oldalak

Főoldal Személyes Cikkek Könyvek Filmek és sorozatok Írás Kihívások Listák

2019. május 25., szombat

Introvertált életérzés - avagy milyen (nagyon) introvertáltnak lenni (INFP 1. rész)

Valamiért az a társadalmilag megszokott és normális, hogy felszabadultan tudsz beszélgetni bárkivel. Hogy ha kérdeznek, akkor nem csupán válaszolsz, de elkezdesz mesélni magadtól valamit. Ellenkező esetben természetesen fura vagy, és benned van a hiba. Nem csoda, hiszen az extravertált személyiségek száma magasabb, és mivel ők jobban elő is tudják adni magukat, így természetes, hogy ha a másik oldalhoz tartozol, elnyomva maradsz.
Hogy számszerű adatot is mondjak, a tizenhat MBTI személyiségtípusból a népesség körülbelül 65.5%-át teszik ki az extravertáltak, míg az introvertáltaknál ez értelemszerűen csupán 34.5%.

Bevallom én egészen addig nem tudtam ezeknek a létezéséről, amíg ehhez a bejegyzéshez nem kezdtem el komolyabban utánanézni a dolgoknak. Mindig azt hittem, hogy selejtes vagyok, és soha nem értettem, miért nem vagyok képes megváltozni, miközben a környezetemben mindenki azt sugallta, hogy ez így nem jó, és próbáltak rákényszeríteni arra, hogy „normális” legyek. Én pedig hiába igyekeztem, nem ment. És nem tudtam nekik, de még magamnak sem megmagyarázni, hogy miért.

A két szót – introvertált és extravertált – már hallottam pár éve, de akkor sem kezdtem kutatómunkába, hogy megértsem a saját személyiségemet. Nem is gondoltam, hogy lehet normális magyarázat arra, amit érzek.

Igazából az egészet az törte meg, hogy jó pár hónappal ezelőtt szembejött velem egy cikk introvertáltságról. Vagyis inkább azokról a tipikus helyzetekről, amiket minden ilyen ember átérez. És már annak az olvasása is nagy hatással volt rám. Akkor éreztem igazán, hogy tényleg vannak olyanok, mint én. De az alatta lévő kommentek még inkább megerősítettek ebben. És ez adott egy kis megnyugvást. Persze, azok, akik „normálisnak” számítanak – mert én és a hozzám hasonlók „furák” vagyunk -, soha nem fogják megérteni, mi mit is érzünk társaságban.

Amikor elhatároztam, hogy a mélyére ások a dolognak, akkor jöttem rá, hogy létezik az MBTI (egy személyiségteszt), mely alapján tizenhat típus különböztethető meg. Szorgosan kitöltöttem – kettőt is két különböző oldalon, hogy biztos legyek benne, hogy működik (ugyanaz lett az eredmény, szóval valószínűleg igen -, íme, az eredmény:

Személyiségtípusom: INFP („Mediátor” vagy „Gyógyító”)

Domináns jellemvonás: Introvertált érzés (88%-ban introvertált és 12%ban extravertált)
Kiegészítő jellemvonás: Extravertált intuíció (70%-ban intuitív és 30%-ban realista)
Harmadlagos jellemvonás: Introvertált érzékelés (72%-ban elvi és 28%-ban logikai beállítottságú – itt megjegyezném, elsőre félreértettem én is. Ezt úgy kell értelmezni, hogy a döntéshozás tudatosan vagy érzelmek alapján történik inkább.)
Alárendelt jellemvonás: Extravertált gondolkodás (71%-ban kutató és 29%-ban tervező)

Érdekesség még, hogy a népességnek csupán két százalékát teszik ki, azt pedig gondolom, mondanom sem kell, hogy csak a hasonló személyiségtípusú embereknek tudunk megnyílni vagy velük tudjuk igazán megértetni magunkat.

A kíváncsiság vezérelt, így néhány emberrel a környezetemben kitöltettem. És egy kivételével mindenki introvertált. Slusszpoén: A 2%-os gyakoriságommal elég esélyes voltam a legritkább személyiségtípusra a környezetemben – hiszen ez alapból is a harmadik legritkább -, de az öt emberből, akik kitöltötték, ketten is beelőztek. Egyiküké a második legritkább személyiségtípus (INTJ – 1.5%) az egyik barátnőm pedig a legritkább személyiségtípusba tartozik (INFJ – 1%).

Egy dologban viszont „verhetetlen” voltam. Senkinek nem jött ki ilyen magas százalékban (88%) az introvertáltság, mint nálam. Persze ez nem túl meglepő, hiszen nekem a domináns jellemvonásom az introvertált életérzés. És erről szeretnék most bővebben beszélni. Magát a személyiségtípust, illetve, hogy mennyire igazak rám a jellemvonások, egy másik részben szeretném részletezni, addig is, ha érdekel, neked mi az MBTI típusod, és eddig nem csináltál ilyen tesztet, ezeken a linkeken találod azokat, amelyeket én is használtam:


Élethelyzetek, amelyekben megmutatkozik az introvertáltságom:

1. Idegen környezet, idegen emberek

Én soha nem találtam a helyemet se az óvodában, se az iskolákban. Általában úgy működött a dolog, minden esetben, hogy próbáltam találni egy valakit, akivel ellehetek, és az nekem bőven elég. De a dolog mindig rosszra fordult, mert általában rossz embert szemeltem ki, utána pedig már nem tudtam nyitni senki felé, mert késő volt. Mert már mindenkinek megvolt a társasága, én pedig képtelen vagyok új kapcsolatot teremteni.
Elsőre egy-egy új környezet mindig jó talajnak bizonyult. Oviról az iskolára váltás, majd általánosból a középiskolára váltás. Az első egy-két napban ott a lehetőség, hogy valakivel összeismerkedj, utána már könnyebb a dolog, mert kötődsz valakihez. De sajnos olyan vagyok, hogy érzem, amikor valakinek nem nyílhatok meg teljesen, a felszínes beszélgetés folyama pedig gyorsan kiapad. Utána már ők se próbálkoznak, hogy kihúzzanak belőled bármit, te pedig előtte sem erőltetted meg magad. Úgyhogy marad a kínos csend a társaságban, vagy az egyedüllét. Nem tudom eldönteni, melyik a rosszabb.
Hasonló a helyzet, ha egy ismerősöd, barátod bemutat valakinek, akivel korábban nem találkoztál. Ha olyan, hogy nem tudsz vele miről beszélni – és érzed, hogy nem is szívesen osztanál meg vele semmit az életedről -, akkor csak csendben figyelsz, míg ő a barátoddal hosszasan beszélget.
Általában, ha új emberrel találkozom, én nem kérdezek soha semmit, de magamtól sem kezdek el mesélni. Várom, hogy esetleg a másik fél érdeklődjön valamiről, ami velem kapcsolatos. Amennyiben ez nem történik meg, akkor sajnos így jártam, csendben meghúzom magam.

2. Mások előítélete

Sajnos most már van tapasztalatom azzal kapcsolatban is, milyen az amikor, csak azért mert szinte képtelen vagy normális kommunikációra vadidegenekkel gyomorgörcs nélkül, néhányan azt hiszik, hogy bunkóságból nem beszélek vagy ismerkedem. Pedig ez nem így van. Egyszerűen, lehetek évekig egy helyen, ha soha nem beszéltem a társaságból valakivel, akkor ő számomra továbbra is idegen, és nem merem megszólítani, ha nem muszáj.

3. Lelkiállapot társaságban töltött idő után

Sarah Andersen - Macskapásztor 9. oldal

Itt lehet szó arról is, ha csak csendes figyelőként vagyunk jelen, vagy aktív beszélgetőpartnerként. Mert mind a két esetben előfordulhat, hogy otthon egyedül a párnánkba fojtjuk a könnyeinket.
Mondok példát mind a két esetre. Mind a kettő saját tapasztalat alapján.
Amikor úgy vagy társaságban, hogy nem beszélgetsz senkivel – mert mondjuk kiközösítettek az iskolában és senki nem beszél már veled -, akkor az azért nagy lelki nyomás, mert látod, hallod, ahogy a körülötted lévők milyen jól elvannak, te pedig senkihez nem tudsz szólni. Konkrétan fél évig szó szerint néma voltam, mert az utolsó ember, akivel beszélni tudtam volna, magamra hagyott, pontosan azzal az indokkal, hogy nem tud megváltoztatni engem…
Amikor pedig aktív beszélgetőpartner vagy – mindegy, hogy olyan társaságban, amelyben leginkább csak egy ember miatt vagy, vagy olyanban, amit tényleg kedvelsz -, elég egy olyan mondat, amit megbánsz. Hiába érezted fantasztikusan magad, utána otthon csak az az egy dolog jár a fejedben, és az, hogy hogyan szúrhattad el ennyire, és nem szeretnél soha többet a szeme elé kerülni az illetőnek.

4. Nyilvános szereplés

Szerintem egyértelmű, hogy azok szoktak nagyobb számban lámpalázasak lenni közönség előtti szereplés előtt, akik introvertáltak. Lehet ez egy egyszerű szóbeli felelés a tanárnak, miközben az egész osztály téged figyel – ugyanígy egy esetleges prezentáció bemutatással -, vagy vizsga, vagy bármi, ahol szóban összefüggő mondatokban kellene megnyilvánulni. Nekem ilyenkor remeg a hangom, és hadarok, és természetesen igyekszem kerülni bárkivel a szemkontaktust. Persze egy megnyugtató szempárra az embernek szüksége lenne. De ha csak egyszer is olyan emberre nézel, akin látod, hogy a szerencsétlenkedéseden szórakozik, ott vége. Szétestél.

5. Pánikreakció váratlan kérdésekre

Nekem mindig össze kell szednem magam, mielőtt valakihez kérdést intézek, valakit felhívok telefonon – akár ugye munkából fakadóan, és ismeretlen az illető. Ki kell gondolnom, hogy mit is fogok mondani. A telefonos még hagyján – mert van diákmunkás call centeres múltam (ha nem akartok lelkironcsok lenni, soha ne próbáljátok ki!) – de az élőbeszéd nekem mindig is nehezebb volt. És hiába van az, hogy szépen fejben megfogalmazom, mit szeretnék – és olyankor egyébként egész jól elő is adom magam -, de amint bármi olyanról esik szó, amire már nem voltam felkészülve, leblokkolok, bepánikolok, és nehezen tudok egy értelmes mondatot is kinyögni.

Ilyenkor – meg egyéb fent felsorolt esetnél, pl. állásinterjú (idegen emberek, idegen környezet) vagy vizsga (nyilvános szereplés) – gyakoriak nálam ezek a tünetek: gombóc a torkomban, szapora szívverés, szapora légzés. Ez így nézve már elég valószínű, hogy túlmutat mindezen, de így is azt gondolom, hogy az egésznek a gyökere – mármint ez a túlzott félelem az idegenektől, a beszédtől – az introvertáltságból fakad.

Egy biztos, volt olyan, aki teljesen át tudta érezni a helyzetemet, mert ő is hasonlóan érez, de van, aki egyáltalán nem érti – és sajnos soha nem is fogja megérteni -, milyen ez. Akad persze olyan is, aki nem érti, de elfogadja. Viszont tényleg az látszik, hogy aki eltér az átlagtól, arra más szemmel néznek, és kitaszítják. Úgy tekintenek erre a normálisnak tartott emberek, mintha ezt egyik pillanatról a másikra magunk mögött tudnánk hagyni. Mintha tényleg döntés kérdése lenne, hogy milyen a személyiségünk, és ha akarnánk, akkor meg tudnánk változni. Nem így van.

Fejlődni tudunk egy bizonyos szintre, én sem ott tartok már, ahol öt-hat évvel ezelőtt. Akkor még annak a két embernek a társaságában is sokszor csendben ültem, akik szóba álltak velem. Nem volt senki, akit tényleg a barátomnak nevezhettem, most már van. Többet chatelek, de több a személyes találkozó is, amikor van, hogy be nem áll a szám. Egyre több olyan embert ismerek meg, akiből sugárzik, hogy szívesen beszél velem, és meghallgat. És csak ennyi kell. Ha valaki érezteti velem, hogy bízhatok benne, akkor meg tudok nyílni. Máskülönben viszont maradnak a fentiek.

Nálatok hogyan nyilvánul meg az introvertáltság? Van valamilyen különleges élethelyzet, amit én nem említettem? Írjátok meg kommentben!

2019. május 1., szerda

365 napos írástechnika kihívás (1-6.)

Eliza blogján találtam még tavaly nyáron egy kihívást, amely írásra ösztönöz. Az utóbbi időben azt érzem, szeretnék újra alkotni. Mármint a személyes blogon kívül. Történetet, novellát, verset, bármit, ami nem cikk vagy élménybeszámoló. De nem igazán van olyan ötletem, amelyben érzem a potenciált. Így hát kezdem kicsiben, és egybefűzöm a kellemest a hasznossal. Írok kihívásra, aztán majd meglátjuk… Lehet, megjön hamarosan a várva várt szenvedélyes alkotókedv is.
A kihívások teljesítését mindegyik szösszenet után összegzem, hogy mennyire volt nehéz számomra, vagy mit éltem át velük kapcsolatban. Remélem tetszeni fog nektek! És nyugodtan írjátok meg a véleményeteket! Kicsit be vagyok rozsdásodva, rám fér a csiszolódás.

1. kihívás:

Írd le, ahogy valaki felmegy a lépcsőn! Ne alkalmazz párbeszédeket, csak szemléltesd ezt a cselekedetet! A feladat, hogy ezt is tudd izgalmassá tenni!

Kitételek:

A terjedelem legyen maximum 300 szó!

Amikor a bejárati ajtóhoz értem, már tudtam, hogy baj van. Hívnom kellett volna a rendőrséget, ezt diktálta a józanész. De a családom volt odabent. A férjem és a kislányom. Így hát nem haboztam. Bent a lakásban mit sem törődve a rendetlenséggel, azonnal a konyhába rohantam. Szükségem volt valamire, amivel megvédhetem magam. Felkaptam az egyik konyhakést és a nyelét szorongatva erősen lüktető szívveréssel lépkedtem a lépcső felé. Az aljánál egy pillanatra megtorpantam és végignéztem a szétszórt tárgyakon. Az egyik családi kép, kerettel együtt összetörten hevert félúton. Mellette Anna kedvenc játékbabája. Erőt vettem magamon, és megtettem az első lépést. Igyekeztem lábujjhegyen, minél kevesebb zajt keltve osonni felfelé, gondolva arra, hogy az elkövetők még ott lehetnek. A negyedik lépcsőfoknál nagyot nyeltem, mert megnyikordult a súlyom alatt az egyik deszka. Teljesen kővé dermedve vártam, hogy mi fog történni. Amikor aztán láttam, hogy tiszta a levegő, tovább lépkedtem. Már majdnem felértem, amikor ismét megtorpantam, és óvatosan leguggoltam. Néhány friss vércsepp volt a szőnyegen elkenődve. Imádkoztam, hogy a vér ne a férjemé vagy a lányomé legyen, de azért még inkább, hogy az egész szituációt csupán álmodjam. Könnyeimmel küszködve mentem tovább, és végre felértem az emeletre. Ám, mielőtt elértem volna bármelyik hálószobát, egy tompa ütést éreztem a tarkómon, és minden elsötétült…

Összegzés

Ennek a megírása nem okozott különösebb problémát. Habár nem konkrétan elejétől a végéig a lépcsőn való felmenésen van a hangsúly, de azt merem állítani, hogy izgalmat sikerült belevinnem.

2. kihívás:

Írj egy csattanós történetet!

Feltétel:

Maximum 2 sor legyen a történet egy álló tájolású A/4-es oldalon (ahol a legkisebb betűméret a 11pt).

Elképedten, szinte sokkos állapotban néztem az alkaromat lassan elárasztó sűrű és piros folyadékot.
- Jancsi, már megint nem zártad vissza rendesen a ketchup kupakját! – zsörtölődtem.

Összegzés

Ettől már féltem, mert én inkább az a típus vagyok, aki szereti bő lére ereszteni a mondatait, itt pedig eléggé szűkös volt a terjedelem kerete. De ahhoz képest, amennyire megriadtam tőle, még viszonylag ez is egész könnyen sikerült.

3. kihívás


Írd le az egyik átlagos napodat úgy, mintha a naplódba készítenél bejegyzést! Sokan nem írnak naplót, pedig szerintem nagyon hasznos elfoglaltság, és egyáltalán nem olyan könnyű, mint amilyennek látszik.

Feltétel:
Legyen maximum 200 szó terjedelmű, ebbe bele kell férnie egy egész napnak!

Reggel a megszokott módon, tíz perccel az indulás előtt keltem ki az ágyból – negyven perccel az ébresztő megszólalása után, de ez nálam megszokott. Gyorsan elkészültem, majd a buszmegállóba mentem és elindultam munkába. Mielőtt beértem vettem reggelire két kiflit, egy kis párizsit, és a munka első perceiben el is fogyasztottam. A nap meglehetősen pocsék volt, mert sietnem kellett a munkával, hogy hét végére kész legyek – így sem jött össze -, és egész héten erős migrén gyötört. A megállás nélküli munkát csak háromszor szakítottam meg: ebéd, mosdó, és nap vége felé a főnök érkezése miatt – akinek kellett pár percre a gép, addig elmosogattam. Mielőtt felszálltam az egyik hazafelé tartó buszra, vettem a vacsorakészítéshez két hiányzó alapanyagot.
Amikor hazaértem, pihentem úgy húsz percet, de késő volt már, úgyhogy összeszedtem magam, és hozzákezdtem a rakott krumplinak. Amíg utolsó lépésként a sütőben pirult, addig mindketten megfürödtünk a párommal. Majd a vacsora elfogyasztása közben folytattuk az előző nap elkezdett X-men film második részét, amíg el nem álmosodtunk.

Összegzés

Ez egyáltalán nem okozott nagy kihívást, én 2009 és 2012 között naplót vezettem, az elején még egész rendszeresen, aztán egyre ritkábban, míg a végén egy firka füzet lett belőle, de sokszor voltam úgy, hogy elég, ha csak a lényeget írom, mert „leszakad a kezem”.

4. kihívás

Írd le, hogyan néz ki a szobád! Mit láthatunk benne, milyen érzésekkel tölt el, ha belépsz, stb. Rád van bízva. Ami fontos, hogy ne használj párbeszédeket, csak a leírásra fókuszálj!

Feltétel:

A terjedelem legyen maximum egy fél A/4-es oldal (álló tájolásban).

Garzonban lakunk, szóval a szobám mondhatni maga a lakás. A bejárati ajtón, ha belépünk, van egy kis előtér, ahonnan balra nyílik a fürdőszoba, előre pedig a nagyszoba, ami magába foglalja a konyhát és az étkezőt is. Szemben elsőként közvetlenül az étkező rész pillantható meg, ahol van egy bézs asztal fehér székekkel. A lakásnak talán ezek a legszebb darabjai, ajándékba kaptuk. Az asztal felett csillár lóg, a falon egy fehér óra, körülötte pillangós falmatricák. A falak mindenhol narancssárgák, és a matricákból is akad még máshol is. Az étkezőtől balra a konyha található, jobbra pedig a hálószoba rész. A falnál egy fehér, háromszekrényes sor, melynek a középső eleme egy tükrös sminkszekrény. Ezt csak az illatszerek, körömlakkok és ékszerek tárolására használom, néhány dekoráló elemmel díszítve. A másik falra felszerelve az én kicsi polcom van, alatta az éjjeliszekrényem, ami szerencsére szintén polcos. Ezek is fehérek. Az éjjeli szekrényem és a franciaágy közé még egy állólámpa van beszorítva. A másik oldalon a számítógép asztal van csupán pár centire az ágytól. Az asztal előtt nem szék van, hanem egy kihúzható ágy, ami így fotelként funkcionál. Még egy párna is oda van rakva, hogy kényelmesebb legyen a videojátékozás. Az asztal felett egy ezer darabos puzzleből kirakott kép – négy kölyökkutyáról -, amit farostlemezre ragasztottunk. Szemben szintén, csak ez már háromezer darabos, csendélet egy rózsacsokorról, hegedűről és kottáról, amit az asztalon hagytak. Ennek már keret is lett csináltatva. Ez alatt a kép alatt a sarokban van egy fehér állvány, rajta egy régi tévé, amit nem használunk szinte soha. Mellette van két eltérő árnyalatú rózsaszín orchidea, és egy már lassan öt éves szerencsebambusz – levelei is vannak – az ablakpárkányon pedig két kaktusz. Itt található egymás mellett az a három ablak – redőnyökkel -, ami összesen a helyiségben található. A tévé másik oldalán egy másik állvány is van, amin a papagájaim kalitkáját tartjuk. Itt vissza is tértünk a szoba bejáratához, a világosbarna ajtóhoz, mely felett még egy légkondicionáló készülék helyezkedik el.

Összegzés

Nekem egyértelműen a leírás a gyengém, szóval ez a kihívás annyira nem tetszett. Nyilván ez kell ahhoz, hogy fejlődjek, de egyelőre irtózom az élettelen dolgok leírásától. A cselekményleírással egyáltalán nincs bajom, azt is képes vagyok párbeszéd nélkül oldalakig húzni, de hogy minden apró részletet leírjak az már nekem sok. Szerintem ez lett a leggyengébb most. De majd azért igyekszem.

5. kihívás

Írj egy könyvajánlót a kedvenc könyvedről!

Feltételek:

Legyen 0,5 és 2 A/4 oldal között a terjedelem (álló tájolás)
Az alábbiakat vedd figyelembe az ajánló megírása során:
1.       Ki volt a kedvenc szereplőd és miért? Mi az, ami benne működött? Ami élővé tette?
2.       Az író fogalmazásmódja.
3.       A cselekmény felépítése és íve
4.       Logikus volt-e a történet?
5.       Milyen a kezdése?
6.       Milyen a lezárása?
7.       Személyes tapasztalatok.

Colleen Hoover – Tarryn Fisher – Never never – Soha, de soha könyvajánló

Ez az a trilógia, ami nagyon megosztó volt az olvasók körében, mert az első két kötet folyamatosan csak fokozta az izgalmakat, aztán végül sok embernél a lezárás keserű szájízt hagyhatott maga után. Sokszor mondtam, hogy kinőttem már a nyálas gimis történetekből, és ugyan ezt a közelmúltban olvastam, mégis az egyik kedvencemmé lépett elő.

Mivel rövid kötetekről beszélünk, így talán nem is meglepő, hogy igen erős kezdése van. Már az első oldal elolvasása után rájövünk, hogy ez a történet nem mindennapi és kitűnik a tömegből. A cselekmény egymásra épülő, fokozatosan kibontakozó és felfelé ívelő. A csúcspont, amikor az izgalom a tetőfokára hág, mind az első, mind a második kötet esetében a végén van, amit hatásvadásznak is neveznék egyúttal. De nem létezik tökéletes alkotás – vagy csak én nem találkoztam még vele -, és ennyi negatívum számomra belefér.

A kedvenc szereplőm Silas volt, sőt, számomra ő annyira elvitte a történetet, hogy néha feltettem a kérdést magamban, hogy tényleg szükséges-e egyáltalán külön szemszög Charlie-nak is. Silasszel sokkal jobban tudtam azonosulni, rajta jobban érződött, hogy a megoldást keresi a problémára, és hogy mindent megtenne a szeretteiért (szerelméért, testvéréért).

Colleen Hoover írásait már ismertem korábbról, nyilván az ő neve volt a meghatározó, amikor levettem ezt a kötetet a könyvtári polcról, és ott helyben ki is olvastam. Tarryn Fishertől viszont ez volt az első olvasmányom. De úgy érzem működött ez a duó, könnyű és gyorsan olvasható, sőt egyre izgalmasabb lett a történet. Az, hogy mennyire volt logikus… nos, sokak számára a befejező kötet alapján ez megkérdőjelezhető. Én azt mondanám, hogy a saját maga világában az volt. Én az a típus vagyok, aki nem igazán kedveli a nagyon mély fantasy világot, de ha egy-két, a valóság talajától elrugaszkodó esemény történik, az egyáltalán nincs ellenemre. És valljuk be, a fő szál, ami itt a cselekményt mozgatta, egyértelműen természetfeletti dolog. Az már más tészta, hogy ki milyen magyarázatot vár egy alapból megmagyarázhatatlan dologra. Én még mindig tartom magam ahhoz, hogy jól megoldották.

Ezt a trilógiát mindenképpen azoknak ajánlanám, akik csak könnyed kikapcsolódásra vágynak, és szeretik a szimplán aranyos romantikus történeteket enyhe misztikummal fűszerezve. Azok pedig mindenképp tartsák magukat távol tőle, akik nagyon agyalósak, és szeretnek mindenre bő és logikus választ kapni, illetve azokat is óvnám az érintkezéstől, akiktől távol áll a mindent elsöprő szerelem.

Összegzés

Bár tervben volt, hogy filmekről, könyvekről is írni fogok a blogon, végül annyira nagy gondot egyiknek sem szenteltem. Molyon írtam már értékeléseket, de ott megszoktam, hogy bepipálom, hogy „cselekményleírást tartalmazó szöveg”, és akkor tudja az olvasó, hogy ha nem akar spoilerbe botlani, akkor nem kattint rá. Egy blogon viszont kicsit körülményesebb spoilermentes bejegyzést alkotni. Két lehetőség van, megírod úgy, hogy elmeséled az egész történetet – persze jelezve ezt -, vagy sokkal többet ülni felette, és megpróbálni úgy leírni az élményt, amit adott, hogy semmit nem árulsz el róla. Ez utóbbi, rá kellett jöjjek, hogy pokoli nehéz. Egyetlen ilyet sikerült megírnom, az A kis herceg értékelésem volt. Akkor el is döntöttem, hogy mostantól csak azokról írok majd értékelést, amelyek legalább ennyire mély benyomást tesznek majd rám, akár pozitív akár negatív tekintetben. Ehhez a feladathoz próbáltam olyan könyvet választani, amiről tudok is mesélni, és persze kicsit csaltam is azzal, hogy ennek három kötete van, de igen, el kell ismernem, ez sem az én területem. Egyenértékű a leírásokkal.

6. kihívás

Válassz két képet! Az egyik képről írj le 6 szót, majd ezeket a szavakat felhasználva írj a másik képről egy jelenetet!

Feltételek:

Fontos, hogy a szavak és a jelenet kapcsolódjon a képekhez, és mind a 6 szót használd fel!

Szavak:
ceruza
füzet
fényképező
asztal
írás
képek

A kép, amelyről a jelenet íródott
Készítettem egy csésze zöld teát majd egy tányérba raktam friss gyümölcsöt majd az asztalhoz ültem, és bekapcsoltam a laptopomat, hogy nekikezdhessek az új blogbejegyzés megírásának. Elővettem a füzetemet is, mert abba már korábban feljegyeztem minden ötletemet ezzel kapcsolatban, és ki is nyitottam a megfelelő oldalon. A fényképezőmet csatlakoztattam a laptophoz, hogy feltölthessem az előző nap a témához készített képeket, és amikor már minden készen állt az írás elkezdéséhez még egy ceruzát helyeztem a jegyzetemre, hogy időközben tudjam jelölni azokat a dolgokat, amikkel már elkészültem.

Összegzés

Ez egy olyan feladat volt, amiről azt hittem, hogy nehéz lesz, de ugyanúgy voltam vele, mint a csattanós történettel. Végül pár perc alatt elkészültem vele. Ennek az volt a nehezebb része, hogy két valamennyire egymáshoz kapcsolódó képet találjak, amelyek mégis különböznek, de sikerült.

Mára ennyi, még azért így is lesz hátra 359 db. Remélem egyszer mindet sikerül befejeznem.