2020. június 21., vasárnap

Apaság, a férfiakat ért negatív diszkrimináció tükrében


„Apák napja van.
Valamiért ez nincs annyira a köztudatban, mint az anyák napja. Valamiért az apukák nincsenek úgy megdicsérve a gyermeknevelésért, mint az anyukák. Az a megszokott és elfogadott, hogy egy anya mindig óvja a gyermekét és mindig a legjobbat akarja neki. Ha bántalmazásról van szó, mindig csak az apa lehet erőszakos, mert egy nőről, egy anyáról ezt senki nem feltételezi. Pedig bármelyik fél lehet rossz szülő, bármelyikük lehet mérgező a gyermek számára.”

Egy évvel ezelőtt írtam a fenti sorokat. Nem itt a blogon, csak a saját Facebook oldalamon. A véleményem nem csupán nem változott, de az idei anyák napja elteltével csak erősödtek bennem ezek a gondolatok.

Miért vannak az egekig magasztalva az édesanyák? Miért természetes, hogy őket tisztelni kell? Miért tabu, ha bármi rosszat tett velünk életünk során? Miért mi, „gyerekek” kapjuk a negatív előítéletet, ha nem azt merjük mondani róluk, amit a társadalom elvár?

Az anyák a státuszuk miatt érinthetetlenek. Csak azért, mert fizikailag alkalmasak egy magzat kihordására, és ez meg is történik, alanyi jogon jár nekik a megbecsülés. Hiszen annyira csodálatra méltóak azok a nők, akik világra hoznak egy életet. A férfiak soha nem is kerülhetnek ilyen megvilágításba, soha nem élhetik át ezt a fajta dicsőséget. Sőt! „Megcsinálni könnyű a gyereket, ez nekik csak néhány perc gyönyör, a nehezebb része pedig a nőre hárul.

Az apákat ért negatív sztereotípiák kapcsolatban állhatnak azzal a feminizmusnak álcázott férfigyűlölettel, ami napjainkban jelen van. Ez magába foglalja azt a fajta általánosítást is, hogy „Minden férfi egyforma” – csak azért mert egyikük rosszul bánt a kijelentőjével -, illetve az egyedülálló anyukák „erős nő”-ként való ábrázolását is. Az édesapákat már önmagában az a tény negatív diszkrimináció áldozatává teszi, hogy férfiak.

A férfiak csalfák, semmirekellők, agresszívak, alkoholisták, pedofilok, és még folytathatnánk a sort a végtelenségig. És tegyük hozzá, hogy egy nőt ilyen jelzővel ritkán illetnek, mert tabu. És amiről nem beszélünk, az természetesen nem is létezik. Tehát a mai állás szerint, a férfiak azok, akik hajlamosabbak a megcsalásra, ők azok, akik soha semmiben nem hajlandóak segíteni a ház körül, és mindent a nőnek kell csinálni. Ha idegesek, felemelik a hangjukat, komolyabb esetben akár meg is ütik a nőt, vagy a gyereket. Kocsmába járnak, és állandóan részegen térnek haza, és ők azok, akik nőket – vagy ne adj’ Isten, gyerekeket molesztálnak. Eközben szegény nők elvégeznek minden házimunkát az állásuk mellett, nevelik a gyerekeket, és ráadásul kitartóan szenvednek egy bántalmazó kapcsolatban – vagy jobb esetben egyedülálló anyák, mert rájöttek, hogy nem létezik egyetlen normális férfi sem.

Az áldozat szerepét minden esetben csak a nők vehetik fel. Ők lehetnek azok, akiket valaha is molesztáltak, vagy fizikai bántalmazás érte őket. Csak nekik lehet bármilyen lelki betegségük, depressziójuk.


Nem létezik olyan férfi, akit akár férfi, akár nő molesztált volna élete során. Olyan sem, akit a felesége ütött volna meg. A sírás pedig, mivel a gyengeség jele, így bármilyen lelki betegség teljességgel kizárt esetükben. Kialakult az a torz kép, hogy az ehhez hasonló dolgok beismerése ciki. Nem férfias. És ameddig a többség így gondolja, addig mindig a nők lesznek előnyben, sok dologban a férfiakkal szemben. Mint például abban, hogy ha valamelyik fél rossz szülő, az csak az apa lehet.

Valamiért sokan úgy gondolják, hogy ismerkedésnél a legjobb bemelegítő kérdések azok, ha a családról kezdik el faggatni a másik félt. Hiszen családja mindenkinek van, és teljesen elképzelhetetlen, hogy évek óta nem tartod velük a kapcsolatot, vagy teljesen kínos számodra az egész beszélgetés, és legszívesebben a világ másik pontján teremnél azon nyomban. Aztán, amikor megtudják, hogy mi is a helyzet, kínosan a szájuk elé kapják a kezüket sűrű bocsánatkérések közepette. Persze, nem tudhatták, mert senkinek nincs a homlokára írva, hogy honnan is jött. De egyre csak azt várom – persze hiába -, hogy egy-egy új ismeretségnél ne legyen benne az első öt kérdésben, hogy „És, a szüleiddel élsz? Mit dolgozik anyukád/apukád? Van testvéred?” Ez annak ellenére is kínos, hogy sokkal nyíltabban beszélek erről manapság, mint mondjuk tíz évvel vagy öt évvel ezelőtt. Főleg azért, mert van egy réteg, akiknek „tökéletes” családi élete van – és nem véletlenül írtam idézőjelben.

Azok, akiknek Instagram-filterek mögé bújtatott, lájk- és szívecskeszámban mért családi élete van, el sem tudja képzelni, milyen a normális család. De nem azért, mert maguknak tényleg olyan irigylésre méltó élete lenne, hanem azért, mert elhiszik, hogy ez rendben van. A gyereket már a születése pillanatában a kamera elé kényszerítik, mert mindenkinek meg kell mutatni, hogy ők tökéletes szülők. Megveszik anyák napjára a csokrot maguknak, hogy ezzel pózolhassanak, miközben kommentekben kapják a megerősítést, hogy ebben nincs semmi kivetnivaló. „Mert megérdemled”. Eközben az apukák továbbra is elnyomva maradnak a háttérben, mert tudják, hogy nem az ő érdemük a gyermeknevelés.

Nem is értem, hogy a „feministák” milyen jogokért harcolnak még, amikor már most is ott tartunk, hogy átestünk a ló túlsó oldalára. Mi tulajdonképpen bármit megtehetünk, anélkül, hogy bárki rosszat feltételezne rólunk. Bűnbaknak mindig ott lesz a férfi. Ráadásul már egyre jellemzőbb, hogy nem igazán tudnak érvényesülni egy kapcsolatban, vagy házasságban. Inkább fejet hajtanak, meghunyászkodnak, mert a nőket tisztelni kell, és ők soha nem tesznek semmi rosszat. Végül pedig egy válóper során is általában a nő nyer többet. Vegyük csak azt a tényt, hogy az szinte soha fel sem merül, hogy elsődlegesen az édesapának ítéljék oda a közös gyereket.

Érthető, hogy miért általánosítanak sok esetben, ahogy az is, hogy miért kapnak megkülönböztető figyelmet a nők. De fontos szem előtt tartani, hogy nem ennyire fekete vagy fehér minden, és a nők között is lehetnek bőven gyilkosok, állatkínzók, vagy olyanok, akik bántalmazzák a gyereküket. Attól, hogy becsukjuk a szemünket, nem szűnik meg létezni a jelenség. És egyáltalán nincs rendjén ugyanattól a személytől hallani az önigazolás keresést arról, hogy ő mennyire jó szülő („Két műtétet is vállaltam érted.” vagy „Felneveltek.”) és tényt, hogy bánja a létezésed („Bárcsak megfojtottalak volna az első percben.”).

Nem csak az apák, hanem általánosságban a férfiak is megérdemlik, hogy ne azon a szemüvegen keresztül nézzünk rájuk, ami ennyire eltorzítja a nézeteinket. Nekik is jár a tisztelet és a megbecsülés – azoknak legalábbis mindenképp, akik mindent megtesznek a családjukért, a kapcsolatukért, vagy a barátaikért. Próbáljuk meg értékelni az igyekezetüket, és nem belefulladni az önsajnáltatásba.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése