd talán később ezt ki is fejtem, de egyelőre legyen elég csak ennyi. Miután 2014-ben rám talált a szerelem, nem éreztem többé magam olyan elveszettnek, nem éreztem azt, hogy kell valami – még ha ez csak egy tevékenység is -, amibe kapaszkodnom kell.
Szóval akkor, és azért írtam, mert nehéz időszakom volt. Nagyon is nehéz. Az írás olyan volt számomra akkoriban, mint a levegővétel. Volt egy világ, ahová menekülhettem, amelybe beleképzelhettem magam, és akár „boldog befejezést írhattam magamnak”. És erre szükségem volt a mindennapok súlya alatt.
Kép forrása: Pinterest
Persze érzem magam így is néha magányosan, főleg mostanában. Mert kicsit összeomlott körülöttem minden, és a sok hamis „barát” közül igazából egy valaki maradt, akiről tudom, hogy soha nem hagyna cserben, annak ellenére sem, hogy nagyon messze került tőlem, és személyesen ritkán találkozunk. Ha olvassa ezt, remélem, tudja, hogy róla van szó, és szeretném, ha tudná, hogy nagyon szeretem őt, és hálás vagyok. Mindenért.
És megérkeztünk. Oda akartam kilyukadni, hogy azért szeretnék újra írni, mert az elmúlt pár hónapom kész rémálom volt. És az ilyen helyzetekben szükségem van arra, hogy kiírjam magamból, ami nyomaszt. És azt láttam a legcélszerűbbnek, ha nem agyalok történeteken, verseken vagy egyebeken, hanem egyszerűen csak… írok. Írok magamról, az életemről, az örömeimről és bánataimról, megosztanék veletek könyves, filmes élményeket - legyen az pozitív, vagy negatív -, akár saját recepteket – mert nagyon szeretem ám a konyhában is kiélni a kreativitásom -, valamint lehet, ha időközben mégis ismét rátalálnék magamra írás közben, akkor hoznék saját írásokat – akár régebbit, akár újat, verset, novellát, regényrészletet, bármit. Mert jelen pillanatban én sem tudnám megmondani, mi is lesz pontosan a blog témája. De nem is akarok egy konkrét irányba elmenni vele, sokkal jobban szeretem, ha nincs megkötve a kezem. Így igazából nem lesz soha „ide nem illő téma”.
Nincs konkrét célom vele, egyelőre csak írok, mert jól esik, idővel pedig majd kialakul, melyek azok a témák, amelyeket nekem teremtettek. Köszönöm mindenkinek, aki velem tart!