Nosztalgia: A régi történeteim és blogjaim - 1. rész

Mielőtt olvasni kezded a bejegyzést, szeretnélek figyelmeztetni az elején, hogy korhatáros. Amennyiben még nem múltál el tizennyolc, úgy csakis saját felelősségre görgess tovább. Köszönöm!

Furcsa kimondani, de már hét éve annak, hogy megnyitottam életem első blogját. Annak pedig, hogy egyáltalán elkezdtem írni, még több ideje már. Ilyenkor azért rádöbbenek, mennyire repül az idő, és alkalomadtán, amikor felelevenítek egy-egy régi történetemet, vegyes érzelmek támadnak fel bennem. Valamin csak jóízűen nevetek, hogy „Úristen, de béna voltam!”, néha a fejemet fogom, hogy mégis miért vetemedtem olyan őrültségre, hogy ilyeneket leírjak, de akad olyan is, hogy elgondolkozom: „Hmm, ez nem is rossz. Lehet, folytatni kellene.” Egy biztos, mindig szeretek belemerülni a korábbi történetfoszlányaimba, és bizonyos időközönként csak úgy szórakozásból – vagy inspirálódás céljából - olvasgatom ezeket. Arra gondoltam, nektek is megmutatom – hogy ne csak én nevessek – néhány régi kezdetleges, vagy néha elvetemült alkotásomat, illetve azokat is, amelyekre már kicsit büszkébben tekintek vissza.

Próbáltam minél több adatot előásni, hogy idézetekkel vagy akár képekkel is szolgálhassak, de ez nem minden esetben jött össze, hiszen sajnos a nagyon régi jegyzetfüzeteket már kidobtam. De amiről konkrétan nincs adat, azokat igyekszem minél részletesebben körül írni.

Életem első története: Love story (2011)

Ahogy mondtam, maga az írás már hamarabb jött az életembe, mint hogy elkezdtem volna blogolni. Tizenegy éves voltam, amikor a fél arcom lebénult, és egy hónapot hiányoztam az iskolából, infúziós kezelés és fizioterápia miatt, – mely során áramot vezettek az arcomba, hogy újra képes legyek mozgatni. Mivel ez komolyabb volt, mint egy sima megfázás, az osztályfőnököm úgy döntött, hogy bejön az osztállyal meglátogatni. De mire ezt tervezték, haza is engedtek. Viszont volt egy-két osztálytársam, akik akartak hozni valami ajándékot, és mivel már megvették, amikor visszamentem a suliba, akkor adták oda. Két konkrét dologra emlékszem – mert lehet több nem is volt -, egy plüss egér és életem első naplója.

Annyira megtetszett a naplóírás, hogy egészen tizennégy-tizenöt éves koromig csináltam. Az elején még elég rendszeresen, aztán egyre ritkábban, mire teljesen megváltam tőle – na meg tizennégy évesen már elkezdtem történeteket írni a naplózás helyett. Sajnos, időközben már a naplóimat is máglyán égettem el, bár azoknak a nagy része egyébként is olyan, hogy nem szívesen olvasom vissza. Rengeteg rosszat írtam mindenkiről, aki bántott. Ki hitte volna, hogy belül ilyen agresszív személyiség voltam?

Na de jöjjön a lényeg. Az első történetem. Vagy… valami olyasmi.

 

Igen, ez tényleg így fel volt írva az első diára...

És a legkreatívabb cím nyertese: Kertész Tímea.

Ebből még nem volt blog. Tizennégy éves koromban, nyolcadik évfolyam második felében íródott, és csak három ember olvasta el. Valamiért úgy gondoltam, hogy ez PowerPointban nagyon jól mutatna, és minden fejezet külön dián szerepelne. Mert egy regényfejezet csak egy diányi hosszúságú nem? Nálam az volt. Körülbelül.

De íme, pár csodálatos idézet, az írói pályám kezdetét jelentő történetből:

•         - Igen- hangzott el boldogan Cathrin szájából a válasz. Mark erre a szóra felállt és megölelte Cathrint. Romantikus pillanat volt, és békés, hisz a versenypálya már üres volt. Csak ők ketten maradtak ott, hogy ünnepeljék Mark győzelmét. Aznap kemény verseny volt közte és Sebastian között a Török Nagydíjon, de Mark került ki győztesen. J Este pedig ott maradt managerével.

•         Mark oly régóta vágyott már arra, hogy a lány szabad legyen. Ez meg is valósult.

•         Mark nem tudta mi történt, csak azt tudta, hogy Cathrin elvált férjétől.

•         Mark régóta szerelmes volt belé, de nem akarta tönkretenni a házasságot.

•         Aznap este szerelmet vallott, és megkérte Cathrin kezét.

Egy az egyben kimásoltam, szóval bocsánat a helyesírási hibákért és a smiley-ért. Ha ezt egy magyartanár látná… Egyébként ivós játék: Igyál, valahányszor egy mondat Markkal kezdődik! Egész jó estéd lesz.

Amúgy ez egy félig Forma 1-es történet volt. Természetesen én voltam Cathrin – a fantáziámban -, a Mark nevű kérőm az Mark Webber. Rajta kívül volt még egy szereplő srác, aki egy plátói szerelem volt – a valóságban.

A történet röviden – bár alapból nem nagy terjedelmű az egész a maga harminchárom diájával:

Cathrin a középiskolában összejött egy sráccal, aki miután leérettségiztek megkérte a kezét, de az esküvő előtt kiderült, hogy a srác megcsalta, ezért elhagyta. Közben munkát kapott a Forma 1-nél, ő lehetett Mark Webber menedzsere (WTF?!). Két hónap együtt dolgozás után Mark szerelmet vallott a lánynak és meg is kérte a kezét. (Ha érettségi után munkát kapott, akkor tizennyolc esetleg tizenkilenc éves a lány… Az F1-es pilóta a történet játszódásának idején harmincöt. És arról már szót sem ejtek, hogy két hónap ismeretség után szerelem? Lánykérés? No comment.)

Aznap éjjel az eljegyzésüket meg is ünnepelték azzal, hogy lefeküdtek egymással (It’s a very important information). Aztán amikor már az oltárnál álltak, berontott az ex pasi, hogy megakadályozza az esküvőt (kicsit sem klisé, vajon melyik film adta az ihletet?), majd meglepő módon a lány végül visszakozott és visszament a másik sráchoz.

•         - Cathrin ne!

•         -Te mit keresel itt?

•         -Téged.

•         -Köztünk már nincs semmi. Felnőtt nő vagyok, azt csinálok, amit akarok!

•         -Kérlek Cathrin ne tedd ezt velem. Szeretlek!

•         -Én viszont már tovább léptem.

•         -Cathrin, ne tegyél olyat, amit később megbánsz

•         -Beszéljük ezt meg odakint, légy szíves!- és kimentek a templom elé.

Itt hozzáteszem, hogy azért, mert valamit bekamuzott, és a lány elhitte, hogy igazából nem csalta meg. Aztán már ők ketten házasodtak össze, amikor az esküvő napján a lány elájult, és a kórházban kiderült, hogy áldott állapotban van. Mivel nemi aktus nem történt a két esküvő között, így lehet tippelni, ki a gyerek apja. Valamilyen józan logikán kívüli okból Cathrin elment Webberhez, elmondani az „örömhírt”, miközben azt is közölte, hogy ez semmin nem változtat.

•         Cathrin elment Markhoz.

•         -Szia

•         -Hello

•         -Hogyhogy itt vagy? Nem ma van az esküvőd?

•         -De, csak közben megtudtam valamit, és fontos lenne beszélnem veled.

•         -Nem haragszom, amiért faképnél hagytál az esküvőnk napján, nyugi.

•         -Nem arról van szó. Ez rettentő kínos számomra.

•         -Mondd már!

•         -Az a helyzet… Terhes vagyok

Oké, itt egy picit megállok, mert kiakadtam. Mégis miért mondta el neki hogy babát vár tőle? Soha senki nem gondolta volna, hogy az a gyerek nem a másik pasié.

De aztán végül Mark teljesen összetörten közölte a lánnyal, hogy még mindig szereti őt, Cathrin pedig… Ó, szegény terhes, szóval fogjuk a hormonokra. Szóval… Ágyba bújt vele ismét.

A vérnyomásom már valahol az atmoszféra és az űr között, de folytassuk.

A lány azt állította, hogy szerelmes mind a két férfibe. És nem tudott választani közöttük. Szóval az semmiképp nem volt opció, hogy mondjuk, elválik a férjétől és visszamegy a születendő gyermeke apjához, ahogy az sem, hogy Markot kizárja az életéből teljesen. Mert főhősnőnk megtalálta a tökéletes megoldást: együtt maradt a férjével, miközben viszonyt folytatott Markkal. Nos, azt hiszem, senki nem lepődik meg azon, hogy Cathrin nem lett párkapcsolati tanácsadó.

Aztán jött a legnagyobb fordulat: Valaki meglátta, hogy Cathrin Webberrel csókolózik és megfenyegette, hogy ha nem fejezi ezt be, akkor elárulja a férjének. Teljesen épelméjű főszereplőnk ekkor gondolt egyet, beült egy versenyautóba úgy, hogy gőze sem volt arról, hogyan kell elindulni vele, de hát ő gyorsan tanul, ezért elsőre sikerült neki. Az volt az eltökélt szándéka, hogy öngyilkos lesz. Össze is ütközött az egyik versenyzővel, de csodával határos módon sem neki, sem a babának nem esett semmi baja. És akkor a kórházban színt vallott a férjének arról, hogy megcsalta, mire a kedves férj is beismerte, hogy hazudott. Hoppá, hoppá! Aki figyelt, az tudja, miről van szó.

„Itt hozzáteszem, hogy azért mert valamit bekamuzott, és a lány elhitte, hogy igazából nem csalta meg.”

Végül Cathrin Markot választotta és boldogan éltek, amíg meg nem haltak. De azért a gyereket, amikor megszületett, Cathrin volt férjéről nevezte el…

Ennek a csodálatos műalkotásnak készült második része is, ami tulajdonképpen majdnem ugyanez, csak beleszőttem még néhány pasit, akivel Cathrin kavarhatott. Sőt ebben bónuszként még egy vetélés is volt, csak hogy ne legyen olyan lapos és unalmas a sztori. Ebből viszont inkább nem rakok be idézetet, mert túl sokszor fordulnak elő benne a nem fiktív nevek.

Scarlet / I dreamed a life / Álmodtam egy életet (2011)

Az első blogom. Ezt is csak úgy füzetbe kezdtem írni és már vagy tizenöt fejezet kész volt, mire jött a blog ötlete. A bloggeres történetek egy része még most is megvan, de nagyon sokat ott is töröltem már rég. Viszont én az első blogomat még a blogzona.hu-s felületen nyitottam, ami már rég nem elérhető, de még ha az is lenne, azt hiszem onnan is töröltem minden akkori irományomat. És ráadásul ez azok közé tartozik, melynek jegyzetfüzetbe vésett piszkozatait azóta elnyelte a Föld.

Szóval a Scarlet című alkotásom – nem voltam túl kreatív címekben akkoriban -, ami közben név váltáson is átesett a későbbiekben, egy papírra vetett szappanopera volt. De komolyan.

Túl sok nem ragadt meg nekem sem belőle, csak annyi, hogy a három főszereplő neve Scarlet, Francisco és Dylan volt. Mert kellett a szerelmi háromszög. És azt is tudom, hogy Francisco ugyanaz a személy volt, aki a Love storyban még eredeti nevén szerepelt férjemként. Na, de legalább itt már volt eszem fiktív személyneveket kreálni. Ha már az Interneten is publikáltam.

A Modern Levéltárnak is nevezhető Facebook üzenetek között már csak ennyit találtam meg az említett történetből:

Ezt mind látta Francisco, odarohant és bemosott egyet Dylannek. -Francisco! Ne bántsd!

-Még véded?

-Nem, de ezt nem erőszakkal kell megoldani! Félre ismertelek! Egy vadállat vagy.- és elment.

-Scarlet várj! Ne légy már ilyen zabos. Látod? Higgadt vagyok. Csak nem akarlak elveszíteni. Pláne nem ilyen hamar! Belátom az erőszak nem megoldás, csak hirtelen nem tudtam mit csináljak. Haragszol még?

-Nem is haragudtam, csak sokkolt hogy így ki tudsz bukni.

-Nem szokásom, csak te sem nagyon ellenkeztél mikor Dylan megcsókolt.

-Mert hirtelen jött, de aztán ellöktem és kapott egy pofont is, mert téged szeretlek te buta. De azért nem kell rögtön agyonverni.

Aha...De te mit tettél volna, ha egy másik lány rámmászna?

-Valószínüleg megtéptem volna...

-Akkor nem értem mi ez a felhajtás.

-Igazad van! Tudod mit? Felejtsd el amit mondtam.

-Akkor kapok egy csókot?

-Persze!-és megcsókolta.

Dylan égett a dühtől. Nem bírta tovább nézni ezt az enyelgést, szomorúan elballagott. Scarlet azért sajnálta, és kissé szomorúan nézte ahogy elmegy. Mire Francisco megkérdezte:

-Mi a baj?

-Mi lenne?

-Látom, hogy kicsit le vagy törve.

-Hogy én? Nem! Jól vagyok látod?

-Jó te tudod.

IV. fejezet

Francisco tudta hogy nincs minden rendben Scarlettel, de nem akarta faggatni. De nem is kellett, mert mégis elmondta Scarlet hogy mi bántja, mert nem akart Francisco előtt titkolózni.

-Figyelj! Valamit mondani szeretnék.

-Hallgatlak.

-Szóval én régebben szerelmes voltam Dylanbe. Egyszer beszéltünk csak, és akkor közölte velem hogy barátnője van. Én kiborultam kicsit, és hülyén viselkedtem. Annyit tudtam mondani hogy "értem", aztán kitöröltem az ismerőseim közül. Mindeddig féltem hogy ha találkozunk és megtudja hogy velem beszélt, azt fogja mondani, hogy őrült vagyok. De nem így volt. Azt mondta megbánta hogy kikosarazott.

-Értem. És még mindig szereted?

-Nem, dehogy. Esküszöm csak téged szeretlek.

Körülbelül úgy nézett ki a dolog, hogy újra alkottam a Love storyt Forma 1 nélkül, és kicsit összefüggőbb szövegként megfogalmazva. Mert ebben is volt szerelmi háromszög, lánykérés, házasságtörés, teherbe esés, vetélés. Itt a végkimenetellel kapcsolatban szálltam vissza egy kicsit a valóság talajára. Azért lett „Álmodtam egy életet” az új cím, mert kitaláltam, hogy ezt az egész mizériát Scarlet csak álmodja. És milyen igaz…

Egyébként borzalmasan logikátlan természetesen ez a történet is, tele helyesírási hibákkal, viszont életem első történetét szerintem nem űbereli ilyen szempontból, és minimális fejlődés szerintem látszik. Azért a Nobel-díj még elmaradt.

Criminal / Happiness doesn’t last forever (2012)

Ez egy újabb előrelépés volt az írás terén, mert ez viszont már az első olyan történetem, amivel szereztem egy néhány fős olvasótábort – és egy barátot. Az első történet, amivel kóstolgattam a Blogzóna helyett a Blogger felületét. Az első, amelybe konkrétan írtam erotikus jelenetet is. Szerintem az egyetlen olyan, amit be is fejeztem. A minősége már más tészta.

Akkoriban egymás hegyére-hátára hoztam létre egyébként az újabb és újabb blogokat, de a legtöbbnél hamar kialudt a tűz, ennek viszont valamiért nagyon szerettem (akkor) a történetét, és hihetetlen nagy lelkesedéssel vetettem bele magamat a részekbe. Emlékszem, hogy a blog megszüntetése előtt én ezt kimásoltam Wordbe is, de az évek alatt valahol elkallódott. Így itt is nagy keresgélés árán egy kósza idézetet találtam (és sajnos pont nem az a jelenet, amelyikre a legbüszkébb vagyok), pedig azért voltak benne egész vállalható részek is.

Kezdjük az idézettel, aztán mesélek:

Monica szemszöge:

Mikor Greg belépett a házba, aggódó tekintetét rám emelte. Nyilván az üzenet miatt. Azt hitte tényleg valami komoly bajom van. De hát hogy máshogy tudtam volna idevezényelni?

- Nincs semmi bajom – kezdtem - Én küldtem az üzenetet. Máshogy nem tudtam volna elérni, hogy ide gyere - láttam, hogy nagy kő esett most le a szívéről.

- És mit szeretnél? - vált hirtelen közömbössé, amitől megijedtem. Eszembe jutottak Nick szavai. Velem is csak játszott volna? Nem! Akkor nem rohant volna ide azért, mert féltett. Csak mérges rám, mert azt hiszi, hogy nem szeretem. Hogy csak kihasználtam, mert kellet valaki, aki vigaszt nyújt. Már nem is akartam vele beszélni arról, hogy mit tett Nick „barátnőivel”. Számomra már világossá vált, hogy szeret. Most viszont már tényleg el kellene mondani, hogy ez az érzés kölcsönös.

Greg szemszöge:

Mo rendesen rám hozta a szívbajt azzal az üzenettel. Vajon miért hívott ide? A kérdésemre még nem felelt. Én már nem értem mit akar. Vele akarok lenni, de fogalmam sincs, hogy Ő hogyan érez. De ha nem teszek semmit, akkor nem is tudom meg.

Monica szemszöge:

Mire szóra nyithattam volna a számat, Greg meglepő dolgot tett. A legközelebbi falhoz szorosan nekitolt, karjaimat lefogta és csípőjét az enyémhez tolta, mire én kéjesen felsóhajtottam. Egészen közel hajolt, de nem csinált semmit. Leheletét éreztem bőrömön, amitől kirázott a hideg. Percekig csak így állt. Szerintem arra volt kíváncsi, most mit fogok tenni. Alig bírtam uralkodni magamon, de láttam, hogy Ő sem bírja sokáig. De kész, én feladtam, és közelebb hajoltam, hogy megcsókoljam, de ő elhajolt aztán elmosolyodott.

- Szeretnél esetleg valamit? – kérdezte, de nem gúnyosan vagy ilyesmi. Látni lehetett a huncutságot a szemében – Megkaphatod. De előbb hallani szeretném – először nem értettem mit, de aztán leesett.

- Szeretlek - mondtam halkan.

- Nem hallottam. Mit is mondtál? – játszott tovább, én meg csak elmosolyodtam.

- Szeretlek! – néztem egyenesen a szemébe, miközben mondtam. Ezután odahajolt hozzám, és végre megcsókolt. Nem sokkal később elkezdte levenni a felsőmet, mire elváltam tőle egy pillanatra.

- Ne itt! - suttogtam.

- Akkor menjünk a szobámba, vagy a tiédbe.

- Úgy értem, ne ebben a házban!

- Oh.. Rendben - csak ennyit mondott, majd ölbe kapott, és kivitt a kocsihoz. Beültem az anyósülésre, Ő pedig elindult. Fogalmam sem volt arról, hogy hová megyünk, de nem is érdekelt. Csak egy nyugis hely legyen, ahol senki sem zavarhat. Kb. 5 perc múlva egy hotel előtt álltunk meg.

*

- Hol is tartottunk? – mosolygott kajánul Greg. Ezúttal én csókoltam meg őt. Hosszú percekig csatáztak ajkaink egymással, majd Greg a nyakamat vette célba. Fogaival gyengéden összeszorított egy részt, majd elkezdte kiszívni. Percekig csinálta mindezt, úgyhogy biztos voltam benne, hogy meg fog látszani. De kit érdekel? Élveztem minden pillanatát. Miután levált nyakamról, lehámoztam róla a pólóját, és Ő is megszabadított az enyémtől. Majd ölbe kapott, és – mivel lakosztályban voltunk – bevitt a hálószobába. Ott a melltartóm kapcsával gyorsan megküzdött, és az említett ruhadarabot eldobta.

- Nem vagy te egy kicsit mohó?

- Nem. Te vagy túl szexi. Nem tudok ellenállni – válaszolta, majd már a nadrágomat gombolta kifelé.

- Hé, ez így nem ér! – toltam el a kezét – engem vetkőztetsz, közben rajtad még mindig sok ruha van.

- Ha nem vetted volna észre pont ugyanannyi ruha van rajtunk - szorított magához, majd lassan haladtunk az ágy felé el nem engedve egymást, apró csókok kíséretében. Mikor odaértünk, picit megemelt, és letett az ágyra, majd felém kerülve folytatta a csókot. Az ajkaimat elhagyva áttért a nyakamhoz, és haladt lefelé. Mikor a melleimhez ért, nagyot sóhajtottam, majd ahogy haladt lefelé egyre csak hevesebben vert a szívem. Mikor leért a hasam aljához, levette a nadrágomat, aztán visszatért ajkamhoz. Fordítottam a helyzetünkön, és én kerültem felülre. Apró csókokkal halmoztam el felsőtestét szépen lefelé haladva. Én nem voltam rest: a nadrágja mellett a bokszerétől is megszabadítottam. Közelebb hajoltam hozzá, majd orálisan kényeztetni kezdtem. Közben aprókat nyögött, mert évezte amit csinálok.

Pár perc múlva, miután abbahagytam, fordított a helyzetünkön, és ismét alulra kerültem. Lehúzta bugyimat, és viszonozta előbbi cselekedetemet.

Miután végzett a takarót magunkra húzta, kényelmesen elhelyezkedett a lábaim közt, csípőjén lökött egyet, ezzel behatolt. Egyre gyorsabban mozgott bennem, és olykor, mikor egy erősebbet lökött a csípőjén, hangosan felnyögtem.

Ahogy egyre közeledtünk az orgazmushoz, gyorsított a tempón, és szinte egyszerre élveztünk el. Ekkor leszállt rólam, és elterült az ágyon. Lejjebb húztam a takarót, hogy kapjunk egy kis levegőt, majd odabújtam Greghez, a fejemet a mellkasára helyeztem, és egy kis idő múlva elnyomott az álom.

Nos, még az elején annyit kijelentenék, hogy egy nulla tapasztalattal (de tényleg annyira semmilyen, hogy konkrétan félúton voltam tizenhét és tizennyolc között, mire egyáltalán csókolóztam bárkivel is) rendelkező tizenöt évestől egész korrekt szexjelenet. És igazából, ha csak ezt az idézetet nézném, akkor nem is nagyon tudok belekötni sem. Itt már azért egészen ügyesen fogalmaztam. Viszont a történet ettől függetlenül pocsék.

Az hagyján, hogy a szerelmi háromszög – amitől ma már egyre inkább falra mászom -, természetesen itt sem maradhatott ki. De túl sok logika sem volt az egészben.

Monica gazdag családból származó lány, aki a sikeres érettségit tett, a szülei ennek örömére szerették volna megajándékozni egy kocsival. Reggel az anyjával bementek a bankba – mert végül is nem a XXI. századot élték, hanem leragadtak valamelyik olyan korban, amelyikben még nem létezett elektronikus fizetési mód -, hogy felvegyék a szükséges összeget. De pont rosszkor voltak szegények rossz helyen, hiszen egy bűnözőpáros berontott, hogy kirabolja a bankot.

Annyit még tudni kell, hogy az idősebb bankrabló, Greg, még tinédzser korában megölte az apját, mert az nem csak őt, de az anyját is verte, és őt okolta anyja haláláért. Arról, hogy Nick, a fiatalabb srác mikor hogyan és miért keveredett oda, már sehol sincs információ a történet folyamán, de sebaj, legalább az egyiküknek kreáltam egy eredettörténetet. Szóval, a lényeg, hogy ők ketten ebből éltek, bankokat raboltak és lehet kölcsönkérték Harry Potter láthatatlanná tévő köpenyét, mert évekig nem találták meg őket a zsaruk.

Sajnos nem ment minden simán, mert kiértek a rendőrök a helyszínre, mielőtt elmenekülhettek volna, így túszul ejtettek valakit (milyen eredeti), hogy meg tudjanak lépni. Természetesen az áldozat Monica Parker lett. Elvitték és bezárták, amíg nem döntöttek a sorsáról. Nicknek azonban megesett a szíve szegény párán, így Greg tudta nélkül végül szabadon engedte a lányt, aki valamilyen megmagyarázhatatlan okból (hálából?) „nem tudott hasznos információval szolgálni a hatóságoknak” – annak ellenére, hogy mindkét fogva tartója arcát látta.

Még aznap éjjel Nick nem bírt a hormonjaival, és nem törődve azzal, hogy védőőrizetben volt a család, odaosont a Parker család házához (a rendőröknek amúgy ez miért nem tűnt fel?), felmászott Monica erkélyére, majd miután a lány kijött, szerelmet vallott neki, és elcsattant első csókjuk. (MI A FENE?!)

A lány másnap gondolt egyet, és megszökött otthonról, és meglátogatta elrablóit. Greg – megjegyzem okkal – teljesen kiakadt a jelenlététől, és nagyon megijedt, hogy bajba sodorja őket.

Monica közölte, hogy ő is bűnözőként szeretne tovább élni, és kérte a fiúkat, hogy tanítsák be. Amúgy tök jól elvolt Nickkel, bár a csóknál tovább nem jutottak. Greggel viszont egy gyenge pillanatában összefeküdt. (Miért?)

Nick rajtakapta őket, aztán jött a tipikus szerelmi dráma. Monica próbálta tisztázni magában az érzéseit (vagy inkább a Stockholm-szindrómáját, mert könyörgöm, legalább fogjuk rá, hogy ebben szenvedett, akkor egy minimális magyarázat lesz is a cselekményre). De persze bármennyire próbálta bizonygatni, hogy neki Nick kell, végül ismét Greg mellett kötött ki – mint ahogyan az a fenti jelenetből is látszott…

Ezek után már nem igazán rémlenek a dolgok, úgyhogy az utolsó fejezetről mesélnék még, már amennyi abból is megmaradt.

Monica anyja öngyilkos lett, mert belebetegedett abba, hogy lánya megszökött, majd ő is körözés alatt állt. Erről a lány egy újságcikkből értesült, és teljesen összeomlott. Közben terhes is volt. És azt hiszem, hogy sarokba szorították őket Greggel a rendőrök, és a srác, hogy megvédje ő(ke)t, feláldozta magát. A rendőrök lelőtték őt, de így Monica el tudott menekülni.

Igen, egyrészt amolyan függő vége lett – azért mert folytatást is terveztem neki, ami tizennyolc évvel később játszódott volna, és Mo lányáról meg Nick bosszújáról szólt volna. De a többi részlet már tényleg homályos. Másrészt azért így végződött, mert már amikor a második címet (Happiness doesn’t last forever – vagyis A boldogság nem tart örökké) adtam neki, tudtam, hogy valami „depiendet” szeretnék adni neki.

Összességében borzalmas volt ez a blog, még kinézetben is, de azért mindenképp hálás lehetek, hogy így talált rám egy lány, akivel azóta is – még ha kicsit ritkán is, de – tartjuk a kapcsolatot. És miután olvastuk egymás történeteit, elkezdtünk egy közös blogot – ami már elindított engem úgy a „jobb történetek” útján. És még egy pár írással kapcsolatos dolog hozzá köthető. De erről majd a következő részben.

Timi

365 napos írástechnika kihívás (7-11.)

7. kihívás

Írd le egy férfi bevásárlását! Alkalmazhatsz humort vagy sztereotípiákat, netán romantikus vagy horror elemeket is. Rád van bízva!

·         Tej

·         Kenyér

·         Tojás

·         Sajt

·         Hagyma

·         Paradicsom

·         Rizs

- És még mi vagyunk a hülyék – zsörtölődött magában Ádám a feleségétől kapott bevásárlólistát tanulmányozva a bevásárlóközpont közepén. – Se konkrét mértékegység, de még annyi se, hogy egy marék, vagy egy hordónyi.

Törte a fejét, és eszébe jutott egy jó hecc. Ment végig a sorokon, hogy megtalálja a lista elemeit. Amikor a tejtermékekhez ért, kivett minden fajtából egy-egy dobozzal. Ugyanezt tette a sajttal és a tojással is.

Kenyérből levett a polcról fél kilós és kilós kiszerelést. Fehér, barna, rozs és sokmagvas változatot is. Rizsből is tett a kosárba félkészet, barnát, jázmint. A zöldségekkel ellentétes módon járt el. Hagymából és paradicsomból is a legkisebbeket magukban helyezte a többi termék közé.

Miután kifizetett és összepakolt, hazament. Kíváncsi volt, felesége mit fog szólni, és ahogy sejtette a kezdeti döbbenetet némi düh váltotta fel. De Ádám magában jót nevetett ezen.

- Majd legközelebb pontosabban fogalmaz – gondolta.

Összegzés

Bevallom, ezt a jelenetet saját magam szokási ihlették. Én ugyan lista nélkül vásárolok, ha kell, háromszor körbejárom a boltot, hogy minden megvan-e. De előfordul, hogy nem én megyek a boltba, és akkor elküldöm üzenetben, mit is kellene venni. És az elején ezt letudtam egy a fentihez hasonló listával, mire a párom minden egyes pontnál visszakérdezett, hogy mégis mennyit vagy milyen fajtát. Na, azóta viszont igyekszem – már csak azért is – a legrészletekbe menőbben összeállítani egy bevásárlólistát, hogy még véletlenül se kapjak hasonló bosszút, mint jelenetünk főhőse.

Hogy magáról a megírásról is szó essen, nem volt nehéz, hiszen mindenki ismeri a „férfi vásárol” sztereotípiát. És igen, lusta módon erre támaszkodtam én is…

8. kihívás

Egy idős pár olvasgat a hálószobában. Írd le mindezt úgy, hogy ijesztő hangulatot árasszon a jelenet!

Morgan és Johanna Fisher egy hosszú és fárasztó nap végeztével, hitvesi ágyukban pihengetve, halványan pislákoló lámpafénynél egy-egy könyvet lapozgattak. Aznap volt az ötvenedik házassági évfordulójuk, ezért vendégül látták a teljes rokonságot. A délutáni gyerekzsivajhoz képest ekkor már síri csend uralkodott. Egymáshoz sem szóltak, mert mind a ketten elmerültek az éppen olvasott regények világában.

Hirtelen az egyik padlódeszka megnyikordult, mire Johanna megrezzenve nézett körül. Amikor rájött, hogy valószínűleg csak képzelődött, visszatért az utolsó mondathoz a könyvben.

Odakint a szél egyre erősebben süvített, pedig az előrejelzés szerint nem volt vihar várható. A plafonon pókok sorakoztak és egyre közeledtek az idős párhoz, de ők regényük rabjaként ezt észre sem vették.

Hirtelen egy vércsepp hullott Johanna kézfejére, mire ijedten rázta meg férje vállát, hogy odanézzen. Amikor azonban Morgan odafordult, a nő látta, hogy nincs magánál. A férj visszafordult, mintha mi sem történt volna és lapozott tovább. Az utolsó dolog, ami megtörte aznap éjjel az olvasás csendjét, az Johanna halála előtti sikolya volt…

Összegzés

Fogalmam sincs mennyire sikerült kiviteleznem a feladatot, mert ugyebár nem konkrétan az olvasás volt előtérben itt-ott, a végén pedig azt éreztem, hogy kényszeresen próbáltam belehelyezni, hogy legalább egyikük folytatja a regényét. Mint azt már az előző bejegyzésben is említettem, a leírások a gyengéim, bár ez hasonlóan izgalmas lett, mint a lépcsős. A tárgyleírásokat jobban utálom, mint a cselekményleírást.

9. kihívás

Csak írj! Állítsd be a stoppert 15 percre, és ennyi idő alatt neked folyamatosan írnod kell. Ne állj meg, ennyi a lényeg! 15 percen keresztül írj bármiről, ami csak eszedbe jut. Lehet bármekkora baromság, a lényeg, hogy ne hagyd abba az írást!

Mielőtt még a könnyeim utat törtek volna maguknak, kiviharzottam az osztályteremből. Egyenesen a mosdót vettem célba, és bezárkóztam az egyik fülkébe. Az ajtónak támasztva a hátamat lecsúsztam annak mentén guggolásba, majd le is ültem a hideg csempére. Ekkorra már a sminkem szétkenődött, mert nem tartottam vissza tovább, ami annyira kikívánkozott.

- Remek. Szebben nem is tudtam volna megoldani a dolgot. Komolyan hogyan is juthatott eszembe, hogy az kevésbé lesz ciki, ha az előadásom kellős közepén kirohanok engedély nélkül az osztályteremből, mint az, hogy ott helyben bőgöm el magamat mindenki előtt… Szép volt Tania!

Megrezzent a telefonom a zsebemben, úgyhogy elő is kaptam gyorsan.

- Lúzer! – írta Amanda rengeteg röhögős emoji kíséretében. Próbáltam figyelmen kívül hagyni a gúnyolódását, de nehezen ment.

- Tania, hol vagy? Aggódom érted! – ezúttal a legjobb és egyetlen barátnőm üzent. Pár perc volt szünetig, úgyhogy megírtam neki, hogy a szokásos helyünkön találkozzunk tíz perccel később. Addig pedig a lehető legkisebb feltűnést keltve kisétáltam az udvarra. Volt egy békés kis rész az iskola mögött, ahová nem nagyon jártak diákok – kivéve, ha suttyomban szerettek volna cigarettázni vagy inni… De ezúttal üres volt, úgyhogy az egyik sövénnyel borított részhez mentem, és még ha látott is volna bárki, úgy elrejtőztem, hogy keresve sem találhattak volna meg. Anne hamarosan odaért, és halkan szólongatott.

- Pszt! Tania! Itt vagy? - Kidugtam a fejemet annyira, hogy meglásson, és ő is bebújt a sövény rejtekébe. - Bocsi, hogy késtem, de még elmentem a büfébe neked csokiért – nyúlt a táskája első zsebébe, és amikor megláttam a táblás mogyorós édességet, azonnal a nyakába ugrottam.

– Te mindig tudod, mi kell nekem! – aztán fel is téptem a csomagolást, és stresszoldásként máris bekaptam vagy három kockát belőle. – Na, mesélj, mit mondott a sok paraszt?

- Tania, igazán nem kellene velük foglalkoznod! Most, ha elmondom mennyivel lesz jobb?

- Semmivel. Utálom, hogy igazad van… - Pár perc kínos csönd következett. – Annyira idióta vagyok! – ismertem el. – Csak… Ott álltam kint. Tudod, hogy mennyire utálok beszélni közönség előtt. És szinte éreztem, hogy mindenki rajtam nevet.

- Senki nem nevetett. Na, jó, Amanda és Nancy talán összesúgtak, de tudod, hogy ők milyenek. És ez egy fantasztikus prezentáció lett volna, ha nem rohansz ki.

- Ms. Sanchez mit mondott?

- Semmit. Ő tanár. Nyilván tudja milyen ez, és nem fog olajat önteni a tűzre. Majd négyszemközt megbeszélitek.

- Akkor nem adott rossz jegyet?

- Nem láttam, hogy írt volna a naplóba bármit is.

Összegzés

Fogalmam sincs, hogy miért éppen egy klisékkel teli gimis történetet kezdtem el időre begépelni. Talán azért, mert az ilyen jellegű sztorik annyira bugyuták – általában – hogy nem kell hozzá különösebben gondolkozni, szóval időre íráshoz – ha mennyiségben akarsz sokat - tökéletes műfaj.

10. kihívás

Írd le egy pár reggelizését erotikusan. Legyen szexi!

Mary letette vőlegénye elé az ínycsiklandozó rántottát, majd ő is leült vele szemben. Jack beleszagolt a gőzölgő reggelibe, majd így szólt:

- Csorog a nyálam.

- A kajától vagy tőlem? – kérdezte a lány kacér mosolyra húzva a száját, miközben a haja végét csavargatta.

- Hm, nem is tudom – húzta egy kicsit menyasszonya agyát, majd a szájába lapátolt némi tojást miközben végig a lány két szemébe nézett. Mary csak forgatta a szemét, aztán ő is elkezdett enni. Direkt rá sem nézett szerelmére, de levette a papucsát és csupasz lábfejével az asztal alatt elkezdte Jack vádliját simogatni.

- Ez finom – szólalt meg kissé rekedt hangon a férfi. Mary elégedetten mosolygott, majd egy pillanatra felnézett párjára.

- A tojás? – kuncogott.

- A tojás…

Összegzés

Iszonyatosan nehéz ízlésesen erotikát csempészni egy történetbe. Teljesen ízléstelenül és gusztustalanul nekem már hét éve is ment. De ezzel most elégedett vagyok. Egyetlen trágár kifejezés sincs benne, nem nyíltan erotikus, de közben mégis csak erotikus. Szóval, azt hiszem összehoztam.

11. kihívás

Írd le egy férfi és egy nő vitáját külső szemszögből. A nézőpontkarakter szimpatizáljon mindkettőjükkel.

Hullafáradtan hazaértem a munkából, és már csak arra vágytam, hogy befeküdjek egy kád forró vízbe. Ám amikor mentem felfelé a lépcsőn meghallottam valamit, és megtorpantam.

- Megbeszéltük Frank! Mielőtt ekkora összeget költenél, megkérdezed, mit gondolok. Közös a kassza!

- Melissa! Hidd el, én csak neked akartam jót. – Frank hangja megtört volt és bűnbánó. Nem tudom, mi történhetett, de reméltem, hogy egyáltalán nem komoly vita ez közöttük. Már három éve laktak a mellettem lévő lakásban, és hihetetlenül kedves pár. Melissa éppen áldott állapotban volt.

- 350 dollár! Abból majdnem egy hónapra megvan a lakhatásunk – vette lejjebb a hangerőt Melissa. Közben kulcszörgést hallottam. Nyilván nem akarták az egész lakónegyed tudtára adni, hogy összekaptak.

Nem tudom, mi kerülhetett 350 dollárba, de annyiból elég sok mindent tudnék én is venni, szóval kezdtem kicsit sajnálni „szomszédasszonyomat”. Főleg, ha csak valami felesleges ékszerről volt szó, mert mondjuk a férje meg akarta lepni.

- Mel! A hetedik hónapban vagy… - kezdett volna bele Frank, de felesége nem hagyta, hogy végig mondja.

- Pontosan! És alig van pár gyerekruha, meg egy kiságy. Inkább neki vettél volna holmikat! – már majdnem sírt, de próbált nem túl hangosan kiakadni, amíg be nem jutnak a viszonylag hangszigetelt lakásba.

- Főzöl minden nap, mert én alig vagyok itthon a munka miatt, pedig nagyon szívesen átvállalnám tőled. Mosol, teregetsz. Csak azt szerettem volna, hogy se a szennyes edényekre, se a ruhákra ne legyen több gondod Felix születéséig, és utána se.

Egy mosogatógépről illetve egy szárítógépről lehetett szó, de nem voltam benne biztos. Még ha kicsit sokba is került, el kell ismernem, Frank csak jót akart.

- Majd én eldöntöm mi a jó nekem! – ekkor becsukódott az ajtó, és már nem hallottam őket. Szerencsére ez azért nem egy válásig vezető heves vita volt.

Összegzés

Nem tehetek róla, ez is kicsit saját élet ihlette történet. Mert eléggé rosszul érintene, ha valódi veszekedést kellene leírnom, még akkor is, ha csak kitalált. Viszont az ilyen tipikus „azon akad ki a nő, mert túl jó hozzá a férje” jellegű viták előfordulnak. Szóval ez nem okozott nagy nehézséget, és a mai kihívások közül azt hiszem ez volt a kedvencem.

Új férfi van az életemben

Tudom, egy kicsit megint eltűntem. Nyár van és próbálom élvezni az életet két könyvelési tétel között. De a hosszúhétvégén már elkezdtem egy a szokottnál is hosszabb bejegyzést, amit régóta tervezek. Csak a készítése közben rádöbbentem, hogy az utánajárás sokkal időigényesebb, mint azt elsőre gondoltam, így addig is, amíg az el nem készül, gondoltam beszámolok nektek arról, hogy mi a helyzet velem mostanában. Leginkább – mint a címből is látszik – egy dologra összpontosítva.

2019. június 18-án ismertem meg. Az életét súlyos traumák övezték, elveszítette a családját és napokig az utcán élt. Éhezett. Akkoriban felénk elég viharos időjárás volt, és mivel nem nagyon talált sehol menedéket, ázott-fázott. Megbetegedett.

Lázas volt, a szeme gyulladt és az éhségtől eléggé lefogyott. Az életéért sírt, amikor két kedves szomszédunk adott neki tisztálkodási lehetőséget, meg némi élelmet. De sajnos szállással nem tudtak szolgálni.

A környéken téblábolt, próbált elbújni, de miután észrevettem, már nem zavartatta magát. Megsajnáltam, ezért behívtam, és étellel kínáltam, amelyet jóízűen elfogyasztott. Hálából megölelt – mert mással nem tudott volna szolgálni.

Aznap este vihar volt. Nem engedhettem, hogy a szabad ég alatt aludjon, ezért biztosítottam neki fekhelyet a padlón. Csak pléddel és egy kis párnával tudtam szolgálni, de ő már ettől boldog volt.

Megengedtem neki, hogy ideiglenesen itt lakjon. Ápoltam, hogy az egészsége helyre jöjjön, és vettem neki ínyére való ételeket.

Sokat játszottunk minden nap, és hamar odáig jutottunk, hogy már egy ágyban aludtunk. Rájöttem, hogy kezdek egyre szorosabban kötődni hozzá, és fáj a gondolata, hogy esetleg elveszítem.

Ahogy minden nap hozzám bújt és átölelt, tudtam, hogy ő is hasonlóan érez. Bár benne volt a pakliban, hogy csupán hálás, amiért megmentettem, és ilyen kedves vagyok hozzá.

Fiatalabb nálam, de ez soha nem zavart egyikőnket sem. Amíg nyaraltam, nem láttuk egymást egy hétig. És az elmúlt időszak legborzalmasabb hét napja volt. Minden egyes nap rá gondoltam, hogy vajon minden rendben van-e vele, nem történt-e baja. Aztán, amikor eljött a nagy találkozás napja, szinte nem ismertem rá. Csapzott volt és züllött.

Akkor azt éreztem, hogy soha többé egyetlen percet sem szeretnék nélküle tölteni.

Persze voltak nehezebb időszakok a kapcsolatunkban, megesett, hogy ő is (meg)bántott. De soha nem tudtam rá igazán haragudni. Szinte minden egyes rossz döntése után bocsánatot kért, és én megenyhültem.

Azóta is nagy a szerelem közöttünk, és bármit képes lennék megtenni érte.

A neve Cézár, egy most körülbelül három hónapos kiscica.

Na, a viccet félretéve. Tényleg nagyon fontos szerepet játszik most az életemben. Mindig is nagyon macskamániás voltam. Az első macskaimádatommal kapcsolatos emlékem az, hogy körülbelül tíz éves koromban, apa mikor hazajött a piacról, hozott nekem egy szőrös, macska díszt, aminek az alján van egy gomb, és ha megnyomod, nyávog hármat. Ez a mai napig megvan és a polcomon díszeleg. Aztán hol nagymamám, hol keresztanyám macskáit gyomroztam, amikor látogatóban voltunk, és állandóan sírtam, hogy nekem kell egy ilyen kis jószág. Viszont sose kaptam.

Később elkezdtek gyűlni a cicamintás holmik: dísztárgyak, kulcstartók, ruhadarabok, könyvjelzők, képeslapok stb. Mindenem volt, csak macskám nem.

Viszont az nem én lettem volna, aki nem segít és fogadja be azonnal őt – bármi áron.

Az elején nagy energiavámpír volt, és tényleg úgy éreztem magam, mintha anyuka lennék. De azóta sokkal nyugodtabb, tipikus macska: a nap háromnegyed részében alszik.

Néha megengedem neki, hogy velem aludjon, amikor egyedül vagyok itthon éjszaka. És pont tegnap volt egy igazán romantikus pillanatunk. Általában ilyenkor hajnalban többször felébredek arra, hogy a fejemre vadászik, de most nyugodt volt egész éjjel. Az ébresztőm előtt körülbelül fél órával azért kipattantak a szemeim. A hátamon feküdtem, és a fejem felé volt emelve a kezem. Ő az alkaromon csüngött mondhatni, mind a négy lábával átölelte azt és mély álomban nagyokat szuszogott. Már lezsibbadtam, így bármennyire is imádnivaló volt, muszáj volt megmozdulnom. Elvettem a kezemet tőle, hasra fordultam, betakartam és átöleltem. Ő csak szuszogott tovább.

Azon filozofáltam, hogy soha nem gondoltam volna, hogy egy állat ilyen érzelmeket tud kiváltani belőlem, vagy hogy ő maga ennyi szeretetet tud adni. Őszintén azt érzem, hogy megkaptam mindent, ami hiányzott az életemből, vagy amit elveszítettem. Egy csomagban: benne. És azt már most tudom, hogy – remélhetőleg – jóval több, mint egy évtized múlva iszonyatosan fog fájni az elvesztése…

De addig is éljük boldogan az életünket, nagy szerelemben.

Introvertált életérzés - avagy milyen (nagyon) introvertáltnak lenni (INFP 1. rész)

Valamiért az a társadalmilag megszokott és normális, hogy felszabadultan tudsz beszélgetni bárkivel. Hogy ha kérdeznek, akkor nem csupán válaszolsz, de elkezdesz mesélni magadtól valamit. Ellenkező esetben természetesen fura vagy, és benned van a hiba. Nem csoda, hiszen az extravertált személyiségek száma magasabb, és mivel ők jobban elő is tudják adni magukat, így természetes, hogy ha a másik oldalhoz tartozol, elnyomva maradsz.

Hogy számszerű adatot is mondjak, a tizenhat MBTI személyiségtípusból a népesség körülbelül 65.5%-át teszik ki az extravertáltak, míg az introvertáltaknál ez értelemszerűen csupán 34.5%.

Bevallom én egészen addig nem tudtam ezeknek a létezéséről, amíg ehhez a bejegyzéshez nem kezdtem el komolyabban utánanézni a dolgoknak. Mindig azt hittem, hogy selejtes vagyok, és soha nem értettem, miért nem vagyok képes megváltozni, miközben a környezetemben mindenki azt sugallta, hogy ez így nem jó, és próbáltak rákényszeríteni arra, hogy „normális” legyek. Én pedig hiába igyekeztem, nem ment. És nem tudtam nekik, de még magamnak sem megmagyarázni, hogy miért.

A két szót – introvertált és extravertált – már hallottam pár éve, de akkor sem kezdtem kutatómunkába, hogy megértsem a saját személyiségemet. Nem is gondoltam, hogy lehet normális magyarázat arra, amit érzek.

Igazából az egészet az törte meg, hogy jó pár hónappal ezelőtt szembejött velem egy cikk introvertáltságról. Vagyis inkább azokról a tipikus helyzetekről, amiket minden ilyen ember átérez. És már annak az olvasása is nagy hatással volt rám. Akkor éreztem igazán, hogy tényleg vannak olyanok, mint én. De az alatta lévő kommentek még inkább megerősítettek ebben. És ez adott egy kis megnyugvást. Persze, azok, akik „normálisnak” számítanak – mert én és a hozzám hasonlók „furák” vagyunk -, soha nem fogják megérteni, mi mit is érzünk társaságban.

Amikor elhatároztam, hogy a mélyére ások a dolognak, akkor jöttem rá, hogy létezik az MBTI (egy személyiségteszt), mely alapján tizenhat típus különböztethető meg. Szorgosan kitöltöttem – kettőt is két különböző oldalon, hogy biztos legyek benne, hogy működik (ugyanaz lett az eredmény, szóval valószínűleg igen -, íme, az eredmény:

Személyiségtípusom: INFP („Mediátor” vagy „Gyógyító”)

Domináns jellemvonás: Introvertált érzés (88%-ban introvertált és 12%ban extravertált)

Kiegészítő jellemvonás: Extravertált intuíció (70%-ban intuitív és 30%-ban realista)

Harmadlagos jellemvonás: Introvertált érzékelés (72%-ban elvi és 28%-ban logikai beállítottságú – itt megjegyezném, elsőre félreértettem én is. Ezt úgy kell értelmezni, hogy a döntéshozás tudatosan vagy érzelmek alapján történik inkább.)

Alárendelt jellemvonás: Extravertált gondolkodás (71%-ban kutató és 29%-ban tervező)

Érdekesség még, hogy a népességnek csupán két százalékát teszik ki, azt pedig gondolom, mondanom sem kell, hogy csak a hasonló személyiségtípusú embereknek tudunk megnyílni vagy velük tudjuk igazán megértetni magunkat.

A kíváncsiság vezérelt, így néhány emberrel a környezetemben kitöltettem. És egy kivételével mindenki introvertált. Slusszpoén: A 2%-os gyakoriságommal elég esélyes voltam a legritkább személyiségtípusra a környezetemben – hiszen ez alapból is a harmadik legritkább -, de az öt emberből, akik kitöltötték, ketten is beelőztek. Egyiküké a második legritkább személyiségtípus (INTJ – 1.5%) az egyik barátnőm pedig a legritkább személyiségtípusba tartozik (INFJ – 1%).

Egy dologban viszont „verhetetlen” voltam. Senkinek nem jött ki ilyen magas százalékban (88%) az introvertáltság, mint nálam. Persze ez nem túl meglepő, hiszen nekem a domináns jellemvonásom az introvertált életérzés. És erről szeretnék most bővebben beszélni. Magát a személyiségtípust, illetve, hogy mennyire igazak rám a jellemvonások, egy másik részben szeretném részletezni, addig is, ha érdekel, neked mi az MBTI típusod, és eddig nem csináltál ilyen tesztet, ezeken a linkeken találod azokat, amelyeket én is használtam:

16 Personalities teszt

Digitális Pszichológia teszt

Élethelyzetek, amelyekben megmutatkozik az introvertáltságom:

1. Idegen környezet, idegen emberek

Én soha nem találtam a helyemet se az óvodában, se az iskolákban. Általában úgy működött a dolog, minden esetben, hogy próbáltam találni egy valakit, akivel ellehetek, és az nekem bőven elég. De a dolog mindig rosszra fordult, mert általában rossz embert szemeltem ki, utána pedig már nem tudtam nyitni senki felé, mert késő volt. Mert már mindenkinek megvolt a társasága, én pedig képtelen vagyok új kapcsolatot teremteni.

Elsőre egy-egy új környezet mindig jó talajnak bizonyult. Oviról az iskolára váltás, majd általánosból a középiskolára váltás. Az első egy-két napban ott a lehetőség, hogy valakivel összeismerkedj, utána már könnyebb a dolog, mert kötődsz valakihez. De sajnos olyan vagyok, hogy érzem, amikor valakinek nem nyílhatok meg teljesen, a felszínes beszélgetés folyama pedig gyorsan kiapad. Utána már ők se próbálkoznak, hogy kihúzzanak belőled bármit, te pedig előtte sem erőltetted meg magad. Úgyhogy marad a kínos csend a társaságban, vagy az egyedüllét. Nem tudom eldönteni, melyik a rosszabb.

Hasonló a helyzet, ha egy ismerősöd, barátod bemutat valakinek, akivel korábban nem találkoztál. Ha olyan, hogy nem tudsz vele miről beszélni – és érzed, hogy nem is szívesen osztanál meg vele semmit az életedről -, akkor csak csendben figyelsz, míg ő a barátoddal hosszasan beszélget.

Általában, ha új emberrel találkozom, én nem kérdezek soha semmit, de magamtól sem kezdek el mesélni. Várom, hogy esetleg a másik fél érdeklődjön valamiről, ami velem kapcsolatos. Amennyiben ez nem történik meg, akkor sajnos így jártam, csendben meghúzom magam.

2. Mások előítélete

Sajnos most már van tapasztalatom azzal kapcsolatban is, milyen az amikor, csak azért mert szinte képtelen vagy normális kommunikációra vadidegenekkel gyomorgörcs nélkül, néhányan azt hiszik, hogy bunkóságból nem beszélek vagy ismerkedem. Pedig ez nem így van. Egyszerűen, lehetek évekig egy helyen, ha soha nem beszéltem a társaságból valakivel, akkor ő számomra továbbra is idegen, és nem merem megszólítani, ha nem muszáj.

3. Lelkiállapot társaságban töltött idő után

Sarah Andersen - Macskapásztor 9. oldal

Itt lehet szó arról is, ha csak csendes figyelőként vagyunk jelen, vagy aktív beszélgetőpartnerként. Mert mind a két esetben előfordulhat, hogy otthon egyedül a párnánkba fojtjuk a könnyeinket.

Mondok példát mind a két esetre. Mind a kettő saját tapasztalat alapján.

Amikor úgy vagy társaságban, hogy nem beszélgetsz senkivel – mert mondjuk kiközösítettek az iskolában és senki nem beszél már veled -, akkor az azért nagy lelki nyomás, mert látod, hallod, ahogy a körülötted lévők milyen jól elvannak, te pedig senkihez nem tudsz szólni. Konkrétan fél évig szó szerint néma voltam, mert az utolsó ember, akivel beszélni tudtam volna, magamra hagyott, pontosan azzal az indokkal, hogy nem tud megváltoztatni engem…

Amikor pedig aktív beszélgetőpartner vagy – mindegy, hogy olyan társaságban, amelyben leginkább csak egy ember miatt vagy, vagy olyanban, amit tényleg kedvelsz -, elég egy olyan mondat, amit megbánsz. Hiába érezted fantasztikusan magad, utána otthon csak az az egy dolog jár a fejedben, és az, hogy hogyan szúrhattad el ennyire, és nem szeretnél soha többet a szeme elé kerülni az illetőnek.

4. Nyilvános szereplés

Szerintem egyértelmű, hogy azok szoktak nagyobb számban lámpalázasak lenni közönség előtti szereplés előtt, akik introvertáltak. Lehet ez egy egyszerű szóbeli felelés a tanárnak, miközben az egész osztály téged figyel – ugyanígy egy esetleges prezentáció bemutatással -, vagy vizsga, vagy bármi, ahol szóban összefüggő mondatokban kellene megnyilvánulni. Nekem ilyenkor remeg a hangom, és hadarok, és természetesen igyekszem kerülni bárkivel a szemkontaktust. Persze egy megnyugtató szempárra az embernek szüksége lenne. De ha csak egyszer is olyan emberre nézel, akin látod, hogy a szerencsétlenkedéseden szórakozik, ott vége. Szétestél.

5. Pánikreakció váratlan kérdésekre

Nekem mindig össze kell szednem magam, mielőtt valakihez kérdést intézek, valakit felhívok telefonon – akár ugye munkából fakadóan, és ismeretlen az illető. Ki kell gondolnom, hogy mit is fogok mondani. A telefonos még hagyján – mert van diákmunkás call centeres múltam (ha nem akartok lelkironcsok lenni, soha ne próbáljátok ki!) – de az élőbeszéd nekem mindig is nehezebb volt. És hiába van az, hogy szépen fejben megfogalmazom, mit szeretnék – és olyankor egyébként egész jól elő is adom magam -, de amint bármi olyanról esik szó, amire már nem voltam felkészülve, leblokkolok, bepánikolok, és nehezen tudok egy értelmes mondatot is kinyögni.

Ilyenkor – meg egyéb fent felsorolt esetnél, pl. állásinterjú (idegen emberek, idegen környezet) vagy vizsga (nyilvános szereplés) – gyakoriak nálam ezek a tünetek: gombóc a torkomban, szapora szívverés, szapora légzés. Ez így nézve már elég valószínű, hogy túlmutat mindezen, de így is azt gondolom, hogy az egésznek a gyökere – mármint ez a túlzott félelem az idegenektől, a beszédtől – az introvertáltságból fakad.

Egy biztos, volt olyan, aki teljesen át tudta érezni a helyzetemet, mert ő is hasonlóan érez, de van, aki egyáltalán nem érti – és sajnos soha nem is fogja megérteni -, milyen ez. Akad persze olyan is, aki nem érti, de elfogadja. Viszont tényleg az látszik, hogy aki eltér az átlagtól, arra más szemmel néznek, és kitaszítják. Úgy tekintenek erre a normálisnak tartott emberek, mintha ezt egyik pillanatról a másikra magunk mögött tudnánk hagyni. Mintha tényleg döntés kérdése lenne, hogy milyen a személyiségünk, és ha akarnánk, akkor meg tudnánk változni. Nem így van.

Fejlődni tudunk egy bizonyos szintre, én sem ott tartok már, ahol öt-hat évvel ezelőtt. Akkor még annak a két embernek a társaságában is sokszor csendben ültem, akik szóba álltak velem. Nem volt senki, akit tényleg a barátomnak nevezhettem, most már van. Többet chatelek, de több a személyes találkozó is, amikor van, hogy be nem áll a szám. Egyre több olyan embert ismerek meg, akiből sugárzik, hogy szívesen beszél velem, és meghallgat. És csak ennyi kell. Ha valaki érezteti velem, hogy bízhatok benne, akkor meg tudok nyílni. Máskülönben viszont maradnak a fentiek.

Nálatok hogyan nyilvánul meg az introvertáltság? Van valamilyen különleges élethelyzet, amit én nem említettem? Írjátok meg kommentben!

365 napos írástechnika kihívás (1-6.)

Eliza blogján találtam még tavaly nyáron egy kihívást, amely írásra ösztönöz. Az utóbbi időben azt érzem, szeretnék újra alkotni. Mármint a személyes blogon kívül. Történetet, novellát, verset, bármit, ami nem cikk vagy élménybeszámoló. De nem igazán van olyan ötletem, amelyben érzem a potenciált. Így hát kezdem kicsiben, és egybefűzöm a kellemest a hasznossal. Írok kihívásra, aztán majd meglátjuk… Lehet, megjön hamarosan a várva várt szenvedélyes alkotókedv is.

A kihívások teljesítését mindegyik szösszenet után összegzem, hogy mennyire volt nehéz számomra, vagy mit éltem át velük kapcsolatban. Remélem tetszeni fog nektek! És nyugodtan írjátok meg a véleményeteket! Kicsit be vagyok rozsdásodva, rám fér a csiszolódás.

1. kihívás:

Írd le, ahogy valaki felmegy a lépcsőn! Ne alkalmazz párbeszédeket, csak szemléltesd ezt a cselekedetet! A feladat, hogy ezt is tudd izgalmassá tenni!

Kitételek:

A terjedelem legyen maximum 300 szó!

Amikor a bejárati ajtóhoz értem, már tudtam, hogy baj van. Hívnom kellett volna a rendőrséget, ezt diktálta a józanész. De a családom volt odabent. A férjem és a kislányom. Így hát nem haboztam. Bent a lakásban mit sem törődve a rendetlenséggel, azonnal a konyhába rohantam. Szükségem volt valamire, amivel megvédhetem magam. Felkaptam az egyik konyhakést és a nyelét szorongatva erősen lüktető szívveréssel lépkedtem a lépcső felé. Az aljánál egy pillanatra megtorpantam és végignéztem a szétszórt tárgyakon. Az egyik családi kép, kerettel együtt összetörten hevert félúton. Mellette Anna kedvenc játékbabája. Erőt vettem magamon, és megtettem az első lépést. Igyekeztem lábujjhegyen, minél kevesebb zajt keltve osonni felfelé, gondolva arra, hogy az elkövetők még ott lehetnek. A negyedik lépcsőfoknál nagyot nyeltem, mert megnyikordult a súlyom alatt az egyik deszka. Teljesen kővé dermedve vártam, hogy mi fog történni. Amikor aztán láttam, hogy tiszta a levegő, tovább lépkedtem. Már majdnem felértem, amikor ismét megtorpantam, és óvatosan leguggoltam. Néhány friss vércsepp volt a szőnyegen elkenődve. Imádkoztam, hogy a vér ne a férjemé vagy a lányomé legyen, de azért még inkább, hogy az egész szituációt csupán álmodjam. Könnyeimmel küszködve mentem tovább, és végre felértem az emeletre. Ám, mielőtt elértem volna bármelyik hálószobát, egy tompa ütést éreztem a tarkómon, és minden elsötétült…

Összegzés

Ennek a megírása nem okozott különösebb problémát. Habár nem konkrétan elejétől a végéig a lépcsőn való felmenésen van a hangsúly, de azt merem állítani, hogy izgalmat sikerült belevinnem.

2. kihívás:

Írj egy csattanós történetet!

Feltétel:

Maximum 2 sor legyen a történet egy álló tájolású A/4-es oldalon (ahol a legkisebb betűméret a 11pt).

Elképedten, szinte sokkos állapotban néztem az alkaromat lassan elárasztó sűrű és piros folyadékot.

- Jancsi, már megint nem zártad vissza rendesen a ketchup kupakját! – zsörtölődtem.

Összegzés

Ettől már féltem, mert én inkább az a típus vagyok, aki szereti bő lére ereszteni a mondatait, itt pedig eléggé szűkös volt a terjedelem kerete. De ahhoz képest, amennyire megriadtam tőle, még viszonylag ez is egész könnyen sikerült.

3. kihívás

Írd le az egyik átlagos napodat úgy, mintha a naplódba készítenél bejegyzést! Sokan nem írnak naplót, pedig szerintem nagyon hasznos elfoglaltság, és egyáltalán nem olyan könnyű, mint amilyennek látszik.

Feltétel:

Legyen maximum 200 szó terjedelmű, ebbe bele kell férnie egy egész napnak!

Reggel a megszokott módon, tíz perccel az indulás előtt keltem ki az ágyból – negyven perccel az ébresztő megszólalása után, de ez nálam megszokott. Gyorsan elkészültem, majd a buszmegállóba mentem és elindultam munkába. Mielőtt beértem vettem reggelire két kiflit, egy kis párizsit, és a munka első perceiben el is fogyasztottam. A nap meglehetősen pocsék volt, mert sietnem kellett a munkával, hogy hét végére kész legyek – így sem jött össze -, és egész héten erős migrén gyötört. A megállás nélküli munkát csak háromszor szakítottam meg: ebéd, mosdó, és nap vége felé a főnök érkezése miatt – akinek kellett pár percre a gép, addig elmosogattam. Mielőtt felszálltam az egyik hazafelé tartó buszra, vettem a vacsorakészítéshez két hiányzó alapanyagot.

Amikor hazaértem, pihentem úgy húsz percet, de késő volt már, úgyhogy összeszedtem magam, és hozzákezdtem a rakott krumplinak. Amíg utolsó lépésként a sütőben pirult, addig mindketten megfürödtünk a párommal. Majd a vacsora elfogyasztása közben folytattuk az előző nap elkezdett X-men film második részét, amíg el nem álmosodtunk.

Összegzés

Ez egyáltalán nem okozott nagy kihívást, én 2009 és 2012 között naplót vezettem, az elején még egész rendszeresen, aztán egyre ritkábban, míg a végén egy firka füzet lett belőle, de sokszor voltam úgy, hogy elég, ha csak a lényeget írom, mert „leszakad a kezem”.

4. kihívás

Írd le, hogyan néz ki a szobád! Mit láthatunk benne, milyen érzésekkel tölt el, ha belépsz, stb. Rád van bízva. Ami fontos, hogy ne használj párbeszédeket, csak a leírásra fókuszálj!

Feltétel:

A terjedelem legyen maximum egy fél A/4-es oldal (álló tájolásban).

Garzonban lakunk, szóval a szobám mondhatni maga a lakás. A bejárati ajtón, ha belépünk, van egy kis előtér, ahonnan balra nyílik a fürdőszoba, előre pedig a nagyszoba, ami magába foglalja a konyhát és az étkezőt is. Szemben elsőként közvetlenül az étkező rész pillantható meg, ahol van egy bézs asztal fehér székekkel. A lakásnak talán ezek a legszebb darabjai, ajándékba kaptuk. Az asztal felett csillár lóg, a falon egy fehér óra, körülötte pillangós falmatricák. A falak mindenhol narancssárgák, és a matricákból is akad még máshol is. Az étkezőtől balra a konyha található, jobbra pedig a hálószoba rész. A falnál egy fehér, háromszekrényes sor, melynek a középső eleme egy tükrös sminkszekrény. Ezt csak az illatszerek, körömlakkok és ékszerek tárolására használom, néhány dekoráló elemmel díszítve. A másik falra felszerelve az én kicsi polcom van, alatta az éjjeliszekrényem, ami szerencsére szintén polcos. Ezek is fehérek. Az éjjeli szekrényem és a franciaágy közé még egy állólámpa van beszorítva. A másik oldalon a számítógép asztal van csupán pár centire az ágytól. Az asztal előtt nem szék van, hanem egy kihúzható ágy, ami így fotelként funkcionál. Még egy párna is oda van rakva, hogy kényelmesebb legyen a videojátékozás. Az asztal felett egy ezer darabos puzzleből kirakott kép – négy kölyökkutyáról -, amit farostlemezre ragasztottunk. Szemben szintén, csak ez már háromezer darabos, csendélet egy rózsacsokorról, hegedűről és kottáról, amit az asztalon hagytak. Ennek már keret is lett csináltatva. Ez alatt a kép alatt a sarokban van egy fehér állvány, rajta egy régi tévé, amit nem használunk szinte soha. Mellette van két eltérő árnyalatú rózsaszín orchidea, és egy már lassan öt éves szerencsebambusz – levelei is vannak – az ablakpárkányon pedig két kaktusz. Itt található egymás mellett az a három ablak – redőnyökkel -, ami összesen a helyiségben található. A tévé másik oldalán egy másik állvány is van, amin a papagájaim kalitkáját tartjuk. Itt vissza is tértünk a szoba bejáratához, a világosbarna ajtóhoz, mely felett még egy légkondicionáló készülék helyezkedik el.

Összegzés

Nekem egyértelműen a leírás a gyengém, szóval ez a kihívás annyira nem tetszett. Nyilván ez kell ahhoz, hogy fejlődjek, de egyelőre irtózom az élettelen dolgok leírásától. A cselekményleírással egyáltalán nincs bajom, azt is képes vagyok párbeszéd nélkül oldalakig húzni, de hogy minden apró részletet leírjak az már nekem sok. Szerintem ez lett a leggyengébb most. De majd azért igyekszem.

5. kihívás

Írj egy könyvajánlót a kedvenc könyvedről!

Feltételek:

Legyen 0,5 és 2 A/4 oldal között a terjedelem (álló tájolás)

Az alábbiakat vedd figyelembe az ajánló megírása során:

1.       Ki volt a kedvenc szereplőd és miért? Mi az, ami benne működött? Ami élővé tette?

2.       Az író fogalmazásmódja.

3.       A cselekmény felépítése és íve

4.       Logikus volt-e a történet?

5.       Milyen a kezdése?

6.       Milyen a lezárása?

7.       Személyes tapasztalatok.

Colleen Hoover – Tarryn Fisher – Never never – Soha, de soha könyvajánló

Ez az a trilógia, ami nagyon megosztó volt az olvasók körében, mert az első két kötet folyamatosan csak fokozta az izgalmakat, aztán végül sok embernél a lezárás keserű szájízt hagyhatott maga után. Sokszor mondtam, hogy kinőttem már a nyálas gimis történetekből, és ugyan ezt a közelmúltban olvastam, mégis az egyik kedvencemmé lépett elő.

Mivel rövid kötetekről beszélünk, így talán nem is meglepő, hogy igen erős kezdése van. Már az első oldal elolvasása után rájövünk, hogy ez a történet nem mindennapi és kitűnik a tömegből. A cselekmény egymásra épülő, fokozatosan kibontakozó és felfelé ívelő. A csúcspont, amikor az izgalom a tetőfokára hág, mind az első, mind a második kötet esetében a végén van, amit hatásvadásznak is neveznék egyúttal. De nem létezik tökéletes alkotás – vagy csak én nem találkoztam még vele -, és ennyi negatívum számomra belefér.

A kedvenc szereplőm Silas volt, sőt, számomra ő annyira elvitte a történetet, hogy néha feltettem a kérdést magamban, hogy tényleg szükséges-e egyáltalán külön szemszög Charlie-nak is. Silasszel sokkal jobban tudtam azonosulni, rajta jobban érződött, hogy a megoldást keresi a problémára, és hogy mindent megtenne a szeretteiért (szerelméért, testvéréért).

Colleen Hoover írásait már ismertem korábbról, nyilván az ő neve volt a meghatározó, amikor levettem ezt a kötetet a könyvtári polcról, és ott helyben ki is olvastam. Tarryn Fishertől viszont ez volt az első olvasmányom. De úgy érzem működött ez a duó, könnyű és gyorsan olvasható, sőt egyre izgalmasabb lett a történet. Az, hogy mennyire volt logikus… nos, sokak számára a befejező kötet alapján ez megkérdőjelezhető. Én azt mondanám, hogy a saját maga világában az volt. Én az a típus vagyok, aki nem igazán kedveli a nagyon mély fantasy világot, de ha egy-két, a valóság talajától elrugaszkodó esemény történik, az egyáltalán nincs ellenemre. És valljuk be, a fő szál, ami itt a cselekményt mozgatta, egyértelműen természetfeletti dolog. Az már más tészta, hogy ki milyen magyarázatot vár egy alapból megmagyarázhatatlan dologra. Én még mindig tartom magam ahhoz, hogy jól megoldották.

Ezt a trilógiát mindenképpen azoknak ajánlanám, akik csak könnyed kikapcsolódásra vágynak, és szeretik a szimplán aranyos romantikus történeteket enyhe misztikummal fűszerezve. Azok pedig mindenképp tartsák magukat távol tőle, akik nagyon agyalósak, és szeretnek mindenre bő és logikus választ kapni, illetve azokat is óvnám az érintkezéstől, akiktől távol áll a mindent elsöprő szerelem.

Összegzés

Bár tervben volt, hogy filmekről, könyvekről is írni fogok a blogon, végül annyira nagy gondot egyiknek sem szenteltem. Molyon írtam már értékeléseket, de ott megszoktam, hogy bepipálom, hogy „cselekményleírást tartalmazó szöveg”, és akkor tudja az olvasó, hogy ha nem akar spoilerbe botlani, akkor nem kattint rá. Egy blogon viszont kicsit körülményesebb spoilermentes bejegyzést alkotni. Két lehetőség van, megírod úgy, hogy elmeséled az egész történetet – persze jelezve ezt -, vagy sokkal többet ülni felette, és megpróbálni úgy leírni az élményt, amit adott, hogy semmit nem árulsz el róla. Ez utóbbi, rá kellett jöjjek, hogy pokoli nehéz. Egyetlen ilyet sikerült megírnom, az A kis herceg értékelésem volt. Akkor el is döntöttem, hogy mostantól csak azokról írok majd értékelést, amelyek legalább ennyire mély benyomást tesznek majd rám, akár pozitív akár negatív tekintetben. Ehhez a feladathoz próbáltam olyan könyvet választani, amiről tudok is mesélni, és persze kicsit csaltam is azzal, hogy ennek három kötete van, de igen, el kell ismernem, ez sem az én területem. Egyenértékű a leírásokkal.

6. kihívás

Válassz két képet! Az egyik képről írj le 6 szót, majd ezeket a szavakat felhasználva írj a másik képről egy jelenetet!

Feltételek:

Fontos, hogy a szavak és a jelenet kapcsolódjon a képekhez, és mind a 6 szót használd fel!

Szavak:
ceruza
füzet
fényképező
asztal
írás
képek

A kép, amelyről a jelenet íródott

Készítettem egy csésze zöld teát majd egy tányérba raktam friss gyümölcsöt majd az asztalhoz ültem, és bekapcsoltam a laptopomat, hogy nekikezdhessek az új blogbejegyzés megírásának. Elővettem a füzetemet is, mert abba már korábban feljegyeztem minden ötletemet ezzel kapcsolatban, és ki is nyitottam a megfelelő oldalon. A fényképezőmet csatlakoztattam a laptophoz, hogy feltölthessem az előző nap a témához készített képeket, és amikor már minden készen állt az írás elkezdéséhez még egy ceruzát helyeztem a jegyzetemre, hogy időközben tudjam jelölni azokat a dolgokat, amikkel már elkészültem.

Összegzés

Ez egy olyan feladat volt, amiről azt hittem, hogy nehéz lesz, de ugyanúgy voltam vele, mint a csattanós történettel. Végül pár perc alatt elkészültem vele. Ennek az volt a nehezebb része, hogy két valamennyire egymáshoz kapcsolódó képet találjak, amelyek mégis különböznek, de sikerült.

Mára ennyi, még azért így is lesz hátra 359 db. Remélem egyszer mindet sikerül befejeznem.