Gázlángozás a gyakorlatban - a toxikus vezető

Manapság már-már divat lett pszichológiai szakkifejezésekkel dobálózni olyan dolgokról, amikről általában szinte semmi fogalmunk sincs. Ha valaki énközpontúbb, mint az átlag, egyből nárcisztikus, ha szétszórt, kicsit feledékeny, akkor tuti biztos, hogy ADHD-val küzd vagy ha nem szeret társaságban lenni és teljesen kimerítik a társas események, antiszociális (amire még csak nem is ez a helyes kifejezés). Ugyanolyan gyakran jön szembe velem a gázlángozás (gaslighting) szófordulat is, a nárcizmussal kéz a kézben járva – hiszen a nárcisztikusok fegyvere ez a manipulációs technika.

Miről is beszélünk, ha gázlángozásról van szó? Ennek célja az alkalmazója által a saját valóságunk megkérdőjelezése. Aki gaslightingot gyakorol rajtunk, annak valószínűleg elhagyják a száját az alábbi mondatok: „Én ezt biztos, hogy nem mondtam”, „Rosszul emlékszel”, „Ezt te találtad ki”, „Csak beképzeled”, „Túlreagálod a helyzetet”, „Ez nem így történt” stb. Teszi ezt mind úgy, hogy előtte folyamatos érzelmi vagy verbális bántalmazásnak tette ki áldozatát, amit aztán a fent említett mondatokkal próbál „eltussolni”, miközben saját magát helyezi áldozatszerepbe, hogy bűntudatot keltsen, amiért ekkora patáliát csaptunk egy „nem létező” szituációból. Mivel ezt annyira hitelesen tálalja és manipulál vele, az áldozat a végén kételkedni kezd a saját valóságában, és elbizonytalanodik abban, hogy valósak-e az emlékei, az érzései.

Ezt a fogalmat a leggyakrabban a bántalmazó párkapcsolatokhoz kötik, pedig más emberek is élhetnek vele a környezetünkben, a családunkban vagy akár a munkahelyen is. De mit tehetünk, ha egy mérgező személy besétál az életünkbe? Ez helyzetfüggő. Ha egy távolabbi ismerősről van szó – például egy barátunk barátja, rokona stb. -, akkor egyszerűbb elkerülni a társaságát. Ha tudjuk, hogy jelen lesz egy eseményen, amelyre mi is mennénk, nem feltétlenül megyünk el, ha mégis, akkor is még mindig ott a lehetőség, hogy más emberekkel, társasággal vegyüljünk, hogy minél kevesebb legyen az érintkezés vele. De természetesen az a legjobb, és legegyszerűbb, ha valahogyan teljesen meg tudjuk szakítani a kapcsolatot vele, hogy ránk semmilyen hatást ne gyakoroljon.

Ennél egy fokkal nehezebb a helyzet, ha már a közvetlen környezetünkben van az illető. De itt is fontos különválasztani azt, ha valamiféle „alá- és fölérendeltségi” kapcsolatban állunk (pl. anya-lánya, főnök-beosztott viszony), illetve azt, ha – elvileg – egyenrangú felek vagyunk (pl. kolléga, valamilyen rokon stb.). Ha nem vagyunk egyfajta alárendelt helyzetben, de napi szinten muszáj kommunikálnunk vagy együtt dolgoznunk, ez akkor sem egy könnyű helyzet. Viszont megvan a lehetőség arra, hogy meghúzzuk a saját határainkat. Ha gázlángozást tapasztalunk, az mindig akkor válik ijesztővé, amikor nem tudjuk kontrollálni a helyzetet. A folyamatos bántást, megaláztatást kapjuk, és megrendítik a bizalmunkat a saját érzéseinkben és gondolatainkban. Ezért fontos tudatosítanunk, hogy mi is történik, és ha nem sikerül megértetni a bántalmazó féllel, hogy mit okoznak a szavai, cselekedetei – amire sajnos nagy az esély -, akkor a saját védelmünk érdekében muszáj határokat felállítani. Ha muszáj érintkezni valamilyen okból – mert a kollégánk -, akkor kereteket állítani ennek, időben és tartalomban is, mi szabjuk meg mennyi ideig beszélünk velük és pontosan miről, lényegre törően, és nem hagyva, hogy más irányba menjen a kommunikáció. A kötelező kapcsolattartáson túl egyáltalán nem szükséges beszélni vele, közeledni felé, vagy engedni, hogy ő „irányítson”. Ha munkahelyről van szó, és nem egy feladattal kapcsolatban szeretne beszélgetni, nyugodtan kihátrálhatunk olyan indokkal akár, hogy most be kell fejeznünk egy feladatot, így nem tudtok beszélgetni. Ha valamilyen oknál fogva mégis folyamatosan bombázna és átlépné a személyes határokat, érdemes lehet beszélni a vezetőkkel vagy a HR-rel, főleg akkor, ha úgy érezzük, hogy az illető már átlépte a munkahelyi zaklatás határát. Sajnos nincs semmilyen garancia arra, hogy a jelzéseink okán történik valamilyen pozitív változás – akár elbeszélgetnek az említett kollégával -, de mindenképp érdemes megpróbálni. Viszont, ha nem történik érdemben semmilyen változás és tűrni sem tudjuk hosszú távon, ilyenkor kényszerülnek sokan egy munkahelyváltásra a jobb környezet reményében. Ám előre nem láthatjuk, hogy egy következő munkahelyen nem lesz-e ilyesfajta gond…

Sokkal nehezebb szituáció az, amikor a mérgező kapcsolat egy alá-fölérendeltségi viszonyban jelenik meg, pl. valamelyik szülőnk a bántalmazó vagy esetleg a főnökünk. Sokkal nehezebb harcolni egy olyan helyzetben, amiben eleve éreztetve van, hogy mi vagyunk a kisebbek és gyengébbek. De van valami, ami ilyenkor már-már életmentő tud lenni: a közösség ereje.

Aki már régóta olvassa a blogot vagy ismer, pontosan tudja, hogy egy a fent leírtaknak megfelelő bántalmazó anya mellett nőttem fel. Amiről már a blogom nem mesélt soha, hogy később benne voltam egy hasonlóan érzelmileg bántalmazó párkapcsolatban is. Az utóbbi jó néhány év rengeteg önfejlesztésről, terápiáról, gyógyulásról szólt számomra, elképesztően nagy a különbség aközött a megtört élni nem akaró lány és a mostani rengeteg tervvel, céllal rendelkező életörömmel teli énem között. És még ha vannak is mélypontok, büszke vagyok a változásra és arra, aki lettem, az életre, amit jelenleg élek. De nem lehet eltörölni csak úgy azt a húsz évnyi bántást, traumát, amit átéltem. Természetes, hogy még ha gyógyulok is folyamatosan, vagy vannak dolgok, amikben már akár teljesen gyógyultnak is mondhatom magam, olyan soha nem leszek, mint azok, akik megfelelő családi körülmények között nőttek fel, legyen szó érzelmi, anyagi vagy mentális javakról. Így talán nem olyan meglepő, hogy az anyámhoz, vagy az említett ex barátomhoz hasonló személyek bekapcsolnak egy trigger pontot nálam, amitől teljesen leblokkolok és védtelennek, elesettnek érzem magam. Reméltem, hogy soha nem jön el újra egy olyan időszak, amikor mentálisan annyira kikészít valaki, hogy úgy érezzem, mintha az előtte lévő több évnyi terápia soha nem is lett volna, de tavaly ősszel sajnos eljött ez az időszak…

Határozottan kijelenthetem, hogy közel hét év munkaerőpiacon eltöltött időm alatt a jelenlegi munkahelyem a legideálisabb, ahol soha nem éreztem senki irányából megvetést, bántást, rosszindulatot. Nincs bürokrácia, merevség, sőt, keresve sem találnék ennyire nyitott, közvetlen és rugalmas helyet magamnak. Fogalmazhatnék úgy is, hogy nem jellemző a cégre ez a fajta „besavanyodott” mentalitás, és nyilván, amikor új munkatársakat keresünk, az interjúk során erre is különösen figyelünk, hogy személyiségben is jól passzoljon az illető a cégkultúrához. De valami ezúttal eléggé félrement. A vezetőnk a nyár vége felé megkezdte szülési szabadságát, és a helyettesítése alatt határozott időre, részmunkaidőben felvettünk egy új vezetőt. Én pont a munkakezdése után néhány nappal indultam egy többhetes nyaralásra, úgyhogy a kezdeti akcióihoz személyesen nem volt szerencsém, de amikor visszatértem, a kolléganőim beszámoltak róla, hogy mennyire kezd rossz irányba haladni minden.

Innentől már igyekszem csak általános jelenségekről beszélni, mintsem konkrét esetekről, de jól kivehető lesz a kicsit sem szép minta:

·       folyamatosan éreztette a dominanciát, azt, hogy ő irányít, és minden úgy lesz ahogy ő mondja, hogy az ő szavaival éljek: „azt csinálod, amit mondok”;

·       állandóan rendelkezésére kellett állnunk, nem lehetett se mosdó se ebédszünetünk, szintén, hogy az ő szavaival éljek: „amikor Teams-en írok valamit, arra AZONNALI választ várok”, „úgysincs annyi munkátok, ami kiteszi a napi 8 órát, annyi csak belefér, hogy a FŐNÖKÖDNEK azonnal válaszolj”;

·       mikromenedzselte a feladatokat, szinte tényleg már arról is tudni akart, hogy mikor szellentettünk;

·       vállalhatatlan stílusban kritizálta a munkánkat, alpári kifejezéseket használva;

·       folyamatosan éreztette, hogy mi semmihez nem értünk, „túl sokat keresünk a tudásunkhoz képest”;

·       alapvetően soha nem számíthattunk rá semmiben, ledelegálta a saját feladatait is nekünk, és mindig arra hivatkozott, hogy neki részmunkaidőben nincs semmire ideje;

·       volt, hogy bizalmas információt adott ki, amit nem lett volna szabad, és azzal fenyegetőzött, hogy ha ezt továbbadjuk, akkor kirúg;

·       minden nap választott magának közülünk egy „kiskedvencet”, akivel aznap látszólag normálisan viselkedett, de a többieket folyamatosan porig alázta;

·       amikor próbáltuk asszertívan kommunikálni felé a problémáinkat, azt folyamatosan támadásnak vette, és az ellenszegülésért „büntetés” járt – hozzám például közel két hétig egyáltalán nem is szólt, mindent a kolléganőmmel üzentetett meg, tőle kérdezett meg, olyan dolgokat is, amelyekhez nekem volt hozzáférésem;

·       megszabta, hogy kivel beszélhetünk és kivel nem, a vezetőkkel való kommunikáció számunkra tabu volt, mert „nem a mi szintünk”;

·       a hierarchia megszállottja volt, és minél alacsonyabb pozícióban volt valaki, annál inkább semmibe nézte az illetőt, a tipikus „felfelé nyal, lefelé tapos” személyiség;

·       hátráltatta a mi munkánkat azzal, hogy nem mehetett úgy a kommunikáció, hogy rajta ne menjen keresztül, de információt is volt, hogy visszatartott, ami miatt önhibánkon kívül nem tudtunk haladni;

·       berögzült gondolata volt, hogy mi állandóan hazudunk neki, és mindenről mindig írásos bizonyítékot kért, a szavunknak egy kicsit sem hitt, de egyikünket nyíltan meg is vádolta, hogy tudja, hogy ő folyamatosan hazudik neki – pedig nem így volt;

·       ha rávilágítottunk a tévedéseire, mindig hiteltelenített minket, ilyenkor hangzottak el gyakran az „akkor rosszul emlékszel”, „én mindig pontosan emlékszem arra, hogy kinek mit mondtam, és kitől mit kértem”, „nem olvastad el rendesen”, „én ilyet nem mondtam, ezt te képzeled bele” típusú mondatok;

·       és a végére hagytam a legtipikusabb húzást: el akart minket egymástól szeparálni, az elején még lehettek közös meetingek, de utána már nem engedte, hogy együtt legyünk bent, mert ha csak egyedül volt valakivel, akkor az adott helyzetben nem tudtuk egymást megvédeni.

 

Az utolsó pontra reflektálva szeretném ezt még jobban kifejteni. Egy gázlángozást alkalmazó bántalmazó személy mindig próbálja elzárni a külvilágtól az áldozatát, mert ha egyedül marad ebben a szituációban, akkor sokkal könnyebb megtörni és elhitetni vele, hogy ő képzeli be a dolgokat. Párkapcsolatban vagy szülő-gyerek kapcsolatban ez az elszeparálás általában a barátokra, rokonokra vonatkozik, a munkahelyen pedig a munkatársakra. És pontosan ebből következik az is, amit fentebb írtam. A közösség ereje mentett ebben a helyzetben is meg minket.

Hiába ő valamilyen érthetetlen okból kifolyólag azt hitte, hogy ha nem meetingelünk közösen, akkor nem is beszélünk egymással, de természetesen a kezdetektől fogva mindannyian minden egyes rosszindulatú cselekedetét kiventilláltuk egymásnak, ha nem volt jelen, akkor személyesen, egyébként pedig Messenger üzenetekben. A történethez hozzá tartozik, hogy összesen négyen vagyunk a csapatban, és mind a négyen pszichológus segítségére szorultunk a helyzet miatt, és talán ez volt az, ami szintén segített rajtunk, hiszen, ha csak az egyikünk érezte volna rosszul magát, akkor nem biztos, hogy felmerül bennünk, hogy tényleg az új vezetőnk ennyire szörnyű. Gondolhattuk volna azt is, hogy „eddig volt túl jó dolgunk”. De így, hogy mindannyian kikészültünk tőle mentálisan, egyértelmű volt, hogy valamit lépni kell. Egymás után folyamatosan bepanaszoltuk őt, volt köztünk olyan, aki többször is. És nem mondom, hogy könnyű menet volt, mert elsőre nem úgy tűnt, hogy változna valami pozitív irányba, vagy tenne bárki bármilyen lépést az ügyben. Én személy szerint már tényleg egy hajszálnyira voltam attól, hogy elveszítsem a munkahelyemet, végül a mentális állapotomra hivatkozva betegszabadságra mentem, hogy megnyugodjak és kitaláljam, hogy merre induljak el. Közben hosszú idő után ismét bejelentkeztem a pszichiáternél is, aki megállapította, hogy azon a ponton már egy középsúlyos depressziós állapotban voltam. Így nem volt gond azzal, hogy betegszabadságon maradjak, amíg egy kicsit javul a helyzet. De végül nem kellett újra terveznem az életemet és a jövőmet, mert jött a hír, hogy elbocsátották a „kedves” vezetőnket. Azóta eltelt már lassan öt hónap, úgyhogy mindezt már negatív érzelmi hatásoktól mentesen tudtam leírni. Szép lassan visszaállt minden a régi kerékvágásba. Kiderült, hogy értünk a munkánkhoz, hogy dolgozunk rendesen, megvan a napi nyolc óra munka, ügyesek vagyunk abban, amit csinálunk, csak nem mindegy, hogy kinek a szemével nézzük ezt. 😊

Azt kérdezed: miért?

Megcsörren a telefonom, ismeretlen számot jelez. Válaszolok, és szinte azonnal meg is bánom. Hiszen csak egy újabb reményvesztett próbálkozásod, hogy valamilyen formában ismét bekeríts és magadhoz láncolj. Lassan négy éve döntöttem úgy, hogy teljesen megszakítom a kapcsolatot veled, azóta pedig bizonyos időközönként érkeztek kéretlen megkeresések. Kellemetlen érzés volt igazolni a személyemet a rendőrségnek, akik csak a munkájukat végezték azzal, hogy felkerestek egy eltűntként bejelentett személyt. Megvolt az oka a döntésemnek, de ezt sajnos nem értenéd, vagy ha mégis, el sosem fogadnád. Így az önsajnálatba menekülve csak azt kérdezed magadtól vagy Istentől, hogy miért? Vajon mit követhettél el, amiért ezt a bánásmódot érdemled. Hiszen megszültél. Felneveltél. A lelkedet is kitetted értem. Mégis ez a hála? Jól ismerem már a monológot. És lehetek sok ember szemében én a szörnyeteg, de én teljesen más szemmel látom a történteket. Szóval azt kérdezed, miért? Először és utoljára elmesélem.

Sosem felejtem el az első pofont, amit tőled kaptam. Azt hiszem, már akkor meghasadt valami a személyiségemben. Te emlékszel rá? Vagy feledésbe merült a sok másik között? Meg tudnád mondani, hogy miért kaptam? Mert én igen. Egy rajz miatt. Egy buta rajz miatt, ami gyermeki naivságból nem egy rajzlapon, hanem a tapétán landolt.

Nekem mindig csendesnek kellett lennem, engedelmesnek, jó gyereknek. Magamtól tudnom kellett volna mi jó és mi rossz, mit szabad és mit nem, már egészen kicsiként. Mert te nem voltál elég jó anya ahhoz, hogy nevelj. Hogy velem együtt építsd a személyemet. Helyette ezt a terhet rám helyezted, és otthagytál egyedül végtelen mennyiségű építőanyaggal bármilyen segítség vagy instrukció nélkül, miközben azt vártad, hogy egy csodaszép palotát építsek fel belőle, amit aztán büszkén mutogathatsz mindenkinek, mintha a te érdemed lenne. Cserébe nem járultál hozzá a sikerhez, viszont valahányszor úgy láttad, hogy nem elég tökéletes, amit építek, egyértelműen a tudtomra adtad: porig romboltad és kezdhettem mindent elölről. Csupán azt felejtetted el, hogy sérült anyagból már képtelenség tökéleteset építeni, mégis továbbra is ezt vártad tőlem.

Sok dolog összemosódik, homályos, vagy már el is felejtettem. De maga az érzés élénken él bennem: amióta csak emlékeim vannak, mindig is féltem tőled. Kiszámíthatatlan voltál. A jobb napokon elmélyültél a saját kis világodban, az apró örömök vittek előre, és senki nem sérült. Máskor viszont gyűlölted az egész világot, és nem kellett feltétlenül bármit tennem ahhoz, hogy kiabálj velem. Imádtad, ha körülötted forgott minden, ha kiszolgáltak, ajnároztak, és ami csak kipattant a fejedből megvalósult. Rendkívül rosszul kezelted, ha bármi nem úgy alakult, ahogyan azt eltervezted. Pontosan ezért váltott ki agresszív viselkedést, ha csak egyszer is aktívan vagy passzívan ellenálltam az akaratodnak. Akármikor nem teljesítettem a kérésedet, még ha csak egy olyan apróságról is volt szó, hogy mosogassak el, irreális gondolatok hagyták el a szádat. Mivel kijelentetted, hogy engem csakis azért hoztál világra, hogy életed végéig segítséged legyen, így valahányszor ez a funkcióm elromlott, hasznavehetetlennek bizonyultam. Emlékszel még mit kívántál ilyen helyzetekben igen gyakran? Mert számomra nehéz elfeledni. A saját anyám azt mondta, bárcsak megfojtott volna, amikor megszülettem. Olyan triviális dolgokért, mint hogy nem mosogattam el.

Az emberi szabadsághoz való jogomat, ami születésemtől fogva megilletett volna, akkor kezdhettem el gyakorolni, amikor nagykorú lettem. Persze azután is mindent elkövettél, hogy továbbra is a világtól elzárva tarts, de az volt az a vízválasztó pont, amikor lekerült rólam az a nyomás, hogy esetleg rendőrséggel, erőszakkal hazavitetsz, még ha csak egy egyszerű barátnős találkozóról is volt szó.

Azt gondolod jó anya voltál és tisztességesen felneveltél. Valóban sok dolgot köszönhetek neked. Például az iskolai kiközösítést, mert olyan viselkedést tanúsítottam a traumáim miatt, ami nem volt szokványos. Borzalmasan nehezen tudtam kapcsolatot teremteni, és a szorongó-ambivalens kötődési stílusom miatt, amit szintén tőled kaptam, ha bárkivel közelebbi kapcsolatba kerültem, az első pillanattól kezdve attól rettegtem, hogy elveszítem. Ezért tapadtam, mint egy pióca, ami végül általában megölte ezeket a kapcsolatokat. Tizenhat évesen volt egy félévem, amikor szó szerint egyedül is maradtam emiatt. Akkor szerettem volna az addig valaha volt legjobban távozni az élők sorából. A szorongásom és depresszióm igen nagy arányban hozzád köthetők. Ha későbbi esemény miatt jött elő, akkor is visszavezethető volt mindig is a gyermekkoromra. Rengeteg fürdés közben a vízzel együtt leengedett könnycseppet köszönhetek neked. Hiszen előtted sírni sem lehetett. Bármi fájt, bármi bántott, az szerinted csak hiszti volt. Nálunk egy valaki szenvedhetett csak, és az te voltál. Mi soha nem lehettünk elég betegek, elég szomorúak vagy dühösek, mert a tiédnél nagyobb fájdalma a világon senkinek nincs, és mindig mindennek csakis rólad kellett szólnia. Emiatt hamar meg is tanultam, hogy a „Mi volt az iskolában?” kérdés mögött soha nem volt valódi érdeklődés. Sosem tudtál értő figyelemmel fordulni felém, így egy idő után már nem meséltem. És mivel nem meséltem, így egy valaki volt tanúja a bennem zajló érzelmi hullámvasútnak: saját magam. Nem voltam még elég érett, hogy azt a rengeteg sötét gondolatot, ami bennem volt, kezelni tudjam. De éreztem, hogy valami nincs rendben velem. Viszont nem volt senki, akihez úgy éreztem, hogy segítségért fordulhatok. Ha tudnád hányszor vettem el az éjjeliszekrényedről a vényköteles gyógyszereid egy részét és rejtettem a párnám alá „szükség esetére”. Öntöttem ki a tenyerembe, számolgattam és képzeltem el a jelenetet, ahogy távozom, miközben az is eszembe jutott, hogy mindenkinek a terhére vagyok, és senkinek nem fogok hiányozni.

Közvetve neked köszönhetek egy végtelenül toxikus kapcsolatot is. Képzeld, megtaláltalak téged fiatal férfi kiadásban. Azután, hogy már volt végzettségem, munkám, barátaim, vőlegényem és már tőled is jó ideje külön költöztem. Azt hittem, hogy tökéletes az életem, esküvőt szerettünk volna és kisbabát. De valami úgy tűnik hiányzott. Azt mondják, ha valaki bántalmazó közegben nő fel, és ezt szokja meg, azt hiszi, hogy ott van a szeretet, ahol a bántás. Tudod mi hiányzott abból a kapcsolatból? Az a fiú önzetlenül szeretett. Én viszont miattad folyamatosan azt hittem, hogy nem érdemlem meg azt a fajta szeretetet és törődést, amit ő ad. Bizonytalan voltam a szeretetében, azt hittem megcsal. Folyamatosan visszacsatolást kértem, és vártam, hogy még jobban bizonyítsa a szerelmét. Ezzel tulajdonképpen én bántottam őt. Csak mert nem hittem el, hogy szerethető vagyok. És emiatt volt annyira lenyűgöző a szép szavakból és mézes madzagokból szőtt háló, amit a másik srác a bekerítésemre használt, mielőtt még nálad is jobban porig sújtotta az önbecsülésem. Miatta hagytam el a vőlegényem, a munkám, a városom és dobtam el majdnem teljesen és végleg magamtól a barátaimat, mert semmi nem számított, csak hogy az ő kedvére tegyek. Miatta kíséreltem meg hosszú idő után ismét, sőt rendszeresen végezni magammal. Egy olyan szörnyet szabadított ki, amit addig én sem ismertem. És aztán évekig küzdöttem ezekkel a démonokkal, mire végül sikerült megszelídítenem. Miatta kezdtem el terápiára járni, szóval végül is közvetve miattad is. Én beláttam, hogy segítségre szorulok. Elfogadtam, hogy a gyógyulásom egy hosszú és nehéz folyamat. De abban egészen biztos vagyok, hogy nehezebb lenne, ha te is az életem része lennél. Hiszen minden ilyen telefonhívás, mint a mai, felkavar. Eszembe jut, hogy értetlenül állsz a helyzet előtt, miközben azt is tudom, hogy hiába mondanám el az okokat, nem értenéd meg. Mégis azt érzem én vagyok a szörnyeteg. A rossz gyerek, aki cserben hagyta az anyját és nem látogatja. Pedig a józan eszem tudja és az érveim is alátámasztják, hogy nem így van.

Tudod, jelenleg az egyik legnagyobb vágyam, hogy édesanya legyek, és jó ideje a legtöbb cselekedetem annak érdekében van, hogy ez megvalósulhasson és a tőlem telhető legjobb anya lehessek. De szomorú, hogy az elveim, amik kialakultak bennem, az erőfeszítések, amiket teszek, mind abból fakadnak, hogy a tőled örökölt negatív tapasztalatok ne legyenek hatással őrá. Mert amíg a veled való kapcsolatmegszakítás mellett döntöttem, addig a saját mentális egészségem volt az elsődleges, úgy egy gyermek megszületését követően már az ő egészsége, biztonsága és fejlődése lesz számomra a legfontosabb.

Szóval, ha azt kérdeznéd, miért, röviden annyit tudok válaszolni, hogy a családomért. Téged már nem tekintelek családtagnak. De van más, akit igen. Van, aki helyetted is büszke a sikereimre és támogat. Segít, amiben tud, elfogad, és biztos vagyok abban is, hogy nagyon szeret. Aki talán hamarosan végre hivatalosan is anyósomnak mondhatja majd magát, de én – lévén hiányát szenvedem – anyukámnak tekintem.

Milyen a rossz szülő? Avagy hibák, amiket ne kövess el! | Én milyen szülő szeretnék lenni

Három Youtube csatornát követek, de azokat se fanatikusan, csak nézek tőlük videókat. De ma feldobott az ajánlott videók között egyet. Előtte soha nem találkoztam se a csatornával, se a lány nevével sehol. Nem is büszkélkedik olyan óriási feliratkozó táborral a lány, de ezen a videóján közel 160.000 megtekintés volt. És a címe teljesen felkeltette az érdeklődésemet, így nem érdekelt, hogy több mint tizenhét perc, rákattintottam.

Teljesen elképedtem. A lány elég komoly témát boncolgatott, és a történetében szinte teljesen magamra ismertem. A videó végén mondta is, hogy ha van valaki, aki hasonló gondokkal küzd, akkor nyugodtan írja meg neki, mert mindenkinek válaszol, így egy hosszú komment otthagyása után léptem csak tovább a videó második, egyben befejező részére, ami még jobban sokkolt, mint az előző.

Természetesen felidéződött bennem rengeteg emlék, és arra is rájöttem, hogy a múltkor elég rövidre zártam a témával kapcsolatos bejegyzésemet. Szóval ezek a videók megihlettek egy folytatást – amit egyébként is szerettem volna, csak még nem döntöttem el, mit tegyek hozzá a történetemhez. Most viszont már tudom, miről szeretnék írni.

Már évek óta gyűlik bennem a leendő nevelési módszerem, és ezekhez nagyban hozzájárultak anyám megnyilvánulásai. Minden egyes mocskos húzása után én már a születendő gyermekeimre gondoltam, és tudtam, én soha nem leszek ilyen anya. Szóval ebben teljesen egy állásponton vagyok Daisyvel: „Előbb ölném meg magam”.

Eredetileg azt a címet szerettem volna adni a bejegyzésnek, hogy „Milyen a jó szülő?”, de mivel tapasztalatom nincs, és csak azt tudom elmondani, hogy milyen a rossz, valamint azt, hogy én magam milyen szülő szeretnék lenni, így változtattam.

Először mindenképpen szeretnék ellenpéldákat hozni, saját gyermekkoromból vett, valós példákat, hogy mik azok a dolgok, amiktől a legjobban undorodom, ha egy szülő a gyerekével teszi. És legyen szó bárkiről, akinek gyereke van, nem csak arról a nőről, aki megszült engem.

1. Fizikai bántalmazás

Nyilván minden normális ember számára ez szerepelne az első helyen a tiltólistán, nem csak nekem. Nincs annál undorítóbb, amikor a szülő – és legyen szó anyáról vagy apáról, de a férfinél még durvább -, megüti a gyereket. Főleg ha pici, pár éves gyerekről van szó. Arról nem is beszélve, amikor az iszákos férj molesztálja a saját kislányát. Az utóbbiról hála Istennek semmi tapasztalatom, mert édesapám normális volt, és imádott engem, ahogyan én is őt. De mindenki tudja, hogy ez sokkal gyakoribb dolog, mint amennyit beszélnek róla az emberek. Mert tabu téma, és természetesen a legundorítóbb, legaljasabb dolog, ami a világon létezik.

De maradjunk csak simán a verésnél. Anyám minden adandó alkalmat megragadott, hogy bántson, soha semmi nem volt jó, amit én csináltam. Számára a bátyám volt a mintagyerek, az ő szeme fénye. Mert ő szó nélkül megtett mindent, amit parancsolt. Én viszont – még ha csendes is, de – lázadó voltam. Három-négy-öt évesen még nem gondoltam, hogy nekem kellene vezetnem a háztartást, de ő elvárta, hogy mi ketten a bátyámmal sikáljuk fényesre a lakást, amíg ő nyugodtan fetreng, tévézik vagy keresztrejtvényt fejt.

Anyától meg akartam szabadulni, de apát nem akartam elveszíteni. És hiába vártam a pillanatot, amikor végre elválik tőle, az a pillanat soha nem jött el. Pedig én már öt évesen készen álltam arra, hogy a szétválás után kövessem apát bárhová. Így viszont haláláig mérgezte őt…

2. Állandó szidalmazás

A gyerek lelki fejlődésének nem csak az erő kifejtése, de a kimondott szavak is sokat ártanak. Főleg egészen kicsi korban. Akkor próbálják kivívni a szüleik elismerését bármivel kapcsolatban. És egyetlen jó szó elég ahhoz, hogy a fellegekben járjanak. Viszont esetükben nagyon kell vigyázni a megfogalmazással, hangsúllyal is, mert könnyen félreérthetik. Hát még ha konkrétan azt éreztetik a szülők vele, hogy semmibe veszik, hogy utálják.

Én nem voltam rossz gyerek. A lázadó jellememet nem arra értettem, hogy engedetlen voltam. De mondja már meg nekem őszintén, van olyan ember, aki elvárja a négy-öt éves gyerekétől, hogy kitakarítsa az egész lakást? Azzal semmi baj, ha mosogatunk, és mondjuk neki, hogy segítsen, megmutatjuk neki hogyan kell, és ha élvezi, akkor játéknak fogja fel ő is, így mi sem érezhetjük azt, hogy dolgoztatjuk. Emlékszem a porszívót imádtam kiskoromban, így azt, amikor kedvem támadt „játszani” akkor elő is vettem, és végigporszívóztam a szobát. Szórakozásból. Még fénykép is van rólam, hogy a porszívó csöve magasabbra nyúlik, mint amilyen magas én magam vagyok, és harcolok vele. Kicsit idősebb koromban már például szerettem felmosni is, így azt is mókának fogtam fel. De anyától állandóan azt kaptam, hogy lusta vagyok, semmi hasznomat nem veszi, és hogy inkább fojtott volna meg az első percben. Nézzem meg a bátyámat ő mindent megcsinál – aki tegyük már hozzá, hogy intelligencia szint ide vagy oda, akkor is HAT évvel idősebb nálam! Azt is nyíltan kijelentette, hogy azért akart egy lánygyereket, mert már fiú volt, és ha már apának van „segítsége” akkor neki is legyen már valaki, aki segít a házimunkában… Megkért egyszer is szépen? Amikor már mondjuk tényleg olyan korban voltam, hogy nyugodtan kifényesíthettem volna a lakás minden zugát. Jó, persze, magamtól is megcsinálhattam volna. Csak tudjátok mi a baj? Az, hogy amíg baba voltam, addig lakás kinézete volt az otthonunknak. Mire nagyobb lettem, olyan putri lett belőle, hogy azon már a jó Isten sem segített volna semmilyen csodával. De hogy mitől lett putri, azt inkább másik pontban (a következőben) fejtem ki, mert az is egy elég döbbenetes téma.

Egyszer nem éreztette velem a szeretetét, de azt gyakran hangoztatta, hogy bár meghaltam volna a születésemkor. Pedig amíg kicsi voltam, addig én hittem, és reménykedtem benne, hogy kimutatja az érzéseit irántam. Hogy biztosan én gondolom rosszul. De rá kellett jönnöm, hogy tényleg utál. És bárhogy viselkedett, ez akkor is fájt nekem, és mély sebet ejtett rajtam. Mert igenis szerettem volna megfelelni neki. Így viszont elhittem, hogy bennem van a hiba, hogy én csinálok valamit rosszul, azért nem szeret.

3. Elzárkózás a civilizációtól

Erre tényleg nem tudok jobb kifejezést alkalmazni. Mert már több évtizede annak, hogy teljesen evidens, ha egy ember minden nap fürdik, emellett dezodort, parfümöt használ, amikor szükséges, megborotválkozik, nőknél esetleg borotva helyett gyanta, és lányoknál az is, hogy ha nem is kozmetikusnál csináltatják, de maguknak kitépik a szemöldöküket, és ha nem is napi szinten, de legalább alkalmakra kisminkelik magukat. Az internetről és telefonról szót sem ejtek, azért a 2000-es évek elején annyira még nem volt mindennapos dolog, de ma már ezt is a listához adhatnánk. Arra tanítani egy még befolyásolható gyereket, hogy ne fürödjön, és semmit ne tegyen a fent felsoroltak közül, elég elborult. De sajnos ez megtörtént. És megérdemli a dobogós helyet annak ellenére, hogy – remélem – ez nem egy mindennapos dolog, csak az elmebeteg anyám fejében létezik ilyen. Az ő felfogása szerint, mindenféle kozmetika (smink, körömlakk, formára tépett szemöldök), illatszer (dezodor, parfüm) és a test szőrtelenítése is csakis az utcalányok szokása. Annyira prűd volt, hogy amikor már tényleg szükségem volt melltartóra a méreteim miatt, akkor is ki kellett könyörögni tőle, hogy vegyünk. Mert ő nem hordott, és így szerinte nekem sincs rá szükségem.

Nyilván zavart, és tudtam, hogy nincs rendben ez a fajta szigorítás, szóval fürödtem rendesen. Akkor természetesen jött azzal a szöveggel, hogy én csak pazarlom a vizet, de dolgozni nem dolgozom, hogy kifizessem. A kedvencem az volt, amikor magasabb vízszámla jött, akkor mindig én voltam a hibás, mert állandóan – bocsánat a kifejezésért - „áztatom a seggem”. Nem is az, hogy a vízszámlán a hideg víz van szerepeltetve, mert a meleg vizet a távhő szolgáltatta… Mindegy, én egy ingyenélő naplopó vagyok.

Borotválkozni is borotválkoztam titokban, mert éppen elég gúnyt és megvetést kaptam már az iskolában, nem akartam újabb indokot adni erre. Amikor észrevette, olyankor megint hallgattam a rám zúdított kioktatásait.

A dezodort kiharcoltam, parfümöt titokban vettem és rejtegettem, ahogy a sminkcuccokat is. Pedig akkor már tizenhét éves voltam, mégis féltem még mindig a veréstől.

Visszatérve az előző ponthoz, nem gondolom, hogy akár pici gyerekként, akár később nekem kellett volna olyan csodát tennem, amit csak egy felújítás tud, egy takarítás nem. Mivel ők egyáltalán nem tettek azért, hogy normálisan nézzen ki a lakás. Minden sarokban ragacsos, felszedhetetlen mocsok, a padlószőnyeg már nem is szőnyeg, a falakon a hajukból származó kosz vastag rétege, miközben ők jó ha havi egy fürdést beiktattak.

És higgyétek el, volt, hogy a padlószőnyeget nekiálltam sikálni. Körülbelül 4-5 órát vesződtem vele, és én sem tudom hogyan, de lett valami színe a fekete ragacsos lerakódás helyett. De teljesen leizzadtam, a nadrágom, a felsőm csupa szőnyegtisztítós víz volt, a karomat végig csípte a szer, és még a hajam is olyan lett. Egy hét kellett, mire újra szép fekete lett, ahogy ők szeretik. Mert koszos, sáros cipővel mászkáltak lazán a lakásban.

Egyszer direkt otthon maradtam. El akartam kéredzkedni a barátnőimmel valahová. Tényleg csak pár órára. Gondoltam a kedvére teszek. Így miután ők elmentek dolgozni, én nekiálltam takarítani. Én tényleg minden tőlem telhetőt megtettem. Olyan dolgokat súroltam át, amiket talán előtte még soha. Körülbelül öt órámba telt, a hátam rettenetesen fájt. Mire hazajött délután egy óra körül, és arra hivatkozva, hogy ő milyen fáradt, már feküdt is be az ágyba. Már alapból azt rossz volt látni, hogy a rengeteg takarítás után megint koszos cipővel trappolnak végig a lakáson, aztán nem foglalkozva azzal, hogy el van pakolva minden felesleges dolog az asztalról, telepakolták, koszos dolgokkal. Majdnem sírtam már a látványtól is. Miután semmilyen elismerést nem kaptam, félve rákérdeztem, hogy nem tűnik-e fel valami. Mire csak flegmán azt válaszolta, hogy minek kellene feltűnnie. A tesóm szólalt meg, hogy rend van. A tesóm!! Azt mondta, ő nem lát semmit. Elhaló hangon csak annyit tudtam mondani, hogy öt órán keresztül takarítottam. Nem tudtam palástolni az érzéseimet, ez nagyon fájt. Úgyhogy lefeküdtem az ágyra, és hosszú idő óta először hangosan sírtam…

A telefonról és internetről is ejtenék azért egy szót, de mondom a 2000-es évek elején még nem volt annyira gáz. Csak nálunk az internetet 2010-ben kötötték be, miután az osztályban már mindenkinél alap felszereltség volt. Egyedül én nem tudtam msn-ezni, én voltam a számkivetett. Mire nekem lett egyáltalán internetem, az msn-ező korszaknak a legvégét csíptem el. Pár hónapig ott beszélgettem az emberekkel, de utána már teljes hatalmat szerzett a Facebook. És igen, tudom, közösségi média függőség, meg ilyenek. (Egyébként én később a Twitteren éltem ki magam. Mármint a Facebookon szégyelltem volna mindent megosztani, de oda mindent kiírtam). De bennem volt a megfelelési kényszer. Azt akartam, hogy végre elfogadjanak. Nem mondom, hogy nagyon sikerült. Sőt, csak rontott a helyzeten. De ez van, legalább ebből is tanultam. Azt hiszem az volt az a pillanat, amikor benőtt a fejem lágya, amikor a több mint 600 ismerősből (ami nekem így is soknak számított) letöröltem 550-et, mert azokat hagytam, akiket tényleg ismerek, vagy akikkel tényleg beszélek.

Az első telefonomat szerintem tizenkét éves koromban kaptam. Igazából nem tudott semmit, csak hívni lehetett vele. És nem is nekem lett véve, csak apa mondta, hogy neki mégsem kell, mert nem Nokia, és neki csak az kell. Kérdezte, kinek kell. Természetesen azonnal lecsaptam rá. Nem érdekelt, hogy gagyi, akkor is én voltam az egyetlen, akinek nincs telefonja. Így legalább lett. És egyébként ballagás után le is cseréltem. Keresztanyámtól kaptam ajándék pénzt, és elhatároztam, hogy ezt nem fogják elvenni tőlem, mint minden más eddig kapott, vagy gyűjtött pénzemet.  Volt, hogy már tízezret összespóroltam, beváltottam, és egyszer csak eltűnt. Mert anyám elvette. És soha nem kaptam vissza. Határozottan kijelentettem, hogy ezt én fogom elkölteni.

Pont akkor volt már kifutóban a Samsung S5230, és nagyon akciósan lehetett megvenni a Telenornál. Meggyőztem apát, hogy neki csak nagyon kevés összeggel kell kipótolnia, és ez tényleg jó telefon, hiszen ÉRINTŐ KÉPERNYŐS!! Nagyon vigyáztam rá, és négy évig volt a szemem fénye. 2015-ben már ideje volt egy okostelefonnak. De azt sem a szüleimnek köszönhetem.

Szóval lényeg, hogy ezzel a technikai fejlődéssel nem tudtak haladni. És én nem is vártam el, hogy 50-70-100 ezret költsenek egy telefonra. És az el is nézhető nekik, hogy nem tudták mindig a legújabb trendet követni ezen a téren. Én már örültem, hogy van Internet, meg van egy internetre alkalmas telefon a birtokomban. Így már nem voltam annyira elzárva a világtól. De az, hogy alap higiéniai tevékenységeket nem végeznek el… Gusztustalan! Mert a mai napig bűzlenek hetekig is akár…

4. Kihasználás

Amikor vitatkozunk, természetesen mindig neki van igaza, én hazudok, én hülye vagyok, és hogy képzelem, hogy feleselni merek vele, hiszen ő az idősebb és tapasztaltabb, ő jobban tudja, mint én…

DE!

Valahányszor belefutott egy olyan problémába, amit én 12 évesen meg tudtam oldani – ahogy a legtöbb értelmes kortársam -, rögtön hozzám rohant, hogy segítsek, mert ezt vagy azt nem érti. Ezen kívül pofátlanul elfogadta, hogy a felhalmozott tartozásait valaki más fizesse ki helyette. Anyu akkor nagyon boldog volt, egy hétig madarat lehetett volna vele fogatni, de utána valahogy elfelejtette ezt a jó cselekedetét, és elhordta mindig mindennek.

5. Irányítás

Abban szerencsém volt, hogy nem szólt bele abba, hol, milyen irányban szeretnék továbbtanulni. Egy szava sem volt, amikor nem mentem egyetemre – bár úgysem tudta volna fizetni nekem. Az iskolával kapcsolatos döntéseimet tényleg rám hagyta, és ez az egy dolog, amiben tényleg azért tudtam kiteljesedni, és azon az úton járni, amin régen elindultam, mert nem voltam befolyásolva. De tudom, hogy vannak szülők, akik ráerőltetik az akaratukat a gyerekre, és ez egyáltalán nem jó. Az ismeretségi körömben is többen vannak, akiktől vagy elvárják a kiemelkedő tanulmányi eredményt, vagy meg is szabják, hogy mit tanuljon – annak ellenére, hogy egyértelműen látszik rajta, hogy nem olyan beállítottságú.

Kérdés: Attól mivel lesz jobb a szülőnek, ha a gyerek is orvos lesz, vagy ügyvéd, vagy könyvelő? Henceghet vele a kollégák előtt, hogy igen, ez az én fiam, az apjára ütött? Vagy ennek mi célja van? Persze fontos, hogy jól tanuljon. De miért elvárás a kitűnő bizonyítvány? Nem lehet mindenki mindenben egyformán jó. Ötödik osztálytól felfelé már nekem sem ment. Amik az én tantárgyaim voltak (matek, informatika, angol, nyelvtan) azokból hoztam a jó szintet, de ami egyáltalán nem fért össze az én agyammal (pl. történelem) azokból közepes teljesítményt nyújtottam. Sőt, történelemből a körmöm rágtam tizenegyedik végén, hogy ne legyek azok között a felsorolt emberek között, akiknek javító vizsgázni kell nyáron. És attól kevesebb lettem, hogy nem tudok nyolcmillió dátumot úgy, mintha valami gyűjtemény lennék, amit kinyitunk a megfelelő oldalon, és ott lesz a válasz? Azok közül, akik nagy történelem zsenik, netán régészek, hányan tudnának lekontírozni egy egyszerű (tényleg a legegyszerűbb könyvelési tétel) áruvásárlást? És akkor ők most kevesebbek, mert fogalmuk nincs a számvitelről? Szoktam mondani, hogy buta ember nincs, csak mindenki máshoz ért. Persze anyámból kiindulva ez az állítás mégsem állja meg a helyét. Megjegyzem, a lány, akit számvitelből korrepetáltam, emelt történelem érettségit tett, és rengeteg dátumot máig tud, mint valami lexikon. Ő olyan szakra készült, amihez humán tárgyak kellenek, de nem tehette meg.

Viszont, ha ebben nem is, sok dologban érvényesítette az akaratát velem szemben. A legdurvább eset az volt, amikor mentem volna randizni, és ő egyszerűen kulcsra zárta az ajtót, és mindenki kulcscsomóját elvette és rájuk feküdt. Szólnom kellett, hogy nem tudok menni, mert be vagyok zárva, ha esetleg le tud ő jönni, akkor jöjjön. 

Tudnám még boncolgatni ezt a témát, rengeteg olyan tulajdonság és cselekedet van, ami nem jó szülőre vall, de az én életemre és lelki fejlődésemre talán ezek voltak a legnagyobb hatással. Mindig minden ilyen után eldöntöttem, hogy amikor anya leszek, én pont az ellenkezőjét fogom tenni, az ehhez hasonló cselekedetnek. Soha nem fogok kezet emelni rájuk, mert az nekem jobban fájna. Bármit is tesznek, tényleg, azt egyáltalán nem érdemlik, hogy a saját anyjuk akár csak felpofozza őket. Legyenek akármennyi idősek. Türelmes és megértő szeretnék lenni velük. Sokszor voltam már szemtanúja annak, hogy az anya leállt kiabálni a gyerekével, csak mert az elkezdett sírni. És nem bírta idegekkel. Szerintem addig örülnünk kellene, amíg az a legnagyobb fájdalma, hogy lehorzsolta a térdét, mert elesett. És ilyenkor nem azt az érzetet kellene elültetnünk bennük, hogy rossz dolog, ha érezteti, hogy valami fáj. Így amikor olyan korba ér, nem biztos, hogy fog merni beszélni nekünk azokról a dolgokról, amik nyomják a lelkét. Elnyomja magában, mert a fájdalmat „tűrni kell”. Mondhatja bárki, hogy ha állandóan babusgatjuk, akkor csak nyámnyila lesz, sose erősödik meg. Szerintem hülyeség. Egy pici gyereket, jó hogy dédelgetünk, és óvunk, amikor csak lehet. Egy pici gyereknél teljesen természetes, ha sír, mert megfogott egy növényt, aminek tüskéje van, vagy megcsípte egy szúnyog. Válasszuk inkább azt az utat, hogy vitatkozunk vele, felemeljük rá a hangunkat, amivel a lelkébe is tiprunk, ráadásul a sírást sem fogja abbahagyni, vagy legyünk jó, megértő és türelmes szülők, akik 2-3 perc alatt megvigasztalják, és a fájó testrészükre adnak egy „gyógypuszit”? Persze mindenki maga dönti el, hogy hogyan neveli a gyermekét, az enyém is csak egy vélemény a sok közül.

Amikor Visegrádon voltunk, láttam egy nagyon aranyos családot. Róluk 100%-ban az volt a véleményem, hogy ők egy mintacsalád. Egy fiatal anyuka volt egy 3 év körüli kisfiúval és egy 1,5-2 év körüli kislánnyal. Az apuka elment valahová, amíg ők leültek és vártak. Mi ott ültünk pár méterre tőlük. A kislány nagyon kíváncsi természet volt, és szaladgált, nézelődött mindenhova. Előttünk is megállt, és nyújtotta a kezét felénk mosolyogva, jelezve, hogy ő is szívesen enne a szendvicsből, amit éppen eszünk. Annyira aranyos volt, nem tudtam nem mosolyogva figyelni őt végig. Az anyukája szólt neki, hogy nem szabad, de a hangjából egyáltalán nem áradt semmi rosszindulat vagy harag. Kedvesen és szeretet teljesen mondta. A kicsi mégis megértette, és szaladt vissza az anyukájához. Közben szegény elesett, és nagyon elkezdett sírni. Az anyja rögtön felkapta, és elkezdte ringatni, közben beszélt hozzá. Kérdezte: „Na, hol ütötted meg? Adok rá egy puszit.” És megpuszilta, és nem csak a lábát, hanem össze-vissza puszilgatta a hasát, próbálta felvidítani. Picit jobb volt, de még mindig sírt. Akkor leült vele, és elkezdtek lovacskázni. Akkor az anyja odaszólt a fiúnak is, hogy „Gyere, mutassuk meg Ineznek, hogyan kell”. A másik térdére ültette, és egyszerre két gyereket lovagoltatott, akik a végére már nagyon nevettek. Olyan jó volt ezt látni, annyi rossz tapasztalat, és annyi rossz látvány után. Akkor is azt gondoltam: Na ilyen a tökéletes anya. Én is ilyen szeretnék lenni.

El szeretném érni azt, hogy semmit ne titkoljanak előlem, megbízzanak bennem annyira, mint egy barátban. Hogy mindig tudjak tanáccsal szolgálni számukra, ha valami problémájuk van. Azt szeretném, ha olyan szülő lennék, aki nem túl engedékeny, de soha nem gondolják róla azt a gyerekei, hogy szigorú. Olyan, aki soha nem támaszt túl magas elvárásokat feléjük, aki nem fogja fel kudarcként, ha valamilyen tárgyból gyengébben teljesítenek, és ő maga együtt tanul velük, hogy jobb eredményt érhessenek el. Aki mindig érezteti velük a szeretetét. Aki nem engedi, hogy elsodorja őket a mai eltorzult generáció. Aki, bármilyen elfoglalt, rájuk mindig lesz ideje, mindig ők lesznek számára az elsők. Aki támogatni fogja őket, bármilyen célt is tűzzenek ki maguk elé. Olyan, akit büszkén nevezhetnek az édesanyjuknak!