5 dolog, amiért szerencsésnek mondhatom magam

Az önsajnálat egy olyan kényelmes reakció a minket ért negatív ingerekre, amelyből nagyon nehéz partra úszni, ha már régóta sodródunk benne.

Mindenkinek vannak rossz napjai, bárki érezheti kellemetlenül magát egy adott helyzetben. A kérdés csak az, hogy a negatív stresszorok hatását ki hogyan képes kezelni. Én például, nem kertelek: borzasztóan rosszul kezelem a stresszt és a konfliktushelyzeteket. Az sem válik előnyömre, hogy az önértékelésem mélyen a tengerszint alatt van. Ilyenkor képtelen vagyok meglátni a jó dolgokat – bár egyre kevesebb ideig tartanak ezek az állapotok, és szerencsére hamar visszatér a motivációval teli énem – és mindenhol az önigazolást keresem.

Egyik alkalommal, amikor ez volt a téma a megbeszéléseink során a pszichológusommal, ő azt tanácsolta, próbáljak meg saját magamnak pozitív visszajelzéseket adni – mert nem mindig lehetnek ott mellettem azok az emberek, akiktől általában ezt megkapom. Sokat gondolkoztam, hogy ezt hogyan tudnám megvalósítani. Komolyan, kezdjem el mondogatni magamnak, hogy nagyon szép és okos vagyok? Vagy, hogy képes vagyok rá, meg tudom csinálni? Ennyi erővel Szabó Péter motivációs előadásait is hallgathatnám a boldogság és siker kulcsáról, miközben ugyanúgy romokban hever az önbecsülésem, mint előtte, csak ezúttal nyilvánosan mindenki arcába tolhatom, hogy én mennyire erős nő vagyok, és hogy nem érdekel mások véleménye.

Helyette úgy gondoltam, valós tényekre alapozok. Olyan alapvető dolgokat gyűjtöttem össze, amik nekem természetesek, hogy az életem részét képezik, mégis, ha mélyebben belegondolok, sajnos nem mindenki ilyen szerencsés. Olyan dolgokat, amikért eszembe sem jutna egyébként, hogy hálásnak kellene lennem, pedig néha akár kiváltságosnak is nevezhetném az életkörülményeimet.

 

Vannak barátaim

Ez természetes, és furcsa is lehet, hogy a listán szerepel. Nem nagyon létezik olyan ember, aki a külvilágtól teljesen elzárva éli az életét, és nem lép kapcsolatba senkivel. Bár biztosan van, aki azt vallja, egyáltalán nincs barátja, szóval már önmagában a tény, hogy nekem van, nem is egy, elég ahhoz, hogy szerencsésnek mondhassam magam. Viszont nem kifejezetten ez az oka annak, hogy megemlítem. Egy kommentrészletet idéznék a blogról:

„Nincsenek az életemet végigkísérő, mindig-itt-leszünk-ha-baj-van barátaim, csak ezek az ideiglenes, csak-éljük-túl-az-elkövetkezendő-pár-évet félék.”

Nagyon sokáig én is azzal küzdöttem, hogy nem volt senkim, akiről elmondhattam volna, hogy bármikor számíthatok rá, vagy teljes mértékben megbízhatok benne. De mára fordult a kocka, és három olyan barátnőm is van, akikre az életemet is rábíznám. Néha azt érzem, hogy nem becsülöm meg őket eléggé, pedig az egyik legjobb dolog az életemben, hogy rájuk bármikor bármiben számíthatok.

Olyan szakmám van, amiben könnyű elhelyezkedni

Persze, szebben mutatna ez a kijelentés, ha azt mondanám, hogy élvezem a munkámat, de ez némileg porhintés lenne. Félreértés ne essék, szeretem, tudom csinálni, és nyitott vagyok a szakmai újításokra is. Sőt, sok esetben érdekel is az adózás, a munkaügy és a könyvelés, mint téma. De mivel volt már olyan időszakom, hogy belefásultam a munkába, így démonként folyton ott köröz a fejem fölött, hogy bármikor ismét úgy érezhetem, hogy valami másra vágyom. Kicsit több mint három hete, hogy munkahelyet váltottam, és az ellenérzéseim szinte azonnal meg is szűntek, de soha nem szabad semmit elkiabálni. Szóval a szakma szeretetét kevésbé sorolnám ide, mintsem magát a tényt, hogy olyan tudás birtokában vagyok, amivel keveset kell aggódnom amiatt, hogy bármikor hosszabb időre munkanélkülivé válnék.

Noha a bizonyítványom megszerzése után közel egy év telt el, mire végre sikerült munkába is állnom, tekintve, hogy nem volt tapasztalatom, ma már sokkal egyszerűbb dolgom van. És minél több időt töltök el a szakmában, annál könnyebben kapnak utánam. Volt időszak, amikor értéktelennek éreztem magam, amiért nincs diplomám, de ma már tudom, hogy a szakmai tapasztalatot, és a tényleges tudást nagyon sok esetben valóban többre tartják, mint egy papír általi minősítést.

A legfelső tizedbe tartozom

Bár nem áll Mészáros Lőrinc szintjén a vagyonom, sőt, nincs se házam, se kocsim, se nyaralóm, nem indítottam még vállalkozást sem, és sajnos egyetlen forint spórolt pénzem sincs egyelőre, egy 2018-as statisztika szerint a havi jövedelmemet tekintve a legfelső tizedbe sorolhatnám magam. Persze 2020-ra az összegek nyilvánvalóan emelkedtek, de olyan jelentős változás nem történt, hogy lejjebb soroljam magamat. Érdemes megemlíteni azonban, hogy nagyban hozzájárul a jó helyezésemhez, hogy az egy főre eső havi jövedelmekről van szó, ami eltartott hiányában nálam egyelőre a teljes fizetésemet jelenti. Ez azért érdekes, mert az emberek nagy része általában nem is gondol bele, hol is helyezkednek el ezen a létrán, aztán amikor szembesülnek vele, jön az arculcsapás. Vagy szimplán hitetlenkedés az adatok realitásával kapcsolatban.

Én vállalom, hogy nagyon rosszul osztom be a pénzem, és sokszor olyan dolgokra is hajlamos vagyok költeni, amire egyáltalán nincs szükségem. De attól, hogy nem tudok félretenni, a tény még tény marad, hogy az országban tízből kilenc ember rosszabb anyagi körülmények között él. Szóval éppen itt az ideje megbecsülnöm ezt, és nem természetesnek venni…

Van hol laknom

Amióta Budapesten élek, azóta az egyik legrosszabb dolog, amivel nap, mint nap szembesülök, a hajléktalanok száma.

Saját lakásom nincs, és örökölt ingatlannal sem fogok soha rendelkezni. Viszont az előző pontból fakadóan, vagyok olyan helyzetben, hogy képes vagyok kifizetni egy albérletet. Persze ezen a téren is fejlődtem, és tanultam korábbi hibámból. Ugyanis volt, amikor a fizetésem kétharmadát költöttem a lakhatásra. Ezt az arányt sikerült leredukálni a bérem egynegyedére. Persze volt, amiről ennek érdekében le kellett mondanom, de mindenképpen megérte.

Ki tudtam lépni a családom árnyékából

Nem könnyű az az életút, amit bejártam eddig, és hazudnék, ha azt mondanám, hogy egyedül sikerült volna. Az elmúlt körülbelül hat év volt az, ami érdemben hozzájárult ahhoz, ahol ma tartok. És jelen pillanatban még ugyan nem, de körülbelül két hét múlva végre elmondhatom, hogy stabilan állok a saját lábaimon.

Egy olyan családi körülményből, amilyenben én voltam, nem könnyű kikecmeregni. Nagyon sokáig egyetlen cél lebegett a szemem előtt: különköltözni. Tanultam, munkát szereztem, és kiléptem a komfortzónámból – rengeteg dologban pozitív jellemfejlődésen estem át. Bátrabb lettem, nyitottabb – nem csak az emberek, hanem úgy általánosságban a világra. Lettek igaz barátaim, párkapcsolataim, állásom és ez által munkatapasztalatom. Bővült a lexikális tudásom a többvégzettségem által, és végre egyedül is képes vagyok eltartani magam. Nagyon sok helyet bejártam – igaz még csak belföldön, de ha a szüleim mellet maradok, még ezekre sem lett volna soha lehetőségem.

Egyetlen egy gond van csak. Mivel az egyetlen életcélom úgy néz ki, végleg teljesülni látszik, egyelőre nem tudom, hogy mihez kezdjek utána. Úgyhogy ideje lesz célokat kitűznöm magam elé, hogy ne váljon egyhangúvá és unalmassá az életem. Hiszen tudjátok, a máltai lányok is megmondták: „Ha nincs életcélotok, akkor miért éltek egyáltalán?”

#Bestmotivatingtrainersever

Viccet félretéve, ti milyen dolgokért érzitek magatokat szerencsésnek? Milyen eddig elért dolgokra vagytok a legbüszkébbek, és mik a további életcéljaitok? Írjátok meg!

Apaság, a férfiakat ért negatív diszkrimináció tükrében

„Apák napja van.

Valamiért ez nincs annyira a köztudatban, mint az anyák napja. Valamiért az apukák nincsenek úgy megdicsérve a gyermeknevelésért, mint az anyukák. Az a megszokott és elfogadott, hogy egy anya mindig óvja a gyermekét és mindig a legjobbat akarja neki. Ha bántalmazásról van szó, mindig csak az apa lehet erőszakos, mert egy nőről, egy anyáról ezt senki nem feltételezi. Pedig bármelyik fél lehet rossz szülő, bármelyikük lehet mérgező a gyermek számára.”

Egy évvel ezelőtt írtam a fenti sorokat. Nem itt a blogon, csak a saját Facebook oldalamon. A véleményem nem csupán nem változott, de az idei anyák napja elteltével csak erősödtek bennem ezek a gondolatok.

Miért vannak az egekig magasztalva az édesanyák? Miért természetes, hogy őket tisztelni kell? Miért tabu, ha bármi rosszat tett velünk életünk során? Miért mi, „gyerekek” kapjuk a negatív előítéletet, ha nem azt merjük mondani róluk, amit a társadalom elvár?

Az anyák a státuszuk miatt érinthetetlenek. Csak azért, mert fizikailag alkalmasak egy magzat kihordására, és ez meg is történik, alanyi jogon jár nekik a megbecsülés. Hiszen annyira csodálatra méltóak azok a nők, akik világra hoznak egy életet. A férfiak soha nem is kerülhetnek ilyen megvilágításba, soha nem élhetik át ezt a fajta dicsőséget. Sőt! „Megcsinálni könnyű a gyereket, ez nekik csak néhány perc gyönyör, a nehezebb része pedig a nőre hárul.”

Az apákat ért negatív sztereotípiák kapcsolatban állhatnak azzal a feminizmusnak álcázott férfigyűlölettel, ami napjainkban jelen van. Ez magába foglalja azt a fajta általánosítást is, hogy „Minden férfi egyforma” – csak azért mert egyikük rosszul bánt a kijelentőjével -, illetve az egyedülálló anyukák „erős nő”-ként való ábrázolását is. Az édesapákat már önmagában az a tény negatív diszkrimináció áldozatává teszi, hogy férfiak.

A férfiak csalfák, semmirekellők, agresszívak, alkoholisták, pedofilok, és még folytathatnánk a sort a végtelenségig. És tegyük hozzá, hogy egy nőt ilyen jelzővel ritkán illetnek, mert tabu. És amiről nem beszélünk, az természetesen nem is létezik. Tehát a mai állás szerint, a férfiak azok, akik hajlamosabbak a megcsalásra, ők azok, akik soha semmiben nem hajlandóak segíteni a ház körül, és mindent a nőnek kell csinálni. Ha idegesek, felemelik a hangjukat, komolyabb esetben akár meg is ütik a nőt, vagy a gyereket. Kocsmába járnak, és állandóan részegen térnek haza, és ők azok, akik nőket – vagy ne adj’ Isten, gyerekeket molesztálnak. Eközben szegény nők elvégeznek minden házimunkát az állásuk mellett, nevelik a gyerekeket, és ráadásul kitartóan szenvednek egy bántalmazó kapcsolatban – vagy jobb esetben egyedülálló anyák, mert rájöttek, hogy nem létezik egyetlen normális férfi sem.

Az áldozat szerepét minden esetben csak a nők vehetik fel. Ők lehetnek azok, akiket valaha is molesztáltak, vagy fizikai bántalmazás érte őket. Csak nekik lehet bármilyen lelki betegségük, depressziójuk.

Nem létezik olyan férfi, akit akár férfi, akár nő molesztált volna élete során. Olyan sem, akit a felesége ütött volna meg. A sírás pedig, mivel a gyengeség jele, így bármilyen lelki betegség teljességgel kizárt esetükben. Kialakult az a torz kép, hogy az ehhez hasonló dolgok beismerése ciki. Nem férfias. És ameddig a többség így gondolja, addig mindig a nők lesznek előnyben, sok dologban a férfiakkal szemben. Mint például abban, hogy ha valamelyik fél rossz szülő, az csak az apa lehet.

Valamiért sokan úgy gondolják, hogy ismerkedésnél a legjobb bemelegítő kérdések azok, ha a családról kezdik el faggatni a másik félt. Hiszen családja mindenkinek van, és teljesen elképzelhetetlen, hogy évek óta nem tartod velük a kapcsolatot, vagy teljesen kínos számodra az egész beszélgetés, és legszívesebben a világ másik pontján teremnél azon nyomban. Aztán, amikor megtudják, hogy mi is a helyzet, kínosan a szájuk elé kapják a kezüket sűrű bocsánatkérések közepette. Persze, nem tudhatták, mert senkinek nincs a homlokára írva, hogy honnan is jött. De egyre csak azt várom – persze hiába -, hogy egy-egy új ismeretségnél ne legyen benne az első öt kérdésben, hogy „És, a szüleiddel élsz? Mit dolgozik anyukád/apukád? Van testvéred?” Ez annak ellenére is kínos, hogy sokkal nyíltabban beszélek erről manapság, mint mondjuk tíz évvel vagy öt évvel ezelőtt. Főleg azért, mert van egy réteg, akiknek „tökéletes” családi élete van – és nem véletlenül írtam idézőjelben.

Azok, akiknek Instagram-filterek mögé bújtatott, lájk- és szívecskeszámban mért családi élete van, el sem tudja képzelni, milyen a normális család. De nem azért, mert maguknak tényleg olyan irigylésre méltó élete lenne, hanem azért, mert elhiszik, hogy ez rendben van. A gyereket már a születése pillanatában a kamera elé kényszerítik, mert mindenkinek meg kell mutatni, hogy ők tökéletes szülők. Megveszik anyák napjára a csokrot maguknak, hogy ezzel pózolhassanak, miközben kommentekben kapják a megerősítést, hogy ebben nincs semmi kivetnivaló. „Mert megérdemled”. Eközben az apukák továbbra is elnyomva maradnak a háttérben, mert tudják, hogy nem az ő érdemük a gyermeknevelés.

Nem is értem, hogy a „feministák” milyen jogokért harcolnak még, amikor már most is ott tartunk, hogy átestünk a ló túlsó oldalára. Mi tulajdonképpen bármit megtehetünk, anélkül, hogy bárki rosszat feltételezne rólunk. Bűnbaknak mindig ott lesz a férfi. Ráadásul már egyre jellemzőbb, hogy nem igazán tudnak érvényesülni egy kapcsolatban, vagy házasságban. Inkább fejet hajtanak, meghunyászkodnak, mert a nőket tisztelni kell, és ők soha nem tesznek semmi rosszat. Végül pedig egy válóper során is általában a nő nyer többet. Vegyük csak azt a tényt, hogy az szinte soha fel sem merül, hogy elsődlegesen az édesapának ítéljék oda a közös gyereket.

Érthető, hogy miért általánosítanak sok esetben, ahogy az is, hogy miért kapnak megkülönböztető figyelmet a nők. De fontos szem előtt tartani, hogy nem ennyire fekete vagy fehér minden, és a nők között is lehetnek bőven gyilkosok, állatkínzók, vagy olyanok, akik bántalmazzák a gyereküket. Attól, hogy becsukjuk a szemünket, nem szűnik meg létezni a jelenség. És egyáltalán nincs rendjén ugyanattól a személytől hallani az önigazolás keresést arról, hogy ő mennyire jó szülő („Két műtétet is vállaltam érted.” vagy „Felneveltek.”) és tényt, hogy bánja a létezésed („Bárcsak megfojtottalak volna az első percben.”).

Nem csak az apák, hanem általánosságban a férfiak is megérdemlik, hogy ne azon a szemüvegen keresztül nézzünk rájuk, ami ennyire eltorzítja a nézeteinket. Nekik is jár a tisztelet és a megbecsülés – azoknak legalábbis mindenképp, akik mindent megtesznek a családjukért, a kapcsolatukért, vagy a barátaikért. Próbáljuk meg értékelni az igyekezetüket, és nem belefulladni az önsajnáltatásba.

Egyperces - Tükörszilánk

Hunyorogva pislogtam, miközben próbáltam megszokni a nap, koránt sem erős, de abban a pillanatban égetően ható sugarait. Igyekeztem életet lehelni saját magamba, hogy képes legyek elhagyni a kellemesen meleg, puha és kényelmes fekhelyemet. Megtámaszkodtam az alkaromon, hogy ülő helyzetbe tornázhassam magam, de valami visszatartott. Éles fájdalom nyilallt az oldalamba, amitől hirtelen odakaptam a kezem. Az érzéstől felszisszentem, és egy másodpercre az arcom is eltorzult.

Talán csak túl hirtelen mozdulatot tettem – gondoltam, ám, amikor újra próbálkoztam, ugyanaz történt. Értetlenül álltam a jelenet előtt, fogalmam sem volt, hogy mi lehet a különös fájdalom forrása.

Lassan felhúztam a pólómat, hogy fedetlen bőrömön sérülés nyoma után kutassak. Hosszasan szemügyre vettem minden egyes négyzetmillimétert, az összes apró pórust, és alig látható szőrszálat, de teljesen egészségesnek tűnt a bőrfelület. Óvatosan közelítettem hozzá az egyik ujjbegyemet. Ahogy sejtettem – az érintésre is érzékenyen reagáltam azon a részen. De volt valami különös. Mintha valami idegen test lett volna két bordám között, amelynek érdes, szúrós része éppen csak nem hasította fel a bőrt belülről.

Kétségbeesetten kaptam könnyes tekintetem a szobám ajtaja felé, és végigfutott a gondolat a fejemben, hogy mennyi idő alatt jutnék el a konyháig egy éles késért. Viszont a kín mozdulni sem engedett.

Gondoltam, mélyeket lélegezve felkészítem magamat a kitörésre és a vele járó kellemetlen érzésekre. Ám, mivel a bordáim közé fúródott az a valami, így a mélylélegzet talán csak rontott a helyzeten.

Arra az oldalamra fordultam, amelyik nem fájt, majd ügyelve rá, hogy a legkevesebb mozdulat érje a másik felemet, lassan feltérdeltem, majd talpra álltam. A torkom már kapart, a szám kiszáradt, a könnyeim pedig már kezdték teljesen eláztatni a nyakam és a mellkasom.

A nehezén túlvagyok – biztattam magam, és elindultam. Karót nyelten, lassú léptekben haladtam. Összeszorítottam a fogaim, és néha megkapaszkodtam, amiben tudtam, hogy ne essek össze.

Még három lépés… kettő… egy… - számoltam visszafele a konyhapultig, és szinte már attól megkönnyebbültem, hogy karnyújtásnyira voltak tőlem a kések. Ökölbe szorított kezem már remegett, amikor a szememet szorosan lehunyva engedtem ki a bent tartott levegőt mielőtt rászántam volna magam a cselekvésre.

Bármi volt is, ami kínzott, azonnal meg akartam szabadulni tőle. Megszabadultam a pólómtól, hogy ne zavarjon meg a beavatkozásban, aztán kihúztam a legélesebb vágóeszközt a tartójából. Ismét kitapogattam, amit már a szobámban fekve is éreztem. Nem törődve az esetleges következményekkel felhasítottam a saját bőrömet. A kikívánkozó sikolyt magamba fojtottam, és folytattam, amit elkezdtem. Az sem tántorított vissza tervemtől, hogy láttam az egyre több feltörő és a hasam mentén csordogáló vért.

Hirtelen megpillantottam, amit kerestem. Egy törött üvegdarabra hasonlított. Nem volt annyira mélyen, hogy bármilyen eszköz szükségeltetett volna az eltávolításához. Így meg is próbálkoztam azzal, hogy szabad kézzel húzzam ki. Éles volt, de nem érdekelt. Ujjaimmal megragadtam, és megszabadítottam a testemet attól, ami nem volt odavaló.

Ott álltam, kisírt, vörös szemekkel, friss, még vérző sérüléssel, félmeztelenül egy véres késsel a kezemben, a saját konyhámban. Vajon kaphatok mára szabadnapot a főnökömtől?

Miután feleszméltem a hirtelen jött megkönnyebbüléstől, szemügyre vettem azt a féltenyérnyi üvegszilánkot, amit kiszedtem magamból. A csaphoz léptem, hogy leöblítsem kicsit, és amikor a víz megtisztította, akkor jöttem rá, hogy ez egy tükörszilánk. Az arcomhoz emeltem, és egyenesen a szemébe néztem annak, aki bántott.