Új férfi van az életemben

Tudom, egy kicsit megint eltűntem. Nyár van és próbálom élvezni az életet két könyvelési tétel között. De a hosszúhétvégén már elkezdtem egy a szokottnál is hosszabb bejegyzést, amit régóta tervezek. Csak a készítése közben rádöbbentem, hogy az utánajárás sokkal időigényesebb, mint azt elsőre gondoltam, így addig is, amíg az el nem készül, gondoltam beszámolok nektek arról, hogy mi a helyzet velem mostanában. Leginkább – mint a címből is látszik – egy dologra összpontosítva.

2019. június 18-án ismertem meg. Az életét súlyos traumák övezték, elveszítette a családját és napokig az utcán élt. Éhezett. Akkoriban felénk elég viharos időjárás volt, és mivel nem nagyon talált sehol menedéket, ázott-fázott. Megbetegedett.

Lázas volt, a szeme gyulladt és az éhségtől eléggé lefogyott. Az életéért sírt, amikor két kedves szomszédunk adott neki tisztálkodási lehetőséget, meg némi élelmet. De sajnos szállással nem tudtak szolgálni.

A környéken téblábolt, próbált elbújni, de miután észrevettem, már nem zavartatta magát. Megsajnáltam, ezért behívtam, és étellel kínáltam, amelyet jóízűen elfogyasztott. Hálából megölelt – mert mással nem tudott volna szolgálni.

Aznap este vihar volt. Nem engedhettem, hogy a szabad ég alatt aludjon, ezért biztosítottam neki fekhelyet a padlón. Csak pléddel és egy kis párnával tudtam szolgálni, de ő már ettől boldog volt.

Megengedtem neki, hogy ideiglenesen itt lakjon. Ápoltam, hogy az egészsége helyre jöjjön, és vettem neki ínyére való ételeket.

Sokat játszottunk minden nap, és hamar odáig jutottunk, hogy már egy ágyban aludtunk. Rájöttem, hogy kezdek egyre szorosabban kötődni hozzá, és fáj a gondolata, hogy esetleg elveszítem.

Ahogy minden nap hozzám bújt és átölelt, tudtam, hogy ő is hasonlóan érez. Bár benne volt a pakliban, hogy csupán hálás, amiért megmentettem, és ilyen kedves vagyok hozzá.

Fiatalabb nálam, de ez soha nem zavart egyikőnket sem. Amíg nyaraltam, nem láttuk egymást egy hétig. És az elmúlt időszak legborzalmasabb hét napja volt. Minden egyes nap rá gondoltam, hogy vajon minden rendben van-e vele, nem történt-e baja. Aztán, amikor eljött a nagy találkozás napja, szinte nem ismertem rá. Csapzott volt és züllött.

Akkor azt éreztem, hogy soha többé egyetlen percet sem szeretnék nélküle tölteni.

Persze voltak nehezebb időszakok a kapcsolatunkban, megesett, hogy ő is (meg)bántott. De soha nem tudtam rá igazán haragudni. Szinte minden egyes rossz döntése után bocsánatot kért, és én megenyhültem.

Azóta is nagy a szerelem közöttünk, és bármit képes lennék megtenni érte.

A neve Cézár, egy most körülbelül három hónapos kiscica.

Na, a viccet félretéve. Tényleg nagyon fontos szerepet játszik most az életemben. Mindig is nagyon macskamániás voltam. Az első macskaimádatommal kapcsolatos emlékem az, hogy körülbelül tíz éves koromban, apa mikor hazajött a piacról, hozott nekem egy szőrös, macska díszt, aminek az alján van egy gomb, és ha megnyomod, nyávog hármat. Ez a mai napig megvan és a polcomon díszeleg. Aztán hol nagymamám, hol keresztanyám macskáit gyomroztam, amikor látogatóban voltunk, és állandóan sírtam, hogy nekem kell egy ilyen kis jószág. Viszont sose kaptam.

Később elkezdtek gyűlni a cicamintás holmik: dísztárgyak, kulcstartók, ruhadarabok, könyvjelzők, képeslapok stb. Mindenem volt, csak macskám nem.

Viszont az nem én lettem volna, aki nem segít és fogadja be azonnal őt – bármi áron.

Az elején nagy energiavámpír volt, és tényleg úgy éreztem magam, mintha anyuka lennék. De azóta sokkal nyugodtabb, tipikus macska: a nap háromnegyed részében alszik.

Néha megengedem neki, hogy velem aludjon, amikor egyedül vagyok itthon éjszaka. És pont tegnap volt egy igazán romantikus pillanatunk. Általában ilyenkor hajnalban többször felébredek arra, hogy a fejemre vadászik, de most nyugodt volt egész éjjel. Az ébresztőm előtt körülbelül fél órával azért kipattantak a szemeim. A hátamon feküdtem, és a fejem felé volt emelve a kezem. Ő az alkaromon csüngött mondhatni, mind a négy lábával átölelte azt és mély álomban nagyokat szuszogott. Már lezsibbadtam, így bármennyire is imádnivaló volt, muszáj volt megmozdulnom. Elvettem a kezemet tőle, hasra fordultam, betakartam és átöleltem. Ő csak szuszogott tovább.

Azon filozofáltam, hogy soha nem gondoltam volna, hogy egy állat ilyen érzelmeket tud kiváltani belőlem, vagy hogy ő maga ennyi szeretetet tud adni. Őszintén azt érzem, hogy megkaptam mindent, ami hiányzott az életemből, vagy amit elveszítettem. Egy csomagban: benne. És azt már most tudom, hogy – remélhetőleg – jóval több, mint egy évtized múlva iszonyatosan fog fájni az elvesztése…

De addig is éljük boldogan az életünket, nagy szerelemben.