Milyen a rossz szülő? Avagy hibák, amiket ne kövess el! | Én milyen szülő szeretnék lenni

Három Youtube csatornát követek, de azokat se fanatikusan, csak nézek tőlük videókat. De ma feldobott az ajánlott videók között egyet. Előtte soha nem találkoztam se a csatornával, se a lány nevével sehol. Nem is büszkélkedik olyan óriási feliratkozó táborral a lány, de ezen a videóján közel 160.000 megtekintés volt. És a címe teljesen felkeltette az érdeklődésemet, így nem érdekelt, hogy több mint tizenhét perc, rákattintottam.

Teljesen elképedtem. A lány elég komoly témát boncolgatott, és a történetében szinte teljesen magamra ismertem. A videó végén mondta is, hogy ha van valaki, aki hasonló gondokkal küzd, akkor nyugodtan írja meg neki, mert mindenkinek válaszol, így egy hosszú komment otthagyása után léptem csak tovább a videó második, egyben befejező részére, ami még jobban sokkolt, mint az előző.

Természetesen felidéződött bennem rengeteg emlék, és arra is rájöttem, hogy a múltkor elég rövidre zártam a témával kapcsolatos bejegyzésemet. Szóval ezek a videók megihlettek egy folytatást – amit egyébként is szerettem volna, csak még nem döntöttem el, mit tegyek hozzá a történetemhez. Most viszont már tudom, miről szeretnék írni.

Már évek óta gyűlik bennem a leendő nevelési módszerem, és ezekhez nagyban hozzájárultak anyám megnyilvánulásai. Minden egyes mocskos húzása után én már a születendő gyermekeimre gondoltam, és tudtam, én soha nem leszek ilyen anya. Szóval ebben teljesen egy állásponton vagyok Daisyvel: „Előbb ölném meg magam”.

Eredetileg azt a címet szerettem volna adni a bejegyzésnek, hogy „Milyen a jó szülő?”, de mivel tapasztalatom nincs, és csak azt tudom elmondani, hogy milyen a rossz, valamint azt, hogy én magam milyen szülő szeretnék lenni, így változtattam.

Először mindenképpen szeretnék ellenpéldákat hozni, saját gyermekkoromból vett, valós példákat, hogy mik azok a dolgok, amiktől a legjobban undorodom, ha egy szülő a gyerekével teszi. És legyen szó bárkiről, akinek gyereke van, nem csak arról a nőről, aki megszült engem.

1. Fizikai bántalmazás

Nyilván minden normális ember számára ez szerepelne az első helyen a tiltólistán, nem csak nekem. Nincs annál undorítóbb, amikor a szülő – és legyen szó anyáról vagy apáról, de a férfinél még durvább -, megüti a gyereket. Főleg ha pici, pár éves gyerekről van szó. Arról nem is beszélve, amikor az iszákos férj molesztálja a saját kislányát. Az utóbbiról hála Istennek semmi tapasztalatom, mert édesapám normális volt, és imádott engem, ahogyan én is őt. De mindenki tudja, hogy ez sokkal gyakoribb dolog, mint amennyit beszélnek róla az emberek. Mert tabu téma, és természetesen a legundorítóbb, legaljasabb dolog, ami a világon létezik.

De maradjunk csak simán a verésnél. Anyám minden adandó alkalmat megragadott, hogy bántson, soha semmi nem volt jó, amit én csináltam. Számára a bátyám volt a mintagyerek, az ő szeme fénye. Mert ő szó nélkül megtett mindent, amit parancsolt. Én viszont – még ha csendes is, de – lázadó voltam. Három-négy-öt évesen még nem gondoltam, hogy nekem kellene vezetnem a háztartást, de ő elvárta, hogy mi ketten a bátyámmal sikáljuk fényesre a lakást, amíg ő nyugodtan fetreng, tévézik vagy keresztrejtvényt fejt.

Anyától meg akartam szabadulni, de apát nem akartam elveszíteni. És hiába vártam a pillanatot, amikor végre elválik tőle, az a pillanat soha nem jött el. Pedig én már öt évesen készen álltam arra, hogy a szétválás után kövessem apát bárhová. Így viszont haláláig mérgezte őt…

2. Állandó szidalmazás

A gyerek lelki fejlődésének nem csak az erő kifejtése, de a kimondott szavak is sokat ártanak. Főleg egészen kicsi korban. Akkor próbálják kivívni a szüleik elismerését bármivel kapcsolatban. És egyetlen jó szó elég ahhoz, hogy a fellegekben járjanak. Viszont esetükben nagyon kell vigyázni a megfogalmazással, hangsúllyal is, mert könnyen félreérthetik. Hát még ha konkrétan azt éreztetik a szülők vele, hogy semmibe veszik, hogy utálják.

Én nem voltam rossz gyerek. A lázadó jellememet nem arra értettem, hogy engedetlen voltam. De mondja már meg nekem őszintén, van olyan ember, aki elvárja a négy-öt éves gyerekétől, hogy kitakarítsa az egész lakást? Azzal semmi baj, ha mosogatunk, és mondjuk neki, hogy segítsen, megmutatjuk neki hogyan kell, és ha élvezi, akkor játéknak fogja fel ő is, így mi sem érezhetjük azt, hogy dolgoztatjuk. Emlékszem a porszívót imádtam kiskoromban, így azt, amikor kedvem támadt „játszani” akkor elő is vettem, és végigporszívóztam a szobát. Szórakozásból. Még fénykép is van rólam, hogy a porszívó csöve magasabbra nyúlik, mint amilyen magas én magam vagyok, és harcolok vele. Kicsit idősebb koromban már például szerettem felmosni is, így azt is mókának fogtam fel. De anyától állandóan azt kaptam, hogy lusta vagyok, semmi hasznomat nem veszi, és hogy inkább fojtott volna meg az első percben. Nézzem meg a bátyámat ő mindent megcsinál – aki tegyük már hozzá, hogy intelligencia szint ide vagy oda, akkor is HAT évvel idősebb nálam! Azt is nyíltan kijelentette, hogy azért akart egy lánygyereket, mert már fiú volt, és ha már apának van „segítsége” akkor neki is legyen már valaki, aki segít a házimunkában… Megkért egyszer is szépen? Amikor már mondjuk tényleg olyan korban voltam, hogy nyugodtan kifényesíthettem volna a lakás minden zugát. Jó, persze, magamtól is megcsinálhattam volna. Csak tudjátok mi a baj? Az, hogy amíg baba voltam, addig lakás kinézete volt az otthonunknak. Mire nagyobb lettem, olyan putri lett belőle, hogy azon már a jó Isten sem segített volna semmilyen csodával. De hogy mitől lett putri, azt inkább másik pontban (a következőben) fejtem ki, mert az is egy elég döbbenetes téma.

Egyszer nem éreztette velem a szeretetét, de azt gyakran hangoztatta, hogy bár meghaltam volna a születésemkor. Pedig amíg kicsi voltam, addig én hittem, és reménykedtem benne, hogy kimutatja az érzéseit irántam. Hogy biztosan én gondolom rosszul. De rá kellett jönnöm, hogy tényleg utál. És bárhogy viselkedett, ez akkor is fájt nekem, és mély sebet ejtett rajtam. Mert igenis szerettem volna megfelelni neki. Így viszont elhittem, hogy bennem van a hiba, hogy én csinálok valamit rosszul, azért nem szeret.

3. Elzárkózás a civilizációtól

Erre tényleg nem tudok jobb kifejezést alkalmazni. Mert már több évtizede annak, hogy teljesen evidens, ha egy ember minden nap fürdik, emellett dezodort, parfümöt használ, amikor szükséges, megborotválkozik, nőknél esetleg borotva helyett gyanta, és lányoknál az is, hogy ha nem is kozmetikusnál csináltatják, de maguknak kitépik a szemöldöküket, és ha nem is napi szinten, de legalább alkalmakra kisminkelik magukat. Az internetről és telefonról szót sem ejtek, azért a 2000-es évek elején annyira még nem volt mindennapos dolog, de ma már ezt is a listához adhatnánk. Arra tanítani egy még befolyásolható gyereket, hogy ne fürödjön, és semmit ne tegyen a fent felsoroltak közül, elég elborult. De sajnos ez megtörtént. És megérdemli a dobogós helyet annak ellenére, hogy – remélem – ez nem egy mindennapos dolog, csak az elmebeteg anyám fejében létezik ilyen. Az ő felfogása szerint, mindenféle kozmetika (smink, körömlakk, formára tépett szemöldök), illatszer (dezodor, parfüm) és a test szőrtelenítése is csakis az utcalányok szokása. Annyira prűd volt, hogy amikor már tényleg szükségem volt melltartóra a méreteim miatt, akkor is ki kellett könyörögni tőle, hogy vegyünk. Mert ő nem hordott, és így szerinte nekem sincs rá szükségem.

Nyilván zavart, és tudtam, hogy nincs rendben ez a fajta szigorítás, szóval fürödtem rendesen. Akkor természetesen jött azzal a szöveggel, hogy én csak pazarlom a vizet, de dolgozni nem dolgozom, hogy kifizessem. A kedvencem az volt, amikor magasabb vízszámla jött, akkor mindig én voltam a hibás, mert állandóan – bocsánat a kifejezésért - „áztatom a seggem”. Nem is az, hogy a vízszámlán a hideg víz van szerepeltetve, mert a meleg vizet a távhő szolgáltatta… Mindegy, én egy ingyenélő naplopó vagyok.

Borotválkozni is borotválkoztam titokban, mert éppen elég gúnyt és megvetést kaptam már az iskolában, nem akartam újabb indokot adni erre. Amikor észrevette, olyankor megint hallgattam a rám zúdított kioktatásait.

A dezodort kiharcoltam, parfümöt titokban vettem és rejtegettem, ahogy a sminkcuccokat is. Pedig akkor már tizenhét éves voltam, mégis féltem még mindig a veréstől.

Visszatérve az előző ponthoz, nem gondolom, hogy akár pici gyerekként, akár később nekem kellett volna olyan csodát tennem, amit csak egy felújítás tud, egy takarítás nem. Mivel ők egyáltalán nem tettek azért, hogy normálisan nézzen ki a lakás. Minden sarokban ragacsos, felszedhetetlen mocsok, a padlószőnyeg már nem is szőnyeg, a falakon a hajukból származó kosz vastag rétege, miközben ők jó ha havi egy fürdést beiktattak.

És higgyétek el, volt, hogy a padlószőnyeget nekiálltam sikálni. Körülbelül 4-5 órát vesződtem vele, és én sem tudom hogyan, de lett valami színe a fekete ragacsos lerakódás helyett. De teljesen leizzadtam, a nadrágom, a felsőm csupa szőnyegtisztítós víz volt, a karomat végig csípte a szer, és még a hajam is olyan lett. Egy hét kellett, mire újra szép fekete lett, ahogy ők szeretik. Mert koszos, sáros cipővel mászkáltak lazán a lakásban.

Egyszer direkt otthon maradtam. El akartam kéredzkedni a barátnőimmel valahová. Tényleg csak pár órára. Gondoltam a kedvére teszek. Így miután ők elmentek dolgozni, én nekiálltam takarítani. Én tényleg minden tőlem telhetőt megtettem. Olyan dolgokat súroltam át, amiket talán előtte még soha. Körülbelül öt órámba telt, a hátam rettenetesen fájt. Mire hazajött délután egy óra körül, és arra hivatkozva, hogy ő milyen fáradt, már feküdt is be az ágyba. Már alapból azt rossz volt látni, hogy a rengeteg takarítás után megint koszos cipővel trappolnak végig a lakáson, aztán nem foglalkozva azzal, hogy el van pakolva minden felesleges dolog az asztalról, telepakolták, koszos dolgokkal. Majdnem sírtam már a látványtól is. Miután semmilyen elismerést nem kaptam, félve rákérdeztem, hogy nem tűnik-e fel valami. Mire csak flegmán azt válaszolta, hogy minek kellene feltűnnie. A tesóm szólalt meg, hogy rend van. A tesóm!! Azt mondta, ő nem lát semmit. Elhaló hangon csak annyit tudtam mondani, hogy öt órán keresztül takarítottam. Nem tudtam palástolni az érzéseimet, ez nagyon fájt. Úgyhogy lefeküdtem az ágyra, és hosszú idő óta először hangosan sírtam…

A telefonról és internetről is ejtenék azért egy szót, de mondom a 2000-es évek elején még nem volt annyira gáz. Csak nálunk az internetet 2010-ben kötötték be, miután az osztályban már mindenkinél alap felszereltség volt. Egyedül én nem tudtam msn-ezni, én voltam a számkivetett. Mire nekem lett egyáltalán internetem, az msn-ező korszaknak a legvégét csíptem el. Pár hónapig ott beszélgettem az emberekkel, de utána már teljes hatalmat szerzett a Facebook. És igen, tudom, közösségi média függőség, meg ilyenek. (Egyébként én később a Twitteren éltem ki magam. Mármint a Facebookon szégyelltem volna mindent megosztani, de oda mindent kiírtam). De bennem volt a megfelelési kényszer. Azt akartam, hogy végre elfogadjanak. Nem mondom, hogy nagyon sikerült. Sőt, csak rontott a helyzeten. De ez van, legalább ebből is tanultam. Azt hiszem az volt az a pillanat, amikor benőtt a fejem lágya, amikor a több mint 600 ismerősből (ami nekem így is soknak számított) letöröltem 550-et, mert azokat hagytam, akiket tényleg ismerek, vagy akikkel tényleg beszélek.

Az első telefonomat szerintem tizenkét éves koromban kaptam. Igazából nem tudott semmit, csak hívni lehetett vele. És nem is nekem lett véve, csak apa mondta, hogy neki mégsem kell, mert nem Nokia, és neki csak az kell. Kérdezte, kinek kell. Természetesen azonnal lecsaptam rá. Nem érdekelt, hogy gagyi, akkor is én voltam az egyetlen, akinek nincs telefonja. Így legalább lett. És egyébként ballagás után le is cseréltem. Keresztanyámtól kaptam ajándék pénzt, és elhatároztam, hogy ezt nem fogják elvenni tőlem, mint minden más eddig kapott, vagy gyűjtött pénzemet.  Volt, hogy már tízezret összespóroltam, beváltottam, és egyszer csak eltűnt. Mert anyám elvette. És soha nem kaptam vissza. Határozottan kijelentettem, hogy ezt én fogom elkölteni.

Pont akkor volt már kifutóban a Samsung S5230, és nagyon akciósan lehetett megvenni a Telenornál. Meggyőztem apát, hogy neki csak nagyon kevés összeggel kell kipótolnia, és ez tényleg jó telefon, hiszen ÉRINTŐ KÉPERNYŐS!! Nagyon vigyáztam rá, és négy évig volt a szemem fénye. 2015-ben már ideje volt egy okostelefonnak. De azt sem a szüleimnek köszönhetem.

Szóval lényeg, hogy ezzel a technikai fejlődéssel nem tudtak haladni. És én nem is vártam el, hogy 50-70-100 ezret költsenek egy telefonra. És az el is nézhető nekik, hogy nem tudták mindig a legújabb trendet követni ezen a téren. Én már örültem, hogy van Internet, meg van egy internetre alkalmas telefon a birtokomban. Így már nem voltam annyira elzárva a világtól. De az, hogy alap higiéniai tevékenységeket nem végeznek el… Gusztustalan! Mert a mai napig bűzlenek hetekig is akár…

4. Kihasználás

Amikor vitatkozunk, természetesen mindig neki van igaza, én hazudok, én hülye vagyok, és hogy képzelem, hogy feleselni merek vele, hiszen ő az idősebb és tapasztaltabb, ő jobban tudja, mint én…

DE!

Valahányszor belefutott egy olyan problémába, amit én 12 évesen meg tudtam oldani – ahogy a legtöbb értelmes kortársam -, rögtön hozzám rohant, hogy segítsek, mert ezt vagy azt nem érti. Ezen kívül pofátlanul elfogadta, hogy a felhalmozott tartozásait valaki más fizesse ki helyette. Anyu akkor nagyon boldog volt, egy hétig madarat lehetett volna vele fogatni, de utána valahogy elfelejtette ezt a jó cselekedetét, és elhordta mindig mindennek.

5. Irányítás

Abban szerencsém volt, hogy nem szólt bele abba, hol, milyen irányban szeretnék továbbtanulni. Egy szava sem volt, amikor nem mentem egyetemre – bár úgysem tudta volna fizetni nekem. Az iskolával kapcsolatos döntéseimet tényleg rám hagyta, és ez az egy dolog, amiben tényleg azért tudtam kiteljesedni, és azon az úton járni, amin régen elindultam, mert nem voltam befolyásolva. De tudom, hogy vannak szülők, akik ráerőltetik az akaratukat a gyerekre, és ez egyáltalán nem jó. Az ismeretségi körömben is többen vannak, akiktől vagy elvárják a kiemelkedő tanulmányi eredményt, vagy meg is szabják, hogy mit tanuljon – annak ellenére, hogy egyértelműen látszik rajta, hogy nem olyan beállítottságú.

Kérdés: Attól mivel lesz jobb a szülőnek, ha a gyerek is orvos lesz, vagy ügyvéd, vagy könyvelő? Henceghet vele a kollégák előtt, hogy igen, ez az én fiam, az apjára ütött? Vagy ennek mi célja van? Persze fontos, hogy jól tanuljon. De miért elvárás a kitűnő bizonyítvány? Nem lehet mindenki mindenben egyformán jó. Ötödik osztálytól felfelé már nekem sem ment. Amik az én tantárgyaim voltak (matek, informatika, angol, nyelvtan) azokból hoztam a jó szintet, de ami egyáltalán nem fért össze az én agyammal (pl. történelem) azokból közepes teljesítményt nyújtottam. Sőt, történelemből a körmöm rágtam tizenegyedik végén, hogy ne legyek azok között a felsorolt emberek között, akiknek javító vizsgázni kell nyáron. És attól kevesebb lettem, hogy nem tudok nyolcmillió dátumot úgy, mintha valami gyűjtemény lennék, amit kinyitunk a megfelelő oldalon, és ott lesz a válasz? Azok közül, akik nagy történelem zsenik, netán régészek, hányan tudnának lekontírozni egy egyszerű (tényleg a legegyszerűbb könyvelési tétel) áruvásárlást? És akkor ők most kevesebbek, mert fogalmuk nincs a számvitelről? Szoktam mondani, hogy buta ember nincs, csak mindenki máshoz ért. Persze anyámból kiindulva ez az állítás mégsem állja meg a helyét. Megjegyzem, a lány, akit számvitelből korrepetáltam, emelt történelem érettségit tett, és rengeteg dátumot máig tud, mint valami lexikon. Ő olyan szakra készült, amihez humán tárgyak kellenek, de nem tehette meg.

Viszont, ha ebben nem is, sok dologban érvényesítette az akaratát velem szemben. A legdurvább eset az volt, amikor mentem volna randizni, és ő egyszerűen kulcsra zárta az ajtót, és mindenki kulcscsomóját elvette és rájuk feküdt. Szólnom kellett, hogy nem tudok menni, mert be vagyok zárva, ha esetleg le tud ő jönni, akkor jöjjön. 

Tudnám még boncolgatni ezt a témát, rengeteg olyan tulajdonság és cselekedet van, ami nem jó szülőre vall, de az én életemre és lelki fejlődésemre talán ezek voltak a legnagyobb hatással. Mindig minden ilyen után eldöntöttem, hogy amikor anya leszek, én pont az ellenkezőjét fogom tenni, az ehhez hasonló cselekedetnek. Soha nem fogok kezet emelni rájuk, mert az nekem jobban fájna. Bármit is tesznek, tényleg, azt egyáltalán nem érdemlik, hogy a saját anyjuk akár csak felpofozza őket. Legyenek akármennyi idősek. Türelmes és megértő szeretnék lenni velük. Sokszor voltam már szemtanúja annak, hogy az anya leállt kiabálni a gyerekével, csak mert az elkezdett sírni. És nem bírta idegekkel. Szerintem addig örülnünk kellene, amíg az a legnagyobb fájdalma, hogy lehorzsolta a térdét, mert elesett. És ilyenkor nem azt az érzetet kellene elültetnünk bennük, hogy rossz dolog, ha érezteti, hogy valami fáj. Így amikor olyan korba ér, nem biztos, hogy fog merni beszélni nekünk azokról a dolgokról, amik nyomják a lelkét. Elnyomja magában, mert a fájdalmat „tűrni kell”. Mondhatja bárki, hogy ha állandóan babusgatjuk, akkor csak nyámnyila lesz, sose erősödik meg. Szerintem hülyeség. Egy pici gyereket, jó hogy dédelgetünk, és óvunk, amikor csak lehet. Egy pici gyereknél teljesen természetes, ha sír, mert megfogott egy növényt, aminek tüskéje van, vagy megcsípte egy szúnyog. Válasszuk inkább azt az utat, hogy vitatkozunk vele, felemeljük rá a hangunkat, amivel a lelkébe is tiprunk, ráadásul a sírást sem fogja abbahagyni, vagy legyünk jó, megértő és türelmes szülők, akik 2-3 perc alatt megvigasztalják, és a fájó testrészükre adnak egy „gyógypuszit”? Persze mindenki maga dönti el, hogy hogyan neveli a gyermekét, az enyém is csak egy vélemény a sok közül.

Amikor Visegrádon voltunk, láttam egy nagyon aranyos családot. Róluk 100%-ban az volt a véleményem, hogy ők egy mintacsalád. Egy fiatal anyuka volt egy 3 év körüli kisfiúval és egy 1,5-2 év körüli kislánnyal. Az apuka elment valahová, amíg ők leültek és vártak. Mi ott ültünk pár méterre tőlük. A kislány nagyon kíváncsi természet volt, és szaladgált, nézelődött mindenhova. Előttünk is megállt, és nyújtotta a kezét felénk mosolyogva, jelezve, hogy ő is szívesen enne a szendvicsből, amit éppen eszünk. Annyira aranyos volt, nem tudtam nem mosolyogva figyelni őt végig. Az anyukája szólt neki, hogy nem szabad, de a hangjából egyáltalán nem áradt semmi rosszindulat vagy harag. Kedvesen és szeretet teljesen mondta. A kicsi mégis megértette, és szaladt vissza az anyukájához. Közben szegény elesett, és nagyon elkezdett sírni. Az anyja rögtön felkapta, és elkezdte ringatni, közben beszélt hozzá. Kérdezte: „Na, hol ütötted meg? Adok rá egy puszit.” És megpuszilta, és nem csak a lábát, hanem össze-vissza puszilgatta a hasát, próbálta felvidítani. Picit jobb volt, de még mindig sírt. Akkor leült vele, és elkezdtek lovacskázni. Akkor az anyja odaszólt a fiúnak is, hogy „Gyere, mutassuk meg Ineznek, hogyan kell”. A másik térdére ültette, és egyszerre két gyereket lovagoltatott, akik a végére már nagyon nevettek. Olyan jó volt ezt látni, annyi rossz tapasztalat, és annyi rossz látvány után. Akkor is azt gondoltam: Na ilyen a tökéletes anya. Én is ilyen szeretnék lenni.

El szeretném érni azt, hogy semmit ne titkoljanak előlem, megbízzanak bennem annyira, mint egy barátban. Hogy mindig tudjak tanáccsal szolgálni számukra, ha valami problémájuk van. Azt szeretném, ha olyan szülő lennék, aki nem túl engedékeny, de soha nem gondolják róla azt a gyerekei, hogy szigorú. Olyan, aki soha nem támaszt túl magas elvárásokat feléjük, aki nem fogja fel kudarcként, ha valamilyen tárgyból gyengébben teljesítenek, és ő maga együtt tanul velük, hogy jobb eredményt érhessenek el. Aki mindig érezteti velük a szeretetét. Aki nem engedi, hogy elsodorja őket a mai eltorzult generáció. Aki, bármilyen elfoglalt, rájuk mindig lesz ideje, mindig ők lesznek számára az elsők. Aki támogatni fogja őket, bármilyen célt is tűzzenek ki maguk elé. Olyan, akit büszkén nevezhetnek az édesanyjuknak!