Azt kérdezed: miért?

Megcsörren a telefonom, ismeretlen számot jelez. Válaszolok, és szinte azonnal meg is bánom. Hiszen csak egy újabb reményvesztett próbálkozásod, hogy valamilyen formában ismét bekeríts és magadhoz láncolj. Lassan négy éve döntöttem úgy, hogy teljesen megszakítom a kapcsolatot veled, azóta pedig bizonyos időközönként érkeztek kéretlen megkeresések. Kellemetlen érzés volt igazolni a személyemet a rendőrségnek, akik csak a munkájukat végezték azzal, hogy felkerestek egy eltűntként bejelentett személyt. Megvolt az oka a döntésemnek, de ezt sajnos nem értenéd, vagy ha mégis, el sosem fogadnád. Így az önsajnálatba menekülve csak azt kérdezed magadtól vagy Istentől, hogy miért? Vajon mit követhettél el, amiért ezt a bánásmódot érdemled. Hiszen megszültél. Felneveltél. A lelkedet is kitetted értem. Mégis ez a hála? Jól ismerem már a monológot. És lehetek sok ember szemében én a szörnyeteg, de én teljesen más szemmel látom a történteket. Szóval azt kérdezed, miért? Először és utoljára elmesélem.

Sosem felejtem el az első pofont, amit tőled kaptam. Azt hiszem, már akkor meghasadt valami a személyiségemben. Te emlékszel rá? Vagy feledésbe merült a sok másik között? Meg tudnád mondani, hogy miért kaptam? Mert én igen. Egy rajz miatt. Egy buta rajz miatt, ami gyermeki naivságból nem egy rajzlapon, hanem a tapétán landolt.

Nekem mindig csendesnek kellett lennem, engedelmesnek, jó gyereknek. Magamtól tudnom kellett volna mi jó és mi rossz, mit szabad és mit nem, már egészen kicsiként. Mert te nem voltál elég jó anya ahhoz, hogy nevelj. Hogy velem együtt építsd a személyemet. Helyette ezt a terhet rám helyezted, és otthagytál egyedül végtelen mennyiségű építőanyaggal bármilyen segítség vagy instrukció nélkül, miközben azt vártad, hogy egy csodaszép palotát építsek fel belőle, amit aztán büszkén mutogathatsz mindenkinek, mintha a te érdemed lenne. Cserébe nem járultál hozzá a sikerhez, viszont valahányszor úgy láttad, hogy nem elég tökéletes, amit építek, egyértelműen a tudtomra adtad: porig romboltad és kezdhettem mindent elölről. Csupán azt felejtetted el, hogy sérült anyagból már képtelenség tökéleteset építeni, mégis továbbra is ezt vártad tőlem.

Sok dolog összemosódik, homályos, vagy már el is felejtettem. De maga az érzés élénken él bennem: amióta csak emlékeim vannak, mindig is féltem tőled. Kiszámíthatatlan voltál. A jobb napokon elmélyültél a saját kis világodban, az apró örömök vittek előre, és senki nem sérült. Máskor viszont gyűlölted az egész világot, és nem kellett feltétlenül bármit tennem ahhoz, hogy kiabálj velem. Imádtad, ha körülötted forgott minden, ha kiszolgáltak, ajnároztak, és ami csak kipattant a fejedből megvalósult. Rendkívül rosszul kezelted, ha bármi nem úgy alakult, ahogyan azt eltervezted. Pontosan ezért váltott ki agresszív viselkedést, ha csak egyszer is aktívan vagy passzívan ellenálltam az akaratodnak. Akármikor nem teljesítettem a kérésedet, még ha csak egy olyan apróságról is volt szó, hogy mosogassak el, irreális gondolatok hagyták el a szádat. Mivel kijelentetted, hogy engem csakis azért hoztál világra, hogy életed végéig segítséged legyen, így valahányszor ez a funkcióm elromlott, hasznavehetetlennek bizonyultam. Emlékszel még mit kívántál ilyen helyzetekben igen gyakran? Mert számomra nehéz elfeledni. A saját anyám azt mondta, bárcsak megfojtott volna, amikor megszülettem. Olyan triviális dolgokért, mint hogy nem mosogattam el.

Az emberi szabadsághoz való jogomat, ami születésemtől fogva megilletett volna, akkor kezdhettem el gyakorolni, amikor nagykorú lettem. Persze azután is mindent elkövettél, hogy továbbra is a világtól elzárva tarts, de az volt az a vízválasztó pont, amikor lekerült rólam az a nyomás, hogy esetleg rendőrséggel, erőszakkal hazavitetsz, még ha csak egy egyszerű barátnős találkozóról is volt szó.

Azt gondolod jó anya voltál és tisztességesen felneveltél. Valóban sok dolgot köszönhetek neked. Például az iskolai kiközösítést, mert olyan viselkedést tanúsítottam a traumáim miatt, ami nem volt szokványos. Borzalmasan nehezen tudtam kapcsolatot teremteni, és a szorongó-ambivalens kötődési stílusom miatt, amit szintén tőled kaptam, ha bárkivel közelebbi kapcsolatba kerültem, az első pillanattól kezdve attól rettegtem, hogy elveszítem. Ezért tapadtam, mint egy pióca, ami végül általában megölte ezeket a kapcsolatokat. Tizenhat évesen volt egy félévem, amikor szó szerint egyedül is maradtam emiatt. Akkor szerettem volna az addig valaha volt legjobban távozni az élők sorából. A szorongásom és depresszióm igen nagy arányban hozzád köthetők. Ha későbbi esemény miatt jött elő, akkor is visszavezethető volt mindig is a gyermekkoromra. Rengeteg fürdés közben a vízzel együtt leengedett könnycseppet köszönhetek neked. Hiszen előtted sírni sem lehetett. Bármi fájt, bármi bántott, az szerinted csak hiszti volt. Nálunk egy valaki szenvedhetett csak, és az te voltál. Mi soha nem lehettünk elég betegek, elég szomorúak vagy dühösek, mert a tiédnél nagyobb fájdalma a világon senkinek nincs, és mindig mindennek csakis rólad kellett szólnia. Emiatt hamar meg is tanultam, hogy a „Mi volt az iskolában?” kérdés mögött soha nem volt valódi érdeklődés. Sosem tudtál értő figyelemmel fordulni felém, így egy idő után már nem meséltem. És mivel nem meséltem, így egy valaki volt tanúja a bennem zajló érzelmi hullámvasútnak: saját magam. Nem voltam még elég érett, hogy azt a rengeteg sötét gondolatot, ami bennem volt, kezelni tudjam. De éreztem, hogy valami nincs rendben velem. Viszont nem volt senki, akihez úgy éreztem, hogy segítségért fordulhatok. Ha tudnád hányszor vettem el az éjjeliszekrényedről a vényköteles gyógyszereid egy részét és rejtettem a párnám alá „szükség esetére”. Öntöttem ki a tenyerembe, számolgattam és képzeltem el a jelenetet, ahogy távozom, miközben az is eszembe jutott, hogy mindenkinek a terhére vagyok, és senkinek nem fogok hiányozni.

Közvetve neked köszönhetek egy végtelenül toxikus kapcsolatot is. Képzeld, megtaláltalak téged fiatal férfi kiadásban. Azután, hogy már volt végzettségem, munkám, barátaim, vőlegényem és már tőled is jó ideje külön költöztem. Azt hittem, hogy tökéletes az életem, esküvőt szerettünk volna és kisbabát. De valami úgy tűnik hiányzott. Azt mondják, ha valaki bántalmazó közegben nő fel, és ezt szokja meg, azt hiszi, hogy ott van a szeretet, ahol a bántás. Tudod mi hiányzott abból a kapcsolatból? Az a fiú önzetlenül szeretett. Én viszont miattad folyamatosan azt hittem, hogy nem érdemlem meg azt a fajta szeretetet és törődést, amit ő ad. Bizonytalan voltam a szeretetében, azt hittem megcsal. Folyamatosan visszacsatolást kértem, és vártam, hogy még jobban bizonyítsa a szerelmét. Ezzel tulajdonképpen én bántottam őt. Csak mert nem hittem el, hogy szerethető vagyok. És emiatt volt annyira lenyűgöző a szép szavakból és mézes madzagokból szőtt háló, amit a másik srác a bekerítésemre használt, mielőtt még nálad is jobban porig sújtotta az önbecsülésem. Miatta hagytam el a vőlegényem, a munkám, a városom és dobtam el majdnem teljesen és végleg magamtól a barátaimat, mert semmi nem számított, csak hogy az ő kedvére tegyek. Miatta kíséreltem meg hosszú idő után ismét, sőt rendszeresen végezni magammal. Egy olyan szörnyet szabadított ki, amit addig én sem ismertem. És aztán évekig küzdöttem ezekkel a démonokkal, mire végül sikerült megszelídítenem. Miatta kezdtem el terápiára járni, szóval végül is közvetve miattad is. Én beláttam, hogy segítségre szorulok. Elfogadtam, hogy a gyógyulásom egy hosszú és nehéz folyamat. De abban egészen biztos vagyok, hogy nehezebb lenne, ha te is az életem része lennél. Hiszen minden ilyen telefonhívás, mint a mai, felkavar. Eszembe jut, hogy értetlenül állsz a helyzet előtt, miközben azt is tudom, hogy hiába mondanám el az okokat, nem értenéd meg. Mégis azt érzem én vagyok a szörnyeteg. A rossz gyerek, aki cserben hagyta az anyját és nem látogatja. Pedig a józan eszem tudja és az érveim is alátámasztják, hogy nem így van.

Tudod, jelenleg az egyik legnagyobb vágyam, hogy édesanya legyek, és jó ideje a legtöbb cselekedetem annak érdekében van, hogy ez megvalósulhasson és a tőlem telhető legjobb anya lehessek. De szomorú, hogy az elveim, amik kialakultak bennem, az erőfeszítések, amiket teszek, mind abból fakadnak, hogy a tőled örökölt negatív tapasztalatok ne legyenek hatással őrá. Mert amíg a veled való kapcsolatmegszakítás mellett döntöttem, addig a saját mentális egészségem volt az elsődleges, úgy egy gyermek megszületését követően már az ő egészsége, biztonsága és fejlődése lesz számomra a legfontosabb.

Szóval, ha azt kérdeznéd, miért, röviden annyit tudok válaszolni, hogy a családomért. Téged már nem tekintelek családtagnak. De van más, akit igen. Van, aki helyetted is büszke a sikereimre és támogat. Segít, amiben tud, elfogad, és biztos vagyok abban is, hogy nagyon szeret. Aki talán hamarosan végre hivatalosan is anyósomnak mondhatja majd magát, de én – lévén hiányát szenvedem – anyukámnak tekintem.

Milyen a rossz szülő? Avagy hibák, amiket ne kövess el! | Én milyen szülő szeretnék lenni

Három Youtube csatornát követek, de azokat se fanatikusan, csak nézek tőlük videókat. De ma feldobott az ajánlott videók között egyet. Előtte soha nem találkoztam se a csatornával, se a lány nevével sehol. Nem is büszkélkedik olyan óriási feliratkozó táborral a lány, de ezen a videóján közel 160.000 megtekintés volt. És a címe teljesen felkeltette az érdeklődésemet, így nem érdekelt, hogy több mint tizenhét perc, rákattintottam.

Teljesen elképedtem. A lány elég komoly témát boncolgatott, és a történetében szinte teljesen magamra ismertem. A videó végén mondta is, hogy ha van valaki, aki hasonló gondokkal küzd, akkor nyugodtan írja meg neki, mert mindenkinek válaszol, így egy hosszú komment otthagyása után léptem csak tovább a videó második, egyben befejező részére, ami még jobban sokkolt, mint az előző.

Természetesen felidéződött bennem rengeteg emlék, és arra is rájöttem, hogy a múltkor elég rövidre zártam a témával kapcsolatos bejegyzésemet. Szóval ezek a videók megihlettek egy folytatást – amit egyébként is szerettem volna, csak még nem döntöttem el, mit tegyek hozzá a történetemhez. Most viszont már tudom, miről szeretnék írni.

Már évek óta gyűlik bennem a leendő nevelési módszerem, és ezekhez nagyban hozzájárultak anyám megnyilvánulásai. Minden egyes mocskos húzása után én már a születendő gyermekeimre gondoltam, és tudtam, én soha nem leszek ilyen anya. Szóval ebben teljesen egy állásponton vagyok Daisyvel: „Előbb ölném meg magam”.

Eredetileg azt a címet szerettem volna adni a bejegyzésnek, hogy „Milyen a jó szülő?”, de mivel tapasztalatom nincs, és csak azt tudom elmondani, hogy milyen a rossz, valamint azt, hogy én magam milyen szülő szeretnék lenni, így változtattam.

Először mindenképpen szeretnék ellenpéldákat hozni, saját gyermekkoromból vett, valós példákat, hogy mik azok a dolgok, amiktől a legjobban undorodom, ha egy szülő a gyerekével teszi. És legyen szó bárkiről, akinek gyereke van, nem csak arról a nőről, aki megszült engem.

1. Fizikai bántalmazás

Nyilván minden normális ember számára ez szerepelne az első helyen a tiltólistán, nem csak nekem. Nincs annál undorítóbb, amikor a szülő – és legyen szó anyáról vagy apáról, de a férfinél még durvább -, megüti a gyereket. Főleg ha pici, pár éves gyerekről van szó. Arról nem is beszélve, amikor az iszákos férj molesztálja a saját kislányát. Az utóbbiról hála Istennek semmi tapasztalatom, mert édesapám normális volt, és imádott engem, ahogyan én is őt. De mindenki tudja, hogy ez sokkal gyakoribb dolog, mint amennyit beszélnek róla az emberek. Mert tabu téma, és természetesen a legundorítóbb, legaljasabb dolog, ami a világon létezik.

De maradjunk csak simán a verésnél. Anyám minden adandó alkalmat megragadott, hogy bántson, soha semmi nem volt jó, amit én csináltam. Számára a bátyám volt a mintagyerek, az ő szeme fénye. Mert ő szó nélkül megtett mindent, amit parancsolt. Én viszont – még ha csendes is, de – lázadó voltam. Három-négy-öt évesen még nem gondoltam, hogy nekem kellene vezetnem a háztartást, de ő elvárta, hogy mi ketten a bátyámmal sikáljuk fényesre a lakást, amíg ő nyugodtan fetreng, tévézik vagy keresztrejtvényt fejt.

Anyától meg akartam szabadulni, de apát nem akartam elveszíteni. És hiába vártam a pillanatot, amikor végre elválik tőle, az a pillanat soha nem jött el. Pedig én már öt évesen készen álltam arra, hogy a szétválás után kövessem apát bárhová. Így viszont haláláig mérgezte őt…

2. Állandó szidalmazás

A gyerek lelki fejlődésének nem csak az erő kifejtése, de a kimondott szavak is sokat ártanak. Főleg egészen kicsi korban. Akkor próbálják kivívni a szüleik elismerését bármivel kapcsolatban. És egyetlen jó szó elég ahhoz, hogy a fellegekben járjanak. Viszont esetükben nagyon kell vigyázni a megfogalmazással, hangsúllyal is, mert könnyen félreérthetik. Hát még ha konkrétan azt éreztetik a szülők vele, hogy semmibe veszik, hogy utálják.

Én nem voltam rossz gyerek. A lázadó jellememet nem arra értettem, hogy engedetlen voltam. De mondja már meg nekem őszintén, van olyan ember, aki elvárja a négy-öt éves gyerekétől, hogy kitakarítsa az egész lakást? Azzal semmi baj, ha mosogatunk, és mondjuk neki, hogy segítsen, megmutatjuk neki hogyan kell, és ha élvezi, akkor játéknak fogja fel ő is, így mi sem érezhetjük azt, hogy dolgoztatjuk. Emlékszem a porszívót imádtam kiskoromban, így azt, amikor kedvem támadt „játszani” akkor elő is vettem, és végigporszívóztam a szobát. Szórakozásból. Még fénykép is van rólam, hogy a porszívó csöve magasabbra nyúlik, mint amilyen magas én magam vagyok, és harcolok vele. Kicsit idősebb koromban már például szerettem felmosni is, így azt is mókának fogtam fel. De anyától állandóan azt kaptam, hogy lusta vagyok, semmi hasznomat nem veszi, és hogy inkább fojtott volna meg az első percben. Nézzem meg a bátyámat ő mindent megcsinál – aki tegyük már hozzá, hogy intelligencia szint ide vagy oda, akkor is HAT évvel idősebb nálam! Azt is nyíltan kijelentette, hogy azért akart egy lánygyereket, mert már fiú volt, és ha már apának van „segítsége” akkor neki is legyen már valaki, aki segít a házimunkában… Megkért egyszer is szépen? Amikor már mondjuk tényleg olyan korban voltam, hogy nyugodtan kifényesíthettem volna a lakás minden zugát. Jó, persze, magamtól is megcsinálhattam volna. Csak tudjátok mi a baj? Az, hogy amíg baba voltam, addig lakás kinézete volt az otthonunknak. Mire nagyobb lettem, olyan putri lett belőle, hogy azon már a jó Isten sem segített volna semmilyen csodával. De hogy mitől lett putri, azt inkább másik pontban (a következőben) fejtem ki, mert az is egy elég döbbenetes téma.

Egyszer nem éreztette velem a szeretetét, de azt gyakran hangoztatta, hogy bár meghaltam volna a születésemkor. Pedig amíg kicsi voltam, addig én hittem, és reménykedtem benne, hogy kimutatja az érzéseit irántam. Hogy biztosan én gondolom rosszul. De rá kellett jönnöm, hogy tényleg utál. És bárhogy viselkedett, ez akkor is fájt nekem, és mély sebet ejtett rajtam. Mert igenis szerettem volna megfelelni neki. Így viszont elhittem, hogy bennem van a hiba, hogy én csinálok valamit rosszul, azért nem szeret.

3. Elzárkózás a civilizációtól

Erre tényleg nem tudok jobb kifejezést alkalmazni. Mert már több évtizede annak, hogy teljesen evidens, ha egy ember minden nap fürdik, emellett dezodort, parfümöt használ, amikor szükséges, megborotválkozik, nőknél esetleg borotva helyett gyanta, és lányoknál az is, hogy ha nem is kozmetikusnál csináltatják, de maguknak kitépik a szemöldöküket, és ha nem is napi szinten, de legalább alkalmakra kisminkelik magukat. Az internetről és telefonról szót sem ejtek, azért a 2000-es évek elején annyira még nem volt mindennapos dolog, de ma már ezt is a listához adhatnánk. Arra tanítani egy még befolyásolható gyereket, hogy ne fürödjön, és semmit ne tegyen a fent felsoroltak közül, elég elborult. De sajnos ez megtörtént. És megérdemli a dobogós helyet annak ellenére, hogy – remélem – ez nem egy mindennapos dolog, csak az elmebeteg anyám fejében létezik ilyen. Az ő felfogása szerint, mindenféle kozmetika (smink, körömlakk, formára tépett szemöldök), illatszer (dezodor, parfüm) és a test szőrtelenítése is csakis az utcalányok szokása. Annyira prűd volt, hogy amikor már tényleg szükségem volt melltartóra a méreteim miatt, akkor is ki kellett könyörögni tőle, hogy vegyünk. Mert ő nem hordott, és így szerinte nekem sincs rá szükségem.

Nyilván zavart, és tudtam, hogy nincs rendben ez a fajta szigorítás, szóval fürödtem rendesen. Akkor természetesen jött azzal a szöveggel, hogy én csak pazarlom a vizet, de dolgozni nem dolgozom, hogy kifizessem. A kedvencem az volt, amikor magasabb vízszámla jött, akkor mindig én voltam a hibás, mert állandóan – bocsánat a kifejezésért - „áztatom a seggem”. Nem is az, hogy a vízszámlán a hideg víz van szerepeltetve, mert a meleg vizet a távhő szolgáltatta… Mindegy, én egy ingyenélő naplopó vagyok.

Borotválkozni is borotválkoztam titokban, mert éppen elég gúnyt és megvetést kaptam már az iskolában, nem akartam újabb indokot adni erre. Amikor észrevette, olyankor megint hallgattam a rám zúdított kioktatásait.

A dezodort kiharcoltam, parfümöt titokban vettem és rejtegettem, ahogy a sminkcuccokat is. Pedig akkor már tizenhét éves voltam, mégis féltem még mindig a veréstől.

Visszatérve az előző ponthoz, nem gondolom, hogy akár pici gyerekként, akár később nekem kellett volna olyan csodát tennem, amit csak egy felújítás tud, egy takarítás nem. Mivel ők egyáltalán nem tettek azért, hogy normálisan nézzen ki a lakás. Minden sarokban ragacsos, felszedhetetlen mocsok, a padlószőnyeg már nem is szőnyeg, a falakon a hajukból származó kosz vastag rétege, miközben ők jó ha havi egy fürdést beiktattak.

És higgyétek el, volt, hogy a padlószőnyeget nekiálltam sikálni. Körülbelül 4-5 órát vesződtem vele, és én sem tudom hogyan, de lett valami színe a fekete ragacsos lerakódás helyett. De teljesen leizzadtam, a nadrágom, a felsőm csupa szőnyegtisztítós víz volt, a karomat végig csípte a szer, és még a hajam is olyan lett. Egy hét kellett, mire újra szép fekete lett, ahogy ők szeretik. Mert koszos, sáros cipővel mászkáltak lazán a lakásban.

Egyszer direkt otthon maradtam. El akartam kéredzkedni a barátnőimmel valahová. Tényleg csak pár órára. Gondoltam a kedvére teszek. Így miután ők elmentek dolgozni, én nekiálltam takarítani. Én tényleg minden tőlem telhetőt megtettem. Olyan dolgokat súroltam át, amiket talán előtte még soha. Körülbelül öt órámba telt, a hátam rettenetesen fájt. Mire hazajött délután egy óra körül, és arra hivatkozva, hogy ő milyen fáradt, már feküdt is be az ágyba. Már alapból azt rossz volt látni, hogy a rengeteg takarítás után megint koszos cipővel trappolnak végig a lakáson, aztán nem foglalkozva azzal, hogy el van pakolva minden felesleges dolog az asztalról, telepakolták, koszos dolgokkal. Majdnem sírtam már a látványtól is. Miután semmilyen elismerést nem kaptam, félve rákérdeztem, hogy nem tűnik-e fel valami. Mire csak flegmán azt válaszolta, hogy minek kellene feltűnnie. A tesóm szólalt meg, hogy rend van. A tesóm!! Azt mondta, ő nem lát semmit. Elhaló hangon csak annyit tudtam mondani, hogy öt órán keresztül takarítottam. Nem tudtam palástolni az érzéseimet, ez nagyon fájt. Úgyhogy lefeküdtem az ágyra, és hosszú idő óta először hangosan sírtam…

A telefonról és internetről is ejtenék azért egy szót, de mondom a 2000-es évek elején még nem volt annyira gáz. Csak nálunk az internetet 2010-ben kötötték be, miután az osztályban már mindenkinél alap felszereltség volt. Egyedül én nem tudtam msn-ezni, én voltam a számkivetett. Mire nekem lett egyáltalán internetem, az msn-ező korszaknak a legvégét csíptem el. Pár hónapig ott beszélgettem az emberekkel, de utána már teljes hatalmat szerzett a Facebook. És igen, tudom, közösségi média függőség, meg ilyenek. (Egyébként én később a Twitteren éltem ki magam. Mármint a Facebookon szégyelltem volna mindent megosztani, de oda mindent kiírtam). De bennem volt a megfelelési kényszer. Azt akartam, hogy végre elfogadjanak. Nem mondom, hogy nagyon sikerült. Sőt, csak rontott a helyzeten. De ez van, legalább ebből is tanultam. Azt hiszem az volt az a pillanat, amikor benőtt a fejem lágya, amikor a több mint 600 ismerősből (ami nekem így is soknak számított) letöröltem 550-et, mert azokat hagytam, akiket tényleg ismerek, vagy akikkel tényleg beszélek.

Az első telefonomat szerintem tizenkét éves koromban kaptam. Igazából nem tudott semmit, csak hívni lehetett vele. És nem is nekem lett véve, csak apa mondta, hogy neki mégsem kell, mert nem Nokia, és neki csak az kell. Kérdezte, kinek kell. Természetesen azonnal lecsaptam rá. Nem érdekelt, hogy gagyi, akkor is én voltam az egyetlen, akinek nincs telefonja. Így legalább lett. És egyébként ballagás után le is cseréltem. Keresztanyámtól kaptam ajándék pénzt, és elhatároztam, hogy ezt nem fogják elvenni tőlem, mint minden más eddig kapott, vagy gyűjtött pénzemet.  Volt, hogy már tízezret összespóroltam, beváltottam, és egyszer csak eltűnt. Mert anyám elvette. És soha nem kaptam vissza. Határozottan kijelentettem, hogy ezt én fogom elkölteni.

Pont akkor volt már kifutóban a Samsung S5230, és nagyon akciósan lehetett megvenni a Telenornál. Meggyőztem apát, hogy neki csak nagyon kevés összeggel kell kipótolnia, és ez tényleg jó telefon, hiszen ÉRINTŐ KÉPERNYŐS!! Nagyon vigyáztam rá, és négy évig volt a szemem fénye. 2015-ben már ideje volt egy okostelefonnak. De azt sem a szüleimnek köszönhetem.

Szóval lényeg, hogy ezzel a technikai fejlődéssel nem tudtak haladni. És én nem is vártam el, hogy 50-70-100 ezret költsenek egy telefonra. És az el is nézhető nekik, hogy nem tudták mindig a legújabb trendet követni ezen a téren. Én már örültem, hogy van Internet, meg van egy internetre alkalmas telefon a birtokomban. Így már nem voltam annyira elzárva a világtól. De az, hogy alap higiéniai tevékenységeket nem végeznek el… Gusztustalan! Mert a mai napig bűzlenek hetekig is akár…

4. Kihasználás

Amikor vitatkozunk, természetesen mindig neki van igaza, én hazudok, én hülye vagyok, és hogy képzelem, hogy feleselni merek vele, hiszen ő az idősebb és tapasztaltabb, ő jobban tudja, mint én…

DE!

Valahányszor belefutott egy olyan problémába, amit én 12 évesen meg tudtam oldani – ahogy a legtöbb értelmes kortársam -, rögtön hozzám rohant, hogy segítsek, mert ezt vagy azt nem érti. Ezen kívül pofátlanul elfogadta, hogy a felhalmozott tartozásait valaki más fizesse ki helyette. Anyu akkor nagyon boldog volt, egy hétig madarat lehetett volna vele fogatni, de utána valahogy elfelejtette ezt a jó cselekedetét, és elhordta mindig mindennek.

5. Irányítás

Abban szerencsém volt, hogy nem szólt bele abba, hol, milyen irányban szeretnék továbbtanulni. Egy szava sem volt, amikor nem mentem egyetemre – bár úgysem tudta volna fizetni nekem. Az iskolával kapcsolatos döntéseimet tényleg rám hagyta, és ez az egy dolog, amiben tényleg azért tudtam kiteljesedni, és azon az úton járni, amin régen elindultam, mert nem voltam befolyásolva. De tudom, hogy vannak szülők, akik ráerőltetik az akaratukat a gyerekre, és ez egyáltalán nem jó. Az ismeretségi körömben is többen vannak, akiktől vagy elvárják a kiemelkedő tanulmányi eredményt, vagy meg is szabják, hogy mit tanuljon – annak ellenére, hogy egyértelműen látszik rajta, hogy nem olyan beállítottságú.

Kérdés: Attól mivel lesz jobb a szülőnek, ha a gyerek is orvos lesz, vagy ügyvéd, vagy könyvelő? Henceghet vele a kollégák előtt, hogy igen, ez az én fiam, az apjára ütött? Vagy ennek mi célja van? Persze fontos, hogy jól tanuljon. De miért elvárás a kitűnő bizonyítvány? Nem lehet mindenki mindenben egyformán jó. Ötödik osztálytól felfelé már nekem sem ment. Amik az én tantárgyaim voltak (matek, informatika, angol, nyelvtan) azokból hoztam a jó szintet, de ami egyáltalán nem fért össze az én agyammal (pl. történelem) azokból közepes teljesítményt nyújtottam. Sőt, történelemből a körmöm rágtam tizenegyedik végén, hogy ne legyek azok között a felsorolt emberek között, akiknek javító vizsgázni kell nyáron. És attól kevesebb lettem, hogy nem tudok nyolcmillió dátumot úgy, mintha valami gyűjtemény lennék, amit kinyitunk a megfelelő oldalon, és ott lesz a válasz? Azok közül, akik nagy történelem zsenik, netán régészek, hányan tudnának lekontírozni egy egyszerű (tényleg a legegyszerűbb könyvelési tétel) áruvásárlást? És akkor ők most kevesebbek, mert fogalmuk nincs a számvitelről? Szoktam mondani, hogy buta ember nincs, csak mindenki máshoz ért. Persze anyámból kiindulva ez az állítás mégsem állja meg a helyét. Megjegyzem, a lány, akit számvitelből korrepetáltam, emelt történelem érettségit tett, és rengeteg dátumot máig tud, mint valami lexikon. Ő olyan szakra készült, amihez humán tárgyak kellenek, de nem tehette meg.

Viszont, ha ebben nem is, sok dologban érvényesítette az akaratát velem szemben. A legdurvább eset az volt, amikor mentem volna randizni, és ő egyszerűen kulcsra zárta az ajtót, és mindenki kulcscsomóját elvette és rájuk feküdt. Szólnom kellett, hogy nem tudok menni, mert be vagyok zárva, ha esetleg le tud ő jönni, akkor jöjjön. 

Tudnám még boncolgatni ezt a témát, rengeteg olyan tulajdonság és cselekedet van, ami nem jó szülőre vall, de az én életemre és lelki fejlődésemre talán ezek voltak a legnagyobb hatással. Mindig minden ilyen után eldöntöttem, hogy amikor anya leszek, én pont az ellenkezőjét fogom tenni, az ehhez hasonló cselekedetnek. Soha nem fogok kezet emelni rájuk, mert az nekem jobban fájna. Bármit is tesznek, tényleg, azt egyáltalán nem érdemlik, hogy a saját anyjuk akár csak felpofozza őket. Legyenek akármennyi idősek. Türelmes és megértő szeretnék lenni velük. Sokszor voltam már szemtanúja annak, hogy az anya leállt kiabálni a gyerekével, csak mert az elkezdett sírni. És nem bírta idegekkel. Szerintem addig örülnünk kellene, amíg az a legnagyobb fájdalma, hogy lehorzsolta a térdét, mert elesett. És ilyenkor nem azt az érzetet kellene elültetnünk bennük, hogy rossz dolog, ha érezteti, hogy valami fáj. Így amikor olyan korba ér, nem biztos, hogy fog merni beszélni nekünk azokról a dolgokról, amik nyomják a lelkét. Elnyomja magában, mert a fájdalmat „tűrni kell”. Mondhatja bárki, hogy ha állandóan babusgatjuk, akkor csak nyámnyila lesz, sose erősödik meg. Szerintem hülyeség. Egy pici gyereket, jó hogy dédelgetünk, és óvunk, amikor csak lehet. Egy pici gyereknél teljesen természetes, ha sír, mert megfogott egy növényt, aminek tüskéje van, vagy megcsípte egy szúnyog. Válasszuk inkább azt az utat, hogy vitatkozunk vele, felemeljük rá a hangunkat, amivel a lelkébe is tiprunk, ráadásul a sírást sem fogja abbahagyni, vagy legyünk jó, megértő és türelmes szülők, akik 2-3 perc alatt megvigasztalják, és a fájó testrészükre adnak egy „gyógypuszit”? Persze mindenki maga dönti el, hogy hogyan neveli a gyermekét, az enyém is csak egy vélemény a sok közül.

Amikor Visegrádon voltunk, láttam egy nagyon aranyos családot. Róluk 100%-ban az volt a véleményem, hogy ők egy mintacsalád. Egy fiatal anyuka volt egy 3 év körüli kisfiúval és egy 1,5-2 év körüli kislánnyal. Az apuka elment valahová, amíg ők leültek és vártak. Mi ott ültünk pár méterre tőlük. A kislány nagyon kíváncsi természet volt, és szaladgált, nézelődött mindenhova. Előttünk is megállt, és nyújtotta a kezét felénk mosolyogva, jelezve, hogy ő is szívesen enne a szendvicsből, amit éppen eszünk. Annyira aranyos volt, nem tudtam nem mosolyogva figyelni őt végig. Az anyukája szólt neki, hogy nem szabad, de a hangjából egyáltalán nem áradt semmi rosszindulat vagy harag. Kedvesen és szeretet teljesen mondta. A kicsi mégis megértette, és szaladt vissza az anyukájához. Közben szegény elesett, és nagyon elkezdett sírni. Az anyja rögtön felkapta, és elkezdte ringatni, közben beszélt hozzá. Kérdezte: „Na, hol ütötted meg? Adok rá egy puszit.” És megpuszilta, és nem csak a lábát, hanem össze-vissza puszilgatta a hasát, próbálta felvidítani. Picit jobb volt, de még mindig sírt. Akkor leült vele, és elkezdtek lovacskázni. Akkor az anyja odaszólt a fiúnak is, hogy „Gyere, mutassuk meg Ineznek, hogyan kell”. A másik térdére ültette, és egyszerre két gyereket lovagoltatott, akik a végére már nagyon nevettek. Olyan jó volt ezt látni, annyi rossz tapasztalat, és annyi rossz látvány után. Akkor is azt gondoltam: Na ilyen a tökéletes anya. Én is ilyen szeretnék lenni.

El szeretném érni azt, hogy semmit ne titkoljanak előlem, megbízzanak bennem annyira, mint egy barátban. Hogy mindig tudjak tanáccsal szolgálni számukra, ha valami problémájuk van. Azt szeretném, ha olyan szülő lennék, aki nem túl engedékeny, de soha nem gondolják róla azt a gyerekei, hogy szigorú. Olyan, aki soha nem támaszt túl magas elvárásokat feléjük, aki nem fogja fel kudarcként, ha valamilyen tárgyból gyengébben teljesítenek, és ő maga együtt tanul velük, hogy jobb eredményt érhessenek el. Aki mindig érezteti velük a szeretetét. Aki nem engedi, hogy elsodorja őket a mai eltorzult generáció. Aki, bármilyen elfoglalt, rájuk mindig lesz ideje, mindig ők lesznek számára az elsők. Aki támogatni fogja őket, bármilyen célt is tűzzenek ki maguk elé. Olyan, akit büszkén nevezhetnek az édesanyjuknak!

"Család", traumák és a legnagyobb fájdalom

"Csak akkor tanuljuk meg a víz értékét, ha kiszárad a kút."

A családom mindig is érzékeny pont volt számomra. Próbáltam idegen környezetben a lehető legkevesebbet mondani róluk, hogy ne nyomják rá a bélyeget a rólam alkotott képre. De mostanában, amikor már kevésbé érdekel, mit gondolnak rólam mások, beszélni is könnyebb erről a témáról. Általában nem is akarják elhinni, amikor elmondom a teljes történetet. Mindig megvan a veszélye annak, hogy azt hiszik, én vagyok a rosszindulatú. Pedig nem. Ez maga az igazság.

Kellett egy kis idő, hogy ülepedjenek bennem a dolgok, és írni tudjak. Persze ez még koránt sem annyi idő, amennyi alatt fel tudtam volna dolgozni a történteket. De most annyira nyomja a lelkemet, hogy muszáj kiadnom magamból, vagy úgy érzem megfulladok.

Kezdjük a legelején, hogy teljes képet kapjatok. Nem igazán volt felhőtlen a gyerekkorom. Akkor még csak annyit fogtam fel az egészből, hogy szigorú anyám van, és nem mehetek le még a játszótérre sem, amit tökéletesen belátni az ablakból, mert ott volt a ház mellett. De le is jöhetett volna velem. Nem tette. Úgy kellett mindent kikönyörögni, de a legtöbb esetben nem is sikerült. Ha valami rosszat tettem, teszem azt a falra firkáltam, nem egyszerű dorgálást kaptam. Hanem verést. Vagy jó pár óra babszemeken való térdepelést a sarokban. Emlékszem, egyszer el is aludtam ott, úgy keltett fel, hogy térdepeljek. Nem hiszem, hogy valaha is annyira rosszat tettem, amiért ezt érdemeltem volna. Vagy akkora bűn, hogy egy öt éves kislány "játszik"? Ezt mindig akkor csinálta, amikor apa nem volt otthon, vagy ha otthon volt és szerette volna, akkor apa nem hagyta, mindig megvédett. Talán ez az egyik oka annak, hogy hozzá kezdtem el inkább kötődni. Ő mindent megadott nekem, mindent megtett értem, tőle kicsikarni se kellett az engedélyeket, és megvédett. Anyától már féltem, de biztonságban éreztem magam, amikor apa otthon volt, mert tudtam, hogy akkor nem árthat nekem.

Nem az volt az egyetlen "trauma", hogy anyám így viselkedett velem. Kiskoromban többször is molesztáltak. Ez igazán olyan téma, amiről nem szerettem soha beszélni, és nem is tud róla csak két ember. Az egyikről pedig senki. De most megérett arra, hogy leírjam. Igazából az előző szakaszra visszatérve, lehet, hogy örülnöm kellet volna, hogy anya nem enged le a játszótérre. Mert ha nyugodtan ültem volna otthon, lehet ezeket sose élem át. Szerencsére komoly dolog nem történt egyik esetben sem, de mély nyomot hagyott bennem. Ami ilyen mélyen érintett, lehetett az bármilyen régen, emlékszem rá. Szóval a lényeg, hogy amúgy van egy hat évvel idősebb bátyám. Anya általában úgy engedett csak le a játszótérre, hogy ő is velem volt. Voltak más gyerekek is, akik lejártak, mert tízemeletes házban laktunk. Viszont ők inkább a bátyám korosztályához tartoztak. Igazából senki nem volt, aki olyan kicsi lett volna, mint én. De én gondoltam, jól van ez így, elleszek velük. Egyszer az egyik fiú félrehívott. Azt akarta, hogy mutassam meg magam neki meztelenül, ő pedig már mutatta is a saját "játékszerét". Éreztem, hogy ebből baj lehet, így gyorsan kitaláltam valamit. Azt mondtam neki mindjárt jövök, ő elhitte, én meg elbújtam. De attól a naptól kezdve, folyamatosan "üldözött". Furcsa, hogy még csak öt éves voltam, mégis tudtam, mit akar, azt is, hogy ez rossz, és én nem akarom, hogy ezt tegye velem. Egyszer már a falhoz is szorított. Nem tudtam többé átverni a trükkjeimmel. Szerintem hajszál híja volt, hogy nem erőszakolt meg, ugyanis pont jöttek arra felnőttek, és gyorsan elengedett, én pedig szaladtam, ahogy csak bírtam. Hetekig nem mozdultam ki. Beszélni természetesen nem beszéltem róla. Akkor kezdődtek a spontán sírások, amit anya úgy nyugtázott, hogy egy hisztis kislány vagyok.
A másik eset - amiről senki nem tud - az a saját bátyám volt. A játszótér mellett parkolt egy régi trabant, soha nem ment vele senki sehova, és a többi gyerek, rájött, hogy ki tudják nyitni. Azzal szórakoztak, hogy beültek a volán mögé és úgy tesznek, mintha vezetnének. Egyszer mondták nekem is, hogy üljek be, nézzem meg, milyen. Kicsi voltam és kíváncsi, így beültem. Mint kiderült, korábban telebeszélték a bátyám fejét a hülyeségeikkel. Utánam küldték, ő meg rám mászott, a többiek pedig kintről élvezettel nézték. Sikítottam, rúgkapáltam, mert már nem volt idegen a molesztálás számomra, és nagyon féltem. Valahogy sikerült úgy megrugdosnom, hogy ki tudtam jönni a kocsiból. A többiek nagyon nevettek. Nem tudom, hogy rajtam, vagy azon, hogy így elpáholtam a tesómat. Egyet tudtam. Féltem és sírtam. Többet már egyáltalán nem volt kedvem a játszótéren lógni...

Szellemileg ezektől függetlenül gyorsan fejlődtem. És eljött egyszer az a pont, amikor túlszárnyaltam tudásban az egész családot (a miértjét nemsokára). Saját magamból kiindulva, hiszem, hogy egy jó iskola jó tanárokkal nagyban hozzájárul a gyermek szellemi fejlődéséhez. Mert nekem elhihetitek, ha az anyámtól kaptam volna a tudást, akkor sehol sem lennék. Nekem szerencsém volt, mert megfogadta anya a nevelési tanácsadó javaslatát, így a város egyik legjobb általános iskolájába járhattam. Már első osztálytól kezdve volt angol óra és már másodiktól volt informatika. Ez - ha van is - nagyon kevés helyen van így szerintem. És imádtam is tanulni. Abba menekültem akkor az otthoni zűrök elől. Mert végig úgy nőttem fel, hogy a szüleim veszekedéseit hallgattam. Már tíz évesen ismertem a pénz értékét, és azt tudtam, hogy nem vagyunk gazdagok. De ahogy teltek az évek, úgy kezdett kitisztulni minden előttem.
Nem érdekelt igazából, hogy egy strébernek tartottak az iskolában, és arra voltam leginkább jó, hogy lemásolják a házi feladatot, meg súgjak nekik a dolgozatoknál. Jó ideig én büszke voltam rá, hogy az egyik legjobb matekos vagyok, hogy a legjobb helyesíró vagyok az osztályban, vagy később, hogy az egyik legjobb fogalmazásokat én írom. Nem mindig voltam kitűnő, de megesett néha. Nem azért tanultam, mert volt konkrét célom, vagy elvárták tőlem. Azért tanultam, mert élveztem. 
Tizenkét éves koromban kezdtem el főzni, és már akkor is nagyobb tehetségem volt hozzá, mint anyának. És meg is szerettem a főzést, mint elfoglaltságot. Büszke voltam rá, hogy apának jobban ízlett az a hagymás tojás, vagy pörkölt, amit én akkor készítettem, mint anyáé, akinek lett volna már pár éve megtanulni, hogyan készül. És onnan tudtam, hogy anya nem főz jól, hogy a saját főztöm fényévekkel jobban ízlett nekem, mint az övé. Amikor pedig ő főzött szívesebben ettem én is, de apa is vajas kenyeret.
Szóval, hogy mitől is szárnyaltam túl őket? Az első megvilágosodás akkor jött, amikor végzett a bátyám a nyolc általánossal, és jelentkezett egy szakmunkásképzőbe, ahol sorra kapta az egyeseket. Anya ezt nem tudta mire vélni, mire beszélt az iskola igazgatójával, aki azt javasolta, hogy folytassa ott az iskolát, ahol a nyolc osztályt is végezte. "Kiderült"... Bocsánat nevetnem kell. Szóval akkor tudta meg (újra) anya, hogy a fia értelmi fogyatékos. Mert azt csak úgy el lehet felejteni, hogy oxigénhiánnyal született... És már a nyolc általánost is egy speciális iskolában végezte, ahol hozzá hasonlók tanultak. Kész röhej, nem? De pár évre rá, találtam egy papírt. Anya gyerekkorából való. Csináltak neki egy IQ tesztet, és kisegítő iskolát javasoltak neki, 65-ös IQ-ja miatt. És ami fel volt tüntetve még a papíron, az a "veleszületett gyengeelméjűség". Ez volt a második megvilágosodás, és már tudtam, tőlük nem is várhatok sokat. Magamat és apát sajnáltam. Mert normális okos emberként két ilyen menthetetlen idióta mellett élni, egyszerűen elviselhetetlen. Azt érzed, hogy te is meghülyülsz. És nem, nem vagyok megértő, de nem is vagyok bunkó. Húsz hosszú évig tűrtem a hülyeségeit. Ő tehet a depressziómról, a dührohamaimról, arról, hogy sose tudtam megnyílni, szinte meg se szólaltam, és ezért állandóan kigúnyoltak az iskolában, de ha a gúnyolódás nem lenne elég, ő tehet arról is, hogy utáltak.
De menjünk szépen sorban. Kezdjük azzal, hogy ha a testvérem egy normális családban nő fel, akkor nem lett volna ekkora idióta. Akkor lett volna, aki megnevelje. De így a mai napig minden hülyeséget csinál, a boltba nem lehet elküldeni, mert még azt is elrontja, valamint mindenben az anyját majmolja. És ez a legnagyobb baj.
Anya lusta, mint a dög. Meg a legnagyobb hipochonder, aki a világon létezik. Őt magas vérnyomással százalékolták le, és onnantól kezdve nem is dolgozott, kapta a 27.000 Ft-ját havonta és elvolt. Na nem a saját pénzéből. De most komolyan. Magas vérnyomás? Hallottatok már ilyet?! Szedj vérnyomáscsökkentőt és húzz dolgozni!!! Ja, hogy ő nem is akart. Mert apa keresett annyit egyéni vállalkozóként, hogy el tudja tartani az egész családot. Ő gürizett végig, anyám meg mit csinált? Elhordta felesleges dolgokra, "kaja" álnéven. Csak tudjátok miért ettem inkább egy szelet vajas kenyeret magában, az ő öt-hatezer forintos "pörköltje" helyett? Mert nála az a csontos egész csirkemellet jelentette, mindenféle darabolás nélkül, a kelleténél háromszor több sóval és vagy két liter olajjal egyszerre. És mindent hasonlóképp csinált. Ehetetlenül olajos, túl sós vagy nyers. Vagy az összes együtt. Soha nem volt pénz ruhára, vagy esetleg édességre, mert annyira önző volt, hogy ami neki elsődleges volt, azt mindenképpen meg kellett venni, a gyerekei csak második helyen álltak. Apa pedig a lista legvégén.
Jött a csapás, visszahívták felülvizsgálatra, és a korábbi 30%-os rokkantsága helyett lett valami 13%. Van Isten! - gondoltam. Persze csak magamban röhögtem egy jót, mert tudtam én, hogy semmi baja, az is hülye volt, aki 30%-ot adott a magas vérnyomásra. De ő dühöngött, évekig fellebbezgetett, meg ment újabb és újabb felülvizsgálatra, mert ő "nagyon beteg". Neki az ízületei is fájnak, neki minden baja van. Az agyában. Eszébe sem jutott, hogy munkát keressen, pedig addigra apának abba kellett hagynia a vállalkozását is, csak a nyugdíjat kapta. Mert ő tényleg beteg volt. Csípőprotézis, nem egyforma lábhossz (az elrontott műtét miatt), csontritkulás, meszesedés, gerincsérv. Ő soha nem panaszkodott. Amikor eltört a lába is ráállt, azt mondta, biztos nincs semmi baj. Nem tudom, hogy lehetett ennyire erős. Én belehaltam volna, ha csak a felét kell átélnem a fájdalmainak. És ő... Mégis dolgozott. Hogy aztán az a nő, akit nem nevezek anyámnak, így leamortizálja. Testileg, szellemileg és mindenhogy máshogy.
Anyának - természetéből adódóan - nem voltak barátai, még a rokonai is kerülték ha tehették. Így csak azt láttam, milyen otthon ülni a TV előtt. Ugye azt se nagyon engedte, hogy bárhová menjek. Nem tudtam kapcsolatokat kialakítani. Nem adta meg ennek a lehetőségét. Nem engedett nyári táborba, mert "nincs pénz". Nem tudtam beilleszkedni. Plusz a nevelési módszerei miatt alapból magamba fordulós voltam már ovis koromban is. Emiatt az oviban, általánosban meg középsuliban is csak a gúnyolódást kaptam. Hogy szinte nem is beszéltem. És anyám még otthon is azzal tömte a fejem, hogy barátokat szerezni rossz dolog. Amikor még kicsi és befolyásolható vagy, akkor ez sokat ront a lelki fejlődésen. Szóval hiába értem el egy bizonyos tudásszintet, amire azért büszke lehetek, lelkileg azóta sem vagyok rendben. Ráadásul társult hozzá az is, hogy míg kislányként vékony voltam, amint megjött az első menzeszem, rettenetesen sokat híztam egy éven belül. Már nem volt elég gúnyolódás tárgyának az, hogy "néma" vagyok, akkor már "dagadt" is voltam. Mondtam, a "stréber" jelző még nem is zavart. És akkor, mivel "nem volt pénzünk" így régi rongyokban jártam, egy idő után már másoktól kapott ingyen holmiban, ami újabb okot adott arra, hogy rajtam röhögjenek. Komolyan, minden pénz "kajára" ment el, amiből soha nem ettem szinte egy falatot sem.
Egyébként az általános iskolát még valahogy túl is éltem, de a középsulis éveim voltak a legrosszabbak. Ott már sokkal kegyetlenebbek a diákok. Akkor már igazán szükségem volt a könyvekre, az írásra, a zenére, meg bármire igazából, csak kellett valami, ami eltereli a gondolataimat, különben minden áldott nap csak sírtam volna. A spontán sírások. A középsulis évek alatt már csak titokban, a fürdőszobában, vagy akkor, amikor nem volt otthon senki. De amivel megutáltatott engem anyu, és amit soha nem tudtam neki megbocsátani az az volt, hogy "nem volt pénzünk az osztálypénzt fizetni". Annyira megvetettek amiatt, hogy "ingyenélő" vagyok. A legtöbbet a szalagavatóért sírtam. Én is részt akartam venni. De akkor se fizette be az osztálypénzt. Ott voltam, de csak a fellépésen. És mindenki gyűlölt. Lehet el sem kellett volna mennem. Elvileg annak kellene életünk egyik legszebb napjának lennie nem? Nekem egyáltalán nem szép emlék. És mind a két lábam be volt fáslizva a fellépés alatt, annyira fájt, alig bírtam ráállni. Gondoltam áldozatot kell hozni. De tényleg nem volt olyan jó, mint amilyennek elképzeltem. És utána egész őszi szünetben csak feküdtem, mert nem bírtam járni. Megérte? Nem.
Ott van még az is, hogy egy hülyével nem lehet vitatkozni. Nem tudom, próbáltatok-e már, de még az elképzeltnél is rosszabb. Mindenképp neki van igaza, minden úgy van, ahogy elmondja, akkor is, ha például egy korábbi eseményt mesél, és te jelenetről jelenetre és szóról szóra el tudnád mesélni mi történt, és mi hangzott el, ha ez őt rossz fényben tünteti fel, akkor biztos, hogy nem úgy volt, te HAZUDSZ, és te vagy a hülye természetesen. Az ilyen helyzetek szülték a dühkitöréseimet és dührohamaimat. Amikor már nem tudtam elengedni a fülem mellett a sok ócsárolást rólam, és elkezdtem kiabálni anyával, ami olykor már odáig fajult, hogy remegtem és sírtam. Na meg persze volt pofon is.
18 éves koromban túl korainak tartotta, hogy van valakim (pedig ő volt az első barátom), 20 évesen még nem költözhettem el. És nem a korom miatt, dehogyis! Hanem mert nem házasodtunk össze, plusz "Itt vagyok betegen, ki fog engem ápolni?". De nem érdekelt. Már tizennyolc éves koromban se szólhatott volna bele az életembe, húsz éves koromban meg pláne, csak röhögtem magamban azokon a fenyegetőzésein hogy rendőrrel hozat vissza, ha elköltözöm...

Anya csak akkor hívott természetesen, ha kellett neki valami, mert olyankor "Te okosabb vagy nálam, segíts már!", de ha bármi nem úgy alakult, ahogy ő szerette volna, akkor el voltam hordva mindennek. De apa jött sokszor látogatóba, és gyakoriak voltak a fél órás vagy még annál is hosszabb telefonbeszélgetések. Októberben aggódva hívott fel, hogy nagyon fáj az ujja. Tudtam, hogy korábban megsérült munka közben, mondtam is, hogy menjen vele orvoshoz, de sose akart semmivel orvoshoz menni. De ez már nagyon fájt neki, így végül megfogadta a tanácsomat. Kiderült, annyira elfertőződött a sebe, hogy amputálni kellett az ujját. Talán itt kezdődött a lavina. Mert e között és a nagyobb baj között csupán egyetlen hónap telt el. Lehet, hogy nem kellett volna olyan hamar elkezdenie dolgozni vele. Lehet, hogy ha még pihen, akkor nem is történik semmi baj. De ő csak átkötötte minden nap, és ment dolgozni. Nem írtak neki véralvadásgátlót a műtétje után, előfordulhat, hogy ennek a gondatlanságnak a következménye. Én erre nem is gondoltam, de másoknak megfordult a fejében. Pár héttel később felhívtam, mert rossz idő volt. Esett az eső és nagyobb bevásárlást szerettem volna. Kértem, hogy vigyen el kocsival. El is jött, és az odafele úton még semmi baj nem volt. Hazafelé jövet viszont éreztem, hogy csúszkál a kocsi jobbra-balra. Gondoltam, az eső miatt csak nem mozdul el ennyire. Vagy ennyire rossz lenne a látási viszony? Mert utána már azt láttam, hogy átcsúszik egyik sávból a másikba, és majdnem ráhajt a padkára. Úgy szóltam rá, hogy mit csinál. Mondta, hogy nem lát túl jól. Akkor kezdtem pánikolni, tudtam, hogy baj lesz. Elkezdtem irányítani hogy "picit jobbra, picit balra, tartsd egyenesen!", de amikor már majdnem otthon voltunk a kereszteződésben rossz sávba állt és muszáj volt letérni. Valahogy egy kis utcába irányítottam, hogy forduljunk vissza. Ott majdnem összetört egy másik kocsit. Az adrenalinszintem az egekben volt. Képzeljétek azt, hogy egy vakot irányítotok az anyósülésről, miközben ő vezet. Én se tudom hogy jutottunk haza, de remegve szálltam ki a kocsiból. Utána behívtam, hogy pihenjen egy keveset. Összedobtam neki gyorsan egy kis ebédet, mert azt mondta, szédül, fáj a feje, és tudtam, hogy egész nap sose eszik csak este. De talán csak áltattam magam, hogy ennyi a baj. Evett kb két falatot, de inkább egy kávét kért. Az első dolog, amit megbántam, hogy csináltam neki kávét. Mert a kávé is tolja fel a vérnyomást. A második, az az, hogy hallgattam rá, amikor azt mondta, nem kell orvos, csak pihen egy kicsit. De azért nem engedtem, hogy volán mögé üljön, így egy barátnőmet hívtam fel, hogy vigyük haza. Pedig a mentőket kellett volna. Egy órával később hívott, hogy még mindig nincs jól, mondtam, hogy valahogy jusson el a sürgősségire, mert ez nincs rendben. Legközelebb már keresztapám hívott - ő a kórházban dolgozik - hogy viszik a kórházba, mert valószínűleg stroke. Az is volt. Szerencsére még időben elkapták és "csak" bal oldali látótér kiesést okozott, így a jogosítványát el is vették volna, mert azzal nem lehet vezetni. De gondoltam annyi baj legyen, ennél sokkal komolyabb baj is lehetett volna, de nem lett.
Vajon az a "gondatlanság" is közrejátszott az egész lavinában, hogy egy hét után haza is engedték? Hiába mondtam anyáméknak, hogy nyugalomra van szüksége, most az egyszer legyenek tekintettel rá, és ne vitatkozzanak se vele se egymással körülötte. De hülyékre bízni egy gondos ápolásra szoruló beteget? Nekem kellett volna otthagynom a munkámat, és helyette magamhoz venni őt, akkor talán most is közöttünk lenne.
Egy héttel később nekem magamnak kellett hívni a mentőket. Mentem hozzá látogatóba, és senki nem volt otthon, aki vigyázzon rá. Úgy találtam rá, hogy teljesen tág volt mind a két pupillája, és már semmit sem látott. Míg az előző stroke-ot a túlságosan magas, ezt a túl alacsony vérnyomás okozta, és már komolyabb kárt is tett, mint az előző. Mikor a kórházba mentem, és már stabilizálták az állapotát, nem volt magánál. Nem ébren, mert fent volt. De teljesen félrebeszélt. Azt hitte otthon van. Azt hitte jó pár héttel vagy hónappal korábban van. Azt mondogatta aznap délelőtt még vasat hegesztett. Folyamatosan a távirányítót kereste. Ilyen állapotban látni őt... Pokolian fájt. Tudtam, hogy ha valahogy helyre is jön, soha nem lesz magánál. Akkor már katétert és pelenkát is kapott, nem úgy mint előtte, le volt szíjazva és rácsos ágyon feküdt.
Egy hétre rá nagymamámat is bevitték ugyanarra az osztályra, így két helyre jártam látogatóba. Ő előtte pár hónappal kapott stroke-ot, és akkor ennek a szövődménye miatt vitték be, mert rohamot kapott. Nagyon rossz állapotban volt ő is. Közeledett a Karácsony. Nagynéném nagymamámat már hazavitte, nekünk is dönteni kellett, hogy ápoljuk-e otthon apát vagy intézzenek neki az elfekvőben egy helyet. Anyu ragaszkodott hozzá, és hazavitte. Kár volt engednem, határozottnak kellett volna lennem az ápolását illetően.
Nagymamám két ünnep között meghalt. Januárban temettük. Akkor aput ismét be kellett vinni, mert anyuék olyan szinten nem törődtek vele, hogy teljesen kiszáradt és veseelégtelensége lett. Akkor keresztapám azt mondta, hogy az lesz a legnagyobb csoda, ha életben marad. És valahogy én is éreztem, hogy ebből már semmi jó nem sülhet ki. Tudat alatt sejtettem, de azért titkon még reménykedtem, hogy mégsem így lesz. Akkor már az elfekvőbe helyezték át. Ott már nem látogattam. Nem akartam. Megszakadt a szívem, valahányszor olyan állapotban kellett látnom. Sose tudta, hogy én vagyok az, sose ismerte fel a hangomat. Nem így akarok emlékezni rá - gondoltam. Mert tudtam. Igen tudtam, de próbáltam tagadni. Tagadtam, mert nem voltam még felkészülve a búcsúra. Amikor azon a bizonyos reggelen éppen angol dolgozatírás közben megláttam keresztapám nevét a kijelzőn, tudtam. Mégsem akartam elhinni. Teljesen összeomlottam a hírtől, remegő kezekkel pakoltam össze, az éppen csak elkezdett dolgozatot odaadtam tanárnőnek, és hazarohantam. Egész nap sírtam. Most is sírok. Minden nap hiányzik. Csak valamikor erősebben kitör belőlem, valamikor elterelik a figyelmem. De a súly nyom. Nem volt velem minden nap miután elköltöztünk, mégis teljesen egyedül érzem magam nélküle. Amióta elvesztettem, gyűlölök egyedül lenni. Ha egyedül vagyok itthon, megesik, hogy pánikrohamot kapok. De olyankor mindenképpen felszínre törnek az érzelmeim, és olyan embereken és olyan formában vezetem le, ahogy nem kellene. Ezért éreztem idejét végre megírni ezt a bejegyzést.
Ő volt az egyetlen fontos ember számomra egész életemben. De az elvesztésével nem egy kis darabot téptek ki belőlem. Hanem a teljes szívemet. Ami még most is fáj, de remélem idővel enyhül. Remélem, sikerül feldolgoznom és elengednem...