Elbocsátó szép üzenet #1. - Anyámnak

Több, mint húsz évet éltem veled. Most huszonnégy éves vagyok. Ez azt jelenti, hogy az eddigi életem közel négyötöd részében együtt éltünk. Ám ha hozzáveszem azt is, hogy mióta nem vagy jelen az életemben egyáltalán, ez az arány még magasabb…

Hazudnék, ha azt mondanám, nem vártam a költözést, vagy akár azt, hogy ne halljak többé felőled. Mert tinédzser korom óta azért hajtottam, hogy egyszer egy, a mostanihoz hasonló állapotot elérjek. Egy élet, távol tőled, amiben végre szabad és önálló, és nem utolsó sorban önmagam lehetek. Egy olyan élet, amelybe csak azokat az embereket engedem be, akiket én szeretnék.

Több, mint egy éve már, hogy egyetlen szót nem beszéltünk. Bár a költözés korábban megtörtént, az a nárcisztikus kapocs, amit két évtizedig erősítettél, nehezen szakadt el. Volt saját akaraterőm, legbelül tudtam, hogy ki szeretnék törni ebből, és a legbelsőbb énem kézzel-lábbal ellenkezett mindenféle interakcióval szemben, de sajnos mégis megesett egy-egy alkalommal, hogy ember maradtam – még akkor is, ha rólad volt szó. Bajban voltál, szükséged volt rám, segítettem. Hagytam, hogy újra megcsapold az egyébként is csekély tartalommal bíró lelkemet, ahelyett, hogy végleg elzártam volna azt. Sőt, bár csendben elsétáltam, és egyre kevesebbszer néztem vissza, az a csap rajtam maradt. Azt a csapot te szerelted fel rám, lehetőséget adva arra, hogy mások is használhassák. De nem akarom felhánytorgatni a múltat, hiszen az egyikőnkön sem segít. Téged nem lehet megmenteni, ez már rég tudatosult bennem. De egy valakin még segíthetek: önmagamon.

Soha nem hittem ezeknek a szavaknak, de be kell látnom, valószínűleg igazuk van azoknak, akik azt mondják, egy trauma mindaddig hatással lesz az életünkre, ameddig a súlyt magunkkal cipeljük. Meddig is cipeljük? Amíg képtelenek vagyunk az elengedésre. Több mint egy éve nem szóltunk egymáshoz, mégis, ha valamiért szóba kerülsz, eszembe jutsz, nem tudom leplezni az indulatomat, ami feléd irányul. Valószínűleg, ha most nem tudatosan, csupán érzésből fogalmaznám a hozzád írt levelemet, akkor egy érzelmi káosz lenne az egész. Szóval most próbálok pozitív dolgokra koncentrálni.

Elfogadom, hogy a legtöbb, amit tenni tudtál értem az, amit meg is tettél: a képességeidhez mérten felneveltél.

Mit tanultam tőled?

Rengeteg leckét adtál nekem – bár nem szívjóságból -, még ha néha el is felejtem némelyiket. Például, hogy ne feltételezzem a legrosszabbat az emberekről, úgy ahogyan te teszed. Hogy legyek sokkal nyitottabb a segítségnyújtásra. Azt is tőled tudom, hogy meg kell tanulnia az embernek boldogulnia egyedül – veled ellentétben én nem mindig várom azt, hogy „megmentsenek”. Motiváltál arra, hogy „többre vigyem”, mint te. Szörnyű jövőképet mutattál, de végül tanultabb, műveltebb és sikeresebb lettem nálad – és ez remélem még mindig csak a kezdet.

Voltak olyan dolgok, amiket valóban neked köszönhetek, és nem az elrettentő példa miatt döntöttem máshogy. Ilyen például az, hogy megtanítottál hímezni, illetve az olvasás szeretetét is neked köszönhetem. Úgyhogy ezekért a dolgokért hálás vagyok neked.

Van néhány kellemes emlékem is – például valahányszor beteg voltam, mindig a kedvemben akartál járni – olyan ételeket és italokat is megkaptam, amiket máskor soha. Nem tapasztaltam általában, hogy előbb gondoltál volna rám, mint magadra, de legalább azokon a napokon érezhettem, hogy én is számítok.

Ezekre a dolgokra fogok koncentrálni. Ezekre, amikkel talán egy keveset építettél is bennem a sok rombolás közben. Ezeket az emlékeket fogom őrizni rólad a továbbiakban. És most végleg elengedlek téged, és a közös múltunkat.