2023. szeptember 19., kedd

Pszichológia hallgató lettem

Furcsa érzés belegondolni, hogy hamarosan ismét iskolapadban fogok ülni és tanárok előadását fogom hallgatni, több okból is. Egyrészt, nyolc évvel ezelőtt, amikor leérettségiztem, tulajdonképpen „nem számított”, nem éreztem, hogy tétje van, hiszen – bár nehezen döntöttem el akkor is, hogy merre induljak – végül ott kötöttem ki, hogy én nem fogok egyetemre járni. Másrészt, több mint öt éve aktívan dolgozom, és a tavaly beütött egzisztenciális válságomig fel sem merült bennem a pályaváltás gondolata. Mindezeken túl, miután megszereztem a második szakképesítésem, még itt az egyik blogbejegyzésemben is azt boncolgattam, hogy elkezdődik a nagybetűs Élet, és vége van a diákéveimnek. Persze azóta egyszer-egyszer bejött a képbe egy-egy képzés gondolata, sőt jelentkeztem is felsőoktatási szakképzésre gazdasági szakirányon és kétszer egymás után két különböző helyre nyertem is felvételt, de végül a helyemet egyik esetben sem foglaltam el. Talán valamilyen szinten én is éreztem, hogy hosszú távon nem ez lesz az én utam…

Tavaly közel két év után felmondtam az addigi kedvenc munkahelyemen. Ott az emberi körülményekkel maximálisan elégedett voltam, soha egyetlen másik közösségben nem tudtam úgy kinyílni, vagy éreztem azt, hogy fontos vagyok és kedvelnek, mint ott. Viszont sok más egyéb körülmény hozzájárult a mentális egészségem romlásához, és szinte én magam sem vettem észre, hogy a pszichológushoz tett látogatásaim jelentős hányada, a munka okozta stressz, tanácstalanság, érzelmi kirohanás kezelése sok más számomra fontos téma feldolgozása helyett. Azt hittem, hogy a munkakör sajátossága az egyetlen dolog, amin változtatni kell, de miután elmentem egy másik helyre szintén számviteli területre, rájöttem, hogy erre már képtelen vagyok hivatásként tekinteni, és minden motivációmat elveszítettem.

Bár van a kiégésre többféle kezelési módszer, én mégis a „legegyszerűbbet” választottam: a pályaváltást. Gondolkoztam, hogy mi az, ami a legközelebb állhat hozzám, ha elhagyom a könyvelést és a teljes pénzügyet, és rájöttem, hogy valójában én nagyon szeretek emberekkel foglalkozni. Nem mondom, hogy mindig, minden körülmények között, vagy akármilyen emberekkel, de az előző munkahelyemen a kollegiális viszonyon túl a munkakörömben a kapcsolattartó szerepet kifejezetten szerettem. A körülmények is kedvemre valók voltak, hiszen előadóművészekről beszélünk, ez a világ pedig, mint „nézőt”, mindig is érdekelt. Azon túl, hogy betekintést nyerhettem a kulisszák mögé, láttam a színpad-, díszlet- vagy jelmeztervezés folyamatát ezek költségeinek elszámolásán keresztül, még szinte az összes fellépő művészünkkel is én voltam a közös kapcsolódási pont, mint egyfajta „pénzügyi tanácsadó”. Mondjuk ez pont nem tartozott a feladatkörömbe, és gyakran nem értettek velem egyet abban, hogy segítek nekik a szerződéseik és számláik problémás kérdéseiben, mert ezt mindenkinek a saját könyvelőjével kellett volna leegyeztetnie, de úgy véltem, ez mindenki közös érdeke, hogy hibátlan számlát küldjenek be hozzám, amit már nem kell visszadobni nekik javításra. Úgyhogy minden egyes alkalommal készségesen álltam rendelkezésükre, ha elakadásuk volt ilyen téren. Szívesen segítettem nekik. És a munkámnak ezt a részét örömmel meg is tartottam volna.

A sors furcsa fintora, hogy volt idő, amikor szinte képtelen voltam emberekkel beszélgetni. Ez persze nem azt jelenti, hogy nem igényeltem volna. Egyszerűen csak a hozott sémáim és az erős szorongásom nem engedte, hogy szóban megfelelően kommunikáljak másokkal. Ezt szerencsére az elmúlt években sikerült levetkőzni, és így rájöhettem arra is, hogy az, amit egykor introvertáltságnak hittem, az valami egészen más volt, és valójában én nagyon is közösségi ember vagyok, aki szeret társaságban lenni, beszélgetni, sőt szívesen dolgozik is olyan munkakörben, ahol emberekkel kell foglalkozni. Így végül nem is kellett olyan sokat agyalni, hogy mi legyen az az új irány, amerre elindulok álláskeresés terén.

Persze nem volt meg konkrétan, hogy mit szeretnék a következő tíz-húsz évben csinálni, mi az, amire igazán hivatásként tekintenék és igazán ki tudnék teljesedni benne, de köztes állapotként úgy éreztem, hogy a HR egy jó kiindulópont vagy ugródeszka lehet, akármit is szeretnék később csinálni – mert valószínűleg úgyis egy emberközpontú munka lesz az. A mai napra eljutottunk egészen odáig, hogy az a lány, aki régen szinte egy szót nem tudott másokhoz szólni, jelölteket interjúztat különböző pozíciókra, felméri a szakmai rátermettséget, a csapatba való beilleszthetőséget, keresi a szükséges soft skilleket azáltal, hogy monitorozza a személyiségüket a viselkedés, a beszédstílus és az elmondott információk alapján. Ez kiindulópontnak tökéletes. Na, de mi lesz a hosszú távú célokkal?

Nos, körülbelül két évvel ezelőtt jött először az a gondolat, hogy elkezdjek pszichológiát tanulni, először még csak amiatt, mert elkezdett mélyebben is érdekelni a téma, konkrét előrevetített célom nem volt. Viszont amint megláttam, hogy a legalacsonyabb ponthatár is 430 pont, és ehhez társul egy nem kisösszegű tandíj is, kissé megrökönyödtem. Az egyetlen hely, ahol levelezőn van államilag finanszírozott képzés, abban az évben 474 pontos ponthatárt hirdetett. Kiszámoltam, hogy ezt a tendenciát követve a következő évben, ha újra érettségizem – mert muszáj lenne -, két legalább 95-96%-os emelt szintű vizsgára lenne szükségem, hogy ide bekerülhessek. Viszont, ha az önköltséges megoldással is megelégszem, úgy elég lesz a 85% is. Valahogy a „könnyebb” opció is elérhetetlennek tűnt, úgyhogy annyiban is hagytam a témát. Aztán kíváncsiságból a következő időszakban is ránéztem a pontokra, és észrevettem, hogy valamivel alacsonyabbak lettek a ponthatárok – na, nem mintha a 461 sokkal megugorhatóbb lenne, mint a 474, de mindenképp pozitív volt látni, hogy kivételesen nem felfelé kúsztak a ponthatárok. Persze a negatív énem, és a kisördög a vállamon azt súgta, hogy „persze, ha én is felvételiztem volna, akkor biztos, hogy emelkedett volna a szám, nem pedig csökken”. Mondjuk ekkor már túl voltam a felmondáson és közel jártam a jelenlegi munkahelyemen eltöltött első naphoz, szóval ekkorra már legalább az megvolt a fejemben, hogy körülbelül merre induljak el. Utolsó pillanatban jelentkeztem egy emelt szintű érettségi felkészítőre két tárgyból: angolból és történelemből, ami tavaly októberben kezdődött. A cél itt már nem volt kérdés: bejutni pszichológia szakra. Viszont egyrészt az online oktatás, mint kiderült nem igazán az én műfajom, másrészt úgy alakult, hogy szükségem volt arra az összegre, amit befizettem előre egyösszegben, így az időarányos részét vissza is kaptam, amikor felbontottam a szerződést velük.

Még mindig ott volt a lehetőség, hogy akkor önerőből készüljek fel az érettségi vizsgákra, viszont az egyik legnagyobb gyengeségem, hogy nem tanultam meg soha tanulni. Azokból a tárgyakból, amik érdekeltek és főként gyakorlat orientáltak voltak, pusztán odafigyeléssel is jó vagy kiváló eredményt produkáltam, a kevésbé gyakorlatias, de még érdekesnek mondható tárgyakból a közepes szintet képes voltam hozni, és volt egy-két mumus, amiből megugrottam a kettes szintet. Otthon soha nem ültem le órákig tanulni néhány kivétellel. Az előrehozott angol érettségim volt a legelső vizsgahelyzet, ami előtt álltam, így arra azért kidolgoztam a tételeket, kézzel, ami több napon keresztül több órát igényelt. A pénzügyi-számviteli ügyintéző vizsgámhoz készíteni kellett egy esettanulmányt, ami kvázi egy mini szakdolgozat, így azzal volt munkám, illetve a szóbeli részre ott is kiírtam kézzel a tételeket. De ezeken kívül soha egyetlen vizsgámra sem készültem különösebben. Úgyhogy a legnagyobb kihívás számomra ebben a felkészülésben nem maga az elsajátítandó tananyag volt, hanem az egyéni felkészülés tanár és magyarázatok nélkül. Így talán mondanom sem kell, hogy miután már abbamaradtak a felkészülési óráim, onnantól kezdve magamtól már nem ültem le tanulni – hiába vettem mindkét tárgyhoz különböző tankönyveket és feladatgyűjteményeket.

Viszont – lehet nagyrészt emiatt – kavargott bennem a „Mi az én életcélom?” kérdés és emiatt motiválatlannak és üresnek éreztem magam. A pszichológuson túl egy coach segített nekem átevickélni ezen a kérdéskörön tavaly év vége felé. Éreztem is magamban az elhivatottságot, viszont tudtam, hogy reális esélyem már nem lesz felkészülni kellő mértékben az érettségi vizsgára. Úgyhogy alternatív megoldásként elkezdtem különböző szakképzéseket keresni az interneten, illetve nem vetettem el alternatív megoldásként a felsőoktatási szakképzéseket sem, amire az érettségi megismétlése nélkül is be tudtam volna kerülni. Volt néhány szimpatikus képzés, de valahogy a pszichológiával kapcsolatos magasfokú érdeklődésemet egyik sem volt képes überelni. És akkor ugrott be valami…

Korábban már több embertől hallottam, hogy van Kolozsváron egy egyetem, ahol magyar nyelven lehet pszichológiát tanulni, és más a felvételi rendszer, mint itthon. Akkor mindig élből elvetettem a gondolatot, utána sem olvastam, mert úgy gondoltam, hogy elég megterhelő - még ha csak ritkán is - kiutazni időnként az előadásokra és vizsgaidőszakokra. De akkor, ott úgy voltam, hogy veszíteni nem veszítek semmit azzal, hogy informálódom. Magának az egyetemnek a nevét nem tudtam, úgyhogy a Google volt a segítségemre kulcsszavakkal keresésben. Természetesen hamar megtaláltam az oldalt, ami nekem kellett. Meglepődtem, mert valóban merően más volt a felvételi eljárás, mint az itthoni egyetemeknél. Egy egyszerű szóbeli felvételi vizsga eredménye adja a bejutási jegy 80%-át, a maradék 20% az érettségi eredményből adódik. Megörültem, viszont egyben el is kezdtem aggódni, hiszen az itthoni felvételi jelentkezés határideje pont előtte pár nappal járt le, és feltételeztem, hogy a külföldi jelentkezésről is lecsúsztam így. De természetesen nem hagytam a puszta feltételezésre a dolgot, úgyhogy azonnal elkezdtem mélyebben beleásnom magam a témába, és hamar meg is találtam az erre szolgáló Facebook csoportot, ahová belépve rengeteg plusz infót és kérdésekre válaszokat találtam. Mindezeket átnyálazva kiderült, hogy a felvételi vizsgára történő jelentkezés csak júliusban történik, egy héttel a vizsga napja előtt, úgyhogy még bőven időben voltam. Tanulás szempontjából is még reálisnak tartottam a rendelkezésre álló időt, hiszen az volt a követelmény, hogy öt pszichológiai témakörből készüljünk fel a vizsgára: érzelmek; motiváció; percepció és figyelem; tanulás és emlékezés; értelmi fejlődés, gondolkodás, beszéd és intellektuális teljesítmény. Mindezekhez meg volt adva az ajánlott szakirodalom, ami pdf formátumban fel is volt töltve a fájlok közé. Noha „csak” öt témakörről volt szó, így is nagyjából 130 oldalnyi megtanulandó anyag volt, de úgy éreztem, ez azért nem olyan vészes – annál egészen biztosan jobb, mint felkészülni két emelt szintű érettségire úgy, hogy lehetőleg 90% körüli eredményt elérjek mindkettőn. Ráadásul sokat dobott az egészen az a tény, hogy itt legalább olyan tananyagot kell elsajátítanom, ami egyrészt már elősegíti a későbbi tanulmányokat, másrészt valóban érdekel is. Az egyetlen buktató itt is az lett volna, hogy muszáj egymagam felkészülni.

Könnyűnek tűnt, de nem akartam semmit elkiabálni, illetve gondosan utánajártam mindennek, amire szükségem volt. Az adminisztratív rész valóban olyasmi volt, amire nagyon oda kellett figyelni: különböző dokumentumok lefordíttatása román nyelvre, minisztériumnak fizetett hitelesítési díj, tanulmányi jegyek átszámítása, orvosi alkalmassági vizsgálat. Mindezeken túl maga a kiutazás megtervezése, illetve a határidők és időpontok figyelése. Ha ezekre tényleg mind odafigyeltem, már „csak” tanulni kellett.

Időben elkezdtem, még május elején – volt két és fél hónapom felkészülni. Kinyomtattam az anyagot, átolvastam, kiemeltem a lényeget, az elején még be is gépeltem, vázlatot írtam, kulcsfogalmakat írtam, ráadásul tényleg ráfeküdtem a dologra: szakaszokra bontva osztottam be az időmet a tanulásra, és időzítőt állítottam. Minden negyvenöt perc után tartottam tizenöt perc pihenőt, és komolyan voltak napok, amikor napi nyolc-kilenc órát a tanulásra fordítottam. Ha volt zavaró külső körülmény, akkor füldugót is használtam. Érdekes volt a téma, nagyon sok mindent el is sajátítottam. Lelkiismeretfurdalás nélkül elmondhatom, hogy soha semmilyen tanulmányi megmérettetésre nem készültem ennyit, mint erre a vizsgára. Elsőre mégsem sikerült…

Az egyéni tanulással kapcsolatos szegényes tapasztalatom miatt nem volt a leghatékonyabb a tanulási módszerem. Sajnos rosszul gazdálkodtam az idővel, és túl sok időt és figyelmet szenteltem a legelső témakörnek. Az volt, amihez volt begépelt és kézzel írt jegyzetem, amihez ki voltak írva a kulcsfogalmak, nevek, tanulmányok, aminél még a plusz fejezetekből is kiírtam a lényeges anyagot. De ahogy telt az idő és én is éreztem, hogy ugyanilyen mélységben nem fogok tudni végezni mind az öt témakörrel, már elengedtem bizonyos formaságokat. Ahogy haladtam a vége felé, úgy lett egyre felszínesebb az ismeretek elsajátítása, így az utolsó témakörrel, és azon belül is a második felével volt a legkevesebb időm foglalkozni. Sajnos vizsgán nem egy-egy témakör volt maga a tétel, amiről beszélni kellett, hanem mindegyikből ki voltak ragadva részletek, szétbontották kisebb témákra, és ezekből lehetett húzni. Szerencsétlenségemre sikerült az utolsó témakör utolsó két és fél oldalának témáját kihúznom, amiről így összesen két mondatot tudtam elmondani. Teljesen szétestem, alig vártam, hogy kijussak az épületből, mert már odabent is sírtam, de szerettem volna, ha minél kevesebb ember látja.

A barátom is elkísért az útra, és elém jött a vizsga után, de mondhatott bármilyen motivációs szöveget, vigasztalhatatlan voltam, és végig sírtam az utat vissza a szállásig. Az volt a terv, hogy egész héten ottmaradunk, mert a sikeres vizsga esetén a hét második felében kellett személyesen beiratkozni is. A köztes időben pedig gondoltam „nyaralunk”. Viszont így mondtam neki, hogy aznap én már sehová nem akarok menni. Nehéz volt bármi olyat mondani vagy tenni, ami felvidított volna. Másnap reggel is mérhetetlen szomorúsággal és ürességérzéssel keltem, nem éreztem a létjogosultságát az ottlétemnek, hiszen „már felesleges”, úgy éreztem semmi sem tud boldoggá tenni, és hogy nincs értelme az életnek. Ért már korábban nagyobb veszteség, valahogy mégis kicsit olyan volt, mintha ez lett volna a legrosszabb dolog, ami valaha történt velem. Ha a barátom nem lett volna velem, akkor egész biztos, hogy egész héten ki se mozdultam volna, vagy hiába foglaltam szállást ennyi időre, hamarabb hazaindultam volna. De szerencsére ő „kirángatott” ebből az állapotból, és a tervezett nyaralásunk végülis megvalósult. Szép helyeket láttunk, finomakat ettünk, jól éreztük magunkat. A végére már én is azt a szemléletet vallottam, hogy a szeptemberi pótfelvételi jobb lesz, előnyben vagyok, hogy már van tapasztalatom, illetve tanulni sem kell olyan sokat, hiszen már most is jól felkészültem, csak a hiányosságokat kell pótolni. Mégis miután hazaértünk, beütött valami…

Már két hete nem voltam képes rávenni magam semmire, konkrétan a bőröndöm kipakolatlanul a hazaérkezésünk óta a szoba közepén hevert érintetlenül. Éreztem, hogy ez így nem lesz jó, így bár jó ideje nem találkoztam a pszichológusommal – mert pont egy pozitív életszakaszban voltam, és nem éreztem szükségét -, ismét bejelentkeztem hozzá. Adott egy kis löketet, de nagyon nehéz volt megküzdeni a depressziós epizódommal, amit nagyban erősített a kudarcélményem. Habár szedem a gyógyszerem, ez nem jelenti azt, hogy nem érződik a hullámzás. Szimplán nem kerülök annyira mélyre, mint amikor még nem szedtem. Megúszom egy enyhe depresszióval és egy felélénkültebb időszakkal a túlpörgés helyett. De a depresszió, még ha enyhe is, akkor is depresszió. A levertség, motiválatlanság, szétszórtság, figyelmetlenség, koncentrációs nehézségek ugyanúgy megvannak, amikkel meg kell küzdeni. Ráadásul a betegségtudat egy elég erős támogató egység ilyenkor. Hiszen, ha tudjuk, hogy mit is élünk éppen át, és hogy mi az, ami segíteni tud ezen az állapoton, akkor tudatosan ki tudjuk kerülni vagy leküzdeni. Ezt tettem. Nem mondom, hogy tökéletesen sikerült, még csak nem is 80-90%-osan, de 50% felett, ami ebben a helyzetben több, mint elég. Írtam egy beosztást a vizsga napjáig, amit nem feltétlenül követtem, de volt egy összkép, amit láttam magam előtt, és tudtam, hogy ha nem is pontos határidő betartással, de szeretnék elérni. Sikerült a tételeimet úgy kidolgozni és pontosítani, ahogyan szerettem volna. De talán, ami ennél is többet segített, az a közösség. A júliusi vizsga előtt egy héttel találtam csak rá a felvételizők Messenger csoportjára, és mint utólag kiderült, itt folyamatosan tartottak közös tanulóesteket online, ami nagyon sok sikeres vizsgát eredményezett júliusban. Ennek mintájára készült el a pótfelvételizők csoportja, aminek hamarosan én lettem az egyik legaktívabb tagja. Az adminisztrátor egy idő után már szinte nem is írt semmit, mert általában bárki bármit kérdezett, másodpercek alatt válaszoltam nekik. A júliusi csoportból volt, aki tartott nekünk tanulóesteket egy-egy témából, amiket becsületesen végig hallgattam – ha már máshoz kevésbé volt motivációm -, de én is örömmel vállaltam előadó szerepkört, így két tanulóesten is én tartottam előadást. Ezen kívül nagyon sokszor privát üzenetben is megkerestek különböző kérdésekkel, és igyekeztem mindenkinek segíteni. Valahogy jobban koncentráltam rájuk, és az ő sikerükre, mint a sajátomra. Ez töltött, de tudtam, hogy én egyáltalán nem készülök olyan intenzitással, mint a júliusi vizsgára. Hatalmas lelki békével, az esélytelenek nyugalmával indultam el a szeptember 8-ai pótfelvételire.

Még a váróteremben sem éreztem feszültséget vagy izgulást, a júliusi vizsga előtt majdnem pánikrohamot kaptam, most azonban eltettem a tételeimet, fogtam a tollakat és az igazolványomat, és már az ajtóban állva vártam, hogy hívjanak. Jó tételt húztam. Teleírtam a lapot. Az előadás közben már volt rajtam szorongás, de elmondtam mindent, amit felírtam. Éreztem, hogy valamit kihagytam, de gondoltam úgyis rákérdeznek. Így is volt. Valójában egy elég fontos részlet nem jutott eszembe, viszont amint feltették a kérdést, azonnal „felmondtam” a teljes bekezdést. Ezen kívül még három kérdésük volt, amiből egyre tudtam a választ, egyre rávezetéssel szintén sikerült válaszolni, egyre viszont nem tudtam sajnos. Mindenesetre megkönnyebbülten hagytam el a termet, és mosolyogtam. Úgy éreztem, hogy bármi lesz is az eredmény, végre nem azzal az érzéssel távoztam, mint júliusban. Ráadásul addigra már volt B tervem az egyetemre, illetve legrosszabb esetben is következő évben próbálkozom – gondoltam.

Amíg vártam a barátomat, hogy elém jöjjön – mert ismét elkísért, mint legfőbb szurkolóm és támogatóm -, addig azért sikerült máris túlgondolni a helyzetet, és felnagyítani a hiányosságokat, elképzelve, hogy valójában elrontottam az egészet. De aztán miután kitárgyaltuk, egyetértettünk abban, hogy hetesnél rosszabb jegyet nem kaphatok (Romániában 1-10-ig van az osztályozás). Míg előtte „minden mindegy” alapon mentem el a pótfelvételire, a vártnál jobb teljesítményem miatt azért elkezdtem izgulni, szerettem volna az eredményhirdetésnél egy olyan számot látni, amivel megnyugodhatok, hogy a bejutottak között vagyok. De muszáj megjegyezni, hogy a száz meghirdetett helyből kilencvenegyet betöltöttek júliusban. A maradék kilenc székre ötven felvételiző pályázott a pótfelvételin. Amíg a júliusi vizsgán mindenki bejutott, aki elérte az ötös átlagot (ami nálunk a kettesnek felel meg), addig vélhetően a pótfelvételin kilenc alatti átlaggal szinte lehetetlen bekerülni már. Úgyhogy feltételezve, hogy hetes vagy nyolcas osztályzatot kapok, elég rizikósnak tűnt a bejutás.

Eljött az igazság pillanata, kikerültek a vizsgajegyek. Amikor megnyitottam, hevesen vert a szívem. Gyorsan megkerestem az azonosító számomhoz tartozó vizsgajegyet, és háromszor is végig húztam az ujjamat, hogy biztosan jó sort nézek-e, mert alig akartam elhinni, amit láttam. 9.5-ös osztályzatot kaptam!! A következő dolog, amit azonnal elkezdtem számolni, hogy hány embernek van jobb eredménye az enyémnél. Összesen nyolcan kaptunk kilenc feletti osztályzatot. Mivel bejutási listát csak két nappal később tettek közzé, így csak a matematikára hagyatkozhattam abban a pillanatban, úgyhogy kiszámoltam, hogy ezzel a jeggyel mennyi lesz a végső átlagom, ha hozzáveszem még az érettségi átlagomat. 9.32-t számoltam. Ezt követően még kiszámoltam, hogy milyen eredmény az, amivel már biztosan nem tudnak megelőzni – számolva a legjobb eshetőséggel, tehát hogy tízes az érettségi átlaguk. Az az eredmény jött ki, hogy kilenc alatti vizsgajeggyel még tízes érettségi eredménnyel sem tudnak beelőzni. Szóval, mivel összesen velem együtt nyolc embernek volt kilenc feletti jegye, így matematikailag lehetetlen, hogy ne legyek benne a kilenc bejutott jelentkező között. Abban a pillanatban kiszabadult belőlem a megkönnyebbült és boldog sírás.


Sikerült. Megcsináltam! Nem vagyok buta vagy tehetségtelen. Nehezített pályán is a legjobbak között voltam, amikor a legrosszabb bejutási átlag 8.84 volt. Egy olyan szakra kerültem be, ami baromi nehezen elérhető. Ezeket főleg annak a belső énemnek üzenném, aki sokszor még mindig képes az elért sikereit semmibe vagy magától értetődőnek venni. Az eredményhirdetés után az egyik barátnőmnek is azt mondtam, hogy „Emlékeztess, hogy ne felejtsem el megjutalmazni magamat ezért, hogy ne higgyem azt, hogy ez természetes, és ez a minimum”.

Tényleg sikerült. Elsőéves pszichológia hallgató vagyok. Három év múlva remélhetőleg a diplomámat szorongatva tervezhetem, hogy milyen típusú mesterképzésre menjek majd tovább. Van már most is ötletem, de úgy állok hozzá, hogy mialatt tanulni fogom, meg fogok ismerni rengeteg irányt, és van még időm eldönteni, hogy melyik lesz az igazán nyerő. Addig viszont megerősítem a pszichológia alapjait Atkinson, Zimbardo és Freud munkássága által.

2 megjegyzés:

  1. Gratulálok! Nagyon örülök neked! :) Évek óta zugolvasód vagyok, de most úgy döntöttem, összeszedem a bátorságom, és kommentelek. :D Nagyon inspirálónak találom, hogy a körülményeid ellenére nem adod fel, és eléred a kitűzött célokat! Ráadásul úgy, hogy nem sikerült elsőre, és ugyan elkeseredtél, nem adtad fel, és megcsináltad! Számomra ez nagyon példaértékű és motiváló. Le a kalappal! :)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Oh, ez nagyon jól esik. ^^
      A gratuláció is, meg az is, hogy egy éve itt vagy. :3

      Törlés