Kedves Timi!
Tudom, hogy most egy
körömkefe, és egy lavór szappanos víz kíséretében próbálod eltüntetni a
zsírkréta nyomait az ágyad melletti falról, ahová néhány perccel ezelőtt még
nagyon lelkesen rajzoltál.
Még csak három éves vagy,
és eddigi életed során nem tapasztaltál fizikai erőszakot – legfeljebb kiabáltak
körülötted, vagy sajnos éppen veled. De ma ez megváltozott.
Tisztában vagyok azzal is,
hogy te egy olyan kislány vagy, aki örökmozgó, cserfes és életvidám. Nehezen
viseled, ha a négy fal közé zárva csendben kell ülnöd. Hiába vették neked sorra
a babákat – bár a bátyád kisautóit jobban szeretted -, a legfőbb vágyad mindig
az volt, hogy a játszótéren lehess a többiekkel. Szinte emlékszem minden egyes
horzsolásodra és sérülésedre, amit a kinti játék miatt szereztél, én tényleg
csak azon csodálkozom, hogy csonttörésed nem volt. De ezen a délutánon muszáj
volt otthon ülnöd, hiszen a bátyád még iskolában volt, egyedül pedig nem
mehettél ki játszani. Anyukád elkezdett főzni, apukád pedig a TV-ben nézett
szokás szerint valami sorozatot.
Már akkor is kreatív
voltál, az óvodában is az egyik kedvenc elfoglaltságod a rajzolás volt. Nem
véletlenül sorakoztak otthon is nálatok színes ceruzák, filctollak, zsírkréták,
vízfesték és tempera nagy mennyiségben. Viszont akkor egy dologra nem
gondoltál: hogy papírt kellene elővenned, és azon szabadjára engedni a
képzeletedet.
Elővetted a zsírkrétákat,
és behúzódtál az ágyad és a fal közé – épp csak a fejed búbja látszódott ki
onnét. Apukád is a szobában volt, de nem igazán érdekelte, mit is csinálsz,
anyukád pedig ugyebár a konyhában ténykedett.
Egyszer csak meghallottad
magad mögül az elrettentő hangot: „Te mit csinálsz?!”, majd a másodperc tört
része alatt talpra rántott és elcsattant két-három pofon. Már te sem tudod,
hogy milyen szitkokat szórt rád, de egy biztos, ordított. Rád parancsolt, hogy
tüntesd el a falról, mire te ijedtedben rohantál is a szappanos vízért a fürdőbe.
Még mindig égett az arcod az ütéstől, és zokogtál – bár anyukád erre is úgy
reagált, hogy elhidd, rossz vagy: „Mit bömbölsz? Nem is ütöttem nagyot!”
Közben szem- és fültanúja voltál valami másnak is. Anyukád kiabált apukáddal, számon kérte, hogy miért nem figyelt rád jobban. Tisztában vagyok vele, hogy most, miközben a „bűnöd” nyomait próbálod eltüntetni – ami sajnos 10-15 év múlva is látszódni fog feltépve benned ezeket a régi sebeket -, próbálod visszafojtani a könnyeidet, mert azt hiszed, hogy nem lenne szabad fájdalmat érezned, hiszen anyád megmondta, hogy nem ütött nagyot. Beképzeled. Hisztizel. Mellette azon jár az agyad, hogy miattad veszekedtek a szüleid, és lehet, hogy miattad fognak elválni. Tudom jól, hogy legbelül attól rettegsz, hogy elveszíted apukádat, mert a veszekedést hallgatva körvonalazódott benned, hogy ha ő elhagyja a családot, azt egyedül teszi. Téged nem vinne magával. Egyedül maradnál anyáddal és a testvéreddel, és ez a legnagyobb rémálmod.
Édesem, ha most ott lennék veled, akkor megölelnélek,
és nyomnék egy csókot a fejed búbjára. Megnyugtatnálak, és azt mondanám, amit most
leírok: nem a te hibád! A szüleid már ez előtt a cselekedet előtt is
veszekedtek, anyádnak csak egy jó ürügy volt a tetted arra, hogy kiabálhasson
apukáddal, és éreztesse vele, hogy ő mennyire alkalmatlan szülő. Nem tettél
semmi rosszat azzal, hogy a falra firkáltál, hiszen még túl kicsi vagy ahhoz,
hogy lásd a következményeket. Anyukád rosszul reagált, amikor megrángatott és
megütött téged. Nem azért tette, mert veled gond van, hanem azért, mert vele
nincs minden rendben. És kérlek, sírj nyugodtan! Ne érezd azt, hogy nem fájhat,
ne hidd el, hogy igazából anyád nem tett veled rosszat, add ki magadból, mert
csak így lelhet békére a lelked! És hidd el, értékes vagy, és egyszer olyan eredményeket
érsz majd el, amiket most nem is hinnél. Lesznek emberek, akik, tényleg
szeretnek majd. Én is szeretlek! Maradj mindig olyan életvidám, mint amilyen
általában lenni szoktál, és nem lesz gond.
Szeretettel: a 23 éves Timi
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése