oldalak

Főoldal Személyes Könyvek Filmek és sorozatok Versek és novellák Receptek Fotók Ajándékok Style Élmények, kalandok Kihívások Listák

2019. december 29., vasárnap

Top 10 kedvenc könyves jelenet 2010-2019.

A sorozat nyolcadik részében összegyűjtöttem a kedvenc könyves jeleneteimet. Ez az utolsó konkrét könyvekkel foglalkozó bejegyzés a sorozatból. A hátralévő kettőben már csupán egy visszatekintés, illetve egy jövőbeni terv szerepel majd…
Ha valaki nem szeretne cselekményleírásba botlani, inkább ne olvassa el ezt a részt, mert az összes idézet elég hosszú és részletekbe menő.

10. Az olvasás…
Sarah Andersen – Macskapásztor

9. Cortez és Reni első csókja
Leiner Laura – A Szent Johanna gimi 3. – Egyedül

– Azért jó volt a buli? – kérdeztem, és annyira nevetségesnek hatott a kérdésem, hogy félig sírva, félig nevetve néztem rá.
Cortez halványan elmosolyodott, aztán megölelt. Mínusz ezer fok, sírás, reszketés, várakozó taxis, eltűnt Virág, őt kereső Ricsi, úton lévő apu… ez mind eltörpült egy pillanatra, mert a gyomromban hibernálódott lepkék egyszer csak felébredtek és vadul csapkodni kezdtek. Cortez átölelt, közben megsimította a hajam, én pedig a pulcsiját összekönnyezve (!) néztem a távolban fellőtt tűzijátékot. Biztos, hogy borzalmasan fáztam, de már nem nagyon éreztem. Aztán. Aztán olyasmi történt, ami jogosan kerül be életem legvitatottabb, legérthetetlenebb és legdöbbenetesebb eseményei közé. Még mindig nem tudom pontosan, hogy volt, de megpróbálom figyelmen kívül hagyni azt a fura érzést a mellkasomban és koncentrálni a pontos leírásra. Cortez megsimította a hajam, aztán kicsit eltolt magától, hogy lássa az arcom. Emlékszem, még egyszer megtöröltem a szemem, és utána ránéztem. Fél kezével még mindig átkarolt, és óvatosan maga felé húzott. A döbbenettől reagálni sem tudtam, de amikor egy pillanatra megállt, várva, hogy mit szólok a dologhoz, és a szemembe nézett, én hajoltam közelebb hozzá. Megcsókolt! Te jó ég! Ott álltunk, szétfagyva, petárdazajjal körülvéve, az eget betöltő tűzijátékok alatt, és megcsókolt! Hihetetlen volt és fura, és hirtelen, de közben pedig csodálatos és elképesztő, és nem is értettem az egészet, aztán már véget is ért. Ugyanis Ricsi kiáltott ránk messziről, valami olyasmit, hogy sehol nem találja Virágot, mi pedig egy pillanat alatt elléptünk egymástól.

8. A pilóta és a kis herceg első találkozása
Antoine de Saint-Exupéry – A kis herceg

- Légy szíves, rajzolj nekem egy bárányt... Ha valami nagyon lenyűgözően rejtélyes, az ember nem meri megtenni, hogy ne engedelmeskedjék.
(…)
Hát erre rajzoltam egyet.
Figyelmesen szemügyre vette, aztán:
- Nem! - mondta. - Ez már nagyon beteg. Csinálj egy másikat nekem.
Rajzoltam egy másikat.
Kis barátom kedvesen, de elnézően mosolygott.
- Jó, jó... Csakhogy ez nem bárány, hanem kos. Ennek szarva van.
Megint újat rajzoltam. Ez se volt jó neki, akárcsak az előzők.
- Nagyon öreg. Nekem olyan bárány kell, amelyik sokáig él.
Erre már kifogytam a türelemből. Mielőbb neki akartam kezdeni a motorom szétszerelésének; ráfirkáltam hát a papírra a mellékelt rajzot.
- Tessék - mondtam. - Ez itt a ládája. Benne van a bárány, amit akarsz.
Nagy meglepetésemre egyszeriben fölragyogott az arca.
- Ez az! Éppen így akartam! Mit gondolsz, sok fű kell ennek a báránynak?
- Miért? - Hát mert nálam odahaza minden olyan kicsi...
- Biztosan elég lesz neki. Egészen kicsi bárány. A rajz fölé hajolt.
- Nem is olyan kicsi... Nézd csak! Elaludt...
Így ismerkedtem meg a kis herceggel.

7. Marianne és Philip második találkozása
Julianne Donaldson – Edenbrooke

Sikoltozva buktam fel a víz alól, miközben úrinőhöz méltatlanul harákoltam. Rémülten láttam, hogy villámsebesen távolodom a háztól. Bár a víz nem volt mély, nem bírtam megvetni a lábam a kavicságyon. A síkos kövek meg az erős sodrás miatt többszöri próbálkozásra sem sikerük felállnom.
Egy nagy szomorúfüzet vettem észre a távolban, amelynek ágai egyenesen a vízbe lógtak. Kinéztem magamnak az egyik ágat, ami teherbíróbbnak tűnt, mint a többi. Amikor a víz karnyújtásnyira sodort hozzá, jó erősen belekapaszkodtam, és addig kapálóztam, amíg ki nem tornáztam magam a partra.
Felbotorkáltam a töltésen, hanyatt feküdtem, és lihegve terültem el a füvön. Kis idő múlva felálltam, csuromvizes voltam, és sárfoltok, fűszálak meg ázott levelek tarkították a ruhám redőit. A hajamhoz nyúltam, ami furcsa alakzatban lógott le a fejemről, és egy falevelet szedtem ki belőle.
Ó, a csudába! Ki kellett találnom, hogyan tegyem szalonképessé magam vacsoráig, alig maradt időm, jóval tovább maradtam el a kelleténél. Tudtam, ha nem sietek, lekésem a vacsorát. És mi lesz, ha meglátnak?
Hátrasimítottam a hajam, és a híd felé indultam.
(…)
A hídhoz érve lódobogást hallottam a hátam mögül. Gyorsan hátrafordultam, és láttam, hogy egy lovas közeledik felém. Mivel nem akartam, hogy a nedves, sáros ruhám már a kezdet kezdetén lerombolja a renomémat, gyorsan a híd oldalához húzódtam, leguggoltam, és csendben meglapultam a magas fűben.
Pattanásig feszült idegekkel figyeltem a közeledő lépteket. Fütyörésző hang kísérte a lódobogást. Kíváncsian dugtam ki a fejem a fűből, éppen akkor, amikor a ló a hídhoz ért. Ijedtemben hátrahőköltem, és azonmód elvesztettem az egyensúlyomat. Kétségbeesetten csapkodtam a karommal, nehogy hanyatt essek, de hiába hadonásztam, mint az őrült, nem kerülhettem el a sorsomat, és sikítva zuhantam a folyóba – immár másodszor. Amikor felbukkantam, láttam, hogy a ló begázol a vízbe, és valaki felém nyújtja a karját
 – Fogja meg a kezem! – mondta a veszedelmesen ismerős hang. Nem mertem felnézni.
– Köszönöm, nem! Kétségbeesetten próbáltam talpra állni.
– Köszönöm, nem? – ismételte az illető meglepett, csúfondáros hangon.
Félig gyalogolva, félig úszva átevickéltem a túlsó partra. Ezúttal viszonylag ügyesen kikecmeregtem a vízből, nyilván a külső körülmények hatására. Kimásztam a partra, és így szóltam:
– Egyedül is… – Megbotlottam a nedves szoknyámban, és hasmánt terültem el a sárban. Gyorsan talpra ugrottam. – Higgye el, uram, egyedül is elboldogulok.
Hogy hitelt adjak a szavaimnak, fürge léptekkel elindultam a folyóparton. Hallottam, hogy a ló is kijön a vízből, és a nyomomba szegődik. Konokul elfordítottam a fejemet, és ügyet sem vetettem a férfira, de közben azon imádkoztam, nehogy meglássa az arcomat.
A csizmanyikorgás hallatán rájöttem, hogy leszállt a lováról. Pillanatok alatt ott termett mellettem.
– Megkérdezhetem, miért bujkál a folyóparton, Marianne?
Ó, a csudába! Szóval, mégis felismert! Oldalra sandítottam. Philip (már ha tényleg így hívták) még fessebbnek tűnt, mint előző este. A haja puhán csillogott a napfényben, és a szeme is vidáman ragyogott. En meg sárosán, csuromvizesen álltam előtte, és falevelek tapadtak a hajamra. Azt sem tudtam, hova legyek szégyenemben. Szavamra, egyetlen lánynak sem volt még része ekkora megaláztatásban.
– Azért bújtam el, mert nem akartam ilyen sárosan mutatkozni – szegtem fel az állam önérzetesen.
– Miért, sáros volt? – vonta fel a szemöldökét Philip. – Mielőtt beesett a folyóba?
Idegesen köszörültem meg a torkom.
– Kétszer estem bele.
Philip mosolyogva préselte össze az ajkait, és hosszasan fürkészte a horizontot, mintha így próbálná visszanyerni az önuralmát. Amikor újból rám nézett, nevetés bujkált a tekintetében.
– És, ha szabad kérdeznem, miért esett be a folyóba?
Amikor rájöttem, milyen ostobán viselkedtem, milyen gyerekes és illetlen dologra ragadtattam magam, lángvörös lettem.

6. Sirius és Csikócsőr megmentése
J. K. Rowling – Harry Potter és az azkabani fogoly

- Jól figyeljetek – folytatta Dumbledore, minden egyes szót gondosan artikulálva. – Sirius Flitwick professzor szobájában van, a hetedik emeleten. Az a tizenharmadik ablak a Nyugati Toronytól számolva. Ha minden jól megy, ma este két ártatlan életét is megmenthetitek.
(…)
-Csikó! – hebegte Hagrid.
Suhintás, majd puffanás hallattszott. A hóhér dühében a kerítésbe vágta a bárdját. Azután felhangzott Hagrid óbégatása, de Harryék ezúttal értették is, mit mond.
- Megszökött! Megszökött! Eszem azt a drága is csőrét. Biztos kiszabadította magát! Jól van, Csikó, okos vagy!
(…)
- Ne vesztegesse az időt Sirius – zihálta Harry. – Pillanatokon belül benyitnak Flitwick szobájába és észreveszik, hogy eltűnt.
Csikócsőr a kőpárkányt kapálta lábával, és idegesen rázta a fejét.
- Mi történt a másik fiúval, Ronnal? – kérdezte sietve Sirius.
- Fel fog épülni. Még nem tért magához, de Madam Pomfrey azt mondta, ki tudja kúrálni. Induljon – gyorsan!
Black azonban még mindig Harry arcába meredt.
- Hogy köszönjem meg…
- INDULJON! – kiáltott rá kórusban a két gyerek.
Black egy rántással megfordította Csikócsőrt.
- Találkozunk még – szólt. – Bebizonyítottad, hogy apád fia vagy, Harry…

5. Gina megtudja, hogy valójában kicsoda Abigél
Szabó Magda – Abigél

Az asszony rátolta a reteszt az utcai feljárat felőli hallajtóra, s leereszkedett egy székre. Arcáról most letörlődött a derű, most azért látszott, hogy elmúlt negyvennyolc éves, és már fáradt, és talán meg volt ijedve ma este ő is. A kislány odatörleszkedett hozzá, szerette volna megmondani neki, mennyire szereti, s míg fogalmazta, hogy kezdjen hozzá, Horn Mici megszólalt:
– Először a férjemet vesztettem el, aztán a fiamat. Nem akarom, hogy más is elveszítse a férjét meg a fiát, olyan értelmetlenül, olyan idegen célokért harcolva, ahogy én. Elég, ha én lettem árva és nyomorult.
Az „ezer ördög” arc most merev volt, ismeretlen, keserű. Gina rátette kezét a karjára.
– Abigél nem árva, ha a férje… ha a fia… ha nincs is igazi családja már. Abigélt mindenki szereti. Én a legjobban.
A nagy zöld szempár pillantása ráfordult, és Horn Mici felnevetett. A régi mókás nevetése volt, amitől úgy idegenkedett eleinte.
– Te a legjobban? Bizonyos vagy benne? Te csak a hősöket szereted, kis Vitay, a csinos, fiatal hadnagyokat, jókedvű, bolondos asszonyokat, akik táncolnak, meg pimasz hangon beszélnek az igazgatóval, és nem engedelmeskednek senkinek. Zsuzsanna szereti Abigélt, Vitay, Zsuzsanna, aki akkor is ráismert már, és féltette, mikor mindenki elhitte a komédiáját, és azt gondolta róla, szentimentális vén szamár.
Elhallgatott, az indulat elfojtotta a szavát. A kislány csak állt előtte. A felismerés, amely végre elért a tudatáig, olyan nagy volt és olyan megrázó, mint semmi ebben az iszonyú és gyönyörűséges hét hónapban.
– Te szereted Abigélt? – kérdezte Horn Mici. – Hisz eddig a percig azt képzelted, hogy én vagyok az. Én, és nem a legbátrabb és legtisztább szívű férfi, akit valaha ismertem.
(…)
„Apám – mondta magában –, igazi apám, akinek holnaptól fogva elhagyom a nevét, hiszen én Makó Anna lettem, születtem Bolitán, apám, te igazi, azt írtam róla, gyáva és buta, azt mertem írni róla abban a dolgozatban, amelyet a püspök is elolvasott. Apám, igazi apám, te ott a távolban, annyiszor sértettem meg, ahányszor csak alkalmam volt – mivel tudom valaha jóvátenni, hogy csak most ismertem fel Kőnig tanár úrban Abigélt?”

4. Gabriel és Callie első csókja
Sarah MacLean – A csábítás kilenc szabálya

– Azért jöttem, hogy megkérjem, csókoljon meg – suttogta alig
hallhatóan Lady Calpurnia.
(…)
– Miért?
Callie a kérdés hallatára tágra nyitotta a szemét. A másodperc töredékéig pillantásuk találkozott, de Callie utána újra a földre szegezte tekintetét.
– Mylord – hebegte.
– Miért kéri ezt tőlem? Nem mintha nem lenne hízelgő a helyzet, de biztosan ön is belátja, hogy az egész azért némiképp furcsa.
– Nem... nem tudom.
A márki lassan csóválta a fejét. A ragadozó kiszagolta a zsákmányt.
– Ez, drágaságom, nem jó válasz.
– Nem illik így szólítania, ez túlontúl bizalmaskodó.
A férfi erre kissé elmosolyodott.
– Itt van nálam, a hálószobámban, és arra kér, hogy csókoljam meg. Szerintem megengedhetem magamnak a feltételezést, hogy már rég túllépte az illendőség határait, ezért újra felteszem a kérdést: miért?
Callie megint lehunyta a szemét, ismételten borzalmasan zavarba jött. Egy pillanatra a férfi azt hitte, hogy nem is fog válaszolni. Ám Callie kihúzta magát, vett egy nagy lélegzetet, és azt mondta:
– Még soha nem csókolt meg senki, ezért arra gondoltam, hogy már eljött ennek is az ideje.
(…)
Szeretném megtudakolni, hogy hajlandó-e üzletet kötni velem.
Callie kételkedve nézett rá.
– Üzletet? – Hátralépett egy lépést, hogy nagyobb legyen a kettejük közötti távolság. – Milyen üzletet?
(…)
Fizetségképpen megkapja a csókját.
(…)
Callie lélegzet- visszafojtva állt, úgy tűnt, hogy Ralston kérdésére teljesen lemerevedett. A márki mosolygott a lány idegességén, ujjával végigsimított a haján, és egy tincset finoman a füle mögé simított.
Callie hatalmas barna szeme rászegeződött, és a férfi hirtelen nagy gyengédséget érzett iránta. Közelebb hajolt hozzá, nagyon lassan, mintha attól félt volna, hogy megijeszti. Egy rövid pillanatig ajkaival hozzáért a szájához, de a lány rögtön félreugrott, és a szája elé kapta a kezét.
A férfi kérdőn nézett rá, és várta, hogy megszólaljon, de mivel hallgatott, ezért megkérdezte:
– Valami baj van?
– Nem... semmi – mondta a kelleténél kicsit hangosabban. –
Nem, minden a legnagyobb rendben, mylord, köszönöm szépen.
A férfi mosolygott.
– Azt hiszem, félreértette az iménti élményt. – Elhallgatott, nézte, hogy Callie arcán milyen zavar tükröződik. – Én, ha valamibe beleegyezek, akkor azt szívvel-lélekkel teszem. Ez nem az a csók volt, amiért maga idejött, egérkém.
Callie fintorgott, amikor a férfi szájából meghallotta a becenevét.
– Nem az volt?
– Nem.
Callie idegessége tovább fokozódott, és megint a köpenyét rángatta.
– Ön tényleg igazán kedves. Én azonban teljes mértékig elégedett vagyok azzal, ahogyan ön teljesítette megállapodásunk önre eső részét.
– A nagyon kedves nem az, amire törekednie kellene – mondta a márki, megfogta a lány nyugtalan kezeit, és még mélyebb hangon kijelentette:
– Ez a csók nem elégítheti ki önt.
Callie megpróbálta kiszabadítani a karját, de Ralston nem engedte el. A férfi magához vonta, és a lány kezét a vállára tette. A lány a közelségétől szinte csak cincogni bírt, beszélni nem.
– És milyen az a csók, ami kielégítene?
A márki erre megcsókolta, valóban megcsókolta.

3. Gina bocsánatot kér a lányoktól
Szabó Magda – Abigél

Játék volt, de senki sem érezte annak. „Istenem, ments meg minket a haláltól!” – gondolta Gina.
Kinn a pinceajtó mögött megint elfutott valaki, aztán nehézkesebb lépések következtek, Zsuzsanna kinézett, azt mondta csöndesen, a feltételezett sebesülteket viszik az orvosnőhöz hordágyon a nyolcadikosok. „Meg kellett volna köszönnöm, hogy játszanak velem, hogy tudnak valamit, amin nevetni lehet, valamit, aminek semmi köze a háborúhoz, ami nem bomba és halál és veszedelem, a terráriumot, amit adni akartak. De buta voltam, buta és gőgös!” „Mi lesz, ha holnap igazi bomba hull? – kérdezte magában Kis Mari. – Az apám a fronton, a bátyám is, mi meg nem akartuk megenni a Vitay süteményeit.” „Nincsenek szüleim – gondolta Torma –, nem is tudom, milyen az, mikor valakinek szülei vannak. A nagybátyám folyton gyötör, de ha egyszer a Matulát igazán eltalálja valami, és ő sem él már, senkim sem lesz, és ha az épület is leég, nem lesz még otthonom sem.” Zsuzsanna értetlenül kapta fel a fejét, mikor Vitay hirtelen felpattant, szembefordult az osztállyal, és azt kiáltotta:
– Bocsássatok meg, ha tudtok, úgy szégyellek már mindent, és kérem szépen a terráriumot is! – Csak nézte, hogy sír a pesti lány, és hallotta, hogy Kis Mari is felzokog, és Torma is meg Szabó, Szabó úgy sír, mint aki meg akar fulladni.
– Te is bocsáss meg, Gina – sírta Kis Mari –, a süteményért meg a gombokért! – És a prefekta látta, hogy a nyakába borult Vitaynak, és forrón megcsókolja.


2. Gina megtudja, miért nem mehet haza
Szabó Magda – Abigél

„Kislányom, nem jöhetsz el innen se most, se semmikor, ameddig még tart a háború.”
(…)
– Amit most elmondok neked, attól életek függnek. Nem akartam, hogy tudd, nem mintha nem bíznám benned, de se megijeszteni nem kívántalak, sem olyan gondokat zúdítani rád, amelyek elviselésére fiatalnak hittelek. Csakhogy ha most megint magyarázat nélkül hagylak itt, és egyszerűen megparancsolom, hogy itt maradj, anélkül hogy tudnád, miért, talán valóban megszöksz megint, vagy elkezdesz kételkedni bennem és a szeretetben, amely bennünket összeköt. Hát beszélek, de meglesz az ára. Ettől a pillanattól fogva vége a gyermekkornak, Gina. Felnőtt leszel, és soha többé nem élhetsz már úgy, mint más gyermekek. A magam életét, a sajátodat és a másokét teszem kezedbe. (…)
– Gina, a háborút elvesztettük. A háborút voltaképpen akkor elvesztettük, amikor megkezdődött; rossz célért indult, rossz eszközökkel. Annyit vesztettünk máris, hogy Isten tudja, mikor heveri ki a nemzet, pedig még nem vagyunk a végén. Most nincs más hátra, mint hogy próbáljuk megmenteni, ami még menthető, mielőtt a németek megszállnának bennünket, az embereket a városokban, a katonákat a frontokon. Mi, akik felismertük, mi a tennivalónk, be akarjuk fejezni a háborút. Ha sikerül, mérhetetlenül több ember marad életben, és megmenekül Budapest és a városok és a hadsereg maradéka. Ha nem, akkor tovább tart a pusztulás emberben, anyagban, és talán rámegyek én, és rámennek a társaim.
Most nem látta az arcát, mert elfordította előle, az ablakot nézte, a Hajda úr nagy üvegablakát, amelyen csipkefüggöny volt, békét és boldogságot és nagy családi fagylaltozások emlékét idéző függöny. De a tábornok tudta, hogy figyel, hogy így nem figyelt még soha életében.
– Az országban van ellenállás, van katonai és van civil is. A katonai ellenállás egyik előkészítője én vagyok. Ha belebukunk, vagy én személy szerint belebukom, és téged elérnek, ember vagyok én is, aki félti az ivadékát. Ha azzal zsarolnak, hogy téged elvittek, kínoznak, talán nem lesz erőm a hallgatáshoz, csak te megszabadulj. Nem kockáztathatom, hogy esetleg eszköz légy a vállalkozásunk ellenségei kezében. Nem szabad abba a helyzetbe kerülnünk, hogy veled próbáljanak becstelenségre kényszeríteni, vagy hogy ha hallgatok, és téged megölnek, te légy az áldozata annak, hogy megálltam az eskümet.
A kislány ajka megnyílt, mintha felelni akart volna valamit, aztán mégse tette. Csak apja kezét szorította meg, s ez most oly jólesett a tábornoknak, bajtársi kézfogás volt, bátor, erőt adó.
(…)
 Hát innen szöktél meg a múltkor. Ha sikerült volna, és csak egy embernek panaszolod el Pesten a Matula rémes szokásait, már vissza se hozhattalak volna, mert a titok kiderült, és ha bekövetkeznék a legrosszabb, és gyanakodni kezdenének rám, pár hónap múlva talán túsz lennél, akinek az élete csak az én becstelenségem árán váltható meg. Ezt akarod?
Ingatta a fejét, hogy nem. Most először hasonlított az édesanyjához, pedig minden vonását az apjától örökölte; a nézése lett olyan, mint a rég halott asszonyé. „Megtörtént – gondolta a tábornok, és nézte a lányát –, ahogy sejtettem, megtörtént. Vége a gyerekkornak, felnőttél, szegénykém.”

1. A kis herceg megszelídíti a rókát
Antoine de Saint-Exupéry – A kis herceg

Akkor jelent meg a róka.
- Jó napot! - mondta a róka.
- Jó napot! - felelte udvariasan a kis herceg. Megfordult, de nem látott senkit.
- Itt vagyok az almafa alatt - mondta a hang.
- Ki vagy? - kérdezte a kis herceg.
- Csinosnak csinos vagy...
- Én vagyok a róka - mondta a róka.
- Gyere, játsszál velem - javasolta a kis herceg. - Olyan szomorú vagyok...
- Nem játszhatom veled - mondta a róka. - Nem vagyok megszelídítve.
(…)
- Légy szíves, szelídíts meg! - mondta.
- Kész örömest - mondta a kis herceg -, de nem nagyon érek rá. Barátokat kell találnom, és annyi mindent meg kell ismernem!
- Az ember csak azt ismeri meg igazán, amit megszelídít - mondta a róka. - Az emberek nem érnek rá, hogy bármit is megismerjenek. Csupa kész holmit vásárolnak a kereskedőknél. De mivel barátkereskedők nem léteznek, az embereknek nincsenek is barátaik. Ha azt akarod, hogy barátod legyen, szelídíts meg engem.
- Jó, jó, de hogyan? - kérdezte a kis herceg.
- Sok-sok türelem kell hozzá - felelte a róka. - Először leülsz szép, tisztes távolba tőlem, úgy, ott a fűben. Én majd a szemem sarkából nézlek, te pedig nem szólsz semmit. A beszéd csak félreértések forrása. De minden áldott nap egy kicsit közelebb ülhetsz...
Másnap visszajött a kis herceg.
- Jobb lett volna, ha ugyanabban az időben jössz - mondta a róka. - Ha például délután négykor érkezel majd, én már háromkor elkezdek örülni. Minél előrébb halad az idő, annál boldogabb leszek. Négykor már tele leszek izgalommal és aggodalommal; fölfedezem, milyen drága kincs a boldogság. De ha csak úgy, akármikor jössz, sosem fogom tudni, hány órára öltöztessem díszbe a szívemet... Szükség van bizonyos szertartásokra is
- Mi az, hogy szertartás? - kérdezte a kis herceg.
- Az is olyasvalami, amit alaposan elfelejtettek - mondta a róka. - Attól lesz az egyik nap más, mint a másik, az egyik óra különböző a másiktól. Az én vadászaimnak is megvan például a maguk szertartása. Eszerint minden csütörtökön elmennek táncolni a falubeli lányokkal. Ezért aztán a csütörtök csodálatos nap! Olyankor egészen a szőlőig elsétálok. Ha a vadászok csak úgy akármikor táncolnának, minden nap egyforma lenne, és nekem egyáltalán nem lenne vakációm.
Így aztán a kis herceg megszelídítette a rókát. S amikor közeledett a búcsú órája.
- Ó! - mondta a róka. - Sírnom kell majd.
- Te vagy a hibás - mondta a kis herceg. - Én igazán nem akartam neked semmi rosszat. Te erősködtél, hogy szelídítselek meg.
(…)
- Isten veled - mondta.
- Isten veled - mondta a róka. - Tessék, itt a titkom. Nagyon egyszerű: jól csak a szívével lát az ember. Ami igazán lényeges, az a szemnek láthatatlan.
- Ami igazán lényeges, az a szemnek láthatatlan - ismételte a kis herceg, hogy jól az emlékezetébe vésse.
- Az idő, amit a rózsádra vesztegettél: az teszi olyan fontossá a rózsádat.
- Az idő, amit a rózsámra vesztegettem... - ismételte a kis herceg, hogy jól az emlékezetébe vésse.
- Az emberek elfelejtették ezt az igazságot - mondta a róka. - Neked azonban nem szabad elfelejtened. Te egyszer s mindenkorra felelős lettél azért, amit megszelídítettél.

+1. Év vége – mert most egyébként is aktuális

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése