Több, mint húsz évet éltem veled. Most
huszonnégy éves vagyok. Ez azt jelenti, hogy az eddigi életem közel négyötöd
részében együtt éltünk. Ám ha hozzáveszem azt is, hogy mióta nem vagy jelen az
életemben egyáltalán, ez az arány még magasabb…
Hazudnék, ha azt mondanám, nem vártam a
költözést, vagy akár azt, hogy ne halljak többé felőled. Mert tinédzser korom
óta azért hajtottam, hogy egyszer egy, a mostanihoz hasonló állapotot elérjek.
Egy élet, távol tőled, amiben végre szabad és önálló, és nem utolsó sorban önmagam
lehetek. Egy olyan élet, amelybe csak azokat az embereket engedem be, akiket én
szeretnék.
Több, mint egy éve már, hogy egyetlen szót
nem beszéltünk. Bár a költözés korábban megtörtént, az a nárcisztikus kapocs,
amit két évtizedig erősítettél, nehezen szakadt el. Volt saját akaraterőm,
legbelül tudtam, hogy ki szeretnék törni ebből, és a legbelsőbb énem
kézzel-lábbal ellenkezett mindenféle interakcióval szemben, de sajnos mégis
megesett egy-egy alkalommal, hogy ember maradtam – még akkor is, ha rólad
volt szó. Bajban voltál, szükséged volt rám, segítettem. Hagytam, hogy
újra megcsapold az egyébként is csekély tartalommal bíró lelkemet, ahelyett,
hogy végleg elzártam volna azt. Sőt, bár csendben elsétáltam, és egyre
kevesebbszer néztem vissza, az a csap rajtam maradt. Azt a csapot te
szerelted fel rám, lehetőséget adva arra, hogy mások is használhassák. De nem
akarom felhánytorgatni a múltat, hiszen az egyikőnkön sem segít. Téged nem
lehet megmenteni, ez már rég tudatosult bennem. De egy valakin még segíthetek: önmagamon.
Soha nem hittem ezeknek a szavaknak, de be
kell látnom, valószínűleg igazuk van azoknak, akik azt mondják, egy trauma
mindaddig hatással lesz az életünkre, ameddig a súlyt magunkkal cipeljük.
Meddig is cipeljük? Amíg képtelenek vagyunk az elengedésre. Több mint
egy éve nem szóltunk egymáshoz, mégis, ha valamiért szóba kerülsz, eszembe
jutsz, nem tudom leplezni az indulatomat, ami feléd irányul. Valószínűleg, ha
most nem tudatosan, csupán érzésből fogalmaznám a hozzád írt levelemet, akkor egy
érzelmi káosz lenne az egész. Szóval most próbálok pozitív dolgokra
koncentrálni.
Elfogadom, hogy a legtöbb, amit tenni
tudtál értem az, amit meg is tettél: a képességeidhez mérten felneveltél.
Mit tanultam tőled?
Rengeteg leckét adtál nekem – bár nem
szívjóságból -, még ha néha el is felejtem némelyiket. Például, hogy ne
feltételezzem a legrosszabbat az emberekről, úgy ahogyan te teszed. Hogy legyek
sokkal nyitottabb a segítségnyújtásra. Azt is tőled tudom, hogy meg kell
tanulnia az embernek boldogulnia egyedül – veled ellentétben én nem mindig
várom azt, hogy „megmentsenek”. Motiváltál arra, hogy „többre vigyem”, mint te.
Szörnyű jövőképet mutattál, de végül tanultabb, műveltebb és sikeresebb lettem
nálad – és ez remélem még mindig csak a kezdet.
Voltak olyan dolgok, amiket valóban neked
köszönhetek, és nem az elrettentő példa miatt döntöttem máshogy. Ilyen például
az, hogy megtanítottál hímezni, illetve az olvasás szeretetét is neked
köszönhetem. Úgyhogy ezekért a dolgokért hálás vagyok neked.
Van néhány kellemes emlékem is – például valahányszor
beteg voltam, mindig a kedvemben akartál járni – olyan ételeket és italokat is
megkaptam, amiket máskor soha. Nem tapasztaltam általában, hogy előbb gondoltál
volna rám, mint magadra, de legalább azokon a napokon érezhettem, hogy én is számítok.
Ezekre a dolgokra fogok koncentrálni. Ezekre, amikkel talán egy keveset építettél is bennem a sok rombolás közben. Ezeket az emlékeket fogom őrizni rólad a továbbiakban. És most végleg elengedlek téged, és a közös múltunkat.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése