oldalak

Főoldal Személyes Cikkek Könyvek Filmek és sorozatok Írás Kihívások Listák

2020. március 30., hétfő

Book Tag #3.


Nincs is jobb érzés annál, mint amikor egy budapesti útról hazatérve este fél tizenkettőkor felnézek a molyra, és kihívtak egy book tagre. Már olyan régen volt erre példa, hogy lesnem kellett, hányadik kihívás is ez a blogon, és csalódottan vettem tudomásul, hogy még csak a harmadik. Úgyhogy ezúton is szeretném megköszönni Drahota Eszternek, hogy meginvitált erre a játékra. Mivel még úgyis teázgatok egy kicsit lefekvés előtt, gondoltam még most gyorsan ki is töltöm:

1. Kedvenc műfajod? És miért ez?

Már körülbelül tíz éve, hogy nem csak kényszerből, hanem élvezetből olvasok, de szinte évről évre változik az ízlésem. Kezdetben csak az ifjúsági/young adult regények jöhettek szóba, aztán elég hamar rászoktam a new adult regényekre. De amióta ismerem Sarah MacLeant és Lisa Kleypast, az erotikus történelmi romantikus regények a legnagyobb favoritjaim. Azt hiszem valahol egyszer már említettem is, hogy miért: mert ezek tulajdonképpen new adult regények – amiket még mindig imádok -, csak általában a tizenkilencedik vagy huszadik századi Angliába helyezve a történetet – azt a kort és helyszínt pedig egyszerűen imádom!

2. Egy könyv, ami véleményed szerint csodálatos idézetek kimeríthetetlen tárháza

Homonnay Gergely: Puszi, Erzsi!

A csodálatos jelzőt nehezebben aggatnám rá, mint a viccest – esetleg elgondolkodtatót -, de kétség kívül ebben vannak számomra a legjobbak. Talán nem is véletlenül készült egy külön rövid könyv Erzsi bölcsességei címen – ami tartalmazza szeretett elnökasszonyunk összes aranyköpését.

3. Magyar vagy külföldi írók? Melyiket olvasod szívesebben és miért?

Nagyon ritkán olvasok magyar íróktól, de ennek leginkább az az oka, hogy a számomra kedvelt műfajban – lásd első pont -, nem alkot senki kis hazánkban. De mostanában kezdek azért barátkozni hazaiakkal is.

4. Használsz bármilyen könyvjelzőt, vagy sarokhajtogató vagy?

Természetesen használok. Sarokhajtás? Szentségtörés! Szerencsére elég sok könyvjelzőm van – ami azért fontos, mert szemrebbenés nélkül kezdek bele egyszerre öt-hat könyvbe is. Viszont az utóbbi időben megfigyeltem, hogy kezdek „tipikus könyvmoly” lenni, aki azt rak be a könyvbe, ami épp a keze ügyében van, hogy jelölni tudja, hol is jár.

5. Ha véletlenül a kedvenc sorozatodban találnád magad, és ismernéd a végkifejletet, mit tennél? Hagynád, hogy ugyanúgy történjenek a dolgok, vagy megváltoztatnád?

Na, várjunk! Attól függ, csak szemlélő vagyok-e, vagy esetleg átvettem a főhős szerepét. Mert hát valljuk be, elég csábító ajánlat Ralston márki feleségének lenni, teljesen mindegy, hogy én vagyok-e az új főhős, vagy egy ártatlan szemlélő, akinek el kellene hódítani az eredeti szereplőtől őt.

6. Az utolsó könyv, amit vettél?

Krúdy Gyula: Ady Endre éjszakái és Szerb Antal: Utas és holdvilág – mindkettő Poket kiadásban.

7. Melyik könyv érintett meg eddig a legjobban

Ha most csak azt nézem, melyiken érzékenyültem el, akkor egyértelműen Colleen Hoover – Losing Hope – Reményvesztett című regényét mondanám, mert tényleg. Rám nem jellemző, hogy könyvön sírok, filmen, vagy zenén sokkal inkább jellemző, de ebben volt olyan rész, aminél nem állhattam meg. Viszont ha számításba veszem azt is, mi az, ami nagyon mély hatást gyakorolt rám, akkor szintén Colleen Hoover egyik regénye lenne az, viszont ez esetben a Maybe Someday – Egy nap talán. Ez még blogbejegyzést is ihletett, illetve nagyon sok dolgot helyrerakott a fejemben, és talán ha akkor nem olvasom, akkor most nem élném azt az életet, amit élek, és nem történnének velem azok a dolgok, amik jelenleg történnek. Ezért a regényért, és még inkább azért, hogy a legjobb időben talált rám, soha nem lehetek elég hálás!

8. Könyv, amiben a legjobban csalódtál

Sok rossz könyvet olvastam már, de a legtöbbnek azért tudok megbocsátani, mert már az elején tudtam, hogy pocsék lesz. Viszont volt egy, amit soha nem fogok elfelejteni. Mert az a könyv nagyon sokáig elhitette velem, hogy fantasztikus, hogy aztán a végén jól pofára ejtsen. Ez Lisa De Jong – When it rains – Amikor esik című műve.
„Annyi biztos, hogy ez nagyon jó tudott volna lenni. Egy történet lett volna egy lányról, akit megerőszakoltak és eltaszít magától mindenkit, nem bírja feldolgozni a történteket, magába zárkózik, nem mond senkinek semmit, mígnem jön valaki, aki felszabadítja a szívén viselt terhek alól. Még csak nem is azzal van bajom, hogy aztán Ashert elveszíti. Hanem hogy utána olyan könnyedén veti magát Beau karjaiba… Árulásnak éreztem.” – részlet a molyos értékelésemből.

9. Melyiket szereted jobban: megvenni a könyveket vagy kölcsönkérni?

Idén abszolút a kölcsönkérés híve vagyok, akár könyvtárból kölcsönzés, akár barátoktól „kuncsorgás”, és régen is inkább volt jellemző rám. Csak az utóbbi két évben ragadott el a könyvvásárlási láz – de idén nagyon erős önmegtartóztatás van egyelőre, és a januárban vett két Poketen kívül még nem vettem semmit – saját részre legalábbis. Eladni viszont már a könyvespolcom majdnem felét sikerült.

10. Véleményed szerint melyik a legjobb kötelező olvasmány?

Molnár Ferenc: A Pál utcai fiúk

Tényleg egy élmény volt. Bár én a legtöbb kötelező olvasmányt szerettem, ez volt a legmeghatározóbb annak idején, ami talán egy apró löket volt afelé, hogy később teljes szívemmel megszeressem az olvasást. Ez volt az a regény, ami annyira mély nyomot hagyott bennem, hogy később, ha egy kevésbé tetsző kötelező is került a kezembe, nem adtam fel a reményt, mert tudtam, hogy vannak nagyon szerethető regények. Utána Móricz Légy jó mindhaláligja gyakorolt még hasonló hatást rám.

Most csak Szandit és Kittit szeretném külön meghívni, de nyugodtan töltse ki mindenki, akinek tetszik – és nagyon unatkozik bezárva.

2020. március 24., kedd

Szemmel verés és közutálat - avagy mit hoz ki a veszélyhelyzet a lakosságból?


Alapvetően, ha cikkírásról van szó, soha nem a közélet eseményeit veszem számításba. Még ha valamilyen szinten követem is a világ történéseit, úgy érzem, nem ez az, amiről írni szeretek, vagy tudok. Azonban az elmúlt néhány hónapban világszerte mindenhol egységesen ugyanaz a téma. Mindenki erről beszél, ír, eszerint él vagy cselekszik. Ez pedig nem más, mint a 2019 decemberében kirobbant új típusú (COVID-19) koronavírus-járvány, ami a mai napig több mint tizennyolcezer emberéletet követelt.

Nem akartam felülni erre a vonatra, de ahogy telik az idő, és az ember lát, hall, tapasztal dolgokat, úgy alakul ki lassan a saját véleménye egy adott témával kapcsolatban.

Lássuk, mit is váltott ki a magyar emberekből a vírus megjelenése:


·         Már akkor elkezdtek élelmiszert felhalmozni, amikor még arról szóltak a hírek, hogy nincs igazolt fertőzött az országban.
·         Nem sokkal azután, hogy itt is felütötte fejét a fertőzés, a kormány veszélyhelyzetet hirdetett. Bezártak a bölcsődék, óvodák, iskolák, és betiltottak minden nagyobb rendezvényt. Bezártak a színházak, a mozik, múzeumok, lefújták a sporteseményeket, koncerteket, rendezvényeket. Ettől a korábban is meglévő pánikhangulat fokozódott, és mintha tényleg közeledne a világvége, az emberek vérre menően rohantak a boltokba, hogy biztosan legyen elegendő lisztjük, cukruk, na meg WC papírjuk…
·         A szülők nagy része otthon maradni kényszerült a gyerekekkel, de ténylegesen tanulásra bírni őket gondolom, hogy szinte lehetetlen küldetés. Lényegében az egész család otthon unatkozik bezárva… És ezt kihasználva, hirtelen minden videoblogger arról kezdett semmitmondó „tartalmakat” gyártani, hogy mit érdemes csinálni karantén idején.
·         2020-ról elmondható, hogy új zenei műfaj született: karanténslágerek tömkelege elérhető YouTube-on.


·         Elindult a #maradjotthon mozgalom, és mostanság menő ezzel kapcsolatban posztolni akármit. A maszkos szelfik bőven dobogós helyet érdemelnek, de a pálmát mégis az indulatos posztok vitték, az utcán mászkáló járókelőkről. Mindenki közutálat tárgya lett az otthon feneküket meresztő „karanténba zárt” emberek körében, aki ki meri tenni akár csak a kislábujját is az utcára…

Na, akkor szemléljük egy kicsit objektívebben a dolgokat. Magyarországon jelen pillanatban 187 megbetegedésről és 9 halálesetről szólnak a híradások, ami a lakosság arányait tekintve, valamint néhány nyugat-európai országhoz viszonyítva igencsak elenyésző szám. De mondok jobbat is. Összességében, a koronavírus jelenleg hasonló halálozási aránnyal bír, mint az influenza. De ha hozzávesszük azt is, hogy ez csak egy bizonyos korcsoportra – és a krónikus megbetegedéssel küzdőkre – igazán veszélyes, én személy szerint az influenzától jobban tartanék.
Egyetlen egy emlékem van csak, hogy elkaptam volna influenzát, ez is már körülbelül tíz éve lehetett, de benne van életem Top 5 legrosszabb élményében…



Tudom, a számok itt is elenyészőek, hiszen átlagosan a lakosság 0,26%-a fordult az elmúlt héten influenzaszerű tünetekkel orvoshoz. Ám a 187 koronavírus fertőzöttünk arányait tekintve még ettől a számtól is nagyon messze áll. Mondhatni említésre méltó.

„Igazából sokkal több a fertőzött, csak a kormány eltussolja.”

„Azért ilyen alacsonyak a számok, mert nincs elég teszt. Különben is az egészségügy romokban hever, és ha nem stadionokra költötték volna a pénzt, akkor most minden rendben lenne.”

„Azért ilyen alacsony a megbetegedések száma, mert összefogtunk, és otthon maradtunk. De ha mások kijárkálnak, akkor hamarosan úgy járunk, mint az olaszok!”

Csak néhány kedvenc mondatom, amivel nap, mint nap találkozom. Imádom, hogy a bolhából csinálnak elefántot. Felülnek a kamu híreknek. Pánikolnak. És senki nem rak ki egy élő térképet az influenzajárványról. Ahogy a korábbi években sem – pedig ez minden évben felbukkan. Senkit nem érdekel, pedig legalább annyian belehalnak abba is. Csak ez már egy ismert dolog, nem menő ezen csámcsogni.

Ellenben tudjátok, mi menő? Bárkit, aki ki meri tenni a lábát az utcára, lehurrogni. Még jobban lejjebb süllyedsz a szemükben, ha mellette még maszkot és kesztyűt sem viselsz. Hogy mersz egyáltalán munkába indulni? Vagy bevásárolni? Kijárási tilalom kellene ide, de azonnal, mert nagyon sokan még mindig nem értenek a szép szóból. Nem véletlenül szajkózzuk, hogy „MARADJ OTTHON!”, mit nem lehet ezen érteni?!

Azt vettem észre, hogy ha felszáll a buszra valaki maszkban, akkor aki nem visel maszkot, úgy néz a másikra, mintha leprás lenne, aki pedig maszkot visel, szemmel gyilkolja az összes maszkot nem viselő „vírushordozót”.

Örvendjek én is közutálatnak, amiért nem pont úgy viselkedem, ahogy a tömeg elvárja. Amiért én most hétvégén is vidékről Budapestre utazom. Sőt, jövő héten is. Persze a megcsappant szórakozási lehetőségek miatt, emberek közé ezen kívül nem megyek, legfeljebb egy kis erdei sétát ütemezek be. De mégis megkaptam, mennyire felelőtlen vagyok, és biztosan hazahozom magammal a vírust.

Én minden reggel bejárok dolgozni, és ehhez más lehetőségek híján továbbra is a tömegközlekedést használom. Nem halmoztam fel egy hadseregnek elegendő élelmiszert, a szokásos heti bevásárlásaimat intézem, de ha valami hirtelen elfogy, megesik, hogy ugyanúgy minden nap meglátogatom a boltot. Ellenben az irodám légterét nagyrészt el sem hagyom, ha egy kis köhögés ingerem is van, amíg társaságban vagyok, visszatartom. Gumikesztyűben dolgozom, és a lehető legtöbbet fertőtlenítek. És ami talán a legfontosabb: nem pánikolok!
Ha elegem van a bezártságból, igenis kimegyek sétálni. Miért lenne baj kimenni a levegőre, úgy, hogy egy lélekkel sem fut össze az ember? Miért lenne baj ilyenkor kirándulni akár, ha nem csoportos túráról van szó, és igyekszel elkerülni a tömeget? Miért baj, ha az ember próbálja kicsit jól érezni magát – amennyire ebben a helyzetben lehet?

Az elmúlt két hónapban boldog és viszonylag kiegyensúlyozott volt az életem. Ehhez azonban pont arra volt – és van is – szükségem, hogy a korábbi évekhez képest, minél kevesebbet legyek a négy fal közé bezárva… Nem vonulok önkéntes karanténba, és nem szajkózom az embereknek gyűlölködve, hogy maradjanak otthon. Mindenkinek joga van azt csinálni, amit szeretne. Ha tényleges kijárási tilalom lenne, természetesen nem szegném meg. De amíg nem korlátoznak be minket, nem értem, hol a probléma. Nem értem, miért kellene a szobámban fekve szenvednem.

Szomorú látni, hogy tényleg az utcán mászkáló emberek lettek az új migránsok, akiket utálni lehet, akikre rá lehet fogni mindent. Nálunk egyelőre semmi arra utaló jel nincs, hogy bármi hasonló történne, mint Olaszországban. Persze, tudom, csak idő kérdése, és ha nem ül az egész ország szinkronban otthon a fenekén, mi is ugyanígy járunk. Mind meghalunk!

Tényleg szomorú, ami ott zajlik most, de itt közel sem olyan a helyzet, és várhatóan nem is lesz ekkora katasztrófa. Mégis mindenki az övékéhez hasonlítja ezt. Szomorú látni a több, mint ötvenezer találatot a #prayforitaly hashtagre Instagramon. Mert mitől lesz jobb nekik, ha valaki megoszt egy Olaszországban készült régi nyaralós képet ezzel a szöveggel? Hirtelen varázsütésre megfiatalodik a lakosság, és nagyobb eséllyel túlélik a járványt? Hasonlóan értelmetlen a #maradjotthon, mert aki nem akar, vagy nem tud, úgyis kimozdul. Ezt csupán kezelni kellene tudni megfontolt felnőttként, és nem nekiesni minden járókelőnek…

Természetesen nem azt szerettem volna ezzel üzenni, hogy mindenki szabadon mászkáljon az utcán, vagy felesleges odafigyelni a másikra. Egyszerűen csak felesleges az arcunkba tolni, hogy "Maradj otthon!", és mindezt agresszív körítéssel. Nem az otthonmaradásra kellene fektetni a hangsúlyt, hiszen nem mindenki teheti meg, hogy bezárja magát hetekre. Rajtam kívül is biztosan vannak olyanok, akiknek be kell járnia dolgozni. Inkább arról szóljon minden, hogy ha mégis elmegy valaki valahová, fertőtlenítsen megfelelően, ne másszon az emberek arcába, ne köhögjön rá mindenkire. És csak végső üzenetként kellene szolgálnia annak, hogy aki megteheti, maradjon otthon! Ne bántsuk egymást, mert az nem vezet semmire!

2020. március 20., péntek

Egy vagyok (novella)

Egy vagyok
A rajzot Niki barátnőm készítette.
A szüleim átélték a II. világháború borzalmait. Én már egy békésebb korban születtem – bár nem sokkal az ’56-os forradalom után. Hetedik gyermekként érkeztem a családba, de csupán negyedik életben maradottként. Volt egy nővérem és két bátyám. Összetartó családi egységet alkottunk, a testvéreimmel mindig számíthattunk egymásra. Ráadásul a nővérem olyan volt számomra, mint egy második édesanya. Sosem vallottam be, de talán őt szerettem a legjobban.
Nem voltam éppen egy kiemelkedő diák, főleg a matematika és a természettudományos tárgyak terén botladoztam. Ezek valamennyijéből volt, hogy meg is buktam. Mégis találtam olyan szakmát, ami érdekelt, és ahol megálltam a helyem – az utolsó percig.
Habár jó ideig nem vetettem meg sem a cigarettát, sem pedig az alkoholt, mégsem éltem olyan igazán kicsapongó társasági életet. Csak én voltam, a munkám és – édesapám távozása után – édesanyám. Persze anyám sokszor mondogatta, hogy nősüljek végre meg – de képtelen voltam egészséges személyes kapcsolatokat kialakítani magam körül – főleg hölgyekkel. Viszont, mivel éreztem a súlyát az idő múlásának – már a harminckettedik életévemben jártam -, és én is szerettem volna családot, döntésre jutottam.
A „mi időnkben” még nem voltak webes társkeresők, vagy applikációk, ellenben újsághirdetések igen. Próba szerencse – gondoltam, és feladtam egy hirdetést, hogy szívesen ismerkednék.
Nem számítottam valódi sikerre, de mégis volt jelentkező. „Szívem hölgyével” rövid ideig írásban leveleztünk, de én szinte azonnal a tárgyra is tértem, és talán már a második neki írt üzenetemben találkozóra invitáltam – ahonnan rajtam kívül álló okok miatt elkéstem, de tekintve, hogy a leveleiből tudtam a címét, felkerestem később otthonában.
Nem volt hosszú az udvarlási szakasz – úgy is mondhatnám, hogy rögtön belevetettük magunkat a családalapításba, és egy évvel az esküvőnk után, 1991-ben meg is született az első fiunk. Három évvel ezután a második gyermekünket elveszítettük, és akkor kezdett először tudatosulni bennünk, hogy mivel is jár, hogy a másik fiunk sem örvend tökéletes mentális egészségnek. De ezekért a „csapásokért” kárpótlásként újabb három év elteltével érkezett hozzánk egy gyönyörű és egészséges kislány is.
Lényegtelen, hogy mennyi idős voltam, utólag visszagondolva nem voltam még elég érett a családalapításhoz. Ki tudja, valaha is elértem volna-e azt a szintet, amit a gyermekvállalás megkövetel…
Az elején azzal a beszűkült látásmóddal rendelkeztem, hogy a férfinek képesnek kell lennie egyedül is eltartani a családját, a nőnek elég a házimunka és gyermeknevelés. De életem talán egyik legnagyobb hibáját követtem el, amikor azt mondtam a feleségemnek, hogy nem szükséges visszamennie dolgozni.
Egy ideig működött ez az „Én, mint egyedüli családfenntartó” szerep. Addig, amíg sikeresnek mondható vállalkozásom volt. Ugyan, egy önkormányzati tulajdonú bérelt lakásban éltünk, de nem volt semmilyen fennálló tartozásunk, nem volt hitelünk, a gyerekek sem szenvedtek hiányt semmiben és – még ha csak egy telek is, de – saját tulajdonú ingatlannal is rendelkeztünk. Mindezt úgy, hogy egyedül én dolgoztam.
A feleségem annyira bele kényelmesedett az otthoni semmittevésbe, hogy miután 2008-ban fordult a kocka, és padlóra kerültünk, ő akkor is azt várta el tőlem, hogy egyedül, vért izzadva teremtsem elő a napi betevőnket.
Az egészségi állapotom érezhetően leromlott, a vállalkozásomat fel kellett adnom, devizahitel volt a nyakamon és a befizetetlen számlák is sorra halmozódtak, amikor a mérleg nyelve az étel felé billent minden olyan esetben, amikor dönteni kellett, hogy együnk, vagy számlát fizessünk. Persze ez csak a pénz szörnyen rossz beosztásának volt köszönhető. Mert rengeteg dolgon lehetett volna spórolni, hogy helyette a számlákra is teljen – de egyikünk sem tette. Helyette fűnek-fának panaszkodtunk, hogy mennyire rossz anyagi körülmények között élünk, és az ismerősöktől kapott gyors segélyeket is gyorsan feléltük.
A házasságom már tulajdonképpen akkor romokban hevert, amikor még el sem kezdődött. Kezdtem kiismerni az általam elvett nő igazi valóját – ami ijesztő volt. Mégis azt gondoltam: jó ez így.
Született egy fiunk, aki mentálisan visszamaradott volt, tehát sok figyelmet igényelt volna. Annyit, hogy nem feltétlenül kellett volna mellé egy testvér – főleg, hogy ha egyke lett volna sem tudta volna megkapni azt a kellő mértékű figyelmet, amit az ilyen gyerekek igényelnek. Ennek ellenére jött a kistestvér. És azt gondoltam: jó ez így.
Nem vártam el, hogy a feleségem visszatérjen dolgozni, sőt, megígértem, hogy egyedül is képes leszek eltartani őket. Mert azt gondoltam: jó ez így.
Amikor rosszra fordult a helyzet, nem telt el úgy nap, hogy ne lett volna heves veszekedés a pénzen. A lányom tizenegy évesen jobban átlátta a helyzet súlyát, mint mi hárman együttvéve. És rá is raktam azt a terhet egy gyerek vállára, hogy próbálja helyrehozni a helyzetet, amibe kerültünk – saját magunk hibájából.
Timi tényleg próbálkozott. Mindig be akart fizetni minden számlát, állandóan számolgatott, és helyettünk is stresszelt a fizetési határidőkön. Ironikus, hogy ő ennyi idősen tanácsokkal szolgált. Meglátta a pénz rossz beosztásának a gyökerét. Kifejtette a véleményét arról, hogy mik azok a rossz szokások, amikre szerinte a legtöbbet költünk, és fel kellene hagynunk velük. Az anyja mérges is lett, mert neki egy „taknyos kölyök” nem mondhatja meg, hogyan éljen. Ismerve őt, ez a reakció nem meglepő. Ami talán rosszabb ennél, hogy én magam sem hittem neki.
Nem hagyott fel senki a rossz szokásaival. Én napestig dolgoztam, a családom az utolsó éveimben nagyon keveset látott, és azt éreztem már senki nem is tekint rám emberként, csak egy pénztárcaként. Igyekeztem nem mutatni, hogy szó szerint belerokkantam abba, hogy ők – de leginkább a feleségem – az utolsó bőrt is lenyúzhassák rólam. És ebből a mókuskerékből képtelen voltam kikecmeregni.
Továbbra is a lányunktól vártuk a megváltást, aki már a legelején megmondta, hogy spórolás nélkül nem megy – ami számunkra teljes életmódváltást jelentett volna…

Elhanyagoltam a családomat, részben a munka miatt – mert a pénzt előrébb valónak tekintettem sok más emberi értéknél -, másrészt én magam sem bírtam túl sok időt összezárva a feleségemmel.
Elválhattam volna, de a családi egység eszményképe viszont többet jelentett számomra annál, hogy felbomlasszam. Én olyan családban nőttem fel, ahol mindig számíthattunk egymásra, mind a szüleimmel, mind a testvéreimmel. És képtelen lettem volna cserben hagyni akár a feleségemet, akár a gyermekeimet. Ha újra csinálhatnék mindent, másként cselekednék. Nem hagynám, hogy a lányomat ennyi ideig egy ilyen anya mérgezze. Igyekeznék jobban kimutatni felé a szeretetemet. És elismerni a sikereit.

Egy férfi vagyok olyan élettel, amire nehéz büszkének lenni. Egy olyan ember vagyok, akinek a legnagyobb büszkesége a lánya lehet – de nem érezheti azt, hogy az ő érdeme mindaz, amit elért. Egy férj vagyok, aki gyáva volt elválni, és hagyta, hogy a nő, akiről az elején azt hitte családot szeretne vele alapítani, évekig mérgezze az egész családot – őt magát pedig halála napjáig. Egy apa vagyok, aki nem volt érett az apaságra, amikor megtörtént. Aki nem töltött elég minőségi időt a gyermekeivel. Egy vagyok azok közül, akik össze akarták tartani a családjukat – sikertelenül. Egy olyan ember vagyok, aki úgy távozott az élők sorából, hogy nem tudott helyrehozni semmit abból, amit elrontott. És ami számomra is a legfájdalmasabb: Egy vagyok azok közül az emberek közül, akire a lányom számított – de cserben hagyta…

(365 napos írástechnika kihívás – 12. feladat: Mutatkozz be valaki másnak a szemszögéből!)

Ehhez a bejegyzéshez úgy érzem nem méltó semmiféle kommentár, úgyhogy nem összegzek, csak itthagyom nektek.

Korábbi bejegyzések: