Január 2. az introvertáltak világnapja.
Régebben kevésbé volt a köztudatban az introvertáltság, mint fogalom, manapság
azonban egyre több figyelmet kap a közösségi médiában, egyre gyakrabban
foglalkoznak vele akár nagyobb követőbázissal rendelkező személyek is, így a
híre is gyorsabban terjed. De mi is valójában az introvertáltság, és vajon a
többség, akik beszélnek erről valóban tudják, hogy mi is rejlik e mögött?
Nem fogok hazudni, a saját blogomon is írtam korábban – amikor még én is csak ismerkedtem a témával – bejegyzést arról, hogy milyen érzés introvertáltnak lenni, mivel én saját magamat is ebbe a csoportba soroltam. Azonban már jó ideje tudom, hogy ez nincs így, és sokakhoz hasonlóan elkövettem azt a gyakori hibát, hogy egy másik dolog, konkrétabban egy mentális probléma tüneteit introvertáltságnak hittem.
Le merem fogadni, hogy ha megkérdeznénk az utcán random embereket az introvertáltságról, pontosabban annak jeleiről, a többség olyasmit válaszolna, hogy csendesek, szoronganak társas helyzetekben, félnek az emberektől, sőt kifejezetten nem kedvelik őket, elönti őket a pánik, ha prezentálniuk kell valamit és minden szem rájuk szegeződik. Nem állítom, hogy nem lehet ezeknek a dolgoknak igazságtartalma introvertáltság esetében is, viszont több olyan pont is van, ami nem kifejezetten az introvertált személy ismertetőjegye.
A szociális fóbia egy a szorongászavarok csoportjába tartozó mentális probléma egyben az egyik leggyakoribb pszichológiai zavar az alkoholproblémák és a depresszió mellett. A felnőtt lakosság nyolc százalékánál fordult már elő valamely tizenkét hónapos periódusban, hogy megfeleltek a diagnózis kritériumainak. A betegség általában serdülőkorban alakul ki, esetek kb. 95 százalékában még húszéves kor előtt jelentkeznek a tünetek. A nem kezelt szociális fóbia pedig könnyen krónikussá válhat. De mi is ez, és mik a pontos tünetek?
Akik szociális szorongászavarban szenvednek, a társas helyzetekben rendkívül bizonytalannak érzik magukat és attól rettegnek, hogy valamilyen kellemetlen helyzetbe hozzák saját magukat, így rendszerint kerülik a nyilvános szereplést, közös étkezést vagy bármilyen társas interakciót nagyobb létszámú csoport előtt. Fokozza a szorongásukat a tudat, hogy a szorongásos tünetek (pl. izzadás, elvörösödő arc, kézremegés, elcsukló hang stb.) még inkább kellemetlen helyzetbe sodorják őket, pedig a félelmük általában megalapozatlan, sőt, általában jól helytállnak az ilyen szituációkban is. Ennek ellenére, amennyire lehet, megpróbálják elkerülni a szereplést, még munkát is úgy választanak, hogy ne kelljen emberek között lenni, vagy meg tudják tartani a kellő távolságot, hogy könnyebb legyen számukra a menekülés. A szociális szorongással élő emberek közül kb. nyolcból egy fő találkozik a pánikrohammal is legalább egyszer élete során…
Ismerős? Ha nem is az összes tünetet, mégis bizonyos dolgokat tévesen az introvertáltság jellemzéseképpen szoktak elmondani. De az igazság az, hogy ezeket a tüneteket olyanok is tapasztalhatják, akik valójában extrovertáltak, mert a társas helyzetektől való félelem, az emberek reakciójától való rettegés, ha nem felelünk meg a társadalmai elvárásoknak nem jár együtt az introvertáltsággal.
Ha egyértelműen szeretnénk megkülönböztetni az introvertáltságot az extrovertáltságtól, kizárva teljesen a szociális fóbia tüneteit, így jellemezhetnénk egyiket vagy másikat:
Az introvertált személyek érzékenyebbek a szociális helyzetekre, könnyebben „lemerülnek” és több időre van szükségük a feltöltődésre egyedül, valamilyen kedvelt tevékenység végzése közben. Nem feltétlenül félnek vagy szoronganak ilyenkor, egyszerűen könnyebben elfáradnak a személyes beszélgetésekben, főleg, ha olyan emberek között vannak, akikkel érezhetően csak kötelességtudatból kellett találkozniuk. Ha olyan munkakörben dolgoznának, ahol nagyon sokat kell emberekkel foglalkozni, nagyon hamar ki is égnének, sokkal jobban illik hozzájuk egy olyan szakma, ahol egyedül gondolkozhatnak, tervezhetnek. Ugyanakkor, ha találkoznak hozzájuk hasonló személyekkel, akikkel nagymértékben egyezik az érdeklődésük, ők is tudnak órákig beszélni az adott témáról.
Ezzel szemben az extrovertált személyek társaságban töltődnek. Ha sok időt kellene egyedül tölteniük, elég hamar bele is tudnának betegedni. Lassabban apad a szociális energiájuk – de nem jelenti azt, hogy ők nem merülnek le néha, és nincs szükségük olykor nekik is az elszeparált feltöltődésre -, sokkal gyakrabban szerveznek programokat a barátaikkal és szívesebben is dolgoznak olyan munkakörökben, ahol emberekkel foglalkozhatnak. Beszédesebbek és ügyesebbek a „small talk”-ban is, mert nem mindig igénylik a mély beszélgetéseket úgy, mint introvertált társaik.
Fontos azonban azt is tudni, hogy az a ritkább eset, amikor egyértelműen be lehet skatulyázni valakit egyik vagy másik kategóriába, mert az introvertáltság és extrovertáltság tulajdonképpen egy skála, amelyen az emberek túlnyomó része nagyjából középtájon helyezkedik el, és leginkább azt mondhatják el magukról, hogy inkább az egyik oldalhoz tartoznak, mint a másikhoz, de nem szélsőségesen tartózkodnak az egyik vagy másik végponton.
És hogy hogyan is néz ki az az oxymoron,
amikor inkább extrovertáltként szociális szorongással küzd valaki? Nos, csak a
magam nevében tudok nyilatkozni, de olyan élményekben volt már részem sokszor,
hogy mindennél jobban el szerettem volna menni egy szervezett programra, aztán
egész úton hazafelé és még napokig utána azon kattogott az agyam, hogy mennyire
beégettem magam ezzel vagy azzal a megszólalással vagy cselekedettel, és
biztosan idiótának tartanak. Vagy maga az esemény közben gyakran felveszem a
hallgató szerepét, mert azon rágódom, hogy amit hozzáfűznék a témához vajon
hogyan reagálnának rá, és nem lenne-e kínos az irányomból. De ettől még nem
vagyok introvertált, hiszen az ő társaságukban érzem jól is magam, és
szerencsére az esetek túlnyomó részében már nem rombolják le ezek a szorongásos
tünetek a jókedvemet. 😊
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése