oldalak

Főoldal Személyes Cikkek Könyvek Filmek és sorozatok Írás Kihívások Listák

2019. november 19., kedd

Írói félelmeim


"A művészet szemfényvesztés, amely testközelbe hozza az igazságot."
- Pablo Picasso

Valamikor nyolc és fél évvel ezelőtt egy tizennégy éves lány fogta magát és írt egy kitalált történetet. Célja nem volt vele sok: csak unaloműzés és a barátnői szórakoztatása. De miután megtapasztalta az ízét, többet szeretett volna belőle. És onnantól kezdve éveken keresztül újra meg újra tollat ragadott, és szabadjára engedte a fantáziáját. Hagyta, hogy magával ragadja az érzés, és egy olyan világba csöppenjen, amely nem akarja minden erejével kitaszítani magából őt. Egyre fontosabbá vált számára, és volt, hogy úgy érezte, ebből szeretne megélni. Azonban a szenvedély egyszer csak hanyatlani kezdett, egészen addig, amíg már csak alkalomadtán egy-egy véletlen találkozás erejéig tűnt fel az életében - mint egy régi ismerős. Ez a lány én voltam.

Másfél évvel ezelőtt, amikor ezt a platformot megnyitottam, az első bejegyzésemben nagyon nagy vonalakban meséltem arról, hogy nagyjából mit is jelent számomra az írás. De ahogy telik az idő, rá kell, hogy jöjjek, hogy ez egy sokkal bonyolultabb és összetettebb dolog, mint azt akkor gondoltam. Persze azt továbbra is úgy tartom, hogy van kapcsolat aközött, hogy a középiskolás éveim alatt voltam a legtermékenyebb írás közben, hogy a barátom színrelépése után kezdett hanyatlani a dolog, és hogy apa halála után újra aktívan írni kezdtem. És, hogy mi a kapcsolat? A folyamatos iskolai zaklatás, kiközösítés, és az otthon elszenvedett lelki terror egyvelege létrehozta, vagy pontosabban előhozta a művész énemet.

Az önkifejezésnek rengeteg formája van, mindenki másban tud kiteljesedni. Én az írásban. Ám, amikor szerelmes lettem, megszűnt az a fajta kényszerérzet, hogy alkotnom kell. Mintha elszállt volna minden tehetségem, és egyik napról a másikra alkotói válságba kerültem. Tényleg azt éreztem, hogy ez nekem már nem megy, és képtelen vagyok új történeteket kitalálni.


2014. augusztus 31. (a nap, amikor összejöttünk) és 2015. június 25. (az utolsó nap, amikor egy történet fejezetem publikálásra került) közötti időszak írói szempontból borzalmasan nyögvenyelős volt. Folyamatos hamis ígéretek és bocsánatkérések mentek az olvasók felé, mire meghoztam a helyes döntést: abbahagyom az írást. És saját magam is meglepődtem, de nem éreztem, hogy hiányzik. Olykor, amikor megszállt az ihlet, született egy pár szerelmes vers, de ennyiben ki is merült az alkotóvágyam, és nem is tört fel. Egészen addig a napig...

Apa halála volt az első igazi veszteség az életemben. Éppen ezért, talán nem meglepő, hogy soha nem voltam még annyira megtört, mint az azt követő időszakban. Életem legnehezebb körülbelül egy éve volt, mire újra normális szintre húztam fel a lelkiállapotomat. És azt hiszem az írás is elég sokat segített nekem ebben.

Ezt a blogot pontosan tizenkettő nappal azután nyitottam meg, hogy apa elment. Ha ebből a szemszögből nézzük ismét a fájdalom, az elveszettség érzése hozta elő a művész oldalamat. De van itt még egy apróság. Az a nap, amikor az első blogbejegyzést publikáltam itt, az egy sorsfordító nap is volt számomra. Az első napom a munkahelyemen.

Szokták ugyebár mondani, hogy ha az életed egyik területén helyreállnak a dolgok, akkor egy másikban elromlik valami. A sors iróniája, hogy apa halálának másnapján volt az állásinterjúm. Teljes reménytelenséggel indultam neki a napnak, utólag belegondolva nem is értem, hogy egy átsírt nap után miért is keltem fel és mentem el a megbeszélésre – de jól tettem. Bármennyire is magam alatt voltam, annak őszintén tudtam örülni, hogy megkaptam az állást. Így legalább volt valami, amibe még tudtam kapaszkodni a szakadék szélén.

Lényeg, hogy nem tudnám pontosan meghatározni, hogy melyik érzés dominált, amikor megszületett a blog indítás ötlete. Talán inkább a szomorúság. De ennek ellenére mégsem lett egy tucat, „depis tumblis lányos” blog, amely tömény önsajnálattal telített. Hiszen ugyanúgy születtek bejegyzések az örömökről is, a komolyabb témákat pedig igyekeztem inkább segítő szándékúra megírni.

Hamar rájöttem, hogy a személyes blog igazán jó ötlet volt, mert így nincs bekorlátolva, hogy miről is kellene szólnia. Nincs szükség arra, hogy felépítsek egy világot, mert őszinte véleményt formálok, vagy saját tapasztalatokról számolok be. És ami a legjobb: ilyenkor igenis megengedett némi porhintés. Mert nem kell feltétlenül mindenről mindenkinek tudnia.
Persze, megesett már velem is, hogy annyira elkapott a hév, hogy olyat is leírtam, amit később megbántam. De most már igyekszem sokkal óvatosabban fogalmazni, és szelektálni is a kikívánkozó mondatokból. Mert hát, ez nem egy kitalált történet…

Az utóbbi időben kezdem azt érezni, hogy személyes blog ide vagy oda, szeretnék újra alkotni. És valahányszor elkap az ár, és nekiülök kitalálni valami újat, valahol mindig megrekedek. Elképzelem egy-egy történetről, hogy ez mennyire jó lesz, de aztán mégis túl hamar lemondok róla. Még mindig érzem azt a láthatatlan falat, ami elválaszt a sikertől. Ez a fal egyszerűen képtelen volt leomlani az elmúlt négy évben. És néhány héttel ezelőttig nem igazán értettem, hogy mi lehet a gond.

Pár hete ugyanis volt szerencsém befejezni egy regényt az egyik kedvenc írónőmtől. Igazából, ha magát a történetet nézem, akkor nem hozta a tőle megszokott normát, de ettől függetlenül mégis magával tudott ragadni valami. És ez a művészet elég mély kifejtése volt. Mind a két főszereplő zenész. Egyikük éppen alkotói válságban volt: egyszerűen képtelen volt új dalt alkotni, egészen addig, amíg meg nem látta azt a lányt, aki mindent megváltoztatott. A lány pedig írt dalszövegeket, de nem is gondolta, hogy azoknak mélyebb tartalma is lenne. És rám vonatkozó tekintetben, erről a történetről ennyit éppen elég is tudni.

Azt már eddig is tudtam, hogy például egy-egy vers megszületéséhez elég szélsőséges érzelmi állapotban kell lennem – ezért is készülnek olyan ritkán. De ez sokszor érvényesül nálam általánosságban is az írásban. Gyakran kell valami plusz érzelmi löket, ami segít abban, hogy ne kelljen görcsösen ülni egy bejegyzés vagy alkotás felett. És ezzel jelenleg nincs is semmi probléma, mert, mint írtam, az alkotókedvem az nemrég visszatért. Viszont most már azt is tudom, hogy mi tart vissza, mi az, amitől félek

Régen, amikor történeteket írtam, nem voltam tisztában azok mögöttes tartalmával – ahogyan a könyvben szereplő lány sem a dalszövegei tényleges jelentésével. A kitalált regényhősök világára és cselekményére bármikor ráfoghattam, hogy ez nem a valóság – mert közvetlenül tényleg nem is volt az. Azonban annak, hogy egy-egy mondat, bekezdés megíródott, mindig valami oka volt. Az utóbbi időben elég sokat olvasgattam a régi történeteimet – egy tervezett bejegyzés sorozat miatt. És rájöttem valamire: mindegyikben benne vagyok valamilyen formában. A történeteim egy-egy része – vagy akár egésze – mindig tükrözte a lelkem egy darabját. És lehetett szó ténylegesen megtörtént dolgokról, szimpla érzésekről, személyiségről vagy akár csak vágyálomról: valamilyen formában ezek mindig megjelentek a sorok között. Bármennyire próbáltam sokszor tagadni, bizonygatni, hogy ez nem rólam szól: mindig rólam szólt…

És ez az, amitől félek manapság. Az a láthatatlan dolog, amely visszatart az alkotástól, az nem egy külső behatás, és persze nem is valami természetfeletti erő. Amitől ténylegesen rettegek írás közben, az önmagam vagyok. Vagy pontosabban a lényemnek azon része, amelyet félek megismerni. Az a személyiség, amely bennem lakozik, de évek óta szabadságától megfosztva, bezárva tartok. De mégis ő az, aki alkotni képes, nem pedig én. Mégsem merem kiengedni, mert attól tartok, hogy a valóságban felépített világomat teljesen porig zúzná, egy egyszerű álomkép miatt.