Nem tagadom, néhány éve valahogy akkor
keveredem csak a saját blogom kihalt romjaihoz, amikor évváltás van. Mert
akárhogy is, év végén az embernek jellemzően akadnak mélyebb gondolatai.
Mindenki egy kicsit úgy érzi lezárult valami az életében, és kezdhet valami
újat. Nem véletlenül népszerűek az újévi fogadalmak, még ha általában nem is teljesülnek.
„Új év, új én” vagy „Új év, új kezdet” – szokták mondani. Őszintén, én is ezt
szeretném. Szeretném, ha végre úgy tekinthetnék vissza az elmúlt 365 napra,
hogy elégedett vagyok önmagammal és az elért eredményeimmel. De sajnos ez az év
sem volt ilyen…
2020 óta egyszerűen nem volt olyan évem, ami ne lett volna valamilyen szempontból katasztrófa. Ezt tavaly egy összesített többéves összefoglalóban nagyjából már kifejtettem. Magam mögött tudhattam három szakítást, négy költözést és két munkahelyváltást. Nos, azóta bővítettem a listát még egy költözéssel és két munkahelyváltással, illetve a három szakítást kompenzáltam – ha lehet így nevezni – azzal, hogy újrakezdtem az egyik exemmel.
1. Magánéleti események
Egy ilyen felvezető után mivel is
kezdhetném a beszámolót, ha nem azzal, hogy hogyan is alakult a magánéletem
tavaly?
Nos, társadalmi események is befolyásolták
a lelkiállapotomat, ez tény. A februárban kezdődő orosz invázió Ukrajna ellen,
illetve az, ahogyan kormányunk ezt ismét arra használta, hogy a saját malmára
hajtsa a vizet, ahogyan a rekord méretű inflációt is. Az infláció maga. Az
áprilisi választási eredmények. Mind-mind egyre jobban megingatták az egyébként
is évek óta folyamatosan elillanóban lévő hitemet a saját hazámban. Egyfolytában
egy olyan mértékű stressz és szorongás volt jelen az életemben, amit képtelen
voltam kezelni. És ez más területen is kijött rajtam.
Állami cégnél dolgoztam, közelítettem a
második évfordulóhoz. Szerettem a csapatomat, és ez volt az első olyan közeg,
ahová igazán be tudtam illeszkedni. Itt ismerkedtem meg azzal a lánnyal is, aki
nagy szerepet játszott abban, hogy fejlődtem sokféle értelemben. Viszont jó
ideje csak a szociális körülmények tartottak ezen a helyen. A tudat, hogy fáj
elveszíteni őket, mert a legtöbbjükhöz szívből kötődtem. Viszont a munka
folyamatosan csak egyre rosszabb lett. A bürökrácia, a munkahelyi hierarchia, a
jogszerűtlenség, illetve az irreális büntetések túlmentek azon a határon, amit
én hajlandó vagyok eltűrni egy munkáltatótól. A rengeteg túlóra, az a sok
dolog, amit a vállamra vettem mások helyett úgy érzem nem lett eléggé megbecsülve.
Felmondtam. Viszont nem gondoltam akkor még,
hogy nem csak a hellyel volt problémám. Örültem, hogy egy óriási teher lekerül
a vállamról, de közben sirattam a kollégáimat, akik tartották bennem a lelket,
és akik miatt húztam a felmondást jó ideig, hogy ne veszítsek el egy ilyen
közösséget. Egy multihoz kerültem, könyvelő pozícióba, és a legelső munkanapon
tudtam, hogy én ezt már nem akarom csinálni. Egy olyan mókuskerékben voltam
négy és fél éve, ami nem visz sehová, csak forog körbe-körbe. Bárhová megyek, egy-két
nap és már tudom, mi a feladatom. Itt is az, amit több hetes betanulással
kalkuláltak, a második napon már tudtam egyedül is csinálni. Nem volt benne
kihívás, nem tudtam igazán fejlődni, és ami a legrosszabb: monoton, üres,
egyhangú volt.
Akkor már volt fogalmam a kiégésről, és tudtam,
hogy valami ilyesmit éltem éppen át, de volt egyfajta tanácstalanság,
elbizonytalanodás is bennem. Az egyik legnagyobb tévedésem – amiről ráadásul még bejegyzés is van a blogon – az, hogy introvertált vagyok. Szeretnék már egy
ideje erről is részletesebben beszámolni. Valójában, amit annak idején
introvertáltságnak hittem, azok csak a szociális szorongásom tünetei – amiket valóban
nagyon sokan összekevernek az introvertáltsággal. Van, amikor én is befelé fókuszálok,
de alapvetően én keresem az emberek társaságát, szívesen beszélgetek – főleg a
hozzám közel álló emberekkel. Viszont ami a legfontosabb, feltölt, ha emberek
között lehetek. Az új munkahelyem nem csak azért volt kínzás, mert már képtelen
voltam élvezni a saját szakmám, hanem mert azután a közösség után, ahonnan
eljöttem, ez a végtelenül elszeparált, bezárkózott, barátságtalan közeg is
megviselt lelkileg. Csak túléltem a napokat, és napi három-négy „szia” hagyta
el rendszerint a számat.
Igyekeztem megtalálni azt a munkakört, ami sokkal emberközpontúbb, és elsősorban arra jutottam, hogy kipróbálom magam a HR világában. Nem tudtam még, hogy mire számítsak, de annyi biztos volt, hogy már csak a munkakörből fakadóan is sokkal több társas interakció vár rám, és ez biztató volt. Lassan fél éve csinálom – a korábbiakhoz képest valóban felszabadító. Viszont itt is elszeparált a munkakörnyezet, és házon belül nem sok a valódi közösségi jelenlét – csak az online térben. Úgyhogy eléggé vegyes érzéseim vannak, és továbbra sem múlt el a mi-az-én-hivatásom-féle szorongás.
Ez a folyamatosan növekvő stressz és bizonytalanság
a jövőmmel kapcsolatban nagyon rossz hatással volt a lelki egészségemre, amit
két és fél éve próbálunk helyre tenni a pszichológusommal. Volt egy gyanú, már két-három
hónappal azután, hogy elkezdtem hozzá járni. Mármint az ő irányából egy gyanú,
mert én addigra már mindenféle személyiségzavarral küzdőnek diagnosztizáltam
saját magamat. Azt, hogy az ő gyanúját kivizsgáltassam elég sokáig halogattam.
Hogy miért? Mert igazából a néha-néha megjelenő 2-3 hétig tartó mélypontokon
túl összességében jól éreztem magam, és majd’ kicsattantam. Volt, amikor a jóllétem
több hónapig kitartott. Viszont a sok szorongástól kicsit hosszabb időre jelent
meg a belső démonom tavaly nyáron. Ráadásul olyan mértékben, hogy ennyi
halogatás után akkor rövid idő alatt eldöntöttem, hogy most már
orvoshoz megyek.
Ha nem lett volna elég, amit a felmondásos időszak okozott, ahogy közeledett a pszichiáternél előjegyzett időpontom napja, egyre feszültebb lettem. Mindenféle rémképem volt ezzel kapcsolatban, és rettegtem tőle, hogy mi lesz az eredmény és a kezelés.
Bipoláris II. affektív zavar. Ez állt az
ambuláns lapomon. A bipoláris zavar – másnéven mániás depresszió – egy „enyhébb”
változata, ami abban különbözik a klasszikus mániás depressziótól, hogy ott jól
meghatározható ciklusokban váltja egymást a mániás epizód és a depressziós
epizód – pl. két hétig az egyik, két hétig a másik, vagy három hónapig az
egyik, három hónapig a másik – de egészen biztos hogy szinte pontosan
ugyanolyan hosszú ciklusokban. A bipoláris II-nél viszont valamelyik epizód a
domináns – tehát vagy szinte mindig a depressziós, vagy szinte mindig a mániás
szakasz van jelen a beteg életében -, és időnként – meghatározhatatlan időpontokban
– van erős kilengés a másik irányba. Akkor diagnosztizálható, ha mindkét epizód
legalább 2 hétig fennáll.
Az orvosom azt is elmondta, hogy nem mindegy, melyik a domináns, hiszen máshogyan kell kezelni a kettőt – első esetben hangulatjavítót, másik esetben hangulatstabilizálót írnak fel. Arra a megállapításra jutottunk, hogy nálam a mániás epizód a domináns, úgyhogy kb. fél éve szedek hangulatstabilizálót. Meglepően jó hatással volt rám.
Amiket megfigyeltem magamon, amióta a gyógyszert szedem: jobban és mélyebben alszom (szinte mindig emlékszem az álmaimra), nyugodtabb vagyok és jobban tudom kontrollálni az érzelmeimet, kevesebbet aggódom. Viszont ezzel szemben, amit negatívumként élek ugyan meg, de valójában ez a célja a gyógyszernek: mivel a mánia miatt túlpörögtem és képes voltam egy hegyet is elhúzni – vagyis több ember munkáját végezni, hajszolni saját magam -, már nincs meg ez a „szupererőm”, és sokkal megterhelőbbnek érzem a feladatokat. Mert a hozzáállásom megmaradt, továbbra is szeretnék irreálisan sok dolgot elvégezni adott idő alatt, de már nem vagyok rá képes… De legalább már valamennyire el tudom fogadni, hogy „normális” embereknek való célokat kell kitűznöm.
Folytatás a következő bejegyésben…