Hogy számszerű adatot is mondjak, a tizenhat MBTI
személyiségtípusból a népesség körülbelül 65.5%-át teszik ki az extravertáltak,
míg az introvertáltaknál ez értelemszerűen csupán 34.5%.
Bevallom én egészen addig nem tudtam ezeknek a létezéséről,
amíg ehhez a bejegyzéshez nem kezdtem el komolyabban utánanézni a dolgoknak. Mindig
azt hittem, hogy selejtes vagyok, és soha nem értettem, miért nem vagyok képes
megváltozni, miközben a környezetemben mindenki azt sugallta, hogy ez így
nem jó, és próbáltak rákényszeríteni arra, hogy „normális” legyek. Én pedig
hiába igyekeztem, nem ment. És nem tudtam nekik, de még magamnak sem
megmagyarázni, hogy miért.
A két szót – introvertált és extravertált – már hallottam
pár éve, de akkor sem kezdtem kutatómunkába, hogy megértsem a saját
személyiségemet. Nem is gondoltam, hogy lehet normális magyarázat arra, amit
érzek.
Igazából az egészet az törte meg, hogy jó pár hónappal
ezelőtt szembejött velem egy cikk introvertáltságról. Vagyis inkább azokról a
tipikus helyzetekről, amiket minden ilyen ember átérez. És már annak az
olvasása is nagy hatással volt rám. Akkor éreztem igazán, hogy tényleg
vannak olyanok, mint én. De az alatta lévő kommentek még inkább megerősítettek
ebben. És ez adott egy kis megnyugvást. Persze, azok, akik „normálisnak”
számítanak – mert én és a hozzám hasonlók „furák” vagyunk -, soha nem fogják
megérteni, mi mit is érzünk társaságban.
Amikor elhatároztam, hogy a mélyére ások a dolognak, akkor
jöttem rá, hogy létezik az MBTI (egy személyiségteszt), mely alapján tizenhat
típus különböztethető meg. Szorgosan kitöltöttem – kettőt is két különböző
oldalon, hogy biztos legyek benne, hogy működik (ugyanaz lett az eredmény,
szóval valószínűleg igen -, íme, az eredmény:
Személyiségtípusom:
INFP („Mediátor” vagy „Gyógyító”)
Domináns jellemvonás: Introvertált érzés (88%-ban introvertált
és 12%ban extravertált)
Kiegészítő jellemvonás: Extravertált intuíció (70%-ban intuitív
és 30%-ban realista)
Harmadlagos jellemvonás: Introvertált érzékelés (72%-ban elvi
és 28%-ban logikai beállítottságú – itt megjegyezném, elsőre félreértettem én
is. Ezt úgy kell értelmezni, hogy a döntéshozás tudatosan vagy érzelmek alapján
történik inkább.)
Alárendelt jellemvonás: Extravertált gondolkodás (71%-ban
kutató és 29%-ban tervező)
Érdekesség még, hogy a népességnek csupán két százalékát
teszik ki, azt pedig gondolom, mondanom sem kell, hogy csak a hasonló
személyiségtípusú embereknek tudunk megnyílni vagy velük tudjuk igazán
megértetni magunkat.
A kíváncsiság vezérelt, így néhány emberrel a környezetemben
kitöltettem. És egy kivételével mindenki introvertált. Slusszpoén: A 2%-os
gyakoriságommal elég esélyes voltam a legritkább személyiségtípusra a
környezetemben – hiszen ez alapból is a harmadik legritkább -, de az öt
emberből, akik kitöltötték, ketten is beelőztek. Egyiküké a második legritkább
személyiségtípus (INTJ – 1.5%) az egyik barátnőm pedig a legritkább
személyiségtípusba tartozik (INFJ – 1%).
Egy dologban viszont „verhetetlen” voltam. Senkinek nem jött
ki ilyen magas százalékban (88%) az introvertáltság, mint nálam. Persze ez nem
túl meglepő, hiszen nekem a domináns jellemvonásom az introvertált életérzés.
És erről szeretnék most bővebben beszélni. Magát a személyiségtípust, illetve,
hogy mennyire igazak rám a jellemvonások, egy másik részben szeretném
részletezni, addig is, ha érdekel, neked mi az MBTI típusod, és eddig nem
csináltál ilyen tesztet, ezeken a linkeken találod azokat, amelyeket én is
használtam:
Élethelyzetek,
amelyekben megmutatkozik az introvertáltságom:
1. Idegen környezet, idegen emberek
Én soha nem találtam a helyemet se az óvodában, se az
iskolákban. Általában úgy működött a dolog, minden esetben, hogy próbáltam
találni egy valakit, akivel ellehetek, és az nekem bőven elég. De a dolog
mindig rosszra fordult, mert általában rossz embert szemeltem ki, utána pedig
már nem tudtam nyitni senki felé, mert késő volt. Mert már mindenkinek megvolt
a társasága, én pedig képtelen vagyok új kapcsolatot teremteni.
Elsőre egy-egy új környezet mindig jó talajnak bizonyult.
Oviról az iskolára váltás, majd általánosból a középiskolára váltás. Az első
egy-két napban ott a lehetőség, hogy valakivel összeismerkedj, utána már könnyebb
a dolog, mert kötődsz valakihez. De sajnos olyan vagyok, hogy érzem, amikor
valakinek nem nyílhatok meg teljesen, a felszínes beszélgetés folyama pedig
gyorsan kiapad. Utána már ők se próbálkoznak, hogy kihúzzanak belőled bármit,
te pedig előtte sem erőltetted meg magad. Úgyhogy marad a kínos csend a
társaságban, vagy az egyedüllét. Nem tudom eldönteni, melyik a rosszabb.
Hasonló a helyzet, ha egy ismerősöd, barátod bemutat
valakinek, akivel korábban nem találkoztál. Ha olyan, hogy nem tudsz vele miről
beszélni – és érzed, hogy nem is szívesen osztanál meg vele semmit az életedről
-, akkor csak csendben figyelsz, míg ő a barátoddal hosszasan beszélget.
Általában, ha új emberrel találkozom, én nem kérdezek soha
semmit, de magamtól sem kezdek el mesélni. Várom, hogy esetleg a másik fél
érdeklődjön valamiről, ami velem kapcsolatos. Amennyiben ez nem történik meg,
akkor sajnos így jártam, csendben meghúzom magam.
2. Mások előítélete
Sajnos most már van tapasztalatom azzal kapcsolatban is,
milyen az amikor, csak azért mert szinte képtelen vagy normális kommunikációra
vadidegenekkel gyomorgörcs nélkül, néhányan azt hiszik, hogy bunkóságból nem
beszélek vagy ismerkedem. Pedig ez nem így van. Egyszerűen, lehetek évekig egy
helyen, ha soha nem beszéltem a társaságból valakivel, akkor ő számomra
továbbra is idegen, és nem merem megszólítani, ha nem muszáj.
3. Lelkiállapot társaságban töltött idő után
Itt lehet szó arról is, ha csak csendes figyelőként vagyunk
jelen, vagy aktív beszélgetőpartnerként. Mert mind a két esetben előfordulhat,
hogy otthon egyedül a párnánkba fojtjuk a könnyeinket.
Mondok példát mind a két esetre. Mind a kettő saját
tapasztalat alapján.
Amikor úgy vagy társaságban, hogy nem beszélgetsz senkivel –
mert mondjuk kiközösítettek az iskolában és senki nem beszél már
veled -, akkor az azért nagy lelki nyomás, mert látod, hallod, ahogy a
körülötted lévők milyen jól elvannak, te pedig senkihez nem tudsz szólni.
Konkrétan fél évig szó szerint néma voltam, mert az utolsó ember, akivel
beszélni tudtam volna, magamra hagyott, pontosan azzal az indokkal, hogy nem
tud megváltoztatni engem…
Amikor pedig aktív beszélgetőpartner vagy – mindegy, hogy olyan
társaságban, amelyben leginkább csak egy ember miatt vagy, vagy olyanban, amit
tényleg kedvelsz -, elég egy olyan mondat, amit megbánsz. Hiába érezted
fantasztikusan magad, utána otthon csak az az egy dolog jár a fejedben, és az,
hogy hogyan szúrhattad el ennyire, és nem szeretnél soha többet a szeme elé
kerülni az illetőnek.
4. Nyilvános szereplés
Szerintem egyértelmű, hogy azok szoktak nagyobb számban
lámpalázasak lenni közönség előtti szereplés előtt, akik introvertáltak. Lehet
ez egy egyszerű szóbeli felelés a tanárnak, miközben az egész osztály téged
figyel – ugyanígy egy esetleges prezentáció bemutatással -, vagy vizsga, vagy
bármi, ahol szóban összefüggő mondatokban kellene megnyilvánulni. Nekem
ilyenkor remeg a hangom, és hadarok, és természetesen igyekszem kerülni
bárkivel a szemkontaktust. Persze egy megnyugtató szempárra az embernek
szüksége lenne. De ha csak egyszer is olyan emberre nézel, akin látod, hogy a
szerencsétlenkedéseden szórakozik, ott vége. Szétestél.
5. Pánikreakció váratlan kérdésekre
Nekem mindig össze kell szednem magam, mielőtt valakihez
kérdést intézek, valakit felhívok telefonon – akár ugye munkából fakadóan, és
ismeretlen az illető. Ki kell gondolnom, hogy mit is fogok mondani. A telefonos
még hagyján – mert van diákmunkás call centeres múltam (ha nem akartok lelkironcsok
lenni, soha ne próbáljátok ki!) – de az élőbeszéd nekem mindig is nehezebb
volt. És hiába van az, hogy szépen fejben megfogalmazom, mit szeretnék – és olyankor
egyébként egész jól elő is adom magam -, de amint bármi olyanról esik szó,
amire már nem voltam felkészülve, leblokkolok, bepánikolok, és nehezen tudok
egy értelmes mondatot is kinyögni.
Ilyenkor – meg egyéb fent felsorolt esetnél, pl.
állásinterjú (idegen emberek, idegen környezet) vagy vizsga (nyilvános
szereplés) – gyakoriak nálam ezek a tünetek: gombóc a torkomban, szapora
szívverés, szapora légzés. Ez így nézve már elég valószínű, hogy túlmutat
mindezen, de így is azt gondolom, hogy az egésznek a gyökere – mármint ez a
túlzott félelem az idegenektől, a beszédtől – az introvertáltságból fakad.
Egy biztos, volt olyan, aki teljesen át tudta érezni a
helyzetemet, mert ő is hasonlóan érez, de van, aki egyáltalán nem érti – és sajnos
soha nem is fogja megérteni -, milyen ez. Akad persze olyan is, aki nem érti,
de elfogadja. Viszont tényleg az látszik, hogy aki eltér az átlagtól, arra más
szemmel néznek, és kitaszítják. Úgy tekintenek erre a normálisnak tartott
emberek, mintha ezt egyik pillanatról a másikra magunk mögött tudnánk hagyni.
Mintha tényleg döntés kérdése lenne, hogy milyen a személyiségünk, és ha
akarnánk, akkor meg tudnánk változni. Nem így van.
Fejlődni tudunk egy bizonyos szintre, én sem ott tartok már,
ahol öt-hat évvel ezelőtt. Akkor még annak a két embernek a társaságában is
sokszor csendben ültem, akik szóba álltak velem. Nem volt senki, akit tényleg a
barátomnak nevezhettem, most már van. Többet chatelek, de több a személyes
találkozó is, amikor van, hogy be nem áll a szám. Egyre több olyan embert
ismerek meg, akiből sugárzik, hogy szívesen beszél velem, és meghallgat. És
csak ennyi kell. Ha valaki érezteti velem, hogy bízhatok benne, akkor meg tudok
nyílni. Máskülönben viszont maradnak a fentiek.
Nálatok hogyan nyilvánul meg az introvertáltság? Van
valamilyen különleges élethelyzet, amit én nem említettem? Írjátok meg
kommentben!