Amióta a Covid elkezdődött...

 2019 decemberében robbant a hír, hogy a kínai Vuhan városában egy új, rendkívül fertőző vírus okozta járvány terjed. Rövid idő alatt világjárvánnyá nőtte ki magát, mindamellett sajnos rengeteg áldozatot is követelt. Emiatt sok új, a korábbi életünkben nem megszokott változás következett be a hétköznapokban.

Nyilván mindenki várta, hogy véget érjen, viszont a történelemben már többször látott módon ez is egy olyan dologgá vált, amellyel a továbbiakban együtt kell élnünk: a korábban szokatlan és kellemetlen változások idővel természetessé válnak. Már nem érezzük annyira furcsának, hogy járványidőszakban a leginkább fertőzésveszélyes helyeken maszkot viseljünk, vagy hogy elmenjünk beadatni a következő oltást. Az intézkedések sem olyan drasztikusak, mint amikor elkezdődött, nyugodtan lehet dolgozni a munkahelyünkön, mehetünk rendezvényekre utazhatunk, és a diákok „legnagyobb örömére” az online oktatást sem érzik már szükségszerűnek.

Van TikTokon – a sok közül – egy értelmetlen trend, amiben a résztvevők „elmondják”, hogy mennyi idősek voltak amikor a Covid elkezdődött, és hamarosan melyik életévüket fogják betölteni. Gondolom az idő múlását szeretnék érzékeltetni, illetve azt, hogy ahhoz képest, hogy már „ilyen sok” idő eltelt, még mindig nem ért véget a vírushelyzet és az azzal kapcsolatos intézkedések. Viszont én belegondoltam abba, hogy bár még csak két év telt el, engem olyan sok inger ért, hogy ezt szétoszthattuk volna tíz évre is.

Mivel az elmúlt időszakban nem voltam túl aktív írás terén, és nem írtam évértékelést 2020 végén – pedig lett volna miről mesélnem -, úgy döntöttem, hogy 2021-et mindenképp lezárom egy bejegyzéssel. De végül inkább elmesélném, hogy mi minden történt velem, amióta a Covid elkezdődött…

Nagyon röviden, 2019 decembere óta túl vagyok három szakításon, négy költözésen és két munkahely váltáson – csak hogy a legnagyobb volumenű eseményeket említsem.

-        Elkezdtem pszichológushoz járni, és lassan két éve rendszeresen járok, és büszke is vagyok magamra, hiszen a húszas éveim első felében felismertem és beláttam, hogy problémáim vannak, és még ha apró lépésekben is, de haladok afelé, hogy minden mentális problémámon túllendüljek.

-        Megvolt életem első külföldi látogatása és első repülőútja is.

-        Amire kevésbé vagyok büszke, az az, hogy életem első berúgása, elszívott cigarettája és egyéjszakás kalandja is – de ezek nem maradtak tartósan az életemben.

-        Elkészült az első tetoválásom és azóta már a negyediket tervezem.

-        Fogytam harminchárom kilót, és azóta plusz-mínusz öt kilós határon belül tartom is ezt az állapotot – bár szeretnék még kb. tízet leadni.

-        A fogyás adott annyi önbizalmat, hogy már merek korábbi komfortzónámból kilépve öltözködni, és igazából az öltözködés egyfajta új hobbivá vált.

-        Átélhettem az első egyetemi jelentkezésemet, és hogy milyen érzés izgulni a ponthatárok kihirdetésénél. Sírás lett a vége, de idén már tapasztaltabban és megfontoltabban jelentkeztem ismét.

-        Lett egy barátnőm, egy olyan barátnőm, aki egész életemben hiányzott az életemből. Aki testvéreként szeret és rendkívül pozitív hatással van rám. Aki által rájöttem, hogy lelkitársa az embernek nem csak párkapcsolat formájában lehet.

-        Több fronton megtapasztaltam azt, hogy milyen az, amikor szeretnek, és fontos vagyok, életemben először igazán be tudtam illeszkedni több társaságba is.

2020 januárjában külön váltak útjaink életem első barátjával, akivel öt és fél évig voltam együtt, két évig voltam a jegyese, és a szakításunk évére terveztük az esküvőnket – de már babaprojekten is gondolkodtunk. Két év távlatából visszagondolva, egy ilyen veszteség óriási trauma, és általában akár években mérhető regenerálódási időt is hagynak maguknak a normális mentális egészséggel bíró emberek. Mert igen, hagyni kell időt a feldolgozásra – akkor is, ha történetesen te vetettél véget a dolognak. És annak ellenére, hogy már több kapcsolatban voltam azóta, talán most tudom magabiztosan kijelenteni, hogy tudom a helyén kezelni azt a két évvel ezelőtti veszteséget. Szép emlék, nem pedig visszavágyódás. A hibáim, amelyekből tanultam, nem pedig önmarcangolás. Egy korszak, amely lezárult, de kellett az életembe, nem pedig időpazarlás.

A szakítás után költöztem külön albérletbe, 2020 februárjában pedig összejöttem életem legnagyobb baklövésével. Egyáltalán nem álltam készen egy új kapcsolatra, de abban az állapotomban ezt nem láttam reálisan. Régen hittem a Sorsban és a Karmában. Abban az időszakomban viszont elveszítettem a hitemet mindennel kapcsolatban. Most, hogy újra kezdek visszatalálni ezekhez, azt mondom: a második kapcsolatomban elszenvedett fájdalom volt a büntetésem azért, amit az elsőben én okoztam az exemnek.

Nem tartott hat hónapig sem, de ez egy erősen toxikus, „szerencsére csak” érzelmileg bántalmazó kapcsolat volt, ami megviselt lelkileg. Nem voltunk két hónaposak sem, amikor éreztem, hogy valami nincs rendben. Akkor kezdtem pszichológushoz járni. Néhány hónappal később váltottam, mert úgy éreztem nem jutunk előbbre - azóta pedig ugyanahhoz az emberhez járok.

Leginkább az exem miatt döntöttem úgy, hogy felköltözöm egy vidéki kis városból Budapestre, hogy ne válasszon el több száz kilométer tőle, de ez visszatekintve is az egyik legjobb döntésem volt életem során, mert bár megtört voltam a szakításunk után, de azóta egyre csak szárnyalok.

Az akkori munkahelyemet a legnagyobb örömmel hagytam ott, és igazából nem bántam, hogy végre olyan helyre bújhatok anyám elől, ahová nem követ. Tulajdonképpen a költözésemmel szakítottam meg végérvényesen a kapcsolatot vele, ezzel egy hatalmas terhet levéve a saját vállamról.

A kapcsolat utolsó két-három hete már annyira kínkeserves és indulatvezérelt volt, hogy képtelen voltam a munkámat a megfelelő teljesítménnyel végezni. Ennek meg is lett a böjtje, tulajdonképpen a szakítás után másfél héttel felmondott nekem az akkori főnököm.

Egy olyan mélyponton voltam, ahonnan akkor azt hittem nem fogok tudni feljönni újra. Rosszabb lelkiállapotban voltam, mint apukám halála után, pedig az is nagyon megviselt. Majdnem két hónap telt el, hogy elbocsátottak, és az új munkahelyemen töltött első napom között. Ez idő alatt, bár intenzíven kerestem állást, és kevesebb, mint másfél hét leforgása alatt tizenöt állásinterjún voltam, amelyeknek a végén még választási lehetőségem is volt, hiszen három helyre is felvettek volna, otthon a lakás falai között valami egészen más zajlott.

Hol lerészegedtem, hol egy újabb ismeretlennel próbáltam szex formájában levezetni mindent, ami felgyülemlett bennem, de a leggyakoribb az volt, hogy olyan csillapíthatatlan sírásroham tört rám, amelyben úgy üvöltöttem, hogy az egész kerület hallhatta.

Próbáltam ismerkedni, de igazából annyira bizalmatlan lettem, hogy ha bárki komolyabban gondolta volna velem a kapcsolatot, azonnal eltaszítottam magamtól. Akikhez pedig én kezdtem el kötődni, rögtön azzal védekezett az agyam, hogy felsorakoztatta a legrosszabb eshetőségeket, amelyek az adott személy viselkedéséből adódóan bekövetkezhet. Mindenkinél találtam kifogást, hogy miért is nem működne a kapcsolat, így óvtam magamat az újabb bántalmazástól. De volt valaki, akit egyszerűen nem bírtam eltaszítani magamtól…

Átlagos Tinder-randinak indult, bár az első alkalommal bárhogy próbáltam, nem tudtam felcsábítani magamhoz egy kis szórakozásra. Helyette egy több órás alkohollal színezett éjszakai lelkifröccs lett belőle. Egyáltalán nem álltam komolyan a dologhoz – ahogy abban az időszakomban senkihez sem -, éppen ezért nem akartam mást láttatni, mint ami valójában voltam: megtört, elveszett, reményvesztett.

Gondoltam nem találkozunk többet, így lényegtelen volt álarcot viselni, csak azért, hogy igazán kedveljen. De tévedtem. Valamiért mindketten kerestük egymás társaságát. A tucatnyi red flaget vele kapcsolatban az elején még komolyan is vettem: amint elkezdtem érzéseket táplálni iránta, rázúdítottam, hogy miért nem működne, és kértem, hogy inkább ne beszéljünk soha többé. Ő ezt tiszteletben is tartotta. Kb. két hétig. Akkor írt rám ismét, hogy beszélgetni szeretne – én pedig nem ignoráltam. Ezek után már tényleg csak sodródtam az árral – és sajnos egy idő után a baljós jeleket végérvényesen figyelmen kívül hagytam. Beleszerettem. Annak ellenére, hogy érzelmileg elérhetetlen volt. Annak ellenére, hogy nem vállalt fel nyíltan. Annak ellenére, hogy tisztában voltam azzal, hogy a külsőm semmilyen formában nem az ő ízlése. Annak ellenére, hogy éretlen volt, és hiányzott belőle a felelősségtudat. Mindez nem számított, mert boldognak éreztem magam.

Egy óriási különbség volt a második és a harmadik kapcsolatom között: a másodikban boldogtalan voltam, végig, a harmadikban viszont őszintén boldog – és ezt nem fogom letagadni, akkor sem, ha rossz vége lett.

Hét hónap után különváltak útjaink – bár utána még kb. két hónapig nem tűnt el az életemből és összejártunk. Az elején azt hittem, hogy én használom őt örömszerzéshez, de miután rájöttem, hogy beérem csupán ennyivel, csak hogy jelen legyen az életemben, be kellett látnom, hogy ez fordítva van.

Amikor már túl fájdalmas volt ez a „kapcsolat”, tiltás lett belőle. Mivel ezt az egyik barátnőm tette meg, az én kérésemre, így az egyfajta „pecsét” volt, hogy ne is oldjam őt fel – mert akkor úgy éreztem volna, hogy őt szúrom hátba… Bármilyen furcsán és hülyén hangzik.

Ami a költözéseket és munkahely váltásokat illeti: az első ugyebár az volt, amikor távoznom kellett az első barátommal közös albérletből. Néhány hónapig tengődtem még a szülővárosomban egy albérletben, mert ugyebár terveztem a fővárosba költözést. Igazából első körben az volt a fontos számomra, hogy találjak munkát és albérletet is – szinte mindegy milyen. Az első budapesti albérletemre befolyása volt a barátomnak, mert talált egyet, közel hozzá, olcsón. Utánajártam, és el is intéztem telefonon, hogy az enyém lehessen. Ugyanígy telefonos állásinterjún kaptam meg az első munkámat is itt. Szóval, mondjuk úgy, hogy tényleg mindegy volt, csak legyen.

Igazából tényleg a legnagyobb örömmel hagytam ott, leginkább a munkahelyemet, ahonnan már nehezen tudtam sírás nélkül hazamenni, és csak a hibázástól és az azzal járó érzelmi bántalmazástól való félelem volt az egyetlen motiváció a jó teljesítményre – és nem a megbecsülés.

A városhoz sem éreztem, hogy különösebben kötne valami, Budapesten volt a párkapcsolatom, a barátim nagyobb része, család pedig ugye már nem igen volt mögöttem.

Az első albérletben lévő lakótársammal jóban voltunk, sokat beszélgettünk, kellemesen éreztem magamat a társaságában. Viszont ő öt hónappal azután, hogy beköltöztem, elment, mert megürült egy hely az egyik barátnőjének az albérletében. Utána kezdődtek a bonyodalmak, és őszintén egyre kevésbé jöttem ki jól a főbérlővel. 2020 októberében kiköltözött az első lakótársam, és úgy tűnt, hogy még abban az évben elköltözöm én is. De több tényező nem tette lehetővé, így néhány hónapot még maradtam. 2021 áprilisában viszont átköltöztem, konkrétan a szomszéd házsorba. Fele annyiba került az albérlet – ami akkor éppen jól jött -, mert két lánnyal kellett osztozni rajta. Enyém volt a legkisebb szoba, ahová rendszerint be is zárkóztam. Szóval négy hónapig körülbelül nyolc négyzetméternyi otthonom volt – de nem zavart, hiszen szinte csak aludni jártam haza – volt, hogy arra sem, mert sok időt töltöttem a barátomnál. Sajnos (vagy inkább szerencsére), pár hónappal később kiderült, hogy az egyik lány abban a lakásban szeretne összeköltözni a barátjával – így nekem és a másik lánynak távoznunk kellett, mert ez már le lett egyeztetve a főbérlővel. Úgy döntöttem, hogy soha többé nem szeretnék albérleten osztozni idegenekkel, így egyedüli bérlésre kerestem lakást – és találtam is egy kihagyhatatlan ajánlatot, ráadásul a belvárosban. Annyira szeretek most itt lakni, hogy már az elejétől kezdve azt fontolgatom, hogy ha lejár az egyéves szerződésem, lehet hosszabbítok. Két dolog van, amiért váltanék esetleg. Az egyik, ha a barátommal úgy döntenénk, összeköltözünk. A másik, hogy nagyon szeretnék már egy kiscicát, és sajnos ez az egyetlen hátránya a lakásnak, hogy sajnos itt sem engednek állattartást.

Összeségében tehát mondhatjuk, hogy találtam egy helyet, ahol jól érzem magam. Ugyanez elmondható a jelenlegi munkahelyemre is. Életemben nem voltam még olyan közegben, ahol ennyire támogattak volna, elismerték volna az értékeimet, esélyt adnak a fejlődésre, és sokkal több – és jobb – motiváló erő van a munkára, mint a terror – ami itt nincs is.

Mivel eddig rossz helyen voltam, kezdtem azt hinni, hogy a munkámat nem szeretem, és valami másban érezném jól magam. Amióta itt dolgozom rájöttem, hogy nem így van, csak hiányzott az egészséges munkakörnyezet. Ez a hely ad motivációt arra, hogy részt vegyek a felsőoktatásban. Mert bár koránt sem keresek rosszul, de tudom, ha meglesz a gazdasági diplomám, még többet kaphatok. Nem áll szándékomban a következő öt-tíz évben váltani – és azt hiszem nem is szeretnének megválni tőlem. Rendszeresen kapok pozitív visszacsatolást, hogy mennyire jól dolgozom, és az év végi teljesítményértékelésen is kiváló értékelést kaptam. A körülbelül harminc fős csapatból nem tudnék olyan embert mondani, akinél ne érezném, hogy jól kijövünk, kedvel – és talán ez az, ami miatt a legkevésbé szeretnék elmenni innen. Mert életemben először tényleg beilleszkedtem egy közegbe.

A mentális jólét sok tényezője fennáll tehát nálam, túl sok okom nem lehet a panaszra – de sajnos ez nem így működik. Bármikor jöhet az ember életében egy olyan szakasz, amivel úgy érezheti, nem képes egyedül megbirkózni. A 2020-as évem pedig egy az egyben olyan volt. Nem véletlenül fordultam szakemberhez.

Akik olvasták a régebbi bejegyzéseimet, jól tudják, hogy már gyerekkoromtól kezdve olyan életkörülmények között éltem, ami nem a megszokott. Mégis valahogy átlendültem rajta. Sok olyan történt, ami miatt mondhatnám, hogy már tizenévesen nem ártott volna egy terápia nekem, mégis amikor először én magam kimondtam, hogy szükségem van rá, az apukám halálát követően volt. Éreztem, hogy nem vagyok rendben. Éreztem, hogy ehhez kevés a környezetem. De végül nem mentem, mert a számomra legfontosabb személy sajnos ellenezte. Végül körülbelül két év alatt sikerült feldolgoznom ezt a veszteséget is. Jöhetett volna egy csodás jövő. De helyette egy érzelmileg bántalmazó kapcsolatot kaptam, aminek nem telt kettő hónapjába, hogy tényleg időpontot kérjek egy pszichológushoz.

Az elsőt három hónap elteltével otthagytam, mert nagyon rövidre akarta zárni velem. Egyáltalán nem jutottunk előrébb a problémáim tekintetében. Viszont akit másodjára találtam, ő azóta is velem van. Emlékszem még arra, amikor 2020 őszén rendszeresen reményvesztetten és összetörten ültem be hozzá. Most már nem csak az van, hogy sokkal ritkábban megyek hozzá, mert nem indokolja semmi, hogy heti szinten járjak, hanem sokszor a pozitív élményekkel töltve, magabiztosan ülök le a székre. Ez nem jelenti azt, hogy tökéletes mentális egészséggel bírok. Csak azt, hogy jó úton haladok és fejlődöm. A változás szembetűnő. Arra pedig fel voltam az elején készülve, hogy mindazt, amit huszonhárom év alatt elszenvedtem, nem fogja helyrehozni egy néhány hónapos terápia, és elfogadtam, hogy ez egy több éves befektetett energia, és erősen rajtam áll, hogy mikor mondhatom azt, hogy már szükségtelenek a tanácsadások.

A terápia mellett igyekszem minél többet foglalkozni a saját önfejlesztésemmel, könyvek, cikkek, videók és podcastek fogyasztásával, interaktív feladatok elvégzésével, és – ha végre sikerül újra visszaszoknom az írásra – blogbejegyzések írásával. De ami a jellemfejlődésemen nagyon rövid időn belül a legtöbbet segített, az igazából egy személy volt.

2021 májusában ismertem meg, tehát még mindig nincs egy éve, hogy az életemben van. Új kolléganő érkezett az irodába, aki mint kiderült, velem egyidős. Fentebb említettem, hogy a kollégáimmal nagyon jó viszonyt ápolok, de valahogy izgatott lettem a tudattól, hogy egy korombéli lány érkezik. Az elején nem sokat beszélgettünk, mert az iroda másik szegletében volt a helye, én pedig a hozzám közelebb ülőkkel társalogtam inkább. Körülbelül egy hónapig nem tudtam mást róla, mint a korát és hogy szeret olvasni. Aztán egyszer csak jött egy közös ebédszünet, és minden megváltozott.

Annyiszor hangzott el mindkettőnk szájából a beszélgetés során, hogy „Én is!”, hogy ha ebből csinált volna valaki egy ivós játékot, akkor teljesen biztos, hogy alkoholmérgezést kap. Hasonló az érdeklődési körünk, az ízlésünk és szinte kísértetiesen egyforma a személyiségünk. Tényleg olyan volt számomra, mint egy tükör, egy lelki tükör, és általa így nem csak a pozitív, de a negatív vonásaimat is könnyebben felismertem. Kívülről szemlélve ez sokkal egyszerűbb, és szerintem ez volt az egyik oka annak, hogy én magam is fejlődtem a barátságunk által. Hiszen amikor tanácsot adtam neki valamivel kapcsolatban, olyankor elültettem ugyanezt a saját tudatalattimban is, hogy hasonló helyzetben használjam. Valaki másnak sokkal könnyebb tanácsot adni, mint saját magadnak – de mi szinte mindig hasonló gondokkal küzdünk, ezért az ő problémái valamilyen formában vagy jelen voltak már az életemben, vagy tudtam, hogy még hasznos lehet a saját tanácsom egy hasonló helyzetben.

Nagyon jól esett, hogy olyan dolgokat osztott meg velem, amiket csak a családjával – de néha még velük sem. Hogy nem egyszer említésre került, hogy bizonyos helyzetekben én lennék az első számára. Hogy ő maga is kimondta, hogy a húgának tekint, és fontos vagyok számára. Hogy bár neki sem az érintés a szeretetnyelve, de miattam igyekszik odafigyelni rá, hogy eleget érintkezzünk, hogy érezzem, fontos vagyok neki. Hogy sokat ad a véleményemre.

Gonoszságnak érzem ezt most leírni, mert nagyon szeretem az összes többi barátomat is, és nagyon fontosak nekem. De ennyi mindent együttesen csak ez a lány éreztetett velem az elmúlt huszonöt évemben. De éppen ezért, ő olyan nekem, mint egy testvér – aki mindig is hiányzott az életemből -, mindenki más pedig a legeslegjobb barátnőm.

Körülbelül két hete beszélgettünk, és elmondtam neki, hogy úgy érzem, az utóbbi hónapokban az, hogy mentálisan sokkal jobban lettem, főleg neki volt köszönhető, és bár valamiért volt egy olyan tévképzetem, hogy a lelkitársunkat a partnerünkben kell megtalálni, amióta ő az életem része, már tudom, hogy lelkitárs bárki lehet, akivel ennyire egyek tudunk lenni, mint vele. Szóval a legcsodásabb dolog, ami az elmúlt két évben történt velem, hogy ő az életem része lett.

Elbocsátó szép üzenet #1. - Anyámnak

Több, mint húsz évet éltem veled. Most huszonnégy éves vagyok. Ez azt jelenti, hogy az eddigi életem közel négyötöd részében együtt éltünk. Ám ha hozzáveszem azt is, hogy mióta nem vagy jelen az életemben egyáltalán, ez az arány még magasabb…

Hazudnék, ha azt mondanám, nem vártam a költözést, vagy akár azt, hogy ne halljak többé felőled. Mert tinédzser korom óta azért hajtottam, hogy egyszer egy, a mostanihoz hasonló állapotot elérjek. Egy élet, távol tőled, amiben végre szabad és önálló, és nem utolsó sorban önmagam lehetek. Egy olyan élet, amelybe csak azokat az embereket engedem be, akiket én szeretnék.

Több, mint egy éve már, hogy egyetlen szót nem beszéltünk. Bár a költözés korábban megtörtént, az a nárcisztikus kapocs, amit két évtizedig erősítettél, nehezen szakadt el. Volt saját akaraterőm, legbelül tudtam, hogy ki szeretnék törni ebből, és a legbelsőbb énem kézzel-lábbal ellenkezett mindenféle interakcióval szemben, de sajnos mégis megesett egy-egy alkalommal, hogy ember maradtam – még akkor is, ha rólad volt szó. Bajban voltál, szükséged volt rám, segítettem. Hagytam, hogy újra megcsapold az egyébként is csekély tartalommal bíró lelkemet, ahelyett, hogy végleg elzártam volna azt. Sőt, bár csendben elsétáltam, és egyre kevesebbszer néztem vissza, az a csap rajtam maradt. Azt a csapot te szerelted fel rám, lehetőséget adva arra, hogy mások is használhassák. De nem akarom felhánytorgatni a múltat, hiszen az egyikőnkön sem segít. Téged nem lehet megmenteni, ez már rég tudatosult bennem. De egy valakin még segíthetek: önmagamon.

Soha nem hittem ezeknek a szavaknak, de be kell látnom, valószínűleg igazuk van azoknak, akik azt mondják, egy trauma mindaddig hatással lesz az életünkre, ameddig a súlyt magunkkal cipeljük. Meddig is cipeljük? Amíg képtelenek vagyunk az elengedésre. Több mint egy éve nem szóltunk egymáshoz, mégis, ha valamiért szóba kerülsz, eszembe jutsz, nem tudom leplezni az indulatomat, ami feléd irányul. Valószínűleg, ha most nem tudatosan, csupán érzésből fogalmaznám a hozzád írt levelemet, akkor egy érzelmi káosz lenne az egész. Szóval most próbálok pozitív dolgokra koncentrálni.

Elfogadom, hogy a legtöbb, amit tenni tudtál értem az, amit meg is tettél: a képességeidhez mérten felneveltél.

Mit tanultam tőled?

Rengeteg leckét adtál nekem – bár nem szívjóságból -, még ha néha el is felejtem némelyiket. Például, hogy ne feltételezzem a legrosszabbat az emberekről, úgy ahogyan te teszed. Hogy legyek sokkal nyitottabb a segítségnyújtásra. Azt is tőled tudom, hogy meg kell tanulnia az embernek boldogulnia egyedül – veled ellentétben én nem mindig várom azt, hogy „megmentsenek”. Motiváltál arra, hogy „többre vigyem”, mint te. Szörnyű jövőképet mutattál, de végül tanultabb, műveltebb és sikeresebb lettem nálad – és ez remélem még mindig csak a kezdet.

Voltak olyan dolgok, amiket valóban neked köszönhetek, és nem az elrettentő példa miatt döntöttem máshogy. Ilyen például az, hogy megtanítottál hímezni, illetve az olvasás szeretetét is neked köszönhetem. Úgyhogy ezekért a dolgokért hálás vagyok neked.

Van néhány kellemes emlékem is – például valahányszor beteg voltam, mindig a kedvemben akartál járni – olyan ételeket és italokat is megkaptam, amiket máskor soha. Nem tapasztaltam általában, hogy előbb gondoltál volna rám, mint magadra, de legalább azokon a napokon érezhettem, hogy én is számítok.

Ezekre a dolgokra fogok koncentrálni. Ezekre, amikkel talán egy keveset építettél is bennem a sok rombolás közben. Ezeket az emlékeket fogom őrizni rólad a továbbiakban. És most végleg elengedlek téged, és a közös múltunkat.

2021. nyári fogadalmak

 Sziasztok!

Kicsit félrevonultam az írástól és a szerepléstől, még a saját magam által kreált motivációs molyos kihívást is ideiglenesen más kezébe adtam, amíg összekaparom magam ismét. Úgyhogy, bár volt némi kihagyás a fogadalmaimmal, most a nyárra ismét írtam egy húszas listát. A szabályok töretlenül ugyanazok: nyár végéig legalább a lista felét ki kell pipálni, hogy kitüntetést szerezz. Persze, amikor én a listát írom, mindig azzal a céllal, hogy lehetőség szerint minden egyes pontot teljesíteni tudjam. Nyár végén kiderült, mennyire voltam kitartó. Nézzük a listát:

Saját kép :3

1. Elindítani a közös blogot Szandival és Kittivel

Ez már egy ideje várólistás, de most már tényleg nagyon szeretnénk mind a hárman, hogy együtt dolgozhassunk egy könyves felületen.

2. Legalább 6 alkalommal találkozni a barátaimmal

Igaz, hogy ez havi két alkalmat jelent csupán, mégis, mint az elmúlt 1-2 évben folyamatosan, ezt is kihívásnak tekintem. Hiszen mindannyian dolgozunk, némelyiküktől több száz kilométer választ el, szóval nem egyszerű eset. De szerencsére, így, hogy már nincsenek olyan szigorú korlátozások, amibe belebetegedtünk eddig, szerintem könnyebben tudunk összefutni valahol.

3. Társasjátékozni a kolléganőimmel

Az utóbbi időben teljesen beszippantott a társasjátékok világa, és amikor Kecskeméten vagyok az „új családommal”, akkor nincs olyan alkalom, hogy elmaradna a társasjátékozás. Ezt olyan lelkesen meséltem a hozzám közel álló kolléganőimnek, hogy megbeszéltük, hogy egy piknik keretében majd összeülünk mi is játszani. Már alig várom.

4. Gluténmentes lángost készíteni

Őszintén, már korántsem étkezem annyira egészségesen, mint tavaly ilyenkor, de néhány szigorú szabályhoz még mindig tartom magam, illetve igyekszem törekedni az önmegtartóztatásra az egészségtelen ételek terén is. Viszont az egy visszatérő elem nálam, hogy lángost szeretnék enni. Igazából szerintem már vagy egy éve nem ettem – és szerencsére akkor is gluténmenteset -, nem csábultam el, pedig nagyon erős volt a kísértés. De szeretném kielégíteni eme vágyamat, de akkor már valamivel egészségesebb formában.

5. Süteményt sütni a kolléganőimnek

Igazi dömping indult a napokban, minden nap volt valaki, aki egy inzulinsokkot okozó süteményadaggal állított be, és bár háromból egy alkalommal sikerült ellenállnom a kísértésnek, kétszer elbuktam, és vettem 1-1 szeletet a finomságokból. Ugyanakkor kedvet kaptam, hogy én is meglepjem őket egy ilyen apró gesztussal, úgyhogy mindenképp szeretnék készíteni valami finomságot részükre.

6. Megnézni legalább hatvan anime részt

Nosztalgikus hangulatba kerültem, és körülbelül két hét alatt ledaráltam egy régi kedvencemet, a Kaleido Start. Szeretnék új animéket is megismerni, azonban van még néhány, amit újra akarok nézni. Bár ennél magasabb számot nem mertem felírni, mert élvezni is szeretném, nem csak a sorozatot, de az életet is, és nem egyfajta kötelességként tekinteni erre.

7. Befejezni a Westworldöt

Az első évad közepén járunk. Én kb. két-három évvel ezelőtt már az első évadot végignéztem, illetve a második évad elejét, de aztán valamiért nem folytattuk. Most szeretném bepótolni a hiányosságaimat.

8. Vezetni a napi mosolyokat – és megszerezni a plecsniket

100 dolog, ami boldoggá tett, valamint az évszakos mosolyparádé. Írtam már ezekről korábban itt a blogon is. Jó ideje nem sikerült már teljesítenem őket. Azonban az a megtiszteltetés ért, hogy mostantól a Mosolyparádé kihívásnak is én lettem a szervezője. Ha ez nem ad motivációt, hogy nap végén leírjak egy-két apróságot, ami aznap éppen örömet okozott, szerintem tényleg reménytelen a helyzet.

9. Kirándulni legalább hat alkalommal

Nincs nyár, ha nincs táj. Hahaha. Minél jobb idő van, annál kevésbé tudok a fenekemen ülni. Ráadásul a nyárban még az a szépség is van, hogy általában hosszabb szabadságra mehet az ember lánya. Úgyhogy hátizsákot fel, és irány az erdő, hegy, tópart, stb.

10. Strandolni

Ehhez nincs mit hozzáfűznöm. Ha ez a pont nem sikerül, akkor konkrétan teljes kudarcként fogom megélni a nyarat.

11. Megcsinálni Atis önismereti kérdéssorát

A Tanulom Magam YouTube-csatorna vezetője a közelmúltban rakott ki egy videót „39 kérdés, hogy megtaláld önmagad” címmel. Ha van más is, aki hasonló mélységekben foglalkozik az önismerettel, mint én, bátran ajánlom, mert úgy érzem nekem is egy teljesen más világlátásom lesz, miután végeztem vele.

12. Meginni legalább napi 2.5-3 liter folyadékot

Leginkább vizet, de azt nem mertem felírni, mert néha igenis megengedem a 100%-os gyümölcslevet, vagy esetleg valami ízesített – de igyekszem cukormenteset – üdítőt venni. A 2.5-3 literbe beletartozik a tea, a gyümölcslé, sőt még a tej is. Bár magamat ismerve lehet hogy előbb innék meg 2 liter tejet egy nap, hogy mindenképp teljesüljön a pont, mintsem vizet öntsek magamba. De kitartó leszek, becs’szó!

13. Eljárni az önismereti csoportba

Jelentkeztem egy önismereti pszichodráma csoportba még tavaly ősszel. Volt egy személyes konzultáció, illetve egy online ismerkedős alkalom a csoport többi tagjával, de a Covid miatt sajnos folyamatosan halasztottuk a találkozásokat. Elvileg júniusban már tényleg elindul, és őszintén kevés dolog miatt voltam valaha ennyire izgatott. Remélem a várt sikert hozza majd.

14. Maximum havi két alkalommal enni gyorskaját

Mint fentebb írtam, kicsit elengedtem magam az egészséges étkezés útján. És le akarok csípni egy keveset a gyorséttermi fogyasztásaimból, amik sajnos jelenleg körülbelül heti 3 alkalmat tesznek ki általánosságban. Nyilván nem fosztom meg magam teljesen az élvezettől, mert általában ha találkozom valamelyik barátnőmmel, akkor jól esik bekajálni valami ilyesmit. De hét közben főzni szeretnék, és tápértékben gazdagabb ételeket fogyasztani.

15. Az időm legalább 1/3 részében zabkását és gyümölcsöt reggelizni

Már felkészültem, és az irodában a fiókomban legalább 25 csomag zabkása sorakozik várva, hogy reggelire elfogyasszam őket. Ez is egy olyan jó szokás, amit vissza szeretnék iktatni kicsit rendszeresebb ütemre. Persze a fennmaradó 2/3 részben sem péksütit akarok enni – nem is jellemző mostanában -, de azt sem várhatom magamtól, hogy mindig ugyanaz a lemez menjen. Kell a változatosság.

16. Óriáskerekezni vagy libegőzni

Személy szerint inkább libegőzni szeretnék, azt is Lillafüreden, mert az ottani a kedvencem, de bármelyik opciónak örülni fogok, ha sikerül beiktatni.

17. Elkezdeni egy könyvet írni

Bevallom ennek a pontnak a helyén valami más szerepelt eredetileg, de a mai nap ihletem támadt, és nagyon szeretném, ha meg is valósulna a tervem. Úgyhogy inkább bele is vettem a fogadalmak közé, hogy tényleg elkezdjek foglalkozni a témával, ami felmerült bennem.

18. Elindítani a YouTube csatornámat

Ez is már jó ideje tervben van. De most már sokkal jobban kezd kirajzolódni bennem, mit is szeretnék, milyen irányban akarok elindulni. Úgyhogy szeretnék végre belevágni.

19. Többet írni

A jelenlegi 2021-es átlagom írás terén: kb. 15.000 karakter negyedévenként. Csupán ezt kellene a nyár folyamán megdöntenem. (Megjegyzés: a jelenlegi bejegyzést az átlagba nem számítottam bele, illetve nem számít a teljesítések közé sem!)

20. Elolvasni legalább 3 db pszichológiai könyvet és 3 db regényt

Jó szokásomhoz híven folytatnám a havi egy pszichológiai könyv olvasását is, ám ezúttal szeretnék visszaszokni a regények olvasására is.

Pszicho-húszhúsz - avagy ki mennyire lett tavaly klinikai eset (Évértékelés egy pszichológus sémája szerint)

2020 egy lelkileg nagyon megterhelő év volt, szinte mindenkinek – hasonló okokból. A járvány előhozta azt, hogy tulajdonképpen szinte mindenkivel képesek voltunk és vagyunk is együttérezni, mert vagy ugyanabba a helyzetbe sodródtunk, vagy ugyanazon okból történt velünk valami másik rossz. Szeretnék „hagyományos” évértékelést is hozni a tavalyi évről, de a körülmények miatt úgy éreztem, nem hagyhatom ki azt, amit barátnőm ajánlott figyelmembe, így most a Szalay Nikolett pszichológus oldalán található 2020-as évösszegzés sémáján fogok végigmenni. Ha kedvet kaptatok, bátran osszátok meg ti is!

Milyen veszteségek értek idén?

2020 ugyan nem tartogatott túl sok jót, de kétségkívül a legtöbb változást is hozta. Egy öt és fél éves párkapcsolatomnak lett vége januárban, és egy fél éves toxikus kapcsolatnak augusztusban. Teljesen elvesztettem önmagam és a kevéske önbecsülésem. Rövid időre ugyan, de még a legjobb barátaimat is. A lelkiállapotomnak köszönhetően még az egyik munkahelyemet is. Ezek ugyan mind veszteségek, de a legtöbbnek utólag végül pozitív végkimenetele lett. Szeretek azon töprengeni, hogy „mi lett volna, ha…”, viszont míg ezt régen negatív szemlélettel vizsgáltam, ma már pozitívan. Szóval úgy tekintek ezekre, hogy szükséges rosszak voltak ahhoz, hogy jelenleg ott tartsak, ahol vagyok.

Helyzetek, amelyeket elengedtem

Régen képes voltam sokáig rágódni mindenen. A mai napig elő is fordul, hogy túlagyalok sok dolgot, de már ritkábban és rövidebb ideig tartóan. Konkrét példát nem szeretnék felhozni, és talán pont ezért klisésen is hangozhat, de rájöttem arra, hogy azokon a dolgokon, amiket már nem lehet megváltoztatni, nem érdemes rágódni. És azt hiszem, hogy egyre könnyebben fog menni az elengedés, mert ezt az életérzést egy olyan személy „hozta el” nekem, aki még csak nem rég lépett az életembe.

Személyek, akiket elengedtem

A toxikus párkapcsolatom férfi tagját, illetve a korábbi munkahelyemen lévő kollégákat. Utóbbinál nagyon szerettem volna rendszeres kapcsolatot ápolni néhányukkal, azonban rájöttem, hogy rettenetesen megterhelő lelkileg is, ha mindenképpen mindenkivel „egészséges” kapcsolatot szeretnék ápolni. El kellett fogadnom, hogy az már a múlt, és természetesen, az udvariasság megvan (ünnepi köszöntések, ha nem felejtem el), de rengeteg energiát és figyelmet igényelne még kéthetente is beszélgetni velük…

Szokások, értékek, tulajdonságok, amelyeket elengedtem

Képes vagyok megállni, hogy ötpercenként zaklassam a partneremet üzenetben – sőt, képes vagyok megállni egész nap, hogy írjak neki. Mindig megvárom, hogy ő keressen, amikor már tényleg úgy érzi rám tud figyelni. Illetve már képes vagyok veszíteni társasjátékban. A sorozatos vereségek ellenére is a legnagyobb élvezettel kezdtem az újabb kört. Más rossz tulajdonságom nincs, ami megszűnt volna teljesen, viszont nagyon soknak az „elpusztításán” dolgozom.

Amiről le kellett mondanom 2020-ban

A boldogságról körülbelül tíz-tizenegy hónapig. Néhány hónapra a meggondolatlan költekezésről is – mert egyszerűen nem tehettem meg. Az egyedül élésről – mert lakótárs nélkül nehezebb lenne finanszírozni egy albérletet. Illetve a kiscicámról. (Nem menhelyre került vagy ilyesmi, hanem csak döntenünk kellett, melyikünk neveli tovább. Biztos vagyok benne, hogy a legjobb élete van.)

Miben fejlődtem, vagy tettem előrelépést?

Önismereti téren mindenképp, hiszen, ha lehet még jobban beleástam magamat az MBTI bugyraiba, illetve más személyiségtipológiákat is megismertem. De emellett önismereti és önfejlesztési célból elkezdtem pszichológiai könyveket olvasni – és járni is terápiára egy klinikai szakpszichológushoz. Ezen kívül életemben most lettem a leginkább nyitott az emberek felé, ezáltal új ismeretségekre tettem szert, valamint korábbi eddig csak online kapcsolatok mélyültek el a személyes találkozók által. Megtanultam nem függeni más emberektől, most már tényleg igazán értékelem az egyedüllétet, továbbá egyre kevésbé vezérelnek önző szándékok mások felkeresésével, és igyekszem odafigyelni rájuk, tenni valami jót értük, és motiválni őket (ez utóbbiak régen megvoltak bennem, csak év közben veszítettem el önmagamat).

Milyen új készségekre, tudásra tettem szert?

Ezt tulajdonképpen egyben megválaszoltam az előző kérdéssel. Újabb személyiségtipológiákat ismertem meg ezáltal jobban megismerve magamat és másokat is.

Célok, amiket sikerült elérnem

Ehhez meg kellett lesnem a tavaly év eleji célkitűzéseimet, és azt kell mondjam csúfosan elbuktam szinte mindenben. A készen vett bullet journalt alig használtam ki tavaly, nem voltak sajnos heti rendszerességgel bejegyzések, nem sikerült elolvasnom ötven könyvet sem. A Könyvfesztivál elmaradt, így nem volt mire eljutnom, és a színházba járás lehetőségét is a Covid-19 törte derékba. Kettő dolog sikerült, az egyik, hogy visszaszorítottam a könyvbeszerzéseimet. Az előző évi nagy bűnözés után megfogadtam, hogy szeretném, ha legfeljebb harminc könyv kerülne csak a birtokomba az év folyamán, és ennek is a nagy része ajándék lenne. Boldogan jelentem, hogy a saját beszerzések száma tizennégy darab volt, aminek a pénztárcám rendkívül örült. Annak talán még inkább, hogy a magánkönyvtáram kétharmada is eladásra került, hogy az átmeneti likviditási gondjaimat megoldja. Valamit valamiért sajnos.

A másik dolog, ami teljesült, az pedig a barátokkal való több idő eltöltése. Emlékeim szerint nem igazán telt el úgy hónap, hogy legalább egyszer ne futottam volna össze valakivel, szóval mindenképpen elégedett vagyok.

Viszont, a 2019 év végén kitűzött célok mellett év közben létrehoztam egy motiváló kihívást a kedvenc közösségi oldalamon, és ezeknek az apró kis fogadalmaknak a teljesítése egész jól megy.

Amit 2020-ban tanultam magamról

Azt, hogy nagyon könnyű manipulálni engem. Nehezen fogadom be a bocsánatkérést, szörnyen rosszul kezelem a konfliktusokat. Hajlamos vagyok inkább elmenekülni a problémák elől. A legtöbb élethelyzetet túlreagálom, szóval, ha hirtelen felindulásból beszélek, a mondottakat érdemes mindig elosztani kettővel. Olykor hajlamos vagyok a saját érdekeimet szem előtt tartani. Képtelen vagyok nemet mondani. Túlgondolok szinte minden rossz helyzetet. Nehezen megy az elengedés. Megtanultam mi a szeretetnyelvem, és azt is, hogy fontos odafigyelni másokéra.

Új dolgok, amiket kipróbáltam

Idén felköltöztem Budapestre, életemben először jártam külföldön, utaztam repülőgéppel, fürödtem végre a Balatonban – és a Velencei-tóban is. Kipróbáltam a Tindert. Etttem rengeteg új féle ételt – gluténmentes vagy paleo ételeket -, részben emiatt sikerült is fogynom elég sokat. Meglett az első – sőt már a második is – tetoválásom. Felnyírt, rövid hajam lett – olyan, amilyen utoljára kisbaba koromban volt. És ezt még megbolondítottam azzal is, hogy idén először lett kék hajam. (Volt lila is, de az már régebben is, nem újdonság.) Rövid időre kipróbáltam magam egy Wattpad történetes kritikaíró csapatban. Életemben először – és azóta rendszeresen – elmentem kozmetikushoz. Kipróbáltam nála a gyantázást, a szemöldökfestést és az ampullás arckezelést. Többféle új társasjátékot ismertem meg. Egy teljesen más – elegánsabb – stílusban kezdtem el öltözködni. Életemben először rúgtam be – bár erre nem vagyok büszke, és 2020 egyik illuminált állapottal végződő estéjére sem. Elmentem pszichológushoz és pszichológiai könyveket is elkezdtem olvasni. Illetve új, más típusú munkakörbe és munkahelyre kerültem – ezért is vagyok itt pályakezdő.

Legnehezebb pillanatok, időszakok 2020-ban

Egyrészt az a rövid időszak, amikor már a viselkedésemmel eltaszítottam magamtól a barátaimat, és azt hittem, teljesen magamra maradok. Másrészt pedig, amikor szépen lassan ráeszméltem mit is tett velem az a mérgező kapcsolat, amiben benne voltam…

Legörömtelibb pillanatok, időszakok 2020-ban

A legeslegörömtelibb pillanat az volt, amikor megtudtam, hogy felvételt nyertem a jelenlegi munkahelyemre, mert az érzés azóta is bennem van, hogy soha nem voltam még ennyire büszke egyik munkahelyemre sem, és a munkakeresés fázisában a körülbelül tizenöt hely közül, ahol voltam interjún erre a helyre vágytam a legjobban mind közül, és még ateistaként is majdhogynem imákat mormoltam, hogy ez összejöjjön. A másik, amikor összejöttem a jelenlegi párommal, és másfél hónap alatt többet húzott a lelkiállapotomon, mint az elmúlt években bárki. Év végén az a jó néhány rajzolással töltött óra, amit a 2021-es bullet journalöm első tíz oldalára szenteltem. És a Szilveszter – részben mert véget ért az év, részben pedig a társasjátékozás és átbeszélgetett kb. tizenhat óra után.

Legtámogatóbb személyek körülöttem

Továbbra is a három legjobb barátnőm – illetve most már a párom.

Leginspirálóbb személyek az életemben

Egy valakit emelnék ki. Nem azért, mert mások ne lennének, hanem mert az utóbbi időben tényleg őt érzem ennek a személynek, ezért szeretném, ha kiemelt figyelmet kapna – amit megérdemel, és megérdemelt volna tőlem az év sokkal nagyobb hányadában. Talán meg is fog lepődni ezen, de Kitti, te vagy az.

Az az igazság, hogy talán ő mondja ki a legnyersebben a véleményét azokról a dolgokról, amiket rosszul csinálok, és ő az, aki drasztikus döntéseket is képes meghozni – még ha a barátságunk is a tét. Sokszor akartam haragudni rá, de rá kellett jönnöm, hogy nem tudok, és nem is lenne jogos részemről. Öt és fél év rengeteg idő, főleg ha olyan intenzitással van jelen valaki az életemben, ahogyan ő – még ha tavaly csak online is. És bár a megfelelési kényszerem miatt nagyon sok ember véleménye számít, de a szeretteimé különösen. Így az övé elég fajsúlyos. És talán nem is sejti, hogy mennyit dobott az utóbbi néhány hónapban, amikor megjegyezte a pozitív változásaimat, ezzel még több erőt adva a folytatáshoz. Vagy hogy ha láttam, hogy általam motivált lett, azzal engem is csak még jobban motivált. Alapból ő is képes olyan nagy elánnal beszélni valamiről, amibe belemerül – például mostanában egy új történetről, amit ír -, hogy kedvem támad nekem is csinálni. De a legfontosabb talán az, hogy az elmúlt néhány hónapban tőle kapott lelki támogatás nélkül fogalmam sincs, hol lennék most, és milyen állapotban. Úgyhogy csak annyit tudok mondani, hálás vagyok!

Aki(k)ért a legtöbbet tettem 2020-ban

Sajnos nem sok jó cselekedet írható a számlámra, és a legtöbbet saját magamért tettem – bár szokták mondani, hogy arra is szüksége van az embernek -, de arra kifejezetten büszke vagyok, hogy az egyik barátnőmet a második bukása után segítettem felkészíteni egy utolsó utáni egyetemi vizsgára informatikából, és másnap sikeresen le is vizsgázott.

Szóval, pszichológiai szemmel így fest a 2020-as évem. De hamarosan hozok hagyományos évértékelést is. Addig is, ha kedvet kaptatok, töltsétek ki ti magatok is a séma alapján!

2020/2021. téli fogadalmak

 Nyugodt szívvel kijelenthetném, hogy ezek a fogadalmak tartanak életben engem. Itt a járvány második hulláma, és mi nagyrészt ismét be vagyunk a négy fal közé zárva. Még amikor dolgozni kell, akkor is – hála a home office-nak. De a legszívmelengetőbb számomra akkor is az, hogy több tucat ember van, akiknek a szíve hasonlóképpen dobban a kihívás láttán. Amikor kiírtam a téli kört, néhány óra múlva ez a komment fogadott:

Szóval, látva a ti motivációtokat, én is csak egyre motiváltabb leszek. Úgyhogy jöjjenek az én téli fogadalmaim:

1. Elindítani a YouTube csatornámat

Már körülbelül két hónapja halogatom, pedig most már minden technikai felszereltség meg is van hozzá. Azért gondoltam elindítani egy csatornát is, mert rájöttem, hogy már nem okoz akkora problémát beszélni, mint régen, sőt sokkal jobban szeretek így kommunikálni. Nyilván, ha tartalomgyártó az ember, akkor nincs annyi lehetősége szépen megfogalmazni a szövegét, de állok elébe. Végül is, az ilyesmi elég sokat képes fejleszteni a kommunikációs készségeken – ami pedig mindenképp hasznos. Valahogy majd igyekszem összehangolni a bloggal, illetve tematikáját tekintve is hasonló lesz, mint az itt megosztott bejegyzések.

2. Megcsináltatni a második és harmadik tetoválásomat

A közelmúltban elértem egy újabb mérföldkövet, és a bőröm alá tinta került. Egyszerűen gyönyörű lett, ráadásul úgy értem nagyon jól kifejez engem. 

Régóta szerettem volna már, sokáig halogattam. Részben féltem tőle egy kicsit, másrészt köztudott, hogy egy tetoválást jól meg kell fontolni… De így, hogy meglett az első, már szeretném a másik két, sokkal régebb óta parkolópályán álló tetoválásötletemet megcsináltatni. Az egyikhez van már időpontom december 14-re, a másikat úgy gondoltam stílusosan a születésnapomra hagyom (február 2.), úgyhogy remélhetőleg a tél folyamán mind a három korábban tervezett tetoválásom meglesz.

3. Megszervezni egy ajándékozást, amit már egy ideje tervezek (Hello Hollywood)

Azon gondolkoztam, lehetne egy filmes/sorozatos tematikájú ajándékozás. Úgyis rengeteg olyan könyv van, amit adaptáltak, ezek közül készítene mindenki saját maga egyénére szabva egy listát, hogy melyeket látná szívesen a polcán. Aztán az egyik könyv mellé a kedvenc filmjeivel/sorozataival kapcsolatos ajándékokat kapna még az angyalkájától.

4. Elkezdeni pszichológiai podcasteket hallgatni

Lehet, hogy sok embernek már az idegeire megyek azzal, hogy az elmúlt fél évben kicsit megszaporodtak a pszichológiai vonatkozású posztok a blogon. De tény, hogy nagyon fontos szerepet játszik az önfejlesztés most az életemben, és jó érzés olyat adni másoknak, ami számukra is hasznos lehet. Szóval tovább bővíteném az ismereteimet ilyen tekintetben, és a könyvek mellett nagyon szeretnék végre podcasteket is hallgatni. Talán Almási Kittivel fogok kezdeni, mert nagyon megtetszett a stílusa.

5. Örökbe fogadni egy cicát 

Tudom, ez a nyári listámon is rajta volt, aztán nem sikerült teljesíteni. Végül nem olyan albérletbe költöztem, ahol ez megvalósítható lett volna. Viszont egy újabb költözés küszöbén állok, és célirányosan olyan albérleteket keresek, amelyek állatbarátok, hogy a beköltözést követő legfeljebb egy héten belül, egy csodálatos, mancsig fekete, csodálatos pici hölgyemény gazdája lehessek.

6. Hetente zöldíteni a kihívásaimat

A fogadalmas kihíváson kívül van egy olvasós kihívásom is, amit hajlamos vagyok elhanyagolni. Bár igyekszem tartani magam a szabályzatban foglalt egy hónaphoz, rendre kicsúszok belőle. Ezt szeretném egy kicsit rendszeresebbé tenni, és legalább heti egyszer rászánni azt az öt percet, hogy a teljesítőknek odaítéljem a kitüntetését.

7. Elindítani a Szandival és Kittivel közös blogot

Te jó ég! Szerintem már több, mint egy éve tervezzük, hogy legyen egy közös blogunk a lányokkal, de még mindig nem jutottunk el odáig. Könyves blogot szeretnénk, így is egy kicsit motiválva magunkat, na meg egymást, hogy a munkában való nagy hajtás mellett jusson idő olvasásra is. Kell egy kis kikapcsolódás mindenkinek.

8. Készíteni és rendesen vezetni egy 2021-es Bullet Journalt

A 2019-es évet egy Bullet Journallel kezdtem, amiből akkor született is egy blogbejegyzés. Sokaknak tetszett, és szerettek volna folytatást is, de sajnos maga a határidőnapló vezetése is kudarcba fulladt az év folyamán, nemhogy még bejegyzéseket kreáljak róla – azóta az az egy poszt is törölve lett innen. De már tényleg jó ideje szeretném rendszerezni az életemet, és ha már itt az év vége lassan, mi más lehetne erre jobb motiváció? Egy teljesen tiszta lap. Semmi kifogás! Most tényleg megcsinálom!!

9. Újra elkezdeni könyvértékeléseket írni molyon

Volt egy év, talán a 2018-as, amikor nagyon motivált voltam a velős értékelés írásokra. Ez annak volt köszönhető, hogy részt vettem egy kihíváson, aminek az volt a célja, hogy az adott évben az összes olvasmányt értékeljük legalább öt mondatban. A kezdet volt nagyon nehéz, de utána, amikor befejeztem egy-egy kötetet, elképzelni sem tudtam, hogy ne írjak róla néhány gondolatot. Ez a szokás azóta viszont szépen lassan kikopott belőlem. Úgyhogy szeretnék visszatérni hozzá.

10. Megcsinálni legalább tíz darab számvitel vizsgasort

Eldöntöttem, hogy a 2021 májusi mérlegképes könyvelő vizsgára ismét bejelentkezem. Rossz érzés, hogy van egy képzés, amit végig csináltam, csupán a vizsga hiányzik, hogy egy csodaszép kék bizonyítványt a kezemben tarthassak, mégis folyamatosan halogatok, immár két éve. Úgyhogy szeretnék a jelenlegi képzésem mellett egy kicsit erre is koncentrálni, itthoni tanulással felkészülni, és végre sikeresen levizsgázni…

11. Legalább hatszor kirándulni

Már most érzem, hogy bele fogok őrülni a járvány okozta bezártságba, szóval szeretnék beiktatni néhány szabadban töltött percet – vagy órát – az életembe, mielőtt mélydepresszióba zuhannék…

12. Elkezdeni végig utazni a villamosokon szám szerint növekvő sorrendben

Ezt a mókás ötletet mástól vettem, mert nagyon megtetszett. Amikor azon töprengtem, hogy a korlátozott lehetőségek miatt vajon milyen programokat lehetne szervezni, akkor mondta valaki, hogy neki egyszer tervben volt, hogy végig utazzon az összes villamoson sorrendben, végállomástól végállomásig. Valaki más meg tematikusan bejárta Budapest összes utcáját. Az utóbbihoz nem érzek magamban elég kitartást, talán egyszer, ha igazán szervezett életem lesz, visszatérek rá, de a villamosos mindenképp tetszik.

13. Minden nap megcsinálni három-négy matekpéldát

Minél több idő telik el úgy, hogy már nem az iskola padját koptatom, úgy érzem egyre nehezebb gondolkodnom. Ezért szerettem volna beiktatni egy olyan feladatot is magamnak, ami egy kicsit segít visszarázódni a számolgatásba, gondolkozásba, mert ez például a munkámhoz is szükséges dolog lenne.

14. Írni legalább három novellát

Volt az utóbbi időben néhány novella ötletem, de valahogy egyiket sem vetettem papírra, úgyhogy úgy gondoltam kicsit az emlékek bugyraiban áskálok, és előszedem újra ezeket a történetfoszlányokat, hogy megírásra és publikálásra kerülhessenek.

15. Elolvasni legalább hat könyvet

Nos, azt veszem észre, hogy amíg a Budapestre való költözést követő első néhány hónapban szorgosan olvasgattam a könyveket a BKK-n, mostanában már szinte mindig a telefont nyomkodom. Írhatnék egy olyan pontot, hogy lecsökkenteni a telefonon töltött órák számát, de jobb, ha ennek az időnek a helyére más elfoglaltságot kalkulálok.

16. Újra elkezdeni egészségesen étkezni (és fogyni öt kilót)

Tudjátok, hogy az évben harminc kilóval lett könnyebb a lábaim terhe, azt is tudjátok, hogy nem volt egy szigorú diétám vagy edzéstervem hozzá. És talán pont ezért a bumeránghatás engem is utolért. Az elmúlt két hónapban nem igazán ettem egészséges dolgokat, visszaszoktam gyorsételekre, cukrozott üdítőkre, a reggeleket sokszor péksütivel indítom. A közérzetemen is érzem, hogy ez így nem jó, megint sokkal fáradékonyabb vagyok, újra gyötör a migrén, stb. De az a probléma, hogy nincs igazán motivációm az egészséges étkezésre, pedig én is jól tudom, hogy sok dolgon segített. Úgyhogy szeretnék valamennyire visszatérni rá, elengedni a gyorsételeket, minél inkább szénhidrátcsökkentetten étkezni, esetleg számolni a kalóriákat – hátha az segít az önmegtartóztatásban. A fogyás csak egy pozitív mellékterméke lenne ennek, hiszen az elmúlt két hónapban sikerült öt kilót visszahíznom – a lényeg az lenne, hogy minél kevesebb káros anyagot juttassak a szervezetembe.

17. Elolvasni egy könyvet az MBTI-ről, és jegyzeteket készíteni a típusokról

Az MBTI személyiségtipológia már lassan két éve foglalkoztat, de még mindig elég szűk a látóterem ezzel kapcsolatban. Úgy érzem a saját típusomat már majdnem maximálisan ismerem, illetve néhány környezetemben lévő személyét nagyjából, de továbbra is szeretném bővíteni az ismereteimet. Van is egy bejegyzés sorozat ötletem ezzel kapcsolatban, amihez nagy segítség lesz a tizenhat típusról szóló velős jegyzet.

18. Bétázni Kitti történetét

Barátnőm nemrég ismét belevetette magát az írásba, és serényen írja legújabb történetét. Szeretnék időt szánni az olvasásra, illetve arra is, hogy az esetleges hibákat a figyelmébe ajánljam.

19. Készíteni több „kipipálós” listát, vagy „színezőt”

A villamosokkal való utazáson kívül gondolkoztam, hogy mennyi mindenre lehetne egyfajta bakancslistát csinálni. Vannak olyan kaparós táblák, amin, ha teljesítettél valamit, lekaparod. Valami hasonlóra gondoltam, csak mondjuk egy nagy A/3-as lapra felrajzolni buborékokkal (vagy egyebekkel) dolgokat, amik ha kész vannak, ki lehet színezni őket.

20. Rendszeresen gyűjteni az apró örömöket

Sajnos ősszel nem sikerült a mosolygyűjtős molyos kihívás, de nagyon szeretném azt elérni, hogy legalább magamnak, akár csak egy post itre felírjam, hogy éppen mi az, ami megmosolyogtatott egy adott napon. Még jobb lenne ennek nyitni egy külön mosolyfüzetet, de nyilván az lenne a legjobb, ha magát a kihívást vezetném rendszeresen a molyon.

Nektek milyen terveitek vannak télre?

Üzenet a múltba: Az összefirkált fal

Kedves Timi! 

Tudom, hogy most egy körömkefe, és egy lavór szappanos víz kíséretében próbálod eltüntetni a zsírkréta nyomait az ágyad melletti falról, ahová néhány perccel ezelőtt még nagyon lelkesen rajzoltál.

Még csak három éves vagy, és eddigi életed során nem tapasztaltál fizikai erőszakot – legfeljebb kiabáltak körülötted, vagy sajnos éppen veled. De ma ez megváltozott.

Tisztában vagyok azzal is, hogy te egy olyan kislány vagy, aki örökmozgó, cserfes és életvidám. Nehezen viseled, ha a négy fal közé zárva csendben kell ülnöd. Hiába vették neked sorra a babákat – bár a bátyád kisautóit jobban szeretted -, a legfőbb vágyad mindig az volt, hogy a játszótéren lehess a többiekkel. Szinte emlékszem minden egyes horzsolásodra és sérülésedre, amit a kinti játék miatt szereztél, én tényleg csak azon csodálkozom, hogy csonttörésed nem volt. De ezen a délutánon muszáj volt otthon ülnöd, hiszen a bátyád még iskolában volt, egyedül pedig nem mehettél ki játszani. Anyukád elkezdett főzni, apukád pedig a TV-ben nézett szokás szerint valami sorozatot.

Már akkor is kreatív voltál, az óvodában is az egyik kedvenc elfoglaltságod a rajzolás volt. Nem véletlenül sorakoztak otthon is nálatok színes ceruzák, filctollak, zsírkréták, vízfesték és tempera nagy mennyiségben. Viszont akkor egy dologra nem gondoltál: hogy papírt kellene elővenned, és azon szabadjára engedni a képzeletedet.

Elővetted a zsírkrétákat, és behúzódtál az ágyad és a fal közé – épp csak a fejed búbja látszódott ki onnét. Apukád is a szobában volt, de nem igazán érdekelte, mit is csinálsz, anyukád pedig ugyebár a konyhában ténykedett.

Egyszer csak meghallottad magad mögül az elrettentő hangot: „Te mit csinálsz?!”, majd a másodperc tört része alatt talpra rántott és elcsattant két-három pofon. Már te sem tudod, hogy milyen szitkokat szórt rád, de egy biztos, ordított. Rád parancsolt, hogy tüntesd el a falról, mire te ijedtedben rohantál is a szappanos vízért a fürdőbe. Még mindig égett az arcod az ütéstől, és zokogtál – bár anyukád erre is úgy reagált, hogy elhidd, rossz vagy: „Mit bömbölsz? Nem is ütöttem nagyot!”

Közben szem- és fültanúja voltál valami másnak is. Anyukád kiabált apukáddal, számon kérte, hogy miért nem figyelt rád jobban. Tisztában vagyok vele, hogy most, miközben a „bűnöd” nyomait próbálod eltüntetni – ami sajnos 10-15 év múlva is látszódni fog feltépve benned ezeket a régi sebeket -, próbálod visszafojtani a könnyeidet, mert azt hiszed, hogy nem lenne szabad fájdalmat érezned, hiszen anyád megmondta, hogy nem ütött nagyot. Beképzeled. Hisztizel. Mellette azon jár az agyad, hogy miattad veszekedtek a szüleid, és lehet, hogy miattad fognak elválni. Tudom jól, hogy legbelül attól rettegsz, hogy elveszíted apukádat, mert a veszekedést hallgatva körvonalazódott benned, hogy ha ő elhagyja a családot, azt egyedül teszi. Téged nem vinne magával. Egyedül maradnál anyáddal és a testvéreddel, és ez a legnagyobb rémálmod.

Édesem, ha most ott lennék veled, akkor megölelnélek, és nyomnék egy csókot a fejed búbjára. Megnyugtatnálak, és azt mondanám, amit most leírok: nem a te hibád! A szüleid már ez előtt a cselekedet előtt is veszekedtek, anyádnak csak egy jó ürügy volt a tetted arra, hogy kiabálhasson apukáddal, és éreztesse vele, hogy ő mennyire alkalmatlan szülő. Nem tettél semmi rosszat azzal, hogy a falra firkáltál, hiszen még túl kicsi vagy ahhoz, hogy lásd a következményeket. Anyukád rosszul reagált, amikor megrángatott és megütött téged. Nem azért tette, mert veled gond van, hanem azért, mert vele nincs minden rendben. És kérlek, sírj nyugodtan! Ne érezd azt, hogy nem fájhat, ne hidd el, hogy igazából anyád nem tett veled rosszat, add ki magadból, mert csak így lelhet békére a lelked! És hidd el, értékes vagy, és egyszer olyan eredményeket érsz majd el, amiket most nem is hinnél. Lesznek emberek, akik, tényleg szeretnek majd. Én is szeretlek! Maradj mindig olyan életvidám, mint amilyen általában lenni szoktál, és nem lesz gond. 

Szeretettel: a 23 éves Timi

Hogyan (ne) fogyj 30 kilót 8 hónap alatt

Sziasztok, Drágáim!

Ma egy igazán különleges bejegyzéssel érkeztem számotokra. Elképesztően sok dicséretet kaptam tőletek az elmúlt hónapokban, hogy mennyire csinos vagyok. Rengetegen kértétek, mondjam el, milyen módszerrel sikerült elérnem ezt a fantasztikus alakot, ilyen rövid idő alatt. Úgyhogy most elárulom a titkom. Higgyétek el, nem szponzorálta senki ennek a bejegyzésnek a megszületését, tényleg csak azért írom le, hogy ti is hasznosítani tudjátok az itt leírtakat, és valóban nagyon remélem, hogy mielőbb hallok a sikereitekről. Kövessetek be Instán még több hasznos lifestyle tippért! És ne feledjétek: semmi nem lehetetlen, csak hinni kell benne. Ja, és ha ezen a bejegyzésen meglesz a száz lájk, akkor azt is elárulom, mi van a táskámban. Puszi nektek!

Na jó, komolyan ne vegyétek, tudjátok, hogy lételemem a szarkazmus. Az az igazság, hogy idén január óta körülbelül harminc kilogramm olvadt le rólam, aminek természetesen nagyon örülök. 2014-ben néztem ki úgy, hogy elégedett voltam a külsőmmel. De felszedtem pontosan annyit, amennyinek most végre búcsút mondhattam.

Soha nem vágytam arra, hogy vékony legyek, mert a teltséggel meg voltam elégedve. Azzal a teltséggel, ami hat éve volt jelen az én esetemben. Szerencsére a magasságom is sokat segített abban, hogy ne érezzem rosszul magam némi túlsúllyal, mert jól tud állni – ha megfelelő a súlyeloszlás.

Amikor meghíztam, szinte minden a hasamra ment, és egy idő után már hányingerem lett saját magamtól, amikor tükörbe néztem. Volt egy időszakom, amikor emiatt hánytattam meg magam egy először jóleső vacsorát követően, és erősen hozzájárult ez az egyik öngyilkossági kísérletemhez is…

Próbáltam diétázni, de mindig feladtam. Próbáltam többet mozogni, de megfelelő étkezés nélkül hasztalan volt. Volt egy hamis kép a fejemben arról, hogy hogyan lehetne elérni a vágyott alakot. Mindenre ráfogtam, amire csak lehetett, hogy a fitt és csinos Insta-lányok miért is néznek ki annyira „tökéletesen”, de a hibát legtöbbször tényleg nem magamban, vagy a hozzáállásomban kerestem.

Nehéz úgy életmódot váltani, hogy az a személy, akivel életvitel szerűen együtt élsz, nem partner benne. És sokkal egyszerűbb az egész, ha van, aki motivál. Úgyhogy öt évig eléggé elkényelmesedve tengettem mindennapjaimat.

Természetesen, ahogy egyre csökkent a súlyom, úgy tört rám az érzés, hogy többször mutassam meg magamat közönségnek. Kicsit gyakoribbak lettek a Messenger-történetben megosztott fényképek, a profilképcserék, de úgy általánosságban is, egyre gyakrabban néztem tükörbe. A reakciók pedig nem maradtak el. És tényleg többen is megkérdezték az ismerőseim közül, hogy mi a titkom.

Annyira álszent dolog lenne úgy tenni, mintha valami különleges dolgot tettem volna, vagy leküzdöttem volna egy lehetetlennek tűnő akadályt. Mintha valami olyan tudásnak a birtokában lennék, aminek senki más. Tehetnék úgy, mint az ebből bizniszt csináló influencerek, és megoszthatnám minden nap, hogy éppen mit eszek. Zabkása, smoothie, vegán ételek, mert ez mind annyira menő mostanában. Buzdíthatnám a követőimet egy olyan életmódra, amit a valóságban én magam nem is élek – csak hogy a szponzoraim kifizessenek. Pózolhatnék én is egy edzőterem tükrében, miközben legfeljebb egy hétig tartana az elhatározás. Mutathatnék egy látszatéletet, és elhitethetném veletek, hogy igen, nekem jár a „buksisimi” a fogyásomért. De az igazság az, hogy tulajdonképpen semmit nem tettem érte.

Valamilyen szinten életmódot váltottam, és biztos vagyok benne, hogy ez azért nagyban hozzájárult a sikerhez, de mégis az én példám legyen inkább mindenki számára egy elrettentő példa. Ezért is osztom meg veletek.

Szóval, nézzük a dolog pozitív oldalát elsőként. Mik azok a dolgok, amiket változtattam, és lehet rajtad is segíteni fog:

1. Cukor kiiktatása

Előtte napi szinten 2-2,5 de néha akár három liter folyadékot is bevittem. Az egyetlen egy probléma ezzel csupán az volt, hogy tömény cukros üdítőitalokról volt szó. Januárban átálltam a vízre, és szépen lassan a teához vagy kakaóhoz használt cukor is kiiktatásra került az életemből. Néha megesett, hogy valami cukros üdítőt ittam, de később arra is figyeltem, hogy ha mégis valami „ízesre” vágyom, az is legyen cukormentes: 100%-os gyümölcslevek, cukormentes gyümölcsszirup, stb. Először mézzel, később pedig már eritrittel pótoltam az édesítő hiányát. Mégis olykor egy-egy kakaó, csoki vagy cukrozott gyümölcsjoghurt feltűnt a színen. Meg hát maguk a gyümölcsök is nagy szerepet kezdtek játszani az életemben, amik ha akarjuk, ha nem: tartalmaznak cukrot. De legalább természetes módon.

2. Fehérliszt helyett szinte bármi

Régen elképzelni sem tudtam az életemet péksütemények nélkül, minden reggelem az egyik pékségbe vezetett – szóval szerintem ne is csodálkozzunk, hogy híztam, mint egy vágásra nevelt disznó. Ezt is szinte teljesen kiiktattam az életemből, és tulajdonképpen csak olyan ételeket fogyasztottam, amelyek gluténmentesek.

3. Napraforgó olaj helyett kókuszolaj

Az elején furcsa volt, viszont ez máig egy olyan dolog, amit annyira megszoktam, és megszerettem, hogy ha magam főzök, és nem készételt vásárolok, akkor ugyanúgy kókuszolajat használok zsiradéknak, mint az elmúlt nyolc hónapban szinte végig.

4. Önmegtartóztatás

Korábban napi szinten vettem a készételeket – és a legrosszabb az egészben, hogy sokszor nem is a kisebbik rosszt választottam, és valami viszonylag normális ételt fogyasztottam egy kifőzdéből, hanem hamburger és pizza minden mennyiségben. Azt hittem ezt a szokást lesz a legnehezebb elengedni, de a szükség sokszor törvényt bont. És bevallom ebben tényleg az segített a legtöbbet, hogy egyszerűen volt egy szakaszom, amikor nem engedhettem meg magamnak azt a luxust, hogy készételt vegyek, mert ötöd annyi pénzből készítek magamnak valamit. De azt vettem észre egy idő után, hogy nem hiányzik.

Ennyi. Ez a négy dolog volt az alappillére az egész új életmódnak. Bár nagyon szerettem volna, de sportolni nem kezdtem el intenzíven semmit – de most már ténylegesen tervben van -, és nem voltam semmilyen különleges diétán. Négy dologról lemondtam, ami addig természetes részét képezte az életemnek – és ebből hármat helyettesítettem mással. És megtörtént a csoda.

Most biztosan legyintesz, hogy „Ugyan már, biztosan van még valami, amivel ezt sikerült elérni.” Nos, tényleg van. De az már cseppet sem egészséges. A legnagyobb titka a hirtelen fogyásnak az önsanyargatás.

Nem szándékosan koplaltam, nem is vagyok anorexiás. Viszont mentálisan nem vagyok teljesen egészséges. Nem véletlenül hangzott el többször az utóbbi időben a blogon, hogy pszichológushoz járok. Az elmúlt nyolc hónapban egy érzelmi hullámvasúton voltam, és azt hiszem sokkal többet vitt lefelé, mint felfelé. Néhány sötét szakasz alkalmával volt, hogy annyira magamba zuhantam, hogy egy teljes hétig éppen csak megmutattam a szervezetemnek, hogy létezik tápanyag. Amikor depressziós vagy, olyankor teljesen elzárod magad a külvilágtól, és az emberi alapszükségleteket nem úgy érzékeled, mint az egészséges társaid.

Több ilyen „egy héten” estem túl. Éppen elég ilyenen, hogy ki merjem jelenteni, sokkal jelentőségteljesebb volt ez a fogyásomban, mint az „életmódváltás”. Ráadásul volt, hogy az egészséges étkezést is felborítottam olykor, ha éppen olyanom volt:

Viszont most ott tartok, hogy már a korábban bevált négy alappillér is kezd mind instabillá válni. Egyre többször veszek készételt és péksüteményt, egyre gyakrabban iszom cukros üdítőket. És talán pont emiatt érzem egyre fáradtabbnak is magamat, de valahogy megint elvesztettem a motivációmat ezzel kapcsolatban. Mert az tény, hogy bármilyen lelkiállapotban is voltam, a rossz étkezési szokásokkal való felhagyásnak nagyon pozitív egészségügyi eredményei lettek a fogyáson kívül. Sokkal energikusabbnak éreztem magam, nehezebben fáradtam el, koncentráltabb voltam, elmúltak a migrénjeim és a menstruáció is szinte észrevétlenné vált. Úgyhogy addig, amíg nem zuhanok teljesen vissza, és az egészségtelen ételek nem ejtenek végleg rabul engem, szeretnék újra, ezúttal egy normálisabb étrendet kialakítani magam részére. És most már sportolni is.

Ígérem, ha valaha sikerül egy olyan életmódot folytatnom, amit én magam is úgy gondolok, követendő példa lehet, akkor majd adok tényleges tanácsot az érdeklődőknek, hogyan változtassanak. Egyelőre viszont a legtöbb, amit tehetek értetek az az, hogy figyelmeztetlek: ne az én példámat kövessétek!