Figyelmeztetés!
A bejegyzés 16 éven aluliaknak nem javasolt. Ha mégis elolvasod, csakis saját felelősségre tedd!
A bejegyzés 16 éven aluliaknak nem javasolt. Ha mégis elolvasod, csakis saját felelősségre tedd!
Gondolkoztam, hogy milyen bejegyzést írjak nektek, mert ötletből nincs hiány, csak nem mindhez van jelenleg hangulatom, vagy elegendő gondolatom, hogy megírjam. De mivel főként ez még mindig személyes blog, hát írnék megint valamit magamról. Amit egyébként is meg akartam írni, és tegnap egy beszélgetés felhozott pár emléket. Tanulságos történetnek tartom. Szóval kezdjünk is bele!
2014 májusában, tizenegyedik osztály végén volt az, hogy felregisztráltam egy társjereső oldalra. Ennek megvolt a maga előzménye, amire nem vagyok túl büszke. Bár az egész társkeresős időszakomat legszívesebben törölném az emlékezetemből.
Az számomra nyilvánvaló volt, hogy nem kellenék a kutyának sem. Jó, persze nem csak a kinézetem miatt voltam a suliban nevetség tárgya, ehhez hozzájárult a kevéssé kifejlett kommunikációs készségem is - ami a nehéz lelki fejlődésemnek is betudható. Ami azt illeti négy éve, ha valamiféle skálán kellene ábrázolni, hogy hol álltam kommunikáció terén a maihoz képest, én így ábrázolnám:
Szóval minden adott volt, hogy személyesen képtelen legyek az ismerkedésre. Jó ideig úgy voltam vele, hogy nekem nincs is szükségem senkire, jó így nekem, ahogy vagyok. Kicsit talán nyugtatott a tudat, hogy a baráti körömből - bár ehhez közrejátszott az is, hogy akkoriban még nem igazán voltak barátaim sem -, senkinek nem volt fiúja. És ez az amire utólag visszagondolva nem vagyok büszke. Mert tudjátok mi ébresztette fel bennem az érzést, hogy kell mellém is egy társ? Az, hogy hirtelen mindenkinek lett valakije körülöttem, és kezdtem azt érezni, hogy felesleges vagyok. Addig nem igazán zavart, hogy nem kellek senkinek, de akkor már nagyon. És számomra az egyetlen megoldásnak ez maradt. Mert élőben nem ment volna. Ha mondjuk húsz évvel korábbi időt éltem volna, akkor valószínűleg az Internet megjelenéséig nem is sikerült volna találnom senkit. Vagy ki tudja.
Szóval ott voltam a felületen. Épphogy csak beregisztráltam, és még se kép, se bővebb információ rólam, már a hatvanon felüli kanos férfiak akkor is megtaláltak. Szerencsére arra hamar rájöttem, hogy hogyan tudom szűrni korra és nemre - mert miután egyszer egy csaj is rám írt, a lányokra is szűrtem - vonatkozóan a felhasználókat. Csak olyanok láthatták a profilomat, akik tizennyolc és huszonöt év között voltak. Néha változtattam, hogy csak húsz vagy huszonkét év legyen a felső határ, valamikor visszaállítottam, nem tudtam eldönteni igazából, hogy melyik az a korcsoport amelyik a legmegfelelőbb lenne. Volt, amikor már 28-30 évesekkel is beszélgettem 17 éves létemre.
A legfőbb tulajdonságom, ami dominált a társkeresős időszakom elején egyértelműen a felszínesség. Nem láttam be, hogy ez így nincs rendben, főleg, hogy én rettenetesen elégedetlen voltam a testemmel, mégis az volt a legfőbb szempontom, hogy legyen jóképű, izmos a pasi, utána pedig majd meglátjuk, milyen.
Ami jó érzés volt, hogy bejöttem a pasiknak. Legalábbis képen mindenképpen. De az évek alatt már rég megtanultam előnyösen fotózni magam. Ettől függetlenül jól esett a "hírnév". És az ismerkedéssel sem volt gondom, mert írásban ment. Sokkal bátrabb voltam. És megesett, hogy már túlságosan bátor.
Átléptem egy határt, amit nem kellett volna. Azzal kezdődött, hogy nem volt ellenemre a perverzebb hangvételű beszélgetés. Aztán, az sem, hogy fehérneműs képet küldjek magamról. Ez odáig fajult, hogy a profilomon a feltöltött képek között is ott virított pár fehérneműs darab, így az, aki még soha az életben nem beszélt velem is láthatta. És akkor arról már szót sem ejtek, milyen hangvételűek lettek a beszélgetések néhány emberrel, illetve a videochatelések skype-on.
Voltam tényleg annyira idióta, hogy miközben volt kétszer is olyan személy, aki a lelkét kitette volna értem, ha adok nekik esélyt, mégis leráztam őket, mert mindkettőnek volt valamilyen mozgásszervi problémája. Van ennél lejjebb? Persze, hogy van. Hiszen ugyanúgy hangot adtam a panaszkodásomnak, hogy "Nincs egy normális pasi, mindenki csak szexet akar.", holott én tulajdonképpen r*bancként viselkedtem. Szívesen elbeszélgetnék ma az akkori önmagammal, és helyreraknám egy kicsit, mert szegény menthetetlenül naiv és felelőtlen volt.
Igazából örülhetek, hogy nem történt nagyobb baj. Mert volt három emberrel randim összesen. Abból kettő nagyon szívesen lefeküdt volna velem az első alkalommal. Persze olyankor helyén volt az eszem, és nem mentem bele. Ilyet soha nem is akartam. Csóknál tovább senkivel sem jutottunk. Amikor regisztráltam még az a szándék vezérelt, hogy komoly kapcsolatot keressek. Aztán átcsapott valami másba. De az elveimet attól függetlenül nem dobtam el. Azért az teljesen más, ha online próbálok egy kis izgalmat vinni az életembe, mint az, ha összefeküdnék fűvel-fával. Viszont nem tudhatom mi lett volna, ha az ellenkezésem nem érdekli az illetőket. Bármi történhetett volna - de szerencsére nem történt. Csak rossz belegondolni.
Nem tudom mi volt az a pont, amikor elkezdtem változtatni. De egy idő után már letiltottam azt, hogy bárki csevegésre tudjon hívni. Ha írtak üzenetet, akkor megnéztem a profiljukat, és ha úgy találtam, hogy hasonló, mint az előzőek, inkább vissza se írtam. Egy pár hétig úgy jártam fel, hogy szinte nem beszéltem senkivel, csak csekkoltam a srácok profilját. Nem érdekelt már senki, aki írt, hogy milyen dögös vagyok. Én akartam találni valakit, aki megfelelő számomra. És találtam is.
Szóval minden adott volt, hogy személyesen képtelen legyek az ismerkedésre. Jó ideig úgy voltam vele, hogy nekem nincs is szükségem senkire, jó így nekem, ahogy vagyok. Kicsit talán nyugtatott a tudat, hogy a baráti körömből - bár ehhez közrejátszott az is, hogy akkoriban még nem igazán voltak barátaim sem -, senkinek nem volt fiúja. És ez az amire utólag visszagondolva nem vagyok büszke. Mert tudjátok mi ébresztette fel bennem az érzést, hogy kell mellém is egy társ? Az, hogy hirtelen mindenkinek lett valakije körülöttem, és kezdtem azt érezni, hogy felesleges vagyok. Addig nem igazán zavart, hogy nem kellek senkinek, de akkor már nagyon. És számomra az egyetlen megoldásnak ez maradt. Mert élőben nem ment volna. Ha mondjuk húsz évvel korábbi időt éltem volna, akkor valószínűleg az Internet megjelenéséig nem is sikerült volna találnom senkit. Vagy ki tudja.
Szóval ott voltam a felületen. Épphogy csak beregisztráltam, és még se kép, se bővebb információ rólam, már a hatvanon felüli kanos férfiak akkor is megtaláltak. Szerencsére arra hamar rájöttem, hogy hogyan tudom szűrni korra és nemre - mert miután egyszer egy csaj is rám írt, a lányokra is szűrtem - vonatkozóan a felhasználókat. Csak olyanok láthatták a profilomat, akik tizennyolc és huszonöt év között voltak. Néha változtattam, hogy csak húsz vagy huszonkét év legyen a felső határ, valamikor visszaállítottam, nem tudtam eldönteni igazából, hogy melyik az a korcsoport amelyik a legmegfelelőbb lenne. Volt, amikor már 28-30 évesekkel is beszélgettem 17 éves létemre.
A legfőbb tulajdonságom, ami dominált a társkeresős időszakom elején egyértelműen a felszínesség. Nem láttam be, hogy ez így nincs rendben, főleg, hogy én rettenetesen elégedetlen voltam a testemmel, mégis az volt a legfőbb szempontom, hogy legyen jóképű, izmos a pasi, utána pedig majd meglátjuk, milyen.
Ami jó érzés volt, hogy bejöttem a pasiknak. Legalábbis képen mindenképpen. De az évek alatt már rég megtanultam előnyösen fotózni magam. Ettől függetlenül jól esett a "hírnév". És az ismerkedéssel sem volt gondom, mert írásban ment. Sokkal bátrabb voltam. És megesett, hogy már túlságosan bátor.
Átléptem egy határt, amit nem kellett volna. Azzal kezdődött, hogy nem volt ellenemre a perverzebb hangvételű beszélgetés. Aztán, az sem, hogy fehérneműs képet küldjek magamról. Ez odáig fajult, hogy a profilomon a feltöltött képek között is ott virított pár fehérneműs darab, így az, aki még soha az életben nem beszélt velem is láthatta. És akkor arról már szót sem ejtek, milyen hangvételűek lettek a beszélgetések néhány emberrel, illetve a videochatelések skype-on.
Voltam tényleg annyira idióta, hogy miközben volt kétszer is olyan személy, aki a lelkét kitette volna értem, ha adok nekik esélyt, mégis leráztam őket, mert mindkettőnek volt valamilyen mozgásszervi problémája. Van ennél lejjebb? Persze, hogy van. Hiszen ugyanúgy hangot adtam a panaszkodásomnak, hogy "Nincs egy normális pasi, mindenki csak szexet akar.", holott én tulajdonképpen r*bancként viselkedtem. Szívesen elbeszélgetnék ma az akkori önmagammal, és helyreraknám egy kicsit, mert szegény menthetetlenül naiv és felelőtlen volt.
Igazából örülhetek, hogy nem történt nagyobb baj. Mert volt három emberrel randim összesen. Abból kettő nagyon szívesen lefeküdt volna velem az első alkalommal. Persze olyankor helyén volt az eszem, és nem mentem bele. Ilyet soha nem is akartam. Csóknál tovább senkivel sem jutottunk. Amikor regisztráltam még az a szándék vezérelt, hogy komoly kapcsolatot keressek. Aztán átcsapott valami másba. De az elveimet attól függetlenül nem dobtam el. Azért az teljesen más, ha online próbálok egy kis izgalmat vinni az életembe, mint az, ha összefeküdnék fűvel-fával. Viszont nem tudhatom mi lett volna, ha az ellenkezésem nem érdekli az illetőket. Bármi történhetett volna - de szerencsére nem történt. Csak rossz belegondolni.
Nem tudom mi volt az a pont, amikor elkezdtem változtatni. De egy idő után már letiltottam azt, hogy bárki csevegésre tudjon hívni. Ha írtak üzenetet, akkor megnéztem a profiljukat, és ha úgy találtam, hogy hasonló, mint az előzőek, inkább vissza se írtam. Egy pár hétig úgy jártam fel, hogy szinte nem beszéltem senkivel, csak csekkoltam a srácok profilját. Nem érdekelt már senki, aki írt, hogy milyen dögös vagyok. Én akartam találni valakit, aki megfelelő számomra. És találtam is.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése