Hatalmas öröm volt számomra, hogy az introvertáltságról szóló bejegyzésemet ennyire jól fogadtátok – mind megtekintés, mind visszajelzések tekintetében. Szóval idejét éreztem már annak, hogy a folytatást is megírjam.
A személyiségtípusom jellemzésénél két központi elem szerepel: az egyik a túlzott érzelmesség – és/vagy érzékenység; a másik pedig a maximalizmus. A kettő együttes jelenléte egy hasonló szituációt eredményezhet:
Lelkesen csináltam a rám bízott feladatot, igyekeztem minél jobban odafigyelni, hogy tökéletes legyen. Elismerésre vágytam. Nem hibázhattam, mert az első munkanapom volt, és az aznap nyújtott teljesítményem volt a mérvadó abban, hogyan ítélik meg a tudásom. Ám nem lettem megfelelően tájékoztatva arról, miképpen is kell a feladatot ellátni, így a félinformáció alapján kezdtem neki, ahogyan én értelmeztem.
Nem volt jó, kezdhettem elölről. De nehezen ment, mert az önbecsülésem abban a pillanatban porrá zúzódott, amikor kiderült, hibáztam.
Könnyeimet visszafojtva kezdtem neki újból, de már azt éreztem, soha nem lesz tökéletes. Nekem ez nem megy, képtelen vagyok megcsinálni. És semmit nem érek…
- Ugye nem sírsz? – hangzott kissé szemrehányóan a kérdés. Bármennyire erőlködtem, a szemeim mindent elárultak. – Semmi baj! Az csak jó, ha maximalista vagy! – nevetett.
Nem olyan rég az egyik barátnőm is a becsvágyó jelzővel illetett:
Harry Potter rajongóként természetesen nálunk is megvan, melyik roxforti házba tartoznánk. Nem teljesen értett egyet azzal, hogy én Hollóhátasnak vallom magam. Tény, hogy tesztek alapján hol a Hollóhát, hol a Mardekár jött ki eredményként, és a valóság is az, hogy a jellemvonásaim alapján ennek a kettőnek a határain mozgok. De már csak azért is maradnék az előbbinél, mert az egész történetből Lunával tudok a legjobban azonosulni.
A lényeg, hogy a barátnőm szerint a Mardekárba jobban illenék, mert szerinte olyan becsvágyó vagyok. Viszont állította ő is, hogy ez jó tulajdonság.
A mai napig nem tudom megérteni, hogy miért gondol mindenki egyöntetűen arra, hogy mennyire jó annak a személynek, aki maximalista. Én – aki amúgy tényleg az vagyok -, sokkal többször érzem a hátrányait, mint az előnyeit. És miért is lennék olyan tucat személyiség, aki a tömeget követve bólogat, és ugyanazt hajtja rendre? Úgyhogy én a másik oldalról mutatom be ezt is… Nos, miért rossz maximalistának lenni?
1. A maximalizmus nem egyenlő a hibátlan munkával.
Talán ez a legfőbb oka annak, hogy az emberek egyöntetűen úgy tartják – legalábbis a nem maximalista emberek mindenképp -, hogy azért jó annak lenni, mert akkor mindig minden zökkenőmentesen és tökéletesen megy. Ez bullshit! Nem csupán nem lehet azonosítani a fogalmat ezzel az eszményképpel, de emellett nagyon könnyedén meg is cáfolható.
Attól, hogy igyekszel mindig tökéletes teljesítményt nyújtani, még nem biztos, hogy sikerül is. Ráadásul, ha maximalista vagy, akkor a saját magaddal szemben támasztott elvárások mérföldekkel nagyobbak, mint bárki másé. Bizonyítani akarsz, de már annyira görcsösen, hogy ettől a feszengéstől és szorongástól csak megnő a hibázás esélye. Amikor pedig összeroppansz a nyomás alatt, és tényleg bekövetkezik az a „várva várt” hiba, akkor jön a következő pont.
2. Egy maximalista ember érzelmileg labilis
Életem első munkahelye egy call center volt, ahol diákmunkásként dolgoztam. Az első napomon jól teljesítettem, másnap meg is dicsértek, hogy abból a termékből, amit én is értékesítettem, aznap én adtam el a legtöbbet. És ha arányaiban nézzük, a minimálisan elvárt napi eladott mennyiség 150%-át produkáltam. Szóval fogalmazhatunk úgy is, hogy kihoztam a maximumot magamból.
Büszke is voltam erre az erős kezdésre, és teljesen fellelkesített. Az ott töltött másfél hónap alatt talán három alkalommal nem sikerült nyújtani az elvárt napi mennyiséget. De az a három nap olyan szinten meggyötört lelkileg, hogy szinte alig szárnyalta túl valami azóta is…
Amikor elkaptam pont egy olyan hullámot, hogy mindenki rám csapta, vagy esetleg velem kezdett el kiabálni, az erősen rányomta a bélyeget a napomra, és már csak monoton mondtam a jól betanult szöveget, nulla lelkesedéssel. És egy olyan embertől, akiből sugárzik az unottság és hiányzik minden életkedv belőle, kinek lenne kedve bármit is venni?
Egyik ilyen alkalommal az egyik vezető úgy fogalmazott, hogy nem szabad összezuhanni, ha nem sikerül egy eladás. „Sokkal fárasztóbb felállni, leülni és ismét felállni, mint folyamatosan állni” – mondta. De hiába, én pontosan ezt csináltam. Sőt, egy idő után már maradtam inkább a padlón.
Ha maximalista vagy, akkor elismerésre vágysz. Amikor megkapod az elismerést, akkor sikerként könyveled el a helyzetet, és úgy érzed teljesen megérte minden bele fektetett energia. Viszont ha nem úgy jönnek össze a dolgok, ahogyan azt tervezted, azt teljes kudarcként fogod fel. Egyik pillanatban még büszkeséggel tölt el a dicséret, a másikban észreveszel egy nüansznyi hibát, és órákig vagy akár napokig képes vagy ezen rágódni. Függetlenül attól, hogy az adott napon vagy héten minden mást tényleg a tőled telhető legjobban teljesítettél. A dicséretek táplálják, a hibák viszont mérgezik az elmédet. És ezért a hangulatingadozás nem idegen fogalom számomra sem.
3. Egy maximalista türelmetlen
Nézzük ezt a tudósokat megszégyenítő TÖKÉLETES diagramot – amit természetesen jómagam készítettem.
Adott egy, a tökéletességre ugyan nagyon törekvő, de nem kőbe vésetten hibátlanul dolgozó személy, aki addig, amíg nem kezd rágörcsölni a hibázástól való félelmeire, kiemelkedően jól is teljesít. Ahogy egyre nő a nyomás, a teljesítmény úgy kezd meginogni, a görcsös törekvéstől, valamint az eredmény hiányából fakadó türelmetlenségtől, amik a hibázás esélyét is felfelé tornázzák. Amikor a teljesítmény olyan kritikusan lecsökken, hogy a hiba bekövetkezése elkerülhetetlen, a türelmetlenség szintje drasztikusan megnő, és ez az előző pontban kifejtett érzelmi labilitásból fakadóan teljes összeomláshoz vezet. Ilyen egyszerű. A prezentáció véget ért, köszönöm a figyelmet! Tapsot és elismerést szívesen fogadok.
Viccet félretéve, a türelmetlenség szerintem nem feltétlenül van jelen minden maximalistában, bennem ez is megvan, és csak fokozza a kiborulásaimat.
4. Egy maximalista álszentnek tűnhet
Az is egy tévhit, hogy ha maximalista vagy, akkor mindig mindent a tőled telhető legjobban szeretnél csinálni, pedig nem. Azokat a dolgokat, amelyek az értékrended részét képezik, igyekszel precízen és pontosan elvégezni. De amiket kevésbé tartasz fontosnak, sőt úgy ítéled meg, hogy elhanyagolhatók, azokba nem is fektetsz nagy erőfeszítéseket.
A legjobb példát a saját életemből erre az iskolás éveimből tudom felhozni. Voltak mindig olyan tárgyak, amelyek fontosak voltak nekem, mikor milyen okból. És ezekből, ha nem sikerült ötöst szereznem, hogy saját magamnak bizonyítsak, kiborultam. De ugyanakkor más egyéb tantárgyakból tökéletesen megfelelt a kettes is. Egyszer konkrétan egy teljes ebédszünetben azért hisztiztem, mert volt egy hibám az egyik dolgozatban. Ötös lett, nyilván, de nem hibátlan. És senki nem értette, miért vettem úgy a szívemre. A szakmai vizsgán imádkoztam, hogy meglegyen a pénzügy kettesem, és majd kicsattantam a boldogságtól, hogy túlszárnyaltam magam, és egy hármast is összekapartam, de számvitelből azóta is a csupán figyelmetlenségből elbukott öt pontomat siratom egy egyébként hibátlanra megírt vizsgán.
5. Egy maximalistában erős a megfelelési kényszer
A saját magunkkal szembeni elvárásokat szinte lehetetlen megugrani. De ezen kívül mindenki más elvárásának is igyekszünk megfelelni. Azt akarjuk, hogy mindenki egyöntetűen elismerje a munkánkat, hiába tudjuk, hogy ez éppen annyira lehetetlen küldetés, mint az önmagunkkal szemben támasztott elvárások teljesítése. Magunkra vállalunk olyan dolgokat is a bizonyítási vágy miatt, amit utána később megbánunk. Igyekszünk segíteni, akár kér belőle a másik fél, akár nem. És hiába tisztában vagyunk azzal, hogy képtelenség mindenki igényeit kielégíteni, mindenki elismerését bezsebelni, vagy az egész világon segíteni, mi mégis próbálkozunk.
6. Egy maximalista rossz csapatjátékos
„Csak akkor van valami jól megcsinálva, ha én csinálom!”
Folyamatosan küzdök azzal, hogy egy a magaménak érzett munkát kiengedjek a kezeim közül, és ha mégis utána kényszeresen vizsgálom át teljesen, hogy vajon nem ejtett-e a másik fél hibát benne. Suliban, amikor csapatmunkák voltak, gyakran felvettem az irányító szerepet. Volt olyan is, hogy mondtam, hogy majd én megcsinálom otthon egyedül a prezentációt, és a többiek csak adják elő a részüket, de olyan is, hogy „parancsolgattam”, hogy hogyan oldjuk meg a feladatot. De a végeredménye mindegyiknek az lett, hogy én elvégeztem a munka nagy részét, aztán egy jobb előadásmóddal rendelkező csapattagot küldtem prezentálni azt. Mert hát ez is a terv része volt: csak úgy lehetett tökéletes, ha én csinálom, de nem én adom elő…
Ezek ellenére én is úgy gondolom, hogy sokszor tud jó lenni ez a tulajdonság. Ha nem is mindig sikerül, de legalább a legtöbbször igyekszünk a legjobb teljesítményt nyújtani nagyon sok helyzetben. Csak meg kell találni az egyensúlyt a sikertől való bódultság és az összeomlás között.
Te is maximalista vagy? Mennyire érzed ennek a hátrányait? Van valami, amit te másképp élsz meg, vagy esetleg kihagytam? Írd meg kommentben!