Egy vagyok (novella)

Egy vagyok

A rajzot Niki barátnőm készítette.

A szüleim átélték a II. világháború borzalmait. Én már egy békésebb korban születtem – bár nem sokkal az ’56-os forradalom után. Hetedik gyermekként érkeztem a családba, de csupán negyedik életben maradottként. Volt egy nővérem és két bátyám. Összetartó családi egységet alkottunk, a testvéreimmel mindig számíthattunk egymásra. Ráadásul a nővérem olyan volt számomra, mint egy második édesanya. Sosem vallottam be, de talán őt szerettem a legjobban.

Nem voltam éppen egy kiemelkedő diák, főleg a matematika és a természettudományos tárgyak terén botladoztam. Ezek valamennyijéből volt, hogy meg is buktam. Mégis találtam olyan szakmát, ami érdekelt, és ahol megálltam a helyem – az utolsó percig.

Habár jó ideig nem vetettem meg sem a cigarettát, sem pedig az alkoholt, mégsem éltem olyan igazán kicsapongó társasági életet. Csak én voltam, a munkám és – édesapám távozása után – édesanyám. Persze anyám sokszor mondogatta, hogy nősüljek végre meg – de képtelen voltam egészséges személyes kapcsolatokat kialakítani magam körül – főleg hölgyekkel. Viszont, mivel éreztem a súlyát az idő múlásának – már a harminckettedik életévemben jártam -, és én is szerettem volna családot, döntésre jutottam.

A „mi időnkben” még nem voltak webes társkeresők, vagy applikációk, ellenben újsághirdetések igen. Próba szerencse – gondoltam, és feladtam egy hirdetést, hogy szívesen ismerkednék.

Nem számítottam valódi sikerre, de mégis volt jelentkező. „Szívem hölgyével” rövid ideig írásban leveleztünk, de én szinte azonnal a tárgyra is tértem, és talán már a második neki írt üzenetemben találkozóra invitáltam – ahonnan rajtam kívül álló okok miatt elkéstem, de tekintve, hogy a leveleiből tudtam a címét, felkerestem később otthonában.

Nem volt hosszú az udvarlási szakasz – úgy is mondhatnám, hogy rögtön belevetettük magunkat a családalapításba, és egy évvel az esküvőnk után, 1991-ben meg is született az első fiunk. Három évvel ezután a második gyermekünket elveszítettük, és akkor kezdett először tudatosulni bennünk, hogy mivel is jár, hogy a másik fiunk sem örvend tökéletes mentális egészségnek. De ezekért a „csapásokért” kárpótlásként újabb három év elteltével érkezett hozzánk egy gyönyörű és egészséges kislány is.

Lényegtelen, hogy mennyi idős voltam, utólag visszagondolva nem voltam még elég érett a családalapításhoz. Ki tudja, valaha is elértem volna-e azt a szintet, amit a gyermekvállalás megkövetel…

Az elején azzal a beszűkült látásmóddal rendelkeztem, hogy a férfinek képesnek kell lennie egyedül is eltartani a családját, a nőnek elég a házimunka és gyermeknevelés. De életem talán egyik legnagyobb hibáját követtem el, amikor azt mondtam a feleségemnek, hogy nem szükséges visszamennie dolgozni.

Egy ideig működött ez az „Én, mint egyedüli családfenntartó” szerep. Addig, amíg sikeresnek mondható vállalkozásom volt. Ugyan, egy önkormányzati tulajdonú bérelt lakásban éltünk, de nem volt semmilyen fennálló tartozásunk, nem volt hitelünk, a gyerekek sem szenvedtek hiányt semmiben és – még ha csak egy telek is, de – saját tulajdonú ingatlannal is rendelkeztünk. Mindezt úgy, hogy egyedül én dolgoztam.

A feleségem annyira bele kényelmesedett az otthoni semmittevésbe, hogy miután 2008-ban fordult a kocka, és padlóra kerültünk, ő akkor is azt várta el tőlem, hogy egyedül, vért izzadva teremtsem elő a napi betevőnket.

Az egészségi állapotom érezhetően leromlott, a vállalkozásomat fel kellett adnom, devizahitel volt a nyakamon és a befizetetlen számlák is sorra halmozódtak, amikor a mérleg nyelve az étel felé billent minden olyan esetben, amikor dönteni kellett, hogy együnk, vagy számlát fizessünk. Persze ez csak a pénz szörnyen rossz beosztásának volt köszönhető. Mert rengeteg dolgon lehetett volna spórolni, hogy helyette a számlákra is teljen – de egyikünk sem tette. Helyette fűnek-fának panaszkodtunk, hogy mennyire rossz anyagi körülmények között élünk, és az ismerősöktől kapott gyors segélyeket is gyorsan feléltük.

A házasságom már tulajdonképpen akkor romokban hevert, amikor még el sem kezdődött. Kezdtem kiismerni az általam elvett nő igazi valóját – ami ijesztő volt. Mégis azt gondoltam: jó ez így.

Született egy fiunk, aki mentálisan visszamaradott volt, tehát sok figyelmet igényelt volna. Annyit, hogy nem feltétlenül kellett volna mellé egy testvér – főleg, hogy ha egyke lett volna sem tudta volna megkapni azt a kellő mértékű figyelmet, amit az ilyen gyerekek igényelnek. Ennek ellenére jött a kistestvér. És azt gondoltam: jó ez így.

Nem vártam el, hogy a feleségem visszatérjen dolgozni, sőt, megígértem, hogy egyedül is képes leszek eltartani őket. Mert azt gondoltam: jó ez így.

Amikor rosszra fordult a helyzet, nem telt el úgy nap, hogy ne lett volna heves veszekedés a pénzen. A lányom tizenegy évesen jobban átlátta a helyzet súlyát, mint mi hárman együttvéve. És rá is raktam azt a terhet egy gyerek vállára, hogy próbálja helyrehozni a helyzetet, amibe kerültünk – saját magunk hibájából.

Timi tényleg próbálkozott. Mindig be akart fizetni minden számlát, állandóan számolgatott, és helyettünk is stresszelt a fizetési határidőkön. Ironikus, hogy ő ennyi idősen tanácsokkal szolgált. Meglátta a pénz rossz beosztásának a gyökerét. Kifejtette a véleményét arról, hogy mik azok a rossz szokások, amikre szerinte a legtöbbet költünk, és fel kellene hagynunk velük. Az anyja mérges is lett, mert neki egy „taknyos kölyök” nem mondhatja meg, hogyan éljen. Ismerve őt, ez a reakció nem meglepő. Ami talán rosszabb ennél, hogy én magam sem hittem neki.

Nem hagyott fel senki a rossz szokásaival. Én napestig dolgoztam, a családom az utolsó éveimben nagyon keveset látott, és azt éreztem már senki nem is tekint rám emberként, csak egy pénztárcaként. Igyekeztem nem mutatni, hogy szó szerint belerokkantam abba, hogy ők – de leginkább a feleségem – az utolsó bőrt is lenyúzhassák rólam. És ebből a mókuskerékből képtelen voltam kikecmeregni.

Továbbra is a lányunktól vártuk a megváltást, aki már a legelején megmondta, hogy spórolás nélkül nem megy – ami számunkra teljes életmódváltást jelentett volna…

Elhanyagoltam a családomat, részben a munka miatt – mert a pénzt előrébb valónak tekintettem sok más emberi értéknél -, másrészt én magam sem bírtam túl sok időt összezárva a feleségemmel.

Elválhattam volna, de a családi egység eszményképe viszont többet jelentett számomra annál, hogy felbomlasszam. Én olyan családban nőttem fel, ahol mindig számíthattunk egymásra, mind a szüleimmel, mind a testvéreimmel. És képtelen lettem volna cserben hagyni akár a feleségemet, akár a gyermekeimet. Ha újra csinálhatnék mindent, másként cselekednék. Nem hagynám, hogy a lányomat ennyi ideig egy ilyen anya mérgezze. Igyekeznék jobban kimutatni felé a szeretetemet. És elismerni a sikereit.

Egy férfi vagyok olyan élettel, amire nehéz büszkének lenni. Egy olyan ember vagyok, akinek a legnagyobb büszkesége a lánya lehet – de nem érezheti azt, hogy az ő érdeme mindaz, amit elért. Egy férj vagyok, aki gyáva volt elválni, és hagyta, hogy a nő, akiről az elején azt hitte családot szeretne vele alapítani, évekig mérgezze az egész családot – őt magát pedig halála napjáig. Egy apa vagyok, aki nem volt érett az apaságra, amikor megtörtént. Aki nem töltött elég minőségi időt a gyermekeivel. Egy vagyok azok közül, akik össze akarták tartani a családjukat – sikertelenül. Egy olyan ember vagyok, aki úgy távozott az élők sorából, hogy nem tudott helyrehozni semmit abból, amit elrontott. És ami számomra is a legfájdalmasabb: Egy vagyok azok közül az emberek közül, akire a lányom számított – de cserben hagyta…

(365 napos írástechnika kihívás – 12. feladat: Mutatkozz be valaki másnak a szemszögéből!)

Ehhez a bejegyzéshez úgy érzem nem méltó semmiféle kommentár, úgyhogy nem összegzek, csak itthagyom nektek.

Korábbi bejegyzések:

1-6.kihívás

7-11.kihívás