Amióta a Covid elkezdődött...

 2019 decemberében robbant a hír, hogy a kínai Vuhan városában egy új, rendkívül fertőző vírus okozta járvány terjed. Rövid idő alatt világjárvánnyá nőtte ki magát, mindamellett sajnos rengeteg áldozatot is követelt. Emiatt sok új, a korábbi életünkben nem megszokott változás következett be a hétköznapokban.

Nyilván mindenki várta, hogy véget érjen, viszont a történelemben már többször látott módon ez is egy olyan dologgá vált, amellyel a továbbiakban együtt kell élnünk: a korábban szokatlan és kellemetlen változások idővel természetessé válnak. Már nem érezzük annyira furcsának, hogy járványidőszakban a leginkább fertőzésveszélyes helyeken maszkot viseljünk, vagy hogy elmenjünk beadatni a következő oltást. Az intézkedések sem olyan drasztikusak, mint amikor elkezdődött, nyugodtan lehet dolgozni a munkahelyünkön, mehetünk rendezvényekre utazhatunk, és a diákok „legnagyobb örömére” az online oktatást sem érzik már szükségszerűnek.

Van TikTokon – a sok közül – egy értelmetlen trend, amiben a résztvevők „elmondják”, hogy mennyi idősek voltak amikor a Covid elkezdődött, és hamarosan melyik életévüket fogják betölteni. Gondolom az idő múlását szeretnék érzékeltetni, illetve azt, hogy ahhoz képest, hogy már „ilyen sok” idő eltelt, még mindig nem ért véget a vírushelyzet és az azzal kapcsolatos intézkedések. Viszont én belegondoltam abba, hogy bár még csak két év telt el, engem olyan sok inger ért, hogy ezt szétoszthattuk volna tíz évre is.

Mivel az elmúlt időszakban nem voltam túl aktív írás terén, és nem írtam évértékelést 2020 végén – pedig lett volna miről mesélnem -, úgy döntöttem, hogy 2021-et mindenképp lezárom egy bejegyzéssel. De végül inkább elmesélném, hogy mi minden történt velem, amióta a Covid elkezdődött…

Nagyon röviden, 2019 decembere óta túl vagyok három szakításon, négy költözésen és két munkahely váltáson – csak hogy a legnagyobb volumenű eseményeket említsem.

-        Elkezdtem pszichológushoz járni, és lassan két éve rendszeresen járok, és büszke is vagyok magamra, hiszen a húszas éveim első felében felismertem és beláttam, hogy problémáim vannak, és még ha apró lépésekben is, de haladok afelé, hogy minden mentális problémámon túllendüljek.

-        Megvolt életem első külföldi látogatása és első repülőútja is.

-        Amire kevésbé vagyok büszke, az az, hogy életem első berúgása, elszívott cigarettája és egyéjszakás kalandja is – de ezek nem maradtak tartósan az életemben.

-        Elkészült az első tetoválásom és azóta már a negyediket tervezem.

-        Fogytam harminchárom kilót, és azóta plusz-mínusz öt kilós határon belül tartom is ezt az állapotot – bár szeretnék még kb. tízet leadni.

-        A fogyás adott annyi önbizalmat, hogy már merek korábbi komfortzónámból kilépve öltözködni, és igazából az öltözködés egyfajta új hobbivá vált.

-        Átélhettem az első egyetemi jelentkezésemet, és hogy milyen érzés izgulni a ponthatárok kihirdetésénél. Sírás lett a vége, de idén már tapasztaltabban és megfontoltabban jelentkeztem ismét.

-        Lett egy barátnőm, egy olyan barátnőm, aki egész életemben hiányzott az életemből. Aki testvéreként szeret és rendkívül pozitív hatással van rám. Aki által rájöttem, hogy lelkitársa az embernek nem csak párkapcsolat formájában lehet.

-        Több fronton megtapasztaltam azt, hogy milyen az, amikor szeretnek, és fontos vagyok, életemben először igazán be tudtam illeszkedni több társaságba is.

2020 januárjában külön váltak útjaink életem első barátjával, akivel öt és fél évig voltam együtt, két évig voltam a jegyese, és a szakításunk évére terveztük az esküvőnket – de már babaprojekten is gondolkodtunk. Két év távlatából visszagondolva, egy ilyen veszteség óriási trauma, és általában akár években mérhető regenerálódási időt is hagynak maguknak a normális mentális egészséggel bíró emberek. Mert igen, hagyni kell időt a feldolgozásra – akkor is, ha történetesen te vetettél véget a dolognak. És annak ellenére, hogy már több kapcsolatban voltam azóta, talán most tudom magabiztosan kijelenteni, hogy tudom a helyén kezelni azt a két évvel ezelőtti veszteséget. Szép emlék, nem pedig visszavágyódás. A hibáim, amelyekből tanultam, nem pedig önmarcangolás. Egy korszak, amely lezárult, de kellett az életembe, nem pedig időpazarlás.

A szakítás után költöztem külön albérletbe, 2020 februárjában pedig összejöttem életem legnagyobb baklövésével. Egyáltalán nem álltam készen egy új kapcsolatra, de abban az állapotomban ezt nem láttam reálisan. Régen hittem a Sorsban és a Karmában. Abban az időszakomban viszont elveszítettem a hitemet mindennel kapcsolatban. Most, hogy újra kezdek visszatalálni ezekhez, azt mondom: a második kapcsolatomban elszenvedett fájdalom volt a büntetésem azért, amit az elsőben én okoztam az exemnek.

Nem tartott hat hónapig sem, de ez egy erősen toxikus, „szerencsére csak” érzelmileg bántalmazó kapcsolat volt, ami megviselt lelkileg. Nem voltunk két hónaposak sem, amikor éreztem, hogy valami nincs rendben. Akkor kezdtem pszichológushoz járni. Néhány hónappal később váltottam, mert úgy éreztem nem jutunk előbbre - azóta pedig ugyanahhoz az emberhez járok.

Leginkább az exem miatt döntöttem úgy, hogy felköltözöm egy vidéki kis városból Budapestre, hogy ne válasszon el több száz kilométer tőle, de ez visszatekintve is az egyik legjobb döntésem volt életem során, mert bár megtört voltam a szakításunk után, de azóta egyre csak szárnyalok.

Az akkori munkahelyemet a legnagyobb örömmel hagytam ott, és igazából nem bántam, hogy végre olyan helyre bújhatok anyám elől, ahová nem követ. Tulajdonképpen a költözésemmel szakítottam meg végérvényesen a kapcsolatot vele, ezzel egy hatalmas terhet levéve a saját vállamról.

A kapcsolat utolsó két-három hete már annyira kínkeserves és indulatvezérelt volt, hogy képtelen voltam a munkámat a megfelelő teljesítménnyel végezni. Ennek meg is lett a böjtje, tulajdonképpen a szakítás után másfél héttel felmondott nekem az akkori főnököm.

Egy olyan mélyponton voltam, ahonnan akkor azt hittem nem fogok tudni feljönni újra. Rosszabb lelkiállapotban voltam, mint apukám halála után, pedig az is nagyon megviselt. Majdnem két hónap telt el, hogy elbocsátottak, és az új munkahelyemen töltött első napom között. Ez idő alatt, bár intenzíven kerestem állást, és kevesebb, mint másfél hét leforgása alatt tizenöt állásinterjún voltam, amelyeknek a végén még választási lehetőségem is volt, hiszen három helyre is felvettek volna, otthon a lakás falai között valami egészen más zajlott.

Hol lerészegedtem, hol egy újabb ismeretlennel próbáltam szex formájában levezetni mindent, ami felgyülemlett bennem, de a leggyakoribb az volt, hogy olyan csillapíthatatlan sírásroham tört rám, amelyben úgy üvöltöttem, hogy az egész kerület hallhatta.

Próbáltam ismerkedni, de igazából annyira bizalmatlan lettem, hogy ha bárki komolyabban gondolta volna velem a kapcsolatot, azonnal eltaszítottam magamtól. Akikhez pedig én kezdtem el kötődni, rögtön azzal védekezett az agyam, hogy felsorakoztatta a legrosszabb eshetőségeket, amelyek az adott személy viselkedéséből adódóan bekövetkezhet. Mindenkinél találtam kifogást, hogy miért is nem működne a kapcsolat, így óvtam magamat az újabb bántalmazástól. De volt valaki, akit egyszerűen nem bírtam eltaszítani magamtól…

Átlagos Tinder-randinak indult, bár az első alkalommal bárhogy próbáltam, nem tudtam felcsábítani magamhoz egy kis szórakozásra. Helyette egy több órás alkohollal színezett éjszakai lelkifröccs lett belőle. Egyáltalán nem álltam komolyan a dologhoz – ahogy abban az időszakomban senkihez sem -, éppen ezért nem akartam mást láttatni, mint ami valójában voltam: megtört, elveszett, reményvesztett.

Gondoltam nem találkozunk többet, így lényegtelen volt álarcot viselni, csak azért, hogy igazán kedveljen. De tévedtem. Valamiért mindketten kerestük egymás társaságát. A tucatnyi red flaget vele kapcsolatban az elején még komolyan is vettem: amint elkezdtem érzéseket táplálni iránta, rázúdítottam, hogy miért nem működne, és kértem, hogy inkább ne beszéljünk soha többé. Ő ezt tiszteletben is tartotta. Kb. két hétig. Akkor írt rám ismét, hogy beszélgetni szeretne – én pedig nem ignoráltam. Ezek után már tényleg csak sodródtam az árral – és sajnos egy idő után a baljós jeleket végérvényesen figyelmen kívül hagytam. Beleszerettem. Annak ellenére, hogy érzelmileg elérhetetlen volt. Annak ellenére, hogy nem vállalt fel nyíltan. Annak ellenére, hogy tisztában voltam azzal, hogy a külsőm semmilyen formában nem az ő ízlése. Annak ellenére, hogy éretlen volt, és hiányzott belőle a felelősségtudat. Mindez nem számított, mert boldognak éreztem magam.

Egy óriási különbség volt a második és a harmadik kapcsolatom között: a másodikban boldogtalan voltam, végig, a harmadikban viszont őszintén boldog – és ezt nem fogom letagadni, akkor sem, ha rossz vége lett.

Hét hónap után különváltak útjaink – bár utána még kb. két hónapig nem tűnt el az életemből és összejártunk. Az elején azt hittem, hogy én használom őt örömszerzéshez, de miután rájöttem, hogy beérem csupán ennyivel, csak hogy jelen legyen az életemben, be kellett látnom, hogy ez fordítva van.

Amikor már túl fájdalmas volt ez a „kapcsolat”, tiltás lett belőle. Mivel ezt az egyik barátnőm tette meg, az én kérésemre, így az egyfajta „pecsét” volt, hogy ne is oldjam őt fel – mert akkor úgy éreztem volna, hogy őt szúrom hátba… Bármilyen furcsán és hülyén hangzik.

Ami a költözéseket és munkahely váltásokat illeti: az első ugyebár az volt, amikor távoznom kellett az első barátommal közös albérletből. Néhány hónapig tengődtem még a szülővárosomban egy albérletben, mert ugyebár terveztem a fővárosba költözést. Igazából első körben az volt a fontos számomra, hogy találjak munkát és albérletet is – szinte mindegy milyen. Az első budapesti albérletemre befolyása volt a barátomnak, mert talált egyet, közel hozzá, olcsón. Utánajártam, és el is intéztem telefonon, hogy az enyém lehessen. Ugyanígy telefonos állásinterjún kaptam meg az első munkámat is itt. Szóval, mondjuk úgy, hogy tényleg mindegy volt, csak legyen.

Igazából tényleg a legnagyobb örömmel hagytam ott, leginkább a munkahelyemet, ahonnan már nehezen tudtam sírás nélkül hazamenni, és csak a hibázástól és az azzal járó érzelmi bántalmazástól való félelem volt az egyetlen motiváció a jó teljesítményre – és nem a megbecsülés.

A városhoz sem éreztem, hogy különösebben kötne valami, Budapesten volt a párkapcsolatom, a barátim nagyobb része, család pedig ugye már nem igen volt mögöttem.

Az első albérletben lévő lakótársammal jóban voltunk, sokat beszélgettünk, kellemesen éreztem magamat a társaságában. Viszont ő öt hónappal azután, hogy beköltöztem, elment, mert megürült egy hely az egyik barátnőjének az albérletében. Utána kezdődtek a bonyodalmak, és őszintén egyre kevésbé jöttem ki jól a főbérlővel. 2020 októberében kiköltözött az első lakótársam, és úgy tűnt, hogy még abban az évben elköltözöm én is. De több tényező nem tette lehetővé, így néhány hónapot még maradtam. 2021 áprilisában viszont átköltöztem, konkrétan a szomszéd házsorba. Fele annyiba került az albérlet – ami akkor éppen jól jött -, mert két lánnyal kellett osztozni rajta. Enyém volt a legkisebb szoba, ahová rendszerint be is zárkóztam. Szóval négy hónapig körülbelül nyolc négyzetméternyi otthonom volt – de nem zavart, hiszen szinte csak aludni jártam haza – volt, hogy arra sem, mert sok időt töltöttem a barátomnál. Sajnos (vagy inkább szerencsére), pár hónappal később kiderült, hogy az egyik lány abban a lakásban szeretne összeköltözni a barátjával – így nekem és a másik lánynak távoznunk kellett, mert ez már le lett egyeztetve a főbérlővel. Úgy döntöttem, hogy soha többé nem szeretnék albérleten osztozni idegenekkel, így egyedüli bérlésre kerestem lakást – és találtam is egy kihagyhatatlan ajánlatot, ráadásul a belvárosban. Annyira szeretek most itt lakni, hogy már az elejétől kezdve azt fontolgatom, hogy ha lejár az egyéves szerződésem, lehet hosszabbítok. Két dolog van, amiért váltanék esetleg. Az egyik, ha a barátommal úgy döntenénk, összeköltözünk. A másik, hogy nagyon szeretnék már egy kiscicát, és sajnos ez az egyetlen hátránya a lakásnak, hogy sajnos itt sem engednek állattartást.

Összeségében tehát mondhatjuk, hogy találtam egy helyet, ahol jól érzem magam. Ugyanez elmondható a jelenlegi munkahelyemre is. Életemben nem voltam még olyan közegben, ahol ennyire támogattak volna, elismerték volna az értékeimet, esélyt adnak a fejlődésre, és sokkal több – és jobb – motiváló erő van a munkára, mint a terror – ami itt nincs is.

Mivel eddig rossz helyen voltam, kezdtem azt hinni, hogy a munkámat nem szeretem, és valami másban érezném jól magam. Amióta itt dolgozom rájöttem, hogy nem így van, csak hiányzott az egészséges munkakörnyezet. Ez a hely ad motivációt arra, hogy részt vegyek a felsőoktatásban. Mert bár koránt sem keresek rosszul, de tudom, ha meglesz a gazdasági diplomám, még többet kaphatok. Nem áll szándékomban a következő öt-tíz évben váltani – és azt hiszem nem is szeretnének megválni tőlem. Rendszeresen kapok pozitív visszacsatolást, hogy mennyire jól dolgozom, és az év végi teljesítményértékelésen is kiváló értékelést kaptam. A körülbelül harminc fős csapatból nem tudnék olyan embert mondani, akinél ne érezném, hogy jól kijövünk, kedvel – és talán ez az, ami miatt a legkevésbé szeretnék elmenni innen. Mert életemben először tényleg beilleszkedtem egy közegbe.

A mentális jólét sok tényezője fennáll tehát nálam, túl sok okom nem lehet a panaszra – de sajnos ez nem így működik. Bármikor jöhet az ember életében egy olyan szakasz, amivel úgy érezheti, nem képes egyedül megbirkózni. A 2020-as évem pedig egy az egyben olyan volt. Nem véletlenül fordultam szakemberhez.

Akik olvasták a régebbi bejegyzéseimet, jól tudják, hogy már gyerekkoromtól kezdve olyan életkörülmények között éltem, ami nem a megszokott. Mégis valahogy átlendültem rajta. Sok olyan történt, ami miatt mondhatnám, hogy már tizenévesen nem ártott volna egy terápia nekem, mégis amikor először én magam kimondtam, hogy szükségem van rá, az apukám halálát követően volt. Éreztem, hogy nem vagyok rendben. Éreztem, hogy ehhez kevés a környezetem. De végül nem mentem, mert a számomra legfontosabb személy sajnos ellenezte. Végül körülbelül két év alatt sikerült feldolgoznom ezt a veszteséget is. Jöhetett volna egy csodás jövő. De helyette egy érzelmileg bántalmazó kapcsolatot kaptam, aminek nem telt kettő hónapjába, hogy tényleg időpontot kérjek egy pszichológushoz.

Az elsőt három hónap elteltével otthagytam, mert nagyon rövidre akarta zárni velem. Egyáltalán nem jutottunk előrébb a problémáim tekintetében. Viszont akit másodjára találtam, ő azóta is velem van. Emlékszem még arra, amikor 2020 őszén rendszeresen reményvesztetten és összetörten ültem be hozzá. Most már nem csak az van, hogy sokkal ritkábban megyek hozzá, mert nem indokolja semmi, hogy heti szinten járjak, hanem sokszor a pozitív élményekkel töltve, magabiztosan ülök le a székre. Ez nem jelenti azt, hogy tökéletes mentális egészséggel bírok. Csak azt, hogy jó úton haladok és fejlődöm. A változás szembetűnő. Arra pedig fel voltam az elején készülve, hogy mindazt, amit huszonhárom év alatt elszenvedtem, nem fogja helyrehozni egy néhány hónapos terápia, és elfogadtam, hogy ez egy több éves befektetett energia, és erősen rajtam áll, hogy mikor mondhatom azt, hogy már szükségtelenek a tanácsadások.

A terápia mellett igyekszem minél többet foglalkozni a saját önfejlesztésemmel, könyvek, cikkek, videók és podcastek fogyasztásával, interaktív feladatok elvégzésével, és – ha végre sikerül újra visszaszoknom az írásra – blogbejegyzések írásával. De ami a jellemfejlődésemen nagyon rövid időn belül a legtöbbet segített, az igazából egy személy volt.

2021 májusában ismertem meg, tehát még mindig nincs egy éve, hogy az életemben van. Új kolléganő érkezett az irodába, aki mint kiderült, velem egyidős. Fentebb említettem, hogy a kollégáimmal nagyon jó viszonyt ápolok, de valahogy izgatott lettem a tudattól, hogy egy korombéli lány érkezik. Az elején nem sokat beszélgettünk, mert az iroda másik szegletében volt a helye, én pedig a hozzám közelebb ülőkkel társalogtam inkább. Körülbelül egy hónapig nem tudtam mást róla, mint a korát és hogy szeret olvasni. Aztán egyszer csak jött egy közös ebédszünet, és minden megváltozott.

Annyiszor hangzott el mindkettőnk szájából a beszélgetés során, hogy „Én is!”, hogy ha ebből csinált volna valaki egy ivós játékot, akkor teljesen biztos, hogy alkoholmérgezést kap. Hasonló az érdeklődési körünk, az ízlésünk és szinte kísértetiesen egyforma a személyiségünk. Tényleg olyan volt számomra, mint egy tükör, egy lelki tükör, és általa így nem csak a pozitív, de a negatív vonásaimat is könnyebben felismertem. Kívülről szemlélve ez sokkal egyszerűbb, és szerintem ez volt az egyik oka annak, hogy én magam is fejlődtem a barátságunk által. Hiszen amikor tanácsot adtam neki valamivel kapcsolatban, olyankor elültettem ugyanezt a saját tudatalattimban is, hogy hasonló helyzetben használjam. Valaki másnak sokkal könnyebb tanácsot adni, mint saját magadnak – de mi szinte mindig hasonló gondokkal küzdünk, ezért az ő problémái valamilyen formában vagy jelen voltak már az életemben, vagy tudtam, hogy még hasznos lehet a saját tanácsom egy hasonló helyzetben.

Nagyon jól esett, hogy olyan dolgokat osztott meg velem, amiket csak a családjával – de néha még velük sem. Hogy nem egyszer említésre került, hogy bizonyos helyzetekben én lennék az első számára. Hogy ő maga is kimondta, hogy a húgának tekint, és fontos vagyok számára. Hogy bár neki sem az érintés a szeretetnyelve, de miattam igyekszik odafigyelni rá, hogy eleget érintkezzünk, hogy érezzem, fontos vagyok neki. Hogy sokat ad a véleményemre.

Gonoszságnak érzem ezt most leírni, mert nagyon szeretem az összes többi barátomat is, és nagyon fontosak nekem. De ennyi mindent együttesen csak ez a lány éreztetett velem az elmúlt huszonöt évemben. De éppen ezért, ő olyan nekem, mint egy testvér – aki mindig is hiányzott az életemből -, mindenki más pedig a legeslegjobb barátnőm.

Körülbelül két hete beszélgettünk, és elmondtam neki, hogy úgy érzem, az utóbbi hónapokban az, hogy mentálisan sokkal jobban lettem, főleg neki volt köszönhető, és bár valamiért volt egy olyan tévképzetem, hogy a lelkitársunkat a partnerünkben kell megtalálni, amióta ő az életem része, már tudom, hogy lelkitárs bárki lehet, akivel ennyire egyek tudunk lenni, mint vele. Szóval a legcsodásabb dolog, ami az elmúlt két évben történt velem, hogy ő az életem része lett.

Hogyan veszítsünk el egy pasit 10 nap alatt

Bár a cím megtévesztő lehet, de nem a Kate Hudson és Matthew McConaughey főszereplésével készült 2003-as romantikus vígjátékról lesz szó – amit egyébként imádok.

Belegondoltatok már, hogy milyen szörnyű, hogy „ezek a szemét férfiak”, csak úgy minden ok nélkül faképnél hagynak, aztán később minket hordanak el mindenfélének? Csak kihasználnak, pedig mi a lelkünket is kitesszük értük, de egy cseppet sem tudják értékelni, amit kapnak. Meg egyébként is, mi tökéletesek vagyunk, mindig minden esetben a pasi a rossz. Ő nem szeretett eléggé, nem adott meg mindent, csak arra voltam neki jó, stb. Össze is szedtem tíz olyan viselkedési formát, amiknek a betartása után elképzelni sem tudom, hogy ne legyen esküvő. Ne feledd, ha ezek után mégis dobnak, az nem a te hibád!

10. Becézgetés

Eszedbe se jusson leragadni olyanoknál, mint a Szerelmem, Életem vagy Szívem. Azt meg aztán végképp verd ki a fejedből, hogy esetleg a saját nevén szólítod, hol élsz te? Minél megalázóbb, férfiatlanabb becézési formát válassz! Mondjuk Cicám, Ciculi, Nyuszifül, Cukorbogyó, stb. Ezek sokkal jobban kifejezik az iránta érzett szeretetedet és törődésedet. Sőt, ha ő nem hasonló beceneveken szólít téged, akkor nem is szeret!

Plusz pont, ha nyilvánosság előtt is így hívod, és elvárod, hogy ő is így hívjon. Imádni fogja!

9. „Közös jövő”

Akár már az első randevún elő is rukkolhatsz az ötlettel, hogy milyen is lenne, ha összeköltöznétek, aztán megesküdnétek a tengerparton, elmennétek nászútra, és már áldott állapotban térnél haza. Egyáltalán nem korai már fél évvel később feleségként látni saját magad a választottad mellett. Hiszen „a Sors rendelte így”! Tervezd meg, milyen otthonossá teszed a lakását, ha beköltözöl, beszélj sokat a házas életről és már az első hetekben gondolkozz, hogyan fogjátok hívni a gyerekeiteket!

8. Elvárások

Az első perctől kezdve a férfi az, akinek bizonyítania kell. Neked a kisujjadat sem muszáj mozdítanod. Vegyen neked aranyos ajándékokat, vigyen el szép helyekre, fizessen mindent ő, árasszon el a bókjaival, mindig csak veled foglalkozzon. Nem szükséges elmondani, mire is vágysz pontosan, találja ki, ez a minimum. És természetesen, ha nem kapod meg, akkor jogosan a nyakának ugorhatsz. Neki tudnia kellett volna! Minél lehetetlenebbek az elvárások, és minél kevesebbszer szólaltál meg a vágyaiddal kapcsolatban, annál jobb.

7. Elégedetlenség

Ha túl vagy azon, hogy vannak bizonyos elvárásaid a társaddal szemben, akkor a következő szintre léphetsz. Ha a barátod rájött, hogy mindig adnia kell valamit – legyen az fizikai vagy érzelmi dolog -, hogy boldoggá tegyen, akkor utána bombázhatod azzal, hogy neked semmi nem jó, amit kapsz. Nem ilyen ajándékot szerettél volna, neked nem ízlik a vacsora, amit készített, nem dicsér, nem foglalkozik veled eleget – akkor sem, amikor az egész napját rád áldozza -, kevés figyelmet kapsz. Soha semmi nem lehet elég jó, amit nyújt neked, mert mindig hiányérzeted lesz. Neki mindig arra kellene törekednie, hogy a nap minden percében a kegyeidet keresse, hogy boldoggá tegyen, a többi dolog az teljesen lényegtelen és elhanyagolható. A világ körülötted kell, hogy forogjon!

6. Tapadás

Ne engedd sehová és leginkább senkivel! Nem dolgozhat, nem szórakozhat, nem beszélhet senkivel, veled kell töltenie minden szabadidejét. Ne hagyj neki egy lélegzetvételnyi szabad teret sem, akaszkodj rá, mert egy szerelmespár 0-24-ben egymás nyakán ül. Ha bármilyen halaszthatatlan dolog miatt egy kis időt is külön töltötök, azonnal zaklasd az üzeneteiddel, mert legalább enyhít valamit a hiányán. És muszáj azonnal visszaírnia, különben újabb okot ad a jogos hisztire.

Viszont vele ellentétben, amikor te a barátnőiddel akarsz találkozni, beszélgetni, az neked jár. Csak ő lehet bekorlátozva, téged viszont senki ne is próbáljon kalitkába zárni, mert nincs joga hozzá. Egy pasi neked ne mondja meg, hogy mit tehetsz és mit nem!

5. Féltékenység

Ha kapcsolatban vagy, akkor minden lány az ellenséged. Bárki, akivel partnered személyesen találkozik, akivel szóba áll, ráír Facebookon vagy egyéb online felületen, sőt minden nőnemű virtuális ismerőse – akikkel nem beszélget is -, vagy egy vadidegen, aki csak ránéz az utcán, halálra van ítélve.

Ha csak passzív-agresszív módon érezteted a barátoddal, hogy rajtad kívül minden lány smafu, akkor nem fogja igazán érezni a törődést. Az igazi az, amikor nyíltan gyilkossággal fenyegeted a vetélytárs lányt.

4. Birtoklás

Ha azt hiszed, hogy a féltékenységnek az a csúcspontja, amit az előző pontban részleteztem, akkor amatőr vagy párkapcsolatok terén. Ha igazán profi akarsz lenni, akkor nem csak olyan módon sajátítod ki a férfit, hogy amikor veled van, nem találkozhat, és nem beszélhet más lányokkal. Hanem az exeire sem gondolhat. Úgy kell tennie, mintha soha nem is léteztek volna, mintha te lettél volna az első és egyetlen barátnője. Nem lehetnek olyan emlékei, ami más lányokkal és nem veled kapcsolatosak. Hogy volt mersze előtted másokkal is kavarni? Ez rosszabb, mint a megcsalás!

3. Irányítás

Mindennek úgy kell történnie, ahogyan te akarod, és minden csak úgy jó, ahogyan te csinálod. Te jobban főzöl, jobban végzed a házimunkát, te mindent megadsz neki, ő pedig semmit nem ad meg neked. Jobb vagy az ágyban is. Azt vesztek, amit és akkor, amikor te akarod. Oda mentek nyaralni, ahová te mondod. Csak azzal találkozhat, akivel megengeded. A család és a barátok nem számítanak, csak veled foglalkozhat egész nap. És a nap minden percében fenntarthatod a jogot a kiborulásra, ha a dolgok kicsúsznak az irányításod alól, vagy esetleg a másik fél nem hajt rögtön fejet az akaratodnak…

2. Veszekedés

A hisztijeidet és kiborulásaidat kétféleképpen lehet a legjobban kezelni. Az egyik, amikor egy szót sem szólsz a másik félnek arról, hogy pontosan mi is böki a csőrödet, de egész nap szemmel gyilkolod, hogy érezze, valamit nagyon rosszul csinált. Aztán, ha rá is kérdez, maradj továbbra  is sértődötten csendben, mert azt sem érdemli meg, hogy hozzá szólj. Hogy tehette egyáltalán veled, amit tett? Minimum egy térden csúszós bocsánatkérés jár neked, az alá ne is add, és meg ne szólalj! A másik konfliktuskezelési mód, ami jó lehet ilyenkor, ha nekiesel. Kitalálsz mindent, amit csak a fejéhez vághatsz, hogy minél rosszabbul érezze magát, és kiabálsz vele. Ne is hagyd szóhoz jutni, zúdíts rá mindent, ami téged bánt, még akkor is, ha jelentéktelen. Hiszen fájdalmat okozott, nem neked kell rosszul érezned magadat a helyzet miatt, csakis neki. Aztán ha bocsánatot kért, akkor mutass némi hajlandóságot arra, hogy megbocsátasz, de visszatérően néha azért juttasd eszébe, hogy rosszat tett, nehogy elfelejtse!

1. „Hibátlan vagyok”

Ha túlvagy mindenen, akkor valószínű, hogy a barátod már a szakítást fontolgatja, és te biztosan értetlenül állsz a dolgok mögött. Fontos, hogy ilyenkor se felejtsd el, hogy te nem csináltál semmi rosszat, te hibátlan és tökéletes vagy. Hiszen mindig a pasik azok, akik kihasználják a nőket, minket kell sajnálni, mert tönkretettek. Mély sebet ejtettek a lelkünkön, soha nem fogjuk kiheverni, amit velünk tettek. Nekünk a legrosszabb, mert mi mindent megtettünk, hogy jól működjön a kapcsolat, de ha csak az egyik fél tesz ezért, nem tudunk mit tenni. Hiszen soha nem kaptuk meg azt a szeretetet, amit megérdemeltünk volna. Mi soha semmi rosszat nem tettünk ellenük. Megtiszteltetésnek kellett volna venniük, hogy velünk lehetnek. Hiszen mi vagyunk a nők, szóval nekünk alanyi jogon jár a tisztelet és megbecsülés. És nem elég, hogy minden ok nélkül eldobnak, mint egy rongyot, ha már nincs szükségük ránk, de utána mindenkinek úgy adják elő, hogy mi tettük tönkre az ő életüket. Pedig ez nem igaz.

Na, de nincs is szükségünk férfiakra, mindegyik csak lehúz és tönkretesz lelkileg. Mi erős és független nők vagyunk, akik egyedül is boldogulnak. Majd mi megmutatjuk, hogy jobbak vagyunk náluk! Vagy nincs igazam?

Új férfi van az életemben

Tudom, egy kicsit megint eltűntem. Nyár van és próbálom élvezni az életet két könyvelési tétel között. De a hosszúhétvégén már elkezdtem egy a szokottnál is hosszabb bejegyzést, amit régóta tervezek. Csak a készítése közben rádöbbentem, hogy az utánajárás sokkal időigényesebb, mint azt elsőre gondoltam, így addig is, amíg az el nem készül, gondoltam beszámolok nektek arról, hogy mi a helyzet velem mostanában. Leginkább – mint a címből is látszik – egy dologra összpontosítva.

2019. június 18-án ismertem meg. Az életét súlyos traumák övezték, elveszítette a családját és napokig az utcán élt. Éhezett. Akkoriban felénk elég viharos időjárás volt, és mivel nem nagyon talált sehol menedéket, ázott-fázott. Megbetegedett.

Lázas volt, a szeme gyulladt és az éhségtől eléggé lefogyott. Az életéért sírt, amikor két kedves szomszédunk adott neki tisztálkodási lehetőséget, meg némi élelmet. De sajnos szállással nem tudtak szolgálni.

A környéken téblábolt, próbált elbújni, de miután észrevettem, már nem zavartatta magát. Megsajnáltam, ezért behívtam, és étellel kínáltam, amelyet jóízűen elfogyasztott. Hálából megölelt – mert mással nem tudott volna szolgálni.

Aznap este vihar volt. Nem engedhettem, hogy a szabad ég alatt aludjon, ezért biztosítottam neki fekhelyet a padlón. Csak pléddel és egy kis párnával tudtam szolgálni, de ő már ettől boldog volt.

Megengedtem neki, hogy ideiglenesen itt lakjon. Ápoltam, hogy az egészsége helyre jöjjön, és vettem neki ínyére való ételeket.

Sokat játszottunk minden nap, és hamar odáig jutottunk, hogy már egy ágyban aludtunk. Rájöttem, hogy kezdek egyre szorosabban kötődni hozzá, és fáj a gondolata, hogy esetleg elveszítem.

Ahogy minden nap hozzám bújt és átölelt, tudtam, hogy ő is hasonlóan érez. Bár benne volt a pakliban, hogy csupán hálás, amiért megmentettem, és ilyen kedves vagyok hozzá.

Fiatalabb nálam, de ez soha nem zavart egyikőnket sem. Amíg nyaraltam, nem láttuk egymást egy hétig. És az elmúlt időszak legborzalmasabb hét napja volt. Minden egyes nap rá gondoltam, hogy vajon minden rendben van-e vele, nem történt-e baja. Aztán, amikor eljött a nagy találkozás napja, szinte nem ismertem rá. Csapzott volt és züllött.

Akkor azt éreztem, hogy soha többé egyetlen percet sem szeretnék nélküle tölteni.

Persze voltak nehezebb időszakok a kapcsolatunkban, megesett, hogy ő is (meg)bántott. De soha nem tudtam rá igazán haragudni. Szinte minden egyes rossz döntése után bocsánatot kért, és én megenyhültem.

Azóta is nagy a szerelem közöttünk, és bármit képes lennék megtenni érte.

A neve Cézár, egy most körülbelül három hónapos kiscica.

Na, a viccet félretéve. Tényleg nagyon fontos szerepet játszik most az életemben. Mindig is nagyon macskamániás voltam. Az első macskaimádatommal kapcsolatos emlékem az, hogy körülbelül tíz éves koromban, apa mikor hazajött a piacról, hozott nekem egy szőrös, macska díszt, aminek az alján van egy gomb, és ha megnyomod, nyávog hármat. Ez a mai napig megvan és a polcomon díszeleg. Aztán hol nagymamám, hol keresztanyám macskáit gyomroztam, amikor látogatóban voltunk, és állandóan sírtam, hogy nekem kell egy ilyen kis jószág. Viszont sose kaptam.

Később elkezdtek gyűlni a cicamintás holmik: dísztárgyak, kulcstartók, ruhadarabok, könyvjelzők, képeslapok stb. Mindenem volt, csak macskám nem.

Viszont az nem én lettem volna, aki nem segít és fogadja be azonnal őt – bármi áron.

Az elején nagy energiavámpír volt, és tényleg úgy éreztem magam, mintha anyuka lennék. De azóta sokkal nyugodtabb, tipikus macska: a nap háromnegyed részében alszik.

Néha megengedem neki, hogy velem aludjon, amikor egyedül vagyok itthon éjszaka. És pont tegnap volt egy igazán romantikus pillanatunk. Általában ilyenkor hajnalban többször felébredek arra, hogy a fejemre vadászik, de most nyugodt volt egész éjjel. Az ébresztőm előtt körülbelül fél órával azért kipattantak a szemeim. A hátamon feküdtem, és a fejem felé volt emelve a kezem. Ő az alkaromon csüngött mondhatni, mind a négy lábával átölelte azt és mély álomban nagyokat szuszogott. Már lezsibbadtam, így bármennyire is imádnivaló volt, muszáj volt megmozdulnom. Elvettem a kezemet tőle, hasra fordultam, betakartam és átöleltem. Ő csak szuszogott tovább.

Azon filozofáltam, hogy soha nem gondoltam volna, hogy egy állat ilyen érzelmeket tud kiváltani belőlem, vagy hogy ő maga ennyi szeretetet tud adni. Őszintén azt érzem, hogy megkaptam mindent, ami hiányzott az életemből, vagy amit elveszítettem. Egy csomagban: benne. És azt már most tudom, hogy – remélhetőleg – jóval több, mint egy évtized múlva iszonyatosan fog fájni az elvesztése…

De addig is éljük boldogan az életünket, nagy szerelemben.

A felszínességtől a magamutogatásig - Társkeresős tapasztalatok 2014-ből

Figyelmeztetés!
A bejegyzés 16 éven aluliaknak nem javasolt. Ha mégis elolvasod, csakis saját felelősségre tedd!

Gondolkoztam, hogy milyen bejegyzést írjak nektek, mert ötletből nincs hiány, csak nem mindhez van jelenleg hangulatom, vagy elegendő gondolatom, hogy megírjam. De mivel főként ez még mindig személyes blog, hát írnék megint valamit magamról. Amit egyébként is meg akartam írni, és tegnap egy beszélgetés felhozott pár emléket. Tanulságos történetnek tartom. Szóval kezdjünk is bele!

2014 májusában, tizenegyedik osztály végén volt az, hogy felregisztráltam egy társjereső oldalra. Ennek megvolt a maga előzménye, amire nem vagyok túl büszke. Bár az egész társkeresős időszakomat legszívesebben törölném az emlékezetemből.

Az számomra nyilvánvaló volt, hogy nem kellenék a kutyának sem. Jó, persze nem csak a kinézetem miatt voltam a suliban nevetség tárgya, ehhez hozzájárult a kevéssé kifejlett kommunikációs készségem is - ami a nehéz lelki fejlődésemnek is betudható. Ami azt illeti négy éve, ha valamiféle skálán kellene ábrázolni, hogy hol álltam kommunikáció terén a maihoz képest, én így ábrázolnám:

Szóval minden adott volt, hogy személyesen képtelen legyek az ismerkedésre. Jó ideig úgy voltam vele, hogy nekem nincs is szükségem senkire, jó így nekem, ahogy vagyok. Kicsit talán nyugtatott a tudat, hogy a baráti körömből - bár ehhez közrejátszott az is, hogy akkoriban még nem igazán voltak barátaim sem -, senkinek nem volt fiúja. És ez az amire utólag visszagondolva nem vagyok büszke. Mert tudjátok mi ébresztette fel bennem az érzést, hogy kell mellém is egy társ? Az, hogy hirtelen mindenkinek lett valakije körülöttem, és kezdtem azt érezni, hogy felesleges vagyok. Addig nem igazán zavart, hogy nem kellek senkinek, de akkor már nagyon. És számomra az egyetlen megoldásnak ez maradt. Mert élőben nem ment volna. Ha mondjuk húsz évvel korábbi időt éltem volna, akkor valószínűleg az Internet megjelenéséig nem is sikerült volna találnom senkit. Vagy ki tudja.
Szóval ott voltam a felületen. Épphogy csak beregisztráltam, és még se kép, se bővebb információ rólam, már a hatvanon felüli kanos férfiak akkor is megtaláltak. Szerencsére arra hamar rájöttem, hogy hogyan tudom szűrni korra és nemre - mert miután egyszer egy csaj is rám írt, a lányokra is szűrtem - vonatkozóan a felhasználókat. Csak olyanok láthatták a profilomat, akik tizennyolc és huszonöt év között voltak. Néha változtattam, hogy csak húsz vagy huszonkét év legyen a felső határ, valamikor visszaállítottam, nem tudtam eldönteni igazából, hogy melyik az a korcsoport amelyik a legmegfelelőbb lenne. Volt, amikor már 28-30 évesekkel is beszélgettem 17 éves létemre.
A legfőbb tulajdonságom, ami dominált a társkeresős időszakom elején egyértelműen a felszínesség. Nem láttam be, hogy ez így nincs rendben, főleg, hogy én rettenetesen elégedetlen voltam a testemmel, mégis az volt a legfőbb szempontom, hogy legyen jóképű, izmos a pasi, utána pedig majd meglátjuk, milyen.
Ami jó érzés volt, hogy bejöttem a pasiknak. Legalábbis képen mindenképpen. De az évek alatt már rég megtanultam előnyösen fotózni magam. Ettől függetlenül jól esett a "hírnév". És az ismerkedéssel sem volt gondom, mert írásban ment. Sokkal bátrabb voltam. És megesett, hogy már túlságosan bátor.
Átléptem egy határt, amit nem kellett volna. Azzal kezdődött, hogy nem volt ellenemre a perverzebb hangvételű beszélgetés. Aztán, az sem, hogy fehérneműs képet küldjek magamról. Ez odáig fajult, hogy a profilomon a feltöltött képek között is ott virított pár fehérneműs darab, így az, aki még soha az életben nem beszélt velem is láthatta. És akkor arról már szót sem ejtek, milyen hangvételűek lettek a beszélgetések néhány emberrel, illetve a videochatelések skype-on.
Voltam tényleg annyira idióta, hogy miközben volt kétszer is olyan személy, aki a lelkét kitette volna értem, ha adok nekik esélyt, mégis leráztam őket, mert mindkettőnek volt valamilyen mozgásszervi problémája. Van ennél lejjebb? Persze, hogy van. Hiszen ugyanúgy hangot adtam a panaszkodásomnak, hogy "Nincs egy normális pasi, mindenki csak szexet akar.", holott én tulajdonképpen r*bancként viselkedtem. Szívesen elbeszélgetnék ma az akkori önmagammal, és helyreraknám egy kicsit, mert szegény menthetetlenül naiv és felelőtlen volt.
Igazából örülhetek, hogy nem történt nagyobb baj. Mert volt három emberrel randim összesen. Abból kettő nagyon szívesen lefeküdt volna velem az első alkalommal. Persze olyankor helyén volt az eszem, és nem mentem bele. Ilyet soha nem is akartam. Csóknál tovább senkivel sem jutottunk. Amikor regisztráltam még az a szándék vezérelt, hogy komoly kapcsolatot keressek. Aztán átcsapott valami másba. De az elveimet attól függetlenül nem dobtam el. Azért az teljesen más, ha online próbálok egy kis izgalmat vinni az életembe, mint az, ha összefeküdnék fűvel-fával. Viszont nem tudhatom mi lett volna, ha az ellenkezésem nem érdekli az illetőket. Bármi történhetett volna - de szerencsére nem történt. Csak rossz belegondolni.

Nem tudom mi volt az a pont, amikor elkezdtem változtatni. De egy idő után már letiltottam azt, hogy bárki csevegésre tudjon hívni. Ha írtak üzenetet, akkor megnéztem a profiljukat, és ha úgy találtam, hogy hasonló, mint az előzőek, inkább vissza se írtam. Egy pár hétig úgy jártam fel, hogy szinte nem beszéltem senkivel, csak csekkoltam a srácok profilját. Nem érdekelt már senki, aki írt, hogy milyen dögös vagyok. Én akartam találni valakit, aki megfelelő számomra. És találtam is.