Mielőtt olvasni kezded a bejegyzést, szeretnélek figyelmeztetni az elején, hogy korhatáros. Amennyiben még nem múltál el tizennyolc, úgy csakis saját felelősségre görgess tovább. Köszönöm!
Már nyolc hónapja, hogy
megszületett ennek a bejegyzés sorozatnak az első része, szóval éppen ideje
volt, hogy folytatást kapjon.
A legkínosabb történeteket
azt hiszem, láttátok – bár mindenkinek élete első írásai azok, amelyeket nem
szívesen tárna közönség elé. De miért ne nevessünk együtt egy jót?
Még amikor Blogzónán
publikáltam az első történeteimet, volt egy nagyon lelkes olvasóm, Titanilla,
aki minden bejegyzésem alá kommentelt, és én is hasonlóképpen voltam az ő
történeteivel. Bejelöltük egymást Facebookon és elkezdtünk beszélgetni.
Feldobódott a téma, hogy indítani kellene egy közös blogot, és szinte azonnal
elkezdtek járni az agytekervényeink, hogy miről is szóljon a közös történetünk.
Ő akkor már használta a
Blogger felületét, nekem viszont újdonság volt, és ez volt az első olyan blog,
amit itt tettem közzé.
Vampire wars
(2012-2013)
Látva a Twilight és Vámpírnaplók
népszerűségét, meglovagoltuk a témát. Mi másról írhattunk volna, ha nem
vámpírokról? Hiszen a One Direction és Justin Bieber fanfictionök mellett nem
ilyen típusú történetekkel árasztották el a blogos csoportokat…
Íme, a szereplőgárda és a „prológus”:
Szereplők
Prudence Morgan (Prue)
Született: 1738. június 13.
Születési hely: Christal
Egy hajóbaleset következtében
csaknem meghalt. Szülei és bátyja viszont tényleg odavesztek. Barátai: Loren,
Kyle és Rose szintén vele voltak, és megmentették, azzal, hogy átváltoztatták
Őt is azzá, amik Ők voltak, vámpírrá. Prue azt, hogy barátai milyen lények,
csak azután tudta meg, hogy átváltozott. Nehezen, de beletörődött abba, hogy
örökké élni fog, és hogy soha többé nem láthatja családját…
Loren Ellwood
Született: 1659. október 19.
Születési hely: Christal
Miután megismerte Marcus-t
menthetetlenül beleszeretett. Mikor megtudta, hogy ő egy vámpír, nem ijedt meg.
Sőt, Ő maga is azzá szeretett volna válni és ezért Marcus megtette neki azt a
szívességet, hogy átváltoztatta. De miután rájött, hogy Ő nem a jó oldalon van,
megbánta az egészet. Marcus megfenyegette, hogy ha nem teszi azt, amit ő mond,
akkor megöli, így évtizedekig az Ő szolgálatában állt, míg nem nagy erőfeszítések
árán, de sikerült megszöknie és átállt Rose Kyle seregéhez, ami a rossz
oldalnak köszönhetően igen csak megcsappant. Ez a viaskodás viszont abbamaradt,
mikor kiűzték az összes vámpírt a városból.
Rose Carter
Született: 1480. Szeptember
21.
Születési hely: Christal
Kyle Jonson
Született: 1485. augusztus
05.
Születési hely: Christal
Ők ketten egy párt alkotnak,
emellett a jó vámpírok vezetői. Akik közéjük tartoznak, nem ölnek embert, és
harcolnak azok ellen, akik igen.
Marcus Kenway
Született: 1457. január 12.
Születési hely Christal
A gyilkos vámpírok vezére.
Egyetlen célja kipusztítani Christal egész emberi lakosságát, és azokat a
vámpírokat, akik mellettük állnak, és uralma alá venni azt.
Robert Watson
Született: 1989. március 28.
Születési hely: Christal
Hallott a vámpírlegendákról,
amik állítólag a városban történtek, de soha nem hitt bennük. Egészen addig,
míg meg nem tudta, hogy a lány, akibe úgy érezte kezd beleszeretni, szintén az.
Prológus
Loren
Olyan furcsa közel kétszáz év
után újra visszatérni ide. Szerencsére a most itt élő emberek csupán legendának
tekintik az összes itt történt dolgot. Bár tényleg csak az lenne. Viszont nem
így van. Rengeteg ember vesztette életét, csakis miattam. Volt egy esélyem. Egy
hajszálnyira voltam attól, hogy megöljem Őt, de nem ment. Ahhoz túlságosan
szerettem, Én bolond…
Prudence
A visszatérés furcsa, főleg
ennyi év után. Ugyan már kihevertem szüleim és bátyám halálát, de ha
visszajövök ide, csak ez jut eszembe. Nagyon szerettem őket, így fáj visszajönni,
de mégsem hagyhatjuk, hogy Ő kipusztítsa a lakosságot. Én soha nem voltam
olyan, és nem is akarok olyanná válni.
A történet röviden – már amennyire
emlékszem -, négy jó barát kb. kétszáz év után visszatér a szülővárosukba. De
nem élhetnek nyugodtan, mert bár ők a jó oldalon állnak, vannak vérszomjas,
gyilkos vámpírok is, akik senki életét nem kímélnék. Mindeközben szerelmi
drámák tömkelege zajlik. És nem Rose-ra és Kyle-ra célzok, mert ők messzemenően
a legunalmasabb, legnyálasabb pár az egész történetben. Egyébként hogy nem
untak egymásra többszáz évig? Tudjátok, ki szeretne ennyi ideig párkapcsolatban
élni! Szegény srác…
Prue beleszeret egy
halandóba, de közben a feltörni vágyó vérszomjával is meg kell küzdenie. Loren
pedig régi szerelmével – aki az ellenséges csapat vezetője – szemben áll
tanácstalanul, mert talán nem múlt el, amit iránta érzett. Extra csavar, van
egy közös gyermekük is, aki valami teljesen logikátlan okból, bár még akkor
fogant, amikor Loren ember volt, de hogy a halála után is várandós maradt, nem
bírom megemészteni. Persze, a Twilightban is megszületett valahogy Renesmee, de
Bella az utolsó pillanatig életben volt. Nem mintha ettől jobb lenne, mert ha
tudományos magyarázatot szeretnénk adni erre, akkor az is kérdéses, hogy
Edwardnak halála után hogy lehetett működő spermája, de ebbe ne is menjünk
bele. Végül is ez egy fantasy és nem egy sci-fi.
Claire szemszöge:
Azonnal elkezdtem kutatni a
kristály lelőhelye után. Átnyálaztam a könyvtárban lévő összes könyvet, hátha
írnak erről is valamit, de semmi.
-Ez az utolsó- vettem fel egy
varázsigékről és őslegendákról szólót. Ha ebben sem találok semmit, akkor soha
nem tudom eloszlatni a kételyeimet. Fellapoztam a vastag, poros könyvet, és a
legendákat kezdtem el olvasni. Végre valahára megtaláltam, amit kerestem. ”A
kristálykő legendája” Ez volt a cím.
Valamikor a középkorban, egy
boszorkány varázshatalommal látott el egy kristályt. Olyan hatalommal, hogy
képes megmutatni bárkinek a múltját, de csakis egyetlen egyét.
A legenda szerint a kristály
lelőhelye változik: Valahányszor megtalálják, új helyen lel otthonra. Hogy
rálelj, csupán annyit kell tenned, hogy a saját véredből cseppentesz néhányat
egy papírlapra, és elmondod a varázsigét.
Amint ezt végigolvastam,
azonnal kerestem egy papírt, a szemfogammal felsebesítettem a csuklómat, és
hagytam, hogy a vércseppek a papírra csöppenjenek, mielőtt a seb begyógyul.
Aztán a könyvben lévő varázsigét kezdtem el kántálni:
Egy helyet keresek, de nem
tudom, merre menjek.
Kérlek, mutass utat, hogy
ráleljek!
Ekkor hirtelen a vér
felszívódott, és egy szöveg jelent meg a papíron:
Egy vámpíroktól nyüzsgő
városban is léteznek szentek. A helyen, ahol gyülekeznek, találsz számos
régiséget. Ezek közül az egyikben megbújik egy értéktelennek tűnő vacak, de ha
erősen gondolkozol, rájöhetsz, hogy azt tartod a kezedben, amit kerestél.
Próbáltam volna elemezni,
hogy mit is takarhat ez a szöveg, de miután egyszer elolvastam, el is tűnt. De
szerencsére emlékeztem a szövegre, szóval csak vissza kellett gondolnom rá. Az
első mondatból, arra a következtetésre jutottam, hogy a „vámpíroktól nyüzsgő
város” csakis Christal lehet. De persze, nem csak itt élnek vámpírok, szóval,
bárhol lehet a kő. De mindenesetre itt kezdem a keresést. Christalban összesen
2 templom van, szóval gyorsan megleszek, ha tényleg itt van a kristály. El is
indultam, és hamar ott voltam az elsőben. A műtárgyakat szemlélgettem, mert a
papíron álló szöveg említette a régiségeket is. Olyat kerestem, amiben lehet
valami. Aztán megpillantottam egy nagyon régi vázaféleséget. Nem tartottak
benne virágot, szóval ez is egyfajta műtárgynak számít. Belenéztem, de elég
sötét volt a belseje, így nem láttam semmit. Így hát bele is nyúltam, és valami
a kezembe is akadt. Reménykedve kiemeltem, de csak egy fakó színű olcsó kődarab
volt benne. Bár fogalmam sincs, hogy került oda. Szomorúan vettem tudomásul,
hogy nem ezt kerestem. Aztán villámcsapásként ért a felismerés: „…egy
értéktelennek tűnő vacak, de ha erősen gondolkozol, rájöhetsz, hogy azt tartod
a kezedben, amit kerestél.” Hát persze! Egy szóval sem volt leírva, hogy egy
gyémántként csillogó kőről van szó, és fénykép sem volt róla. És végül is ez is
kristály. Sőt, minden kő az! Ekkor a táskámba helyeztem a követ, majd egy
csendesebb helyre mentem, megint elővettem a kristályt, és elmondtam a másik
varázsigét, ami a könyvben állt:
Hatalmas szellemek,
Szólítalak titeket!
A kristály mit tartok,
Mutasson meg egy életet!
Hogy kiért, azt is tudom már,
Marcus Kenway élete csak rám
vár.
Ekkor egy hatalmas füstfelhő
jelent meg, majd hirtelen egy ismeretlen házban voltam. Ekkor a kristály már
nem volt nálam.
-Marcis! Kisfiam, kérlek
hallgass meg!- hallottam egy női hangot, majd az apámat láttam felrohanni a
lépcsőn. Először el akartam bújni, de aztán eszembe jutott, hogy úgysem lát.
-Nem érdekel a
magyarázkodásod!- intézte el ennyivel, majd becsapta maga mögött az ajtót. Ez
után láttam, hogy az édesanyja, a nagymamám nagyon elkeseredik. Fogalmam sem
volt mi történhetett. Inkább bementem oda, ahová az apám is ment egy fél perce.
Egyszerűen csak átmentem a falon, hiszen itt most szellem vagyok. Apa éppen a
lepedőket kötötte össze, majd az ablakhoz ment, és kimászott rajta. Én
utánamentem, hiszen tudni akartam mi a fene folyik itt. Egy elhagyatott
tisztásra ért, ahol várta őt egy lány, akit megcsókolt, mikor odaért hozzá. Nem
Loren volt az, vagyis még egy kicsit régebbi időben járhatunk.
-Mi történt? Olyan bánatosnak
látszol- mondta a lány.
-Összevesztünk anyámmal.
-De miért?- képedt el a lány,
akinek egyelőre nem tudom a nevét.
-Kiderült, hogy az apám nem
is az apám. Anyám megcsalta őt. Ráadásul egy olyasvalakivel, akik ellen a
családunk már nagyon régen küzdenek. Egy vérszívóval.
-Sajnálom. De ki volt az a
vámpír?- érdeklődött a lány.
-Jonh Smith!
Erre a szóra a lány megijedt.
-Trish, mi a baj?-
érdeklődött az apám.
-S-semmi- rázta a fejét –mint
megtudtam- Trish.
-Ne csináld ezt! Azt hittem
nincsenek titkok köztünk.
-Marcus. Én…Én hazudtam
neked, mikor megismerkedtünk. Nem az vagyok, akinek gondolsz. Nem akartam
elmondani, mert féltem, hogy megutálnál, vagy megpróbálnál megölni, hiszen a
családotok küzdenek ellenünk és…
-Mi? Mi az, hogy „ellenünk”??
Azt akarod mondani, hogy te is…
-…vámpír vagyok- fejezte be a
mondatát. De ez nem minden. John Smith az apám.
-Mi??-sápadt el apa- Az
lehetetlen. Akkor az azt jelentené, hogy mi…
-…testvérek vagyunk-fejezte
be Trish megint a mondatot-, vagyis nem lehetünk többé együtt. Nem lenne
helyes. Én azt hiszem, most megyek is- mondta néhány perc hallgatás után.
-Ne, várj! Változtass
át!-kérte apám határozottan.
-Hogyan?
-Jól hallottad. Azt
szeretném, hogy változtass át. Nem akarok többé a családommal maradni. Az apám
nem is az apám, az anyám meg 18 éven át félrevezetett. Tedd meg ezt értem,
kérlek! Hiszen a húgom vagy! Még hogyha azt hittük, hogy köztünk több van,
akkor is a testvérem vagy.
-Rendben.- sóhajtott Trish,
majd megsebezte magát, és odatartotta a karját apának, majd mikor elkezdte inni
a vérét, beleharapott a nyakába, és ő pedig elkezdte apa vérét szívni. néhány
perc múlva apa összeesett, de nem sokkal később fel is kelt, immár vámpírként.
Ez volt az utolsó, amit láttam, majd megint megjelent egy füstfelhő, és én
megint egy másik helyen voltam. Ezt felismertem. Az erdő Christal mellett. Most
nem apámat láttam meg először, hanem Lorent. Akarom mondani, az anyámat. Egy fa
tövében ült, és olvasgatott.
-Loren! Hol vagy? Már megint
nem csinálsz semmit! Gyere ide azonnal, és mosogass el!- hallottam egy nő
hangját, nem olyan messziről. Elnéztem arrafelé, és egy kis erdei házikót
láttam meg.
-Igen anya, megyek már!- állt
fel, majd lassan elindult a ház felé. Ekkor láttam meg, hogy apa fut- nem
vámpírtempóban- arrafelé. Neki is megy anyámnak, aki ennek következtében
leejtette a könyvét a sárba. Apám ment volna tovább, de anya eléggé kiakadt.
-Talán elnézést, vagy valami!
-Parancsolsz?- fordult vissza
apa.
-Ez az egyetlen emlékem
maradt a nagymamámtól, és miattad tönkrement. A legkevesebb az lenne, hogy
elnézést kérsz.
-Most mit vagy úgy kiakadva,
csak egy vacak könyv!
-Attól még, hogy Te egy
előkelőbb családból származol, és úgy fennhordod az orrod, még nem kellene
lenézned, csak mert alacsonyabb származású vagyok, egy erdei kisházban élek, és
rongyos a ruhám. Érzéseim attól még ugyanúgy vannak- jöttek elő a könnyei.
-Jaj, ne sírj. Sajnálom. Majd
veszek neked újat- ajánlotta fel apám.
-Az már nem lenne ugyanaz. Ennek
érzelmi értéke van.
-Akkor mondd, mivel tehetném
jóvá, és hidd el megteszem.
-Nem kell tőled semmi!
-Loren! Hol vagy már?
-Megyek, anya- azzal el is
ment. Apa elindult az ellenkező irányba, és én mentem volna utána, de
észrevettem, hogy hirtelen, nagyon gyorsan megy az idő: Pillanatok alatt este
lett, majd megint reggel. Már másnap van, és apám megint itt van. Nem értem a
viselkedését, hiszen vámpír. Hogyhogy meg sem fordult a fejében megtámadni
anyát? Jó az elején még nagyon bunkó volt, de most is itt van, és kutya legyek,
ha nem Rá vár. Amikor anya kijött a kezében a tegnap összesározott, de azóta
már viszonylag megtisztított könyvvel, apa rögtön odament hozzá.
-Mit keresel itt megint?
-Én csak… Látni
akartalak-mondta ki őszintén.
-Láttál. Elmehetsz.
-Ne csináld már ezt! Még
mindig haragszol a tegnapi miatt?
Anya nem válaszolt, csak
továbbment, ami elég sokat mond. Apa viszont megragadta a csuklóját, hogy
visszahúzza.
-Áú! Erősebben, még nem
szakadt le a karom!
Úgy látszik, apa
megfeledkezett az erejéről.
-Sajnálom- húzta magához
közelebb anyát.
-Ezt már hallottam- motyogta,
majd felnézett apa szemeibe- Miért jöttél valójában?
-Ezért- mondta, majd
megcsókolta anyát. Fura ezt mondani, de olyan aranyosak együtt. Kicsit olyan,
mint egy tündérmese. A szegény parasztlány, és a gazdag herceg. Na jó, a
tündérmesékben nem szerepelnek vámpírok. De értitek, mire gondolok.
Miután elváltak ajkaik, anya
kissé meg volt illetődve. Nem csodálom, azért az 1600-as években nem volt
szokás egy nap ismeretség után csókolózni valakivel. Nem mintha ma szokás lenne
az ilyesmi, de vannak ilyen szánalomra méltó emberek.
-Nem is ismerlek. Még a
nevedet sem tudom- motyogta zavarában anya.
-Majd megismersz- simogatta
meg apa az arcát- Egyébként Marcus Kenway vagyok.
-Loren Ellwood- mosolygott
anya.
-Látom, megenyhültél. Van
ennek valami oka?- jelent meg egy huncut mosoly apa arcán.
-Nincs- pirult fülig anya.
Na jó, a nyáladzást nem
voltam képes tovább bámulni, szóval távolabb mentem, amíg abbahagyják.
Nemsokára mindketten leültek egy fa tövébe, és elkezdtek beszélgetni.
***
-Te teljesen megőrültél?? Ő
egy halandó! Az ételbe nem szoktunk beleszeretni- fakadt ki Marcusra Trish.
Most éppen a házukban vagyok -ami inkább kastély, mint ház-, úgy két héttel
később. Apa elmondta a húgának, hogy szerelmes lett- Nem lehetsz szerelmes. Nem
lehetnek érzéseid, hiszen vámpír vagy!! Ráadásul velünk harcolsz, a jó
vámpírokkal szemben. Mi az, hogy? Apánk megtett vezérnek, erre te megcsókolsz
egy PARASZTLÁNYT, akit alig ismersz. Ráadásul még ágyba is bújsz vele??
Normális vagy?
-Nyugodj már le! Attól még
tudom, hogy mi a feladatom.
-Szeretném én azt látni.
Megölöd a lányt, vagy tegyem meg én?
-Mi?
-Vagy megölöd, vagy én teszem
meg. Más alternatíva nincs! El fogja vonni a figyelmedet, és aztán veszíteni
fogunk.
***
Megint az erdőben vagyunk,
mert apa megígérte a húgának, hogy megöli Lorent.
-Szia!- ölelte át anya
boldogan apát- Hogyhogy megint itt vagy?
-Beszélnünk kell- mondta apa
komoly hangon.
-Valami baj van?- nézett rá
anya aggódva.
-Mondanom kell valamit. Még
csak két hete ismerlek, de azt hiszem beléd szerettem.
-Jaj, már azt hittem valami
baj van. Én is szeretlek. Különben nem is adtam volna oda az ártatlanságomat
egy hete- nyomott egy csókot apa ajkára.
-Loren, komoly dologról van
szó. Valamit nem mondtam el neked.- nagyot sóhajtott, majd folytatta- én
egy…vámpír vagyok- mondta ki végre. Anya pár percig megszólalni sem tudott.
-Ez…Csodálatos- derült fel az
arca.
-Mi?- nézett értetlenül apa-
Nem is félsz?
-Dehogy félek! Tudom, hogy
nem bántasz, mert akkor már az első találkozásunkkor megtetted volna.
-Rendben, ha ilyen könnyen
veszed, akkor mondom tovább. A húgom nem örül ennek az egésznek, és két
választási lehetőséget adott, vagy én öllek meg, vagy ő.
Erre már anya teljesen
elsápadt.
-Vagyis… ezért jöttél-
gyűltek könnyek a szemében.
-Nem! Vagyis a húgomnak azt
mondtam, de nem tennék ilyet soha.
Néhány percig némán ültek,
aztán anya megszólalt!
-Változtass át!
-Tessék?
-Változtass át! Kérlek!
-Nem tehetem ezt veled. Nem
akarod ezt.
-De igenis akarom. Te nem
tudod milyen nehéz itt élni! Anyám egy percre sem hagy békén. Minden házimunkát
nekem kell végeznem. Nem bírom így tovább. Szeretlek, és veled akarok maradni.
Örökre!
-Nem olyan jó dolog ez, hidd
el nekem. Ezzel gyilkossá válsz. Te nem vagy ilyen.
-Akkor majd csak állatok
vérét iszom.
-Nehéz uralkodni a vágyon.
Úgyse bírnád ki, hogy ne egyél embert.
-Kérlek Marcus tedd meg ezt
értem. Nem érdekel milyen élet vár rám, a mostaninál csak jobb lehet. És így a
húgodnak sem leszek útjában. Hiszen ezzel megölnél.
Apa még mindig hezitált,
aztán mégis megtette. Ugyanúgy felsértette a csuklóját, és hagyta, hogy Loren
igya a vérét, míg ő kiszívta belőle a sajátját.
***
Megint apáéknál, csak egy
héttel később.
-Marcus! Marcus!- kiabált
anya.
-Mi az?
-Fogalmam sincs, ez hogy
lehet de…
-De mi?
-Állapotos vagyok.
-Mi? Az lehetetlen! Hiszen
halott vagy!
-Én is tudom, de a gyerek már
mozog. Gyorsan fejlődik.
-Hát persze, hiszen vámpír-
világosította fel apám.
A következő kép apám
életéből, néhány héttel későbbi, amikor megszülettem. Na, erre a részre vártam.
Anya a karjaiban tart, és mosolyog rám.
-Te vagy a leggyönyörűbb
kislány a világon Claire.
Nemsokára apa belép, és
kivesz anya karjaiból.
-Marcus! Ne vidd el!-
kérlelte sírva, de nem érdekelte. Amikor anya megtudta, hogy apám a rossz
vámpírok oldalán van, apa nem bánik vele olyan kedvesen, mint előtte. Tömlöcben
tartotta, pedig tudta, hogy terhes velem. Aztán, mint most kiderült, el is vett
tőle. Vagyis anya mondott igazat. Megjelent még egy olyan képkocka is, mikor
anya egy mérgezett karóval várta apámat, de aztán képtelen volt megölni. Apa
lefeküdt vele, csakhogy megmeneküljön, aztán visszazárta a tömlöcébe. Anya
sokáig szenvedett, de sikerült megszöknie. Utána sajnos nem tudom vele mi lett,
mert apám életének a végignézését választottam.
-Apa!- láttam meg saját
magamat. Ez kb. 100 éve volt- Kérdezhetek valamit?
-Mi az?
-Nekem…nincs anyukám?
-Volt, de meghalt
-Mi történt vele?
-Ne firtassuk ezt jó?
Nos igen, most már azt is
értem, miért hárította a témát. Próbálom megérteni, hogy miért változott meg
apa viselkedése anya iránt. Hiszen LÁTTAM, milyen kedves volt vele. És nagyon
aranyosak voltak együtt. De ezt már nem tudtam ott rendesen végiggondolni, mert
megjelent megint a füstfelhő, aztán már a saját ágyamban ébredtem. Úgy
döntöttem, hogy elmegyek anyához, hogy elmondjam neki, tudom, hogy nem ő a
hibás abban, hogy nem tudott felnevelni.
Loren szemszöge:
Prue átváltoztatta Maggie-t,
és meg kell hogy valljam, egészen jól el tudja nyomni magában az emberi vér
után való éhséget. Tökéletesen megelégszik az állatvérrel is. Bár azért rajta
kell tartanunk egy-két hétig a szemünket, mert még új. Nehogy valami hülyeséget
csináljon. Végül is az ember vér egyszerűen mennyei. Igen, én már ittam. Még a
vámpírlétem legelején. Nem vagyok rá büszke, de ez van. Marcus az orromnál
fogva vezetett. De olyan édesen csókolt az első alkalommal, hogy nem tudtam
neki ellenállni. Na jó, nem gondolok ezekre vissza, mert csak fájdalmat
okoznak. Inkább kinyitom az ajtót, ugyanis csengetnek. Teljesen elképedtem,
mikor megláttam, Claire jött. Kicsit megrettentem, és azt vizsgáltam, nem
rejtett-e mérgezett karót valahová.
-Ne keresd! Nincs nálam
fegyver. Nem akarlak bántani.
Kicsit nehéz volt elhinnem,
hogy ilyet mond, de végül csak megbékéltem a tudattal, és kedves hangon szóltam
hozzá, abban a reményben, hogy talán az utóbbi kb. 24 órában valamilyen csoda
folytán megbékélt velem.
-Mi szél hozott?
-Bemehetnék?
Hezitáltam egy kicsit, majd
kitártam előtte az ajtót.
-Én csak azért jöttem, hogy
elmondjam: Sajnálom. Már tudom, hogy apám elvett tőled, és nem te hagytál el
engem. Ez tényleg nem volt szép tőle. Nem tudom mi üthetett belé, hiszen az
elején olyan kedves volt veled. Olyan ez, mint egy rossz átok.
Az átok szóra felkaptam a
fejem, és elgondolkoztam. Trish az elejétől kezdve nem kedvelt engem. És ő
igencsak különleges vámpír, ugyanis az anyja egy boszorkány. Mi van, ha
Marcus-t megigézte, és azért lett undok velem. Oké, ez egy elég buta
feltételezés, hiszen Marcus így is úgy is a rosszak vezetője, teljesen mindegy,
hogy megigézik-e vagy sem. De mégis. Annak ellenére, hogy a rossz oldalon állt,
velem mindig kedves és megértő volt. Vagyis addig, amíg meg nem tudtam, hogy
nem a jó oldalon van. De őszintén ez engem az elején egyáltalán nem zavart.
Csak utána gyűlöltem meg, miután úgy bánt velem, mint egy rongydarabbal.
-Min gondolkozol?- zökkentett
ki a gondolatmenetemből a lányom.
-Apádon- válaszoltam
egyszerűen.- De várjunk csak, honnan tudtad meg az igazságot?
Erre mindent elmondott nekem,
én meg hitetlenkedve figyeltem.
-Örülök, hogy már nem
haragszol rám- öleltem át.
Ez egy konkrét fejezet a
történetből. Igazából a fejlődés mondjuk az előző három történetemhez képest
látványos. És tényleg nem hibáztathatom magam, amiért tizenöt-tizenhat évesen
egy klisés, kissé kidolgozatlan és cseppet sem korhű alkotás lett a
végeredmény. Egyébként 8-10 fejezet volt, ameddig jutottunk vele, mielőtt
abbahagytuk volna, olvasóink nem emlékszem, hogy voltak-e, és ha igen, milyen
számmal. De legalább mi ketten jóban lettünk, és ha nem is rendszeresen, de így
7-8 év elteltével is van, hogy váltunk néhány szót.
H.O.P.E. –
Hold on. Pain ends (2013)
Avagy a One Direction fellángolásom.
Vagy valami olyasmi. Természetesen követnem kellett a tömeget, mint sok minden
másban, és akkoriban a csapból is ők folytak. Több próbálkozásom is volt velük
kapcsolatos fanfictionre, de egyik sem volt elég ütős. Úgyhogy kombináltam a
srácok népszerűségét egy másik feltörekvőben lévő témával. Tudjátok mire volt
még nagy kereslet akkortájt? E. L. James –
A szürke ötven árnyalata című könyvére. Olyan lányokat láttam akkor könyvvel
a kezükben, akiket soha máskor előtte – de utána se.
Szóval, mivel kezdtek
elfordulni a sablonos „találkoztak a koncerten és első látásra egymásba
szerettek, aztán boldogan éltek, amíg meg nem haltak”- típusú nyálas
történetektől az olvasók, és a tömeg vérszomjasan leste a prédákat – esetünkben
a szexuálisan túlfűtött 1D fanfictionöket -, alkottam én is egyet. Nos, igen,
ez blogger karrierem egyik nagy sötét foltja, nem vagyok rá büszke. Fiatal
voltam, és hülye, aki a népszerűségért a lelkét is eladta volna…
Viszont, hogy pozitívumot is
mondhassak erről a történetről, annak ellenére, hogy nem mutatott jó példát,
plusz az eleve egy kiábrándító dolog, hogy nekem is csak az számított, hogy
minél több visszajelzés érkezzen, a maga módján egyedi sztori volt.
Egy akkori kedvenc bloggerem
így nyilatkozott róla:
„Van egy csaj, aki nagyon régóta olvassa az írásaimat (talán a
kezdetektől nem) és az ő kommentjei szinte mindig ott vannak a részek alatt és
nagyon jól esik nekem, hogy már ilyen régóta velem van. Remélem, hogy magadra
ismertél, igen Timi, te vagy az.
Nemrég megkért, hogy olvassak bele a blogjába és
mondjak róla neki véleményt. Nos, én úgy döntöttem, hogy a véleményemet inkább
ide írom.
Aki ismer, az tudja, hogy ami a szívemen, a számon,
szóval teljesen őszinte véleményt írok.
Amikor az elején elkezdtem azt hittem, hogy 'na,
megint egy blog egy depis csajról, aki felvágja az ereit, aztán valaki
megsajnálja'. Aztán amikor tovább olvastam kezdett izgalmasabbá válni a sztori,
amikor kiderült, hogy az 1D feloszlott és Niall összeveszett a srácokkal majd
visszament a húgához. Akkor rögtön felbomlott az előbbi tévhitem, hogy ez
megint valami tucat, mert ilyet azért még nem gyakran olvastam. Utána egyre
jobban érdekelt és amint megtudtam, hogy mivel foglalkozik Harry, Louis, Liam
és Zayn akkor már tudtam, hogy ez semmikép sem tucat, sőt még nem olvastam egy
ehhez hasonlót sem. Amikor elrabolták Niall húgát és megtudtam, hogy miket
műveltek vele teljesen új személyiséget adott a srácoknak, amit nagyon jól
megírtál. Aztán a későbbiekben a visszatekintőt az első napra és Harry
érzelmeire is nagyon szépen megfogalmaztad, ami különösen tetszett.
Egyszóval mindenkinek csak ajánlani tudom a blogot,
nekem nagyon bejött, igaz az elején vannak elég durva +18-as részek, de nem ez
a blog teljes lényege, szóval engem ez is megfogott, hogy nem egy pornó, de azt
a részt, amit olyanra kell írni azt ízlésesen fogalmaztad meg.
Egyszóval mindenkinek csak ajánlani tudom Timi
blogját, nem fogjátok megbánni.”
A történet főszereplőnk,
Ciara Horan elrablásával kezdődött. A zenekar feloszlott, Niall és húga pedig
olyan rossz helyzetben voltak egy idő után, hogy már nem volt hol lakniuk.
Segítséget szeretett volna kérni a korábbi bandatagoktól – akik továbbra is egy
közös lakásban éltek -, de ők megtagadták azt. Niallt összeverték Ciarát pedig
behurcolták magukhoz, bezárva tartották, és kiélték rajta beteges vágyaikat.
Na, itt most felvetődik a kérdés, hogy Niall vajon
miért nem jelentette a rendőrségen, hogy a húgát elrabolták. Ismerte a címet,
az elkövetőket még jobban, és nagy valószínűséggel volt annyi esze, hogy tudja,
mit művelnek a testvérével odabent… Szóval, igen, logikai buktatót ebben sem
nehéz találni.
Ciara később megszökött és
kórházban kötött ki, ahol újra találkozhatott rég nem látott bátyjával. Egy
apróságra azonban nem számított: teherbe esett. Nem sokkal később megjelent
Harry a színen, aki addigra szánta-bánta bűneit és megpróbált közeledni a
lányhoz.
Hogy azért hagytam-e itt abba
a sztorit, mert rájöttem, ennél többet nem lehet kihozni belőle – legalábbis
úgy, hogy értelme is legyen -, vagy esetleg tudatosult bennem, hogy ez nem
nekem való, és attól, hogy az ilyen történetekkel lehet hamar sok olvasót
szerezni, még nem kell nekem is követnem ezt a fajta viselkedést, nem tudom. De
nem folytattam, és nem is próbálkoztam többé fanfictionökkel…
Ali, Dani,
Bálint, na meg mi (2013)
 |
| Csodálatos, saját gyártású fejléc (Én vagyok Nina Dobrev, mert csak) |
Gyerekek, a 2013-as életem
nyara volt. Forgattunk egy teljesen értelmetlen, de vicces videoklipet a
barátnőimmel, termékeny voltam blogos tekintetben, és tényleg tök jól éreztem
magam. És nem csupán a közzétett blogokon ontottam magamból az újabb részeket,
hanem volt egy titkosított blogom, amin egy olyan történetet vezettem, amit
csak a barátnőimnek meg magamnak írtam – hogy jót röhögjünk. Vicces, hogy ez az
egyetlen olyan (nem vers vagy novella) alkotásom, amelyiknél eljutottam az
utolsó (harmincegyedik) fejezetig is.
2013-ban Márta Alex
(művésznevén ByeAlex) – Kedvesem című dala csendült fel az Eurovíziós
Dalfesztivál döntőjében, Malmöben, amivel a tizedik helyezést zsebelte be. A
többség – mint általában mindig – elégedetlen volt, nem értették miért ez a dal
jutott ki, szitkozódtak. Minket viszont teljesen megbabonázott nem csupán ez,
de Alex korábbi és későbbi dalai is.
A blog ötlete abból nőtte ki
magát, hogy az egyik barátnőmnek Alex jött be nagyon, a másiknak pedig a
gitárosa, Kővágó Dániel. És mivel tudták, hogy írok, kérték, hogy írjak már egy
történetet velük és a két sráccal a főszerepben. Először egy rövid novellának
indult. De annyira jól sikerült, hogy folyton folytatást szerettek volna.
Úgyhogy lelkesen alkottam, és mindig jókat nevettünk a végeredményen. Egyre
jobban kiterjedt rengeteg sztár crushunkra, akikekkel kavarhattunk benne, a
vége felé már tényleg minden jött-menttel összefeküdtünk, de persze az
alapkoncepció az volt, hogy a legvégén mindenki az eredeti kiszemeltjével
legyen.
Én csak a nyolcadik
fejezetben léptem színre, addig abszolút a barátnőim története volt, akkor
mondtam azt, hogy most már én is szívesen benne lennék, úgyhogy kerestünk nekem
egy pasit, aki passzol a képbe. Így az enyém lett Simon Bálint, az Ivan&The
Parazol dobosa, aki úgy illett a képbe, hogy Danival is volt egy közös „bandájuk”
– ha lehet így nevezni, a MONSTAZ. És az ő egyik klipjük volt az ötletgazda a
saját nyári videoklipünkhöz is.
Nem mesélem el a teljes
történetet, és nem rakok be részleteket, mert még élni szeretnék – és a
barátnőm megölne ezért. De egy olyan részletet bemásolok, amiből semmi nem
derül ki a cselekmény alakulásából, illetve csakis rólam van benne szó:
A szülinapom reggelén még
egyáltalán nem gondoltam, hogy bulizni fogok. Miután felkeltem, és készítettem
magamnak reggelit, indultam is az egyetemre. A nap folyamán kaptam pár SMS-t, a
hallgatótársaim közül páran odalöktek egy-egy "Boldog szülinapot!"
üdvözlést, és facebook-on is jött pár értesítő. Ez így ment már évek óta, nem
is vártam sokkal többet. Na jó, legfeljebb Simitől. De egy lány elvárhatja a
barátjától, hogy meglepje, nem?
Amikor délután végeztem, Simi
az egyetem előtt várt rám, aminek nagyon örültem.
- Hogy kerülsz ide? -
kérdeztem egy csók után.
- Reggel olyan hamar
elmentél, hogy nem volt időm felköszönteni..
- Sajnos én nem tehetem meg,
hogy délig aludjak. Miért nem keltél korábban, ha szándékodban állt
felköszönteni?
- Ezt most komolyan tőlem
kérdezed? Tudod milyen aluszékony vagyok. Na jó. Boldog szülinapot! - csókolt
meg újra - És most jöhet a meglepetés - indult el a kocsi felé, én pedig
követtem.
- És mi az? - kíváncsiskodtam.
- Ismered a meglepetés
fogalmát? - húzta össze szemöldökét.
- Jó vágom. Akkor indulj! -
sürgettem, mert égetett a kíváncsiság. Simi sebességbe tette a kocsit, majd el
is indultunk. A Duna-part egy elhagyatottabb részén leparkolt. Ő kiszállt, majd
az én oldalamon is kinyitotta az ajtót, és kisegített a járműből.
- Gyere! - fogta meg a kezem,
és elindultunk az egyik irányba. Amikor már láttam, hogy mi vár minket, egy
pillanatra megtorpantam. Egy asztal volt megterítve két személyre, közepén
néhány szál rózsával és egy égő
gyertyaszállal. De ami a
legmeglepőbb, hogy egy pincér is állt készenlétben az asztal közelében. - Egy
romantikus vacsora két személyre, pincérrel, háttérben a csodás naplementével -
ismertette Simi azt, amire már magamtól is rájöttem. De azt csak akkor vettem
észre, hogy onnan mennyire jó a kilátás az éppen lemenő napra. Még csak délután
fél 5 volt, de ugye télen hamar sötétedik, így már egészen lent volt a nap, és
a körülötte lévő lilás-rózsaszínes égbolt gyönyörűen harmonizált halvány
sugaraival. Mosollyal az arcomon mentem közelebb az asztalhoz, ahol Simi
kihúzta nekem a széket, és miután leültem, ő is helyet foglalt velem szemben. A
pincér töltött a poharunkba egy kis pezsgőt, majd tálalta nekünk a vacsorát.
- Bolognai spagetti! -
csillantak fel a szemeim kedvenc ételem láttán.
- Igen. Tudod gondolkoztam,
hogy mi lenne illőbb, azért mégis csak a szülinapod van. De pont ezért a
kedvenc ételed a legjobb, nem igaz? - mosolygott.
- Nem. Kaviárt kellett volna
hozatnod meg mindenféle drága ínyencséget. Vidd innen, látni sem bírom! -
színészkedtem.
- Nagyon vicces. - húzta
mosolyra a száját.
- Tudom - nevettem - Na
együnk!
Miután befejeztük a vacsorát,
és a desszertre vártunk, Simi felállt egy "Mindjárt visszajövök"
mondat kíséretében. Pár perc múlva újra ott ült velem szemben, de ezúttal egy
lyukacsos doboz volt a kezében.
- Ez micsoda.
- Ajándék. Olyat akartam,
aminek tényleg örülnél, még hogyha apróság is - nyújtotta át a dobozt, majd
felnyitottam a tetejét.
- Jaj Istenem! - tettem a
szám elé a kezem, amikor megláttam a doboz tartalmát. Egy imádni való szürke
kiscica volt benne.Kivettem, és rögtön babusgatni kezdtem.
- Khm... Még a végén
féltékeny leszek - röhögött Simi.
- Most miért vagy ilyen? Nézd
meg azt a cuki pofiját, meg azokat a gyönyörű zöld szemeit. Ne mondd, hogy nem
aranyos!
- De nagyon is. És elvonja az
összes figyelmedet rólam. - vágott sértődött fejet.
- Ó, jaj! - tettem vissza a
cicust a dobozba, majd átültem Simi ölébe - Most jobb?
- Nem is tudom - játszotta
még mindig meg magát, mire megcsókoltam.
- Szeretlek. - mondtam, majd
ismét megcsókoltam.
- Elnézést - zavart meg
minket a pincér, úgyhogy elváltunk egymástól, és én visszaültem a helyemre.
Lerakták elénk a desszertet, ami szintén egy kedvencem volt: Fekete erdő torta.
- Hogyhogy így emlékszel
mindenre, amit szeretek? - lepődtem meg.
- Most ebben mi olyan
hihetetlen?
- Nem tudom. Csak olyan
furcsa. De nagyon jól esik - mosolyogtam és a villáért nyúltam, hogy megegyem a
sütit.
Miután mindent
elpusztítottunk, visszamentünk a kocsihoz. Én beraktam a cicát dobozostul a
hátsó ülésre, majd Simi legnagyobb meglepetésére nem az anyósülésen foglaltam
helyet, hanem az ölében. Csók közben leengedtem az ülés háttámláját, és ő értve
a célzást, vetkőztetni kezdett…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése