5 dolog, amiért szerencsésnek mondhatom magam

Az önsajnálat egy olyan kényelmes reakció a minket ért negatív ingerekre, amelyből nagyon nehéz partra úszni, ha már régóta sodródunk benne.

Mindenkinek vannak rossz napjai, bárki érezheti kellemetlenül magát egy adott helyzetben. A kérdés csak az, hogy a negatív stresszorok hatását ki hogyan képes kezelni. Én például, nem kertelek: borzasztóan rosszul kezelem a stresszt és a konfliktushelyzeteket. Az sem válik előnyömre, hogy az önértékelésem mélyen a tengerszint alatt van. Ilyenkor képtelen vagyok meglátni a jó dolgokat – bár egyre kevesebb ideig tartanak ezek az állapotok, és szerencsére hamar visszatér a motivációval teli énem – és mindenhol az önigazolást keresem.

Egyik alkalommal, amikor ez volt a téma a megbeszéléseink során a pszichológusommal, ő azt tanácsolta, próbáljak meg saját magamnak pozitív visszajelzéseket adni – mert nem mindig lehetnek ott mellettem azok az emberek, akiktől általában ezt megkapom. Sokat gondolkoztam, hogy ezt hogyan tudnám megvalósítani. Komolyan, kezdjem el mondogatni magamnak, hogy nagyon szép és okos vagyok? Vagy, hogy képes vagyok rá, meg tudom csinálni? Ennyi erővel Szabó Péter motivációs előadásait is hallgathatnám a boldogság és siker kulcsáról, miközben ugyanúgy romokban hever az önbecsülésem, mint előtte, csak ezúttal nyilvánosan mindenki arcába tolhatom, hogy én mennyire erős nő vagyok, és hogy nem érdekel mások véleménye.

Helyette úgy gondoltam, valós tényekre alapozok. Olyan alapvető dolgokat gyűjtöttem össze, amik nekem természetesek, hogy az életem részét képezik, mégis, ha mélyebben belegondolok, sajnos nem mindenki ilyen szerencsés. Olyan dolgokat, amikért eszembe sem jutna egyébként, hogy hálásnak kellene lennem, pedig néha akár kiváltságosnak is nevezhetném az életkörülményeimet.

 

Vannak barátaim

Ez természetes, és furcsa is lehet, hogy a listán szerepel. Nem nagyon létezik olyan ember, aki a külvilágtól teljesen elzárva éli az életét, és nem lép kapcsolatba senkivel. Bár biztosan van, aki azt vallja, egyáltalán nincs barátja, szóval már önmagában a tény, hogy nekem van, nem is egy, elég ahhoz, hogy szerencsésnek mondhassam magam. Viszont nem kifejezetten ez az oka annak, hogy megemlítem. Egy kommentrészletet idéznék a blogról:

„Nincsenek az életemet végigkísérő, mindig-itt-leszünk-ha-baj-van barátaim, csak ezek az ideiglenes, csak-éljük-túl-az-elkövetkezendő-pár-évet félék.”

Nagyon sokáig én is azzal küzdöttem, hogy nem volt senkim, akiről elmondhattam volna, hogy bármikor számíthatok rá, vagy teljes mértékben megbízhatok benne. De mára fordult a kocka, és három olyan barátnőm is van, akikre az életemet is rábíznám. Néha azt érzem, hogy nem becsülöm meg őket eléggé, pedig az egyik legjobb dolog az életemben, hogy rájuk bármikor bármiben számíthatok.

Olyan szakmám van, amiben könnyű elhelyezkedni

Persze, szebben mutatna ez a kijelentés, ha azt mondanám, hogy élvezem a munkámat, de ez némileg porhintés lenne. Félreértés ne essék, szeretem, tudom csinálni, és nyitott vagyok a szakmai újításokra is. Sőt, sok esetben érdekel is az adózás, a munkaügy és a könyvelés, mint téma. De mivel volt már olyan időszakom, hogy belefásultam a munkába, így démonként folyton ott köröz a fejem fölött, hogy bármikor ismét úgy érezhetem, hogy valami másra vágyom. Kicsit több mint három hete, hogy munkahelyet váltottam, és az ellenérzéseim szinte azonnal meg is szűntek, de soha nem szabad semmit elkiabálni. Szóval a szakma szeretetét kevésbé sorolnám ide, mintsem magát a tényt, hogy olyan tudás birtokában vagyok, amivel keveset kell aggódnom amiatt, hogy bármikor hosszabb időre munkanélkülivé válnék.

Noha a bizonyítványom megszerzése után közel egy év telt el, mire végre sikerült munkába is állnom, tekintve, hogy nem volt tapasztalatom, ma már sokkal egyszerűbb dolgom van. És minél több időt töltök el a szakmában, annál könnyebben kapnak utánam. Volt időszak, amikor értéktelennek éreztem magam, amiért nincs diplomám, de ma már tudom, hogy a szakmai tapasztalatot, és a tényleges tudást nagyon sok esetben valóban többre tartják, mint egy papír általi minősítést.

A legfelső tizedbe tartozom

Bár nem áll Mészáros Lőrinc szintjén a vagyonom, sőt, nincs se házam, se kocsim, se nyaralóm, nem indítottam még vállalkozást sem, és sajnos egyetlen forint spórolt pénzem sincs egyelőre, egy 2018-as statisztika szerint a havi jövedelmemet tekintve a legfelső tizedbe sorolhatnám magam. Persze 2020-ra az összegek nyilvánvalóan emelkedtek, de olyan jelentős változás nem történt, hogy lejjebb soroljam magamat. Érdemes megemlíteni azonban, hogy nagyban hozzájárul a jó helyezésemhez, hogy az egy főre eső havi jövedelmekről van szó, ami eltartott hiányában nálam egyelőre a teljes fizetésemet jelenti. Ez azért érdekes, mert az emberek nagy része általában nem is gondol bele, hol is helyezkednek el ezen a létrán, aztán amikor szembesülnek vele, jön az arculcsapás. Vagy szimplán hitetlenkedés az adatok realitásával kapcsolatban.

Én vállalom, hogy nagyon rosszul osztom be a pénzem, és sokszor olyan dolgokra is hajlamos vagyok költeni, amire egyáltalán nincs szükségem. De attól, hogy nem tudok félretenni, a tény még tény marad, hogy az országban tízből kilenc ember rosszabb anyagi körülmények között él. Szóval éppen itt az ideje megbecsülnöm ezt, és nem természetesnek venni…

Van hol laknom

Amióta Budapesten élek, azóta az egyik legrosszabb dolog, amivel nap, mint nap szembesülök, a hajléktalanok száma.

Saját lakásom nincs, és örökölt ingatlannal sem fogok soha rendelkezni. Viszont az előző pontból fakadóan, vagyok olyan helyzetben, hogy képes vagyok kifizetni egy albérletet. Persze ezen a téren is fejlődtem, és tanultam korábbi hibámból. Ugyanis volt, amikor a fizetésem kétharmadát költöttem a lakhatásra. Ezt az arányt sikerült leredukálni a bérem egynegyedére. Persze volt, amiről ennek érdekében le kellett mondanom, de mindenképpen megérte.

Ki tudtam lépni a családom árnyékából

Nem könnyű az az életút, amit bejártam eddig, és hazudnék, ha azt mondanám, hogy egyedül sikerült volna. Az elmúlt körülbelül hat év volt az, ami érdemben hozzájárult ahhoz, ahol ma tartok. És jelen pillanatban még ugyan nem, de körülbelül két hét múlva végre elmondhatom, hogy stabilan állok a saját lábaimon.

Egy olyan családi körülményből, amilyenben én voltam, nem könnyű kikecmeregni. Nagyon sokáig egyetlen cél lebegett a szemem előtt: különköltözni. Tanultam, munkát szereztem, és kiléptem a komfortzónámból – rengeteg dologban pozitív jellemfejlődésen estem át. Bátrabb lettem, nyitottabb – nem csak az emberek, hanem úgy általánosságban a világra. Lettek igaz barátaim, párkapcsolataim, állásom és ez által munkatapasztalatom. Bővült a lexikális tudásom a többvégzettségem által, és végre egyedül is képes vagyok eltartani magam. Nagyon sok helyet bejártam – igaz még csak belföldön, de ha a szüleim mellet maradok, még ezekre sem lett volna soha lehetőségem.

Egyetlen egy gond van csak. Mivel az egyetlen életcélom úgy néz ki, végleg teljesülni látszik, egyelőre nem tudom, hogy mihez kezdjek utána. Úgyhogy ideje lesz célokat kitűznöm magam elé, hogy ne váljon egyhangúvá és unalmassá az életem. Hiszen tudjátok, a máltai lányok is megmondták: „Ha nincs életcélotok, akkor miért éltek egyáltalán?”

#Bestmotivatingtrainersever

Viccet félretéve, ti milyen dolgokért érzitek magatokat szerencsésnek? Milyen eddig elért dolgokra vagytok a legbüszkébbek, és mik a további életcéljaitok? Írjátok meg!

Apaság, a férfiakat ért negatív diszkrimináció tükrében

„Apák napja van.

Valamiért ez nincs annyira a köztudatban, mint az anyák napja. Valamiért az apukák nincsenek úgy megdicsérve a gyermeknevelésért, mint az anyukák. Az a megszokott és elfogadott, hogy egy anya mindig óvja a gyermekét és mindig a legjobbat akarja neki. Ha bántalmazásról van szó, mindig csak az apa lehet erőszakos, mert egy nőről, egy anyáról ezt senki nem feltételezi. Pedig bármelyik fél lehet rossz szülő, bármelyikük lehet mérgező a gyermek számára.”

Egy évvel ezelőtt írtam a fenti sorokat. Nem itt a blogon, csak a saját Facebook oldalamon. A véleményem nem csupán nem változott, de az idei anyák napja elteltével csak erősödtek bennem ezek a gondolatok.

Miért vannak az egekig magasztalva az édesanyák? Miért természetes, hogy őket tisztelni kell? Miért tabu, ha bármi rosszat tett velünk életünk során? Miért mi, „gyerekek” kapjuk a negatív előítéletet, ha nem azt merjük mondani róluk, amit a társadalom elvár?

Az anyák a státuszuk miatt érinthetetlenek. Csak azért, mert fizikailag alkalmasak egy magzat kihordására, és ez meg is történik, alanyi jogon jár nekik a megbecsülés. Hiszen annyira csodálatra méltóak azok a nők, akik világra hoznak egy életet. A férfiak soha nem is kerülhetnek ilyen megvilágításba, soha nem élhetik át ezt a fajta dicsőséget. Sőt! „Megcsinálni könnyű a gyereket, ez nekik csak néhány perc gyönyör, a nehezebb része pedig a nőre hárul.”

Az apákat ért negatív sztereotípiák kapcsolatban állhatnak azzal a feminizmusnak álcázott férfigyűlölettel, ami napjainkban jelen van. Ez magába foglalja azt a fajta általánosítást is, hogy „Minden férfi egyforma” – csak azért mert egyikük rosszul bánt a kijelentőjével -, illetve az egyedülálló anyukák „erős nő”-ként való ábrázolását is. Az édesapákat már önmagában az a tény negatív diszkrimináció áldozatává teszi, hogy férfiak.

A férfiak csalfák, semmirekellők, agresszívak, alkoholisták, pedofilok, és még folytathatnánk a sort a végtelenségig. És tegyük hozzá, hogy egy nőt ilyen jelzővel ritkán illetnek, mert tabu. És amiről nem beszélünk, az természetesen nem is létezik. Tehát a mai állás szerint, a férfiak azok, akik hajlamosabbak a megcsalásra, ők azok, akik soha semmiben nem hajlandóak segíteni a ház körül, és mindent a nőnek kell csinálni. Ha idegesek, felemelik a hangjukat, komolyabb esetben akár meg is ütik a nőt, vagy a gyereket. Kocsmába járnak, és állandóan részegen térnek haza, és ők azok, akik nőket – vagy ne adj’ Isten, gyerekeket molesztálnak. Eközben szegény nők elvégeznek minden házimunkát az állásuk mellett, nevelik a gyerekeket, és ráadásul kitartóan szenvednek egy bántalmazó kapcsolatban – vagy jobb esetben egyedülálló anyák, mert rájöttek, hogy nem létezik egyetlen normális férfi sem.

Az áldozat szerepét minden esetben csak a nők vehetik fel. Ők lehetnek azok, akiket valaha is molesztáltak, vagy fizikai bántalmazás érte őket. Csak nekik lehet bármilyen lelki betegségük, depressziójuk.

Nem létezik olyan férfi, akit akár férfi, akár nő molesztált volna élete során. Olyan sem, akit a felesége ütött volna meg. A sírás pedig, mivel a gyengeség jele, így bármilyen lelki betegség teljességgel kizárt esetükben. Kialakult az a torz kép, hogy az ehhez hasonló dolgok beismerése ciki. Nem férfias. És ameddig a többség így gondolja, addig mindig a nők lesznek előnyben, sok dologban a férfiakkal szemben. Mint például abban, hogy ha valamelyik fél rossz szülő, az csak az apa lehet.

Valamiért sokan úgy gondolják, hogy ismerkedésnél a legjobb bemelegítő kérdések azok, ha a családról kezdik el faggatni a másik félt. Hiszen családja mindenkinek van, és teljesen elképzelhetetlen, hogy évek óta nem tartod velük a kapcsolatot, vagy teljesen kínos számodra az egész beszélgetés, és legszívesebben a világ másik pontján teremnél azon nyomban. Aztán, amikor megtudják, hogy mi is a helyzet, kínosan a szájuk elé kapják a kezüket sűrű bocsánatkérések közepette. Persze, nem tudhatták, mert senkinek nincs a homlokára írva, hogy honnan is jött. De egyre csak azt várom – persze hiába -, hogy egy-egy új ismeretségnél ne legyen benne az első öt kérdésben, hogy „És, a szüleiddel élsz? Mit dolgozik anyukád/apukád? Van testvéred?” Ez annak ellenére is kínos, hogy sokkal nyíltabban beszélek erről manapság, mint mondjuk tíz évvel vagy öt évvel ezelőtt. Főleg azért, mert van egy réteg, akiknek „tökéletes” családi élete van – és nem véletlenül írtam idézőjelben.

Azok, akiknek Instagram-filterek mögé bújtatott, lájk- és szívecskeszámban mért családi élete van, el sem tudja képzelni, milyen a normális család. De nem azért, mert maguknak tényleg olyan irigylésre méltó élete lenne, hanem azért, mert elhiszik, hogy ez rendben van. A gyereket már a születése pillanatában a kamera elé kényszerítik, mert mindenkinek meg kell mutatni, hogy ők tökéletes szülők. Megveszik anyák napjára a csokrot maguknak, hogy ezzel pózolhassanak, miközben kommentekben kapják a megerősítést, hogy ebben nincs semmi kivetnivaló. „Mert megérdemled”. Eközben az apukák továbbra is elnyomva maradnak a háttérben, mert tudják, hogy nem az ő érdemük a gyermeknevelés.

Nem is értem, hogy a „feministák” milyen jogokért harcolnak még, amikor már most is ott tartunk, hogy átestünk a ló túlsó oldalára. Mi tulajdonképpen bármit megtehetünk, anélkül, hogy bárki rosszat feltételezne rólunk. Bűnbaknak mindig ott lesz a férfi. Ráadásul már egyre jellemzőbb, hogy nem igazán tudnak érvényesülni egy kapcsolatban, vagy házasságban. Inkább fejet hajtanak, meghunyászkodnak, mert a nőket tisztelni kell, és ők soha nem tesznek semmi rosszat. Végül pedig egy válóper során is általában a nő nyer többet. Vegyük csak azt a tényt, hogy az szinte soha fel sem merül, hogy elsődlegesen az édesapának ítéljék oda a közös gyereket.

Érthető, hogy miért általánosítanak sok esetben, ahogy az is, hogy miért kapnak megkülönböztető figyelmet a nők. De fontos szem előtt tartani, hogy nem ennyire fekete vagy fehér minden, és a nők között is lehetnek bőven gyilkosok, állatkínzók, vagy olyanok, akik bántalmazzák a gyereküket. Attól, hogy becsukjuk a szemünket, nem szűnik meg létezni a jelenség. És egyáltalán nincs rendjén ugyanattól a személytől hallani az önigazolás keresést arról, hogy ő mennyire jó szülő („Két műtétet is vállaltam érted.” vagy „Felneveltek.”) és tényt, hogy bánja a létezésed („Bárcsak megfojtottalak volna az első percben.”).

Nem csak az apák, hanem általánosságban a férfiak is megérdemlik, hogy ne azon a szemüvegen keresztül nézzünk rájuk, ami ennyire eltorzítja a nézeteinket. Nekik is jár a tisztelet és a megbecsülés – azoknak legalábbis mindenképp, akik mindent megtesznek a családjukért, a kapcsolatukért, vagy a barátaikért. Próbáljuk meg értékelni az igyekezetüket, és nem belefulladni az önsajnáltatásba.

Egyperces - Tükörszilánk

Hunyorogva pislogtam, miközben próbáltam megszokni a nap, koránt sem erős, de abban a pillanatban égetően ható sugarait. Igyekeztem életet lehelni saját magamba, hogy képes legyek elhagyni a kellemesen meleg, puha és kényelmes fekhelyemet. Megtámaszkodtam az alkaromon, hogy ülő helyzetbe tornázhassam magam, de valami visszatartott. Éles fájdalom nyilallt az oldalamba, amitől hirtelen odakaptam a kezem. Az érzéstől felszisszentem, és egy másodpercre az arcom is eltorzult.

Talán csak túl hirtelen mozdulatot tettem – gondoltam, ám, amikor újra próbálkoztam, ugyanaz történt. Értetlenül álltam a jelenet előtt, fogalmam sem volt, hogy mi lehet a különös fájdalom forrása.

Lassan felhúztam a pólómat, hogy fedetlen bőrömön sérülés nyoma után kutassak. Hosszasan szemügyre vettem minden egyes négyzetmillimétert, az összes apró pórust, és alig látható szőrszálat, de teljesen egészségesnek tűnt a bőrfelület. Óvatosan közelítettem hozzá az egyik ujjbegyemet. Ahogy sejtettem – az érintésre is érzékenyen reagáltam azon a részen. De volt valami különös. Mintha valami idegen test lett volna két bordám között, amelynek érdes, szúrós része éppen csak nem hasította fel a bőrt belülről.

Kétségbeesetten kaptam könnyes tekintetem a szobám ajtaja felé, és végigfutott a gondolat a fejemben, hogy mennyi idő alatt jutnék el a konyháig egy éles késért. Viszont a kín mozdulni sem engedett.

Gondoltam, mélyeket lélegezve felkészítem magamat a kitörésre és a vele járó kellemetlen érzésekre. Ám, mivel a bordáim közé fúródott az a valami, így a mélylélegzet talán csak rontott a helyzeten.

Arra az oldalamra fordultam, amelyik nem fájt, majd ügyelve rá, hogy a legkevesebb mozdulat érje a másik felemet, lassan feltérdeltem, majd talpra álltam. A torkom már kapart, a szám kiszáradt, a könnyeim pedig már kezdték teljesen eláztatni a nyakam és a mellkasom.

A nehezén túlvagyok – biztattam magam, és elindultam. Karót nyelten, lassú léptekben haladtam. Összeszorítottam a fogaim, és néha megkapaszkodtam, amiben tudtam, hogy ne essek össze.

Még három lépés… kettő… egy… - számoltam visszafele a konyhapultig, és szinte már attól megkönnyebbültem, hogy karnyújtásnyira voltak tőlem a kések. Ökölbe szorított kezem már remegett, amikor a szememet szorosan lehunyva engedtem ki a bent tartott levegőt mielőtt rászántam volna magam a cselekvésre.

Bármi volt is, ami kínzott, azonnal meg akartam szabadulni tőle. Megszabadultam a pólómtól, hogy ne zavarjon meg a beavatkozásban, aztán kihúztam a legélesebb vágóeszközt a tartójából. Ismét kitapogattam, amit már a szobámban fekve is éreztem. Nem törődve az esetleges következményekkel felhasítottam a saját bőrömet. A kikívánkozó sikolyt magamba fojtottam, és folytattam, amit elkezdtem. Az sem tántorított vissza tervemtől, hogy láttam az egyre több feltörő és a hasam mentén csordogáló vért.

Hirtelen megpillantottam, amit kerestem. Egy törött üvegdarabra hasonlított. Nem volt annyira mélyen, hogy bármilyen eszköz szükségeltetett volna az eltávolításához. Így meg is próbálkoztam azzal, hogy szabad kézzel húzzam ki. Éles volt, de nem érdekelt. Ujjaimmal megragadtam, és megszabadítottam a testemet attól, ami nem volt odavaló.

Ott álltam, kisírt, vörös szemekkel, friss, még vérző sérüléssel, félmeztelenül egy véres késsel a kezemben, a saját konyhámban. Vajon kaphatok mára szabadnapot a főnökömtől?

Miután feleszméltem a hirtelen jött megkönnyebbüléstől, szemügyre vettem azt a féltenyérnyi üvegszilánkot, amit kiszedtem magamból. A csaphoz léptem, hogy leöblítsem kicsit, és amikor a víz megtisztította, akkor jöttem rá, hogy ez egy tükörszilánk. Az arcomhoz emeltem, és egyenesen a szemébe néztem annak, aki bántott.

50 dolog, ami boldoggá tesz (3/5.)

Amióta járvány van, az emberek találtak újabb ürügyet arra, hogy a felesleges frusztrációjukat agresszív kommentek formájában vezessék le, és a szabadba vágyó embereket szétszedjék. A #maradjotthon mozgalom óta mindenki szereti megmondani a tutit arról, milyen kreatív tevékenységekkel lehet elfoglalni magunkat otthon, és ha te mégis társaságra, utazgatásra, normális közösségi életre vágysz, megvádolhatnak azzal is, hogy nem vagy képes elfoglalni magadat otthon, és csak a „bulikára” vágysz.

Nos, ha már a listám előző részében, pont, hogy személyes kapcsolatokat igénylő dolgokat sorakoztattam fel, most, a kontraszt miatt jöjjenek az „otthonülős” tevékenységek, amelyek boldoggá tesznek – és társaság sem feltétlenül szükséges hozzájuk.

Forrás: Tumblr

21. Filmnézés

Kicsit csalok, és külön fogom venni a filmeket, a sorozatokat és a meséket. Hogy miért? Majd egy következő részben látni fogjátok, hogy a moziba járás is boldoggá tesz. Amikor új, premier filmeket nézhetek, és nem is egy laptop kijelzőjén, hanem a mozivásznon. Persze minden egyes újdonságra nem szokásom jegyet venni, ráadásul rengeteg olyan film van, amit még életemben nem láttam, így az otthoni filmnézés is magában hordozhatja az ismeretlent. Viszont rám jellemző, hogy a legnagyobb kedvenceimet bármikor újra megnézném. Szóval itt nem is azt ecsetelném hosszasan, hogy miért is szeretek a képernyőre tapadni egy-egy adaptációra, hanem listába gyűjteném, mik is azok, amiket bármikor és bármennyiszer újra tudnék nézni.

Elfújta a szél

Büszkeség és balítélet

Szerelmünk lapjai

Harry Potter 1-7.

Vissza a jövőbe 1-3.

Titanic

Mielőtt megismertelek

22. Sorozat nézés

A sorozatokhoz inkább úgy viszonyulok, hogy ha elkezdek egyet, és nagyon megtetszik, akkor szinte nem tudok leállni. Régi nagy sorozatfüggőségem napi megnézett részrekordja huszonhárom. Sorozatokat nem szokásom újra nézni, főleg, ha valami nagyon hosszúról van szó. De persze itt is akadnak kivételek – leginkább a bűnügyi sorozatokhoz viszonyulok úgy, hogy bármikor megnézem tizedjére is a már látott részt. Nem tudom, miért.

CSI: Miami helyszínelők

CSI: New yorki helyszínelők

Dr. Csont

Döglött akták

És, hogy egy kivétel is legyen: Kínos

23. Mesék

Betöltöttem a huszonhármat, mégis szemrebbenés nélkül beülnék a mai napig gyerek társaság nélkül az egyik legújabb animációs filmre a moziba. Sőt, meg is teszem. Vannak kimondottan felnőtteknek készült animációs filmek és sorozatok (mint a Family Guy, South Park, vagy a Rick és Morty), amiket szintén ismerek, és nézek, de mivel a lelkem legmélyén még mindig egy kisgyerek lakik, így nagyobb a lelkesedésem ezek iránt:

Agymanók

Aranyhaj és a nagy gubanc

Szépség és a Szörnyeteg

A Mézga család különös kalandjai

Mézga Aladár különös kalandjai

Vakáción a Mézga család

Hupikék Törpikék

Spongyabob Kockanadrág

Eszeveszett birodalom

Aladdin

Jégvarázs

24. Keresztrejtvény

Már egészen kicsi koromban rákaptam a keresztrejtvényekre. Az elején a sima egyszerű szómeghatározások gyengébben mentek, mindig inkább a számrejtvényeket, sudokukat, és egyéb logikát igénylő feladványokat kerestem az újságokban. De később a klasszikus keresztrejtvények megszállottja is lettem. Mai napig nagy örömet okoz, és felcsigázza az érdeklődésem, ha meglátok egy feladványt.

25. Rajzolás

Noha nem tudok szakszerű és művészi képeket alkotni, de a rajzóra a kedvenceim közé tartozott általános iskolában – és amihez kijelenthetem mindenféle szerénység nélkül, hogy volt is tehetségem, az a temperával történő festés. Bár az egyik rajztanárom mindig el volt ájulva a munkáimtól, én soha nem tartottam nagyra a ceruzával készült munkáimat. Ellenben a festményeim tényleg mutatósak voltak.

Nem fejlesztettem magam, és igazából a lelkesedés is alábbhagyott az évek során, de ettől függetlenül a rajzolás még mindig egy olyan tevékenység, amiben jól le tudom vezetni a stresszt is, és élvezem.

26. Hímzés

Igen, tudok hímezni. Na, nem olyan szépen, mint anyám. Mert, ha valamihez értett, és valaha is tanított nekem valamit, akkor az ez volt. Örültem, hogy azokon a technika órákon, amikor a fiúk barkácsoltak a lányok meg hímeztek, én már rutinosan mozogtam a terepen, és többen is tőlem kértek segítséget.

Volt, hogy kértem, vegyünk nekem is külön kis terítőt meg cérnákat, amik nekem tetszenek, hogy hímezzek magamnak. De a sima hímzés mellett, ami később igazán lázba hozott – és azt az iskolában tanultam -, az a keresztszemezés volt.

27. Videó szerkesztés

Hetedikben vagy nyolcadikban informatika órán tanultunk videót szerkeszteni. Persze csak az alapokat. De annyira tetszett megtetszett, hogy később autodidakta módon megtanultam használni a Windows Movie Makert. Az elején ajándékba szánt kis összeállításokat készítettem, később, amikor már blogom is volt, és felkapott lett, hogy egy-egy történethez trailert is készítettek, vállaltam másoknak blogelőzetes készítését is. Az esetek többségében sok dicséretet kaptam ezekre, amiért sikerült eltalálnom, milyenre is szerették volna az adott videót, vagy jó érzékkel bántam a beillesztett gifekkel:

„Hali,

Bemutatom a reakciómat: képzelj el egy idiótát, aki körbe- körbe rohangál a lakásban és sikítozik. Tökéletes lett! Imádom! Eltaláltad, hogy mire gondoltam és ezért nagyon hálás vagyok!

PER- FECT!

Örök hálám üldözni fog:

Réka”

„ÚÚÚÚÚÚÚÚÚÚÚÚÚÚRRRRRR ISTEEEEEN.......

EZZZ........ Te egy ZSENI (!!!) vagy!!

KÖSZÖNÖM, köszönöm! <33

Ez... hihetetlen boldogságot okozott számomra. :D

Tökéletes trailer! <33

Ennél jobbat nem is kívánhattam volna. :)

Nagyon-nagyon hálás vagyok érte. <3

Thx. *-*

samwilberry xx”

Szóval, igen. Már csak ezekért a reakciókért megérte a sok belefektetett energia. De még ha néha döcögős is volt (annak idején Windows XP-n ahol nem tudtam még szürkeárnyalatos effektet rakni a videókra, ezért kénytelen voltam képkockánként szürkévé tenni, aztán újra mozgóképpé alakítani a képkockákat, vagy amikor még nem tudtam gombnyomásra lehalkítani a végén a zenét, így még egy hang vágó program segítségét is igénybe vettem erre a célra), minden egyes ilyen kis film megalkotása egy élmény volt számomra.

Bemutatom a három kedvencemet:

28. Alvás

Én előző életemben egészen biztos, hogy macska voltam, mert még mindig a génjeimben van a sok alvás öröme. Nem csupán jól esik minél jobban elhúzni az ébredést, de napközben is bármikor ledőlök, ha úgy érzem, szükségem van rá. És kevés dolog tud annyira feltölteni, mint egy kellemes délutáni szunyókálás.

29. YouTube-videók

Na, ha van felesleges időpocsékolás részemről, akkor az az értelmetlen YouTube videók bámulása… Néhány esetben én sem tudom utólag megmagyarázni, miért is tapadtam a kijelzőre, de tagadhatatlan, hogy kikapcsolnak. Viszont itt rögtön hozzá is tenném, hogy néhány esetben azért értelmes tartalom is eljut az elmémig, úgyhogy nem vagyok reménytelen eset. Bátran ajánlom is figyelmetekbe Pottyondy Edina csatornáját.

30. PC és mobil játékok

Sosem voltam nagy gamer, de azért időnként előtört bennem egy-egy játék iránti szenvedély. Az első nagy fellángolásom annak idején a Sims 2 iránt volt – és a Sims 4-gyel ma is állandóan játszanék, ha olyan laptoppal rendelkeznék, amin elfut. Amikor végre nekem is lett okostelefonom, kicsit megkésve, de bepótoltam minden népszerű játék iránti függőséget. Pou, Candy Scrush Saga, Subway Surfers, Hill Climb Racing, Pixwords, Szókereső, Piano Tiles, stb. Már most be kell vallanom, idejét sem tudom, mikor játszottam akár gépen akár telefonon bármivel is, de bizonyos időnként előtör bennem egy rövid ideig tartó fellángolás – akár csak nosztalgiából – régebbi játékok iránt.

2020 nyári fogadalmak

Úgy éreztem, hogy arra a lelkesedésre, ami most az utóbbi hetekben bennem van, másoknak is szüksége lehet. Ezért elindítottam egy kihívást molyon.

„2020 nem azt hozta, amit mindenki várt. Sokan úgy érezhetik, kezdenek kicsit megőrülni ebben a bezártságban, abban hogy sok dologban korlátoztak minket. Még akik próbálják pozitívan felfogni a dolgokat, előbb-utóbb ők is beleunnak az egészbe.

Saját magam motiválására már több dolgot kitaláltam az utóbbi időben, és azon gondolkoztam, másoknak miért ne adhatnám át ugyanezt a pozitív energiát? Úgyhogy létrehozok egy kihívást, és ha tetszik nektek, akkor évszakról-évszakra folytatjuk az önmotivációt együtt!

Hogy mi a lényeg? Mint az a címből is kiderül, fogadalmakról lesz szó.

– Első lépésként írj össze 20 olyan dolgot, amit szeretnél megcsinálni nyáron! Lehet ez egy-egy konkrét könyv elolvasása, egy kirándulás, vagy egy új recept kipróbálása. Ennek abszolút csak a saját fantáziád szab határt.

– Add le a listádat nekem június 15-ig!

– A listáról legalább 10 dolgot pipálj ki nyár végéig!

– Lehetőség szerint olyan fogadalmakat gyűjts, amit képpel, olvasási (akár snittes filmnézési) linkekkel bizonyítani tudsz. Ha mégis nehezen megoldható, pár mondatban foglald össze az adott élményt!

– Tartsd észben: ez csak egy kihívás! Ne állíts magad elé leküzdhetetlen akadályokat, a legapróbb fogadalmak is megteszik – és meglátod, örömödet leled majd a megvalósításában.”

Miután tegnap jóváhagyták a kihívást, az én listám pedig már másfél hete elkészült, alig vártam, hogy megoszthassam:

1. Fogyni legalább 5 kg-ot

Nem mertem többet írni, annak ellenére sem, hogy január óta már több, mint 12 kg olvadt le rólam. Bár az igazi célom még 16-17 kg fogyás lenne – a tizenkettőn túl -, de nem feltétlenül nyár végéig.

2. Elolvasni a pszichológiai könyves várólistámról legalább hármat

Áprilisban elkezdtem pszichológushoz járni, és nagyon érezhető kedélyállapotom javulása. Viszont amellett, hogy hetente egyszer beszélgetünk, és általában kapok feladatokat a következő találkozásig, összeírtam egy listát azokról a pszichológiai könyvekről, amikről úgy vélem, hogy segíthetnek még inkább megérteni a viselkedésemet, a hangulatingadozásaimat, vagy úgy általánosságban a bennem kavargó gondolatokat.

Ezekről a könyvekről van szó:

Orvos-Tóth Noémi – Örökölt sors

Edith Eva Eger – A döntés

Lindsay C. Gibson – Érzelmileg éretlen szülők felnőtt gyermekei

Almási Kitti – Bátran élni

Daniel Goleman – Érzelmi intelligencia

Bagdy Emőke – Kádár Annamária – Buda László – Pál Ferenc – Fejben dől el?

M. Scott Peck – A járatlan út

Pál Ferenc – A függőségtől az intimitásig

L. Stipkovits Erika – Közelebb egymáshoz – 11 tévhit párkapcsolatainkról

L. Stipkovits Erika – Harmóniában egymással – Újabb 11 tévhit párkapcsolatainkról

Gary Chapman – Egymásra hangolva

Popper Péter - Lélekrágcsálók

Elaine N. Aron – Szuperérzékeny vagyok?

L. Stipkovits Erika – Szeretettel sebezve

Susan Forward – Mérgező szülők

Ezekből az utolsó kettőt már elkezdtem olvasni, így az hivatalosan nem számít bele a három elolvasandó könyvbe. De remélem majdnem mindegyiken sikerül túljutnom még a nyáron.

3. Befejezni a The walking deadet

Valahol a 7. évad elején sokaltam be korábban, amikor néztem. Körülbelül egy hónapja kezdtem az újra nézését, és most eltökét szándékom befejezni a sorozatot.

4. Munkát találni Budapesten

Több oka is van, hogy szeretném a fővárosban folytatni az életem, amit részletezni nem szeretnék. Viszont az egyik alappillére, hogy állást szerezzek. Nyilván pénzügyi területen gondolkozom első körben – mivel ehhez van végzettségem és ebben van tapasztalatom -, de egyelőre nincsenek nagy elvárásaim.

5. Albérletet találni Budapesten

Nos, igen. Ha az anyagi része megvan, kellene egy tető is a fejem felé. Azt vettem észre, hogy jelen pillanatban rengeteg olcsó albérlet van. Ami ugye nem garantálja, hogy a járványhelyzet végét követően nem emelik duplájára, de mindenképpen bizakodó vagyok ezen a téren.

6. Írni egy novellát a Könyvmolyképző pályázatára

Tavaly június 10-én írták ki az Aranymosás novellapályázatot, ahová NA és YA művekkel lehetett nevezni szeptember 15-ig. El is kezdtem akkor egy novellát, de nem sikerült időben befejeznem. Talán idén sikerrel járok.

7. Társasjátékot készíteni

Öt évvel ezelőtt egy nagyon primitív szabályokkal rendelkező, mégis élvezetes, és nehezen megnyerhető társasjátékot rajzoltam. Ez nemrég újra előkerült, és továbbra is, amilyen egyszerű, annyira leköti az embert. És kedvet kaptam új társasjátéko(ka)t tervezni.

8. Fürödni a Balatonban

Ez egy olyan pont, ami nem csak az idei nyári bakancslistám része, hanem a képzeletbeli életre szóló listán is szerepel. Ugyanis hiába próbálkozom három éve töretlenül, a láb belelógatáson kívül nem jutottam tovább a magyar tengerben…

9. Elkezdeni önkénteskedni

Az egyik bejegyzésemben már említettem, hogy boldoggá tesz, amikor másokon segíthetek, bármilyen formában. És, bár korábban is felmerült bennem, mostanában egyre erősebb a vágy, hogy önkéntes munkát vállaljak. Elsősorban állatmenhelyre vagy gyermekkórházba mennék, de majd idővel úgyis kitapasztalom, mi az, ami igazán hozzám illő.

10. Cukormentes fagylaltot készíteni

Amióta átálltam egy egészségesebb életmódra, teljesen elengedtem a gyorséttermi ételeket és a cukros üdítőitalokat. Persze, nem mondom, hogy nem csúszik be néha 1-1 csoki, vagy személy szerint a franciasalátát, krumplisalátát, és egyéb hasonlót képtelen lennék anélkül a minimális cukor nélkül elkészíteni. Viszont tényleg igyekszem odafigyelni, hogy minél kevesebb botlás legyen. Éppen ezért, már többször készítettem cukormentes süteményeket, vagy készen kapható lisztkeverékekkel is kísérleteztem már. Viszont, ha már nyár, fagyi vagy jégkrém nélkül nem telhet el!

11. Margaret Island koncertre menni

Mindenki arról beszél, hogy oda az egész nyár, elmarad minden fesztivál. Nos, nekem eddig sem fesztiválokból állt ez a három hónap, még soha egyiken sem vettem részt. Szóval engem nem érint annyira mélyen. Viszont koncertre ettől függetlenül szeretek járni – olyan előadókéra, akiket nagyon szeretek. A Margaret Island is ilyen, és mint kiderült, a Strand-fesztivál azért mégis megrendezésre kerül – ahol ők is fellépnek. Úgyhogy eltökélt szándékom idén talán először fesztivál belépőt venni.

12. Örökbe fogadni egy cicát

Januárban 180 fokos fordulatot vett az életem. Elköltöztem, Cézár azonban maradt. Tudom, hogy dönteni kellett, melyikünknél maradjon, ahogyan azt is, hogy jó dolga van. Ettől függetlenül gyakran hiányzik. Egyelőre nem vagyok száz százalékig biztos benne, hogy egy másik cica pótolni tudná a hiányát, de mindenképp szükségem van egy kis szőrpamacsra, mert annyira léleknyugtató a jelenlétük, és annyi szeretetet képesek adni, mint senki más.

13. Megnézni a 13 okom volt második évadát

A könyvet nem múlta felül nálam az első évad sem, és csalódott voltam, mikor hallottam, hogy folytatást is kap. Hiszen a történet úgy volt kerek és teljes, azzal az egy könyvvel, ami megjelent. De tudom azt is, hogy előítéletes vagyok, mert a könyv a kedvenceimhez tartozik, és mint minden könyvmoly, kritikusan tekintek az adaptált verzióra. De ideje lesz megadni neki a második esélyt.

14. Rendet rakni a laptopomon

Trehány vagyok. A cuccaim szanaszét hevernek a lakás különböző pontjain, amíg nem végszükséglet, hajlamos vagyok nem mosni, vagy napokig meg sem vetem az ágyamat. Persze takarítani muszáj, így nem hagyom, hogy odáig fajuljon a dolog, hogy a lakásban lévő rendetlenség életre keljen és bekebelezzen, de tény, hogy egy-egy nagytakarítás után pár óra nem kell a káoszig… Sajnos ugyanez igaz rám a laptopomon is. Bár régen egyébként nagyon szépen rendszerezve volt a gépemen minden, most teljes szétszórtság uralkodik, úgyhogy bőven ráférne némi „takarítás”.

15. Zöldre festetni a hajamat

Igen, most ez az új őrület kerített hatalmába, és ha törik, ha szakad, nyáron zöld leszek, mint egy lombkorona. Ezer éve kinéztem egy nagyon menő színt, és szerintem a rövid hajamhoz még jobban is passzolna, mint a hosszúhoz.

16. Beiratkozni az egyik budapesti könyvtárba

Ha már Budapestre tervezek költözni, a lényeg sem maradhat el. Egy könyvmoly nem élhet anélkül, hogy ne legyen olvasójegye.

17. Bobozni

Többször kipróbáltam már, és nagyon élvezetes elfoglaltság. Idén nyáron sem maradhat el!

18. Virágokat ültetni

Szeretem a virágokat, mert szépek, viszont szörnyen gondozom őket, és éppen ezért hamar meghalnak a kezeim között. Viszont ezen szeretnék változtatni, és olyan növényekkel megpakolni a szobámat, amiket egytől egyig én neveltem fel. Szóval jobban vonz az, hogy magról, hagymáról, vagy ilyesmiről ültessek valamit, látva a kezdetektől a fejlődést, mint egy palántát, vagy kifejlett növényt tovább gondozni.

19. Beiktatni egy külföldi utat

Teljesen mindegy, hogy egy szomszéd ország, vagy a világ másik vége. Amint nyitva lesznek a határok, utazni szeretnék.

20. Legalább tízszer kirándulni menni

És még magamhoz képest keveset is írtam. Lehetőleg minden szabadidőmet a szoba négy falán kívül szeretném tölteni. A kirándulásba beleszámít a Margit-sziget és a Budapesten található helyek is. De azért szeretnék kreatívabb utakat.

Ti mit terveztek a nyárra? Tetszik a kihívás? Írjatok ti is listát!

Nosztalgia: A régi történeteim és blogjaim - 2. rész

Mielőtt olvasni kezded a bejegyzést, szeretnélek figyelmeztetni az elején, hogy korhatáros. Amennyiben még nem múltál el tizennyolc, úgy csakis saját felelősségre görgess tovább. Köszönöm!

Már nyolc hónapja, hogy megszületett ennek a bejegyzés sorozatnak az első része, szóval éppen ideje volt, hogy folytatást kapjon.

A legkínosabb történeteket azt hiszem, láttátok – bár mindenkinek élete első írásai azok, amelyeket nem szívesen tárna közönség elé. De miért ne nevessünk együtt egy jót?

Még amikor Blogzónán publikáltam az első történeteimet, volt egy nagyon lelkes olvasóm, Titanilla, aki minden bejegyzésem alá kommentelt, és én is hasonlóképpen voltam az ő történeteivel. Bejelöltük egymást Facebookon és elkezdtünk beszélgetni. Feldobódott a téma, hogy indítani kellene egy közös blogot, és szinte azonnal elkezdtek járni az agytekervényeink, hogy miről is szóljon a közös történetünk.

Ő akkor már használta a Blogger felületét, nekem viszont újdonság volt, és ez volt az első olyan blog, amit itt tettem közzé.

Vampire wars (2012-2013)

Látva a Twilight és Vámpírnaplók népszerűségét, meglovagoltuk a témát. Mi másról írhattunk volna, ha nem vámpírokról? Hiszen a One Direction és Justin Bieber fanfictionök mellett nem ilyen típusú történetekkel árasztották el a blogos csoportokat…

Íme, a szereplőgárda és a „prológus”:

Szereplők

Prudence Morgan (Prue)

Született: 1738. június 13.

Születési hely: Christal

Egy hajóbaleset következtében csaknem meghalt. Szülei és bátyja viszont tényleg odavesztek. Barátai: Loren, Kyle és Rose szintén vele voltak, és megmentették, azzal, hogy átváltoztatták Őt is azzá, amik Ők voltak, vámpírrá. Prue azt, hogy barátai milyen lények, csak azután tudta meg, hogy átváltozott. Nehezen, de beletörődött abba, hogy örökké élni fog, és hogy soha többé nem láthatja családját…

Loren Ellwood

Született: 1659. október 19.

Születési hely: Christal

Miután megismerte Marcus-t menthetetlenül beleszeretett. Mikor megtudta, hogy ő egy vámpír, nem ijedt meg. Sőt, Ő maga is azzá szeretett volna válni és ezért Marcus megtette neki azt a szívességet, hogy átváltoztatta. De miután rájött, hogy Ő nem a jó oldalon van, megbánta az egészet. Marcus megfenyegette, hogy ha nem teszi azt, amit ő mond, akkor megöli, így évtizedekig az Ő szolgálatában állt, míg nem nagy erőfeszítések árán, de sikerült megszöknie és átállt Rose Kyle seregéhez, ami a rossz oldalnak köszönhetően igen csak megcsappant. Ez a viaskodás viszont abbamaradt, mikor kiűzték az összes vámpírt a városból.

Rose Carter

Született: 1480. Szeptember 21.

Születési hely: Christal

Kyle Jonson

Született: 1485. augusztus 05.

Születési hely: Christal

Ők ketten egy párt alkotnak, emellett a jó vámpírok vezetői. Akik közéjük tartoznak, nem ölnek embert, és harcolnak azok ellen, akik igen.

Marcus Kenway

Született: 1457. január 12.

Születési hely Christal

A gyilkos vámpírok vezére. Egyetlen célja kipusztítani Christal egész emberi lakosságát, és azokat a vámpírokat, akik mellettük állnak, és uralma alá venni azt.

Robert Watson

Született: 1989. március 28.

Születési hely: Christal

Hallott a vámpírlegendákról, amik állítólag a városban történtek, de soha nem hitt bennük. Egészen addig, míg meg nem tudta, hogy a lány, akibe úgy érezte kezd beleszeretni, szintén az.

Prológus

Loren

Olyan furcsa közel kétszáz év után újra visszatérni ide. Szerencsére a most itt élő emberek csupán legendának tekintik az összes itt történt dolgot. Bár tényleg csak az lenne. Viszont nem így van. Rengeteg ember vesztette életét, csakis miattam. Volt egy esélyem. Egy hajszálnyira voltam attól, hogy megöljem Őt, de nem ment. Ahhoz túlságosan szerettem, Én bolond…

Prudence

A visszatérés furcsa, főleg ennyi év után. Ugyan már kihevertem szüleim és bátyám halálát, de ha visszajövök ide, csak ez jut eszembe. Nagyon szerettem őket, így fáj visszajönni, de mégsem hagyhatjuk, hogy Ő kipusztítsa a lakosságot. Én soha nem voltam olyan, és nem is akarok olyanná válni.

A történet röviden – már amennyire emlékszem -, négy jó barát kb. kétszáz év után visszatér a szülővárosukba. De nem élhetnek nyugodtan, mert bár ők a jó oldalon állnak, vannak vérszomjas, gyilkos vámpírok is, akik senki életét nem kímélnék. Mindeközben szerelmi drámák tömkelege zajlik. És nem Rose-ra és Kyle-ra célzok, mert ők messzemenően a legunalmasabb, legnyálasabb pár az egész történetben. Egyébként hogy nem untak egymásra többszáz évig? Tudjátok, ki szeretne ennyi ideig párkapcsolatban élni! Szegény srác…

Prue beleszeret egy halandóba, de közben a feltörni vágyó vérszomjával is meg kell küzdenie. Loren pedig régi szerelmével – aki az ellenséges csapat vezetője – szemben áll tanácstalanul, mert talán nem múlt el, amit iránta érzett. Extra csavar, van egy közös gyermekük is, aki valami teljesen logikátlan okból, bár még akkor fogant, amikor Loren ember volt, de hogy a halála után is várandós maradt, nem bírom megemészteni. Persze, a Twilightban is megszületett valahogy Renesmee, de Bella az utolsó pillanatig életben volt. Nem mintha ettől jobb lenne, mert ha tudományos magyarázatot szeretnénk adni erre, akkor az is kérdéses, hogy Edwardnak halála után hogy lehetett működő spermája, de ebbe ne is menjünk bele. Végül is ez egy fantasy és nem egy sci-fi.

Claire szemszöge:

Azonnal elkezdtem kutatni a kristály lelőhelye után. Átnyálaztam a könyvtárban lévő összes könyvet, hátha írnak erről is valamit, de semmi.

-Ez az utolsó- vettem fel egy varázsigékről és őslegendákról szólót. Ha ebben sem találok semmit, akkor soha nem tudom eloszlatni a kételyeimet. Fellapoztam a vastag, poros könyvet, és a legendákat kezdtem el olvasni. Végre valahára megtaláltam, amit kerestem. ”A kristálykő legendája” Ez volt a cím.

Valamikor a középkorban, egy boszorkány varázshatalommal látott el egy kristályt. Olyan hatalommal, hogy képes megmutatni bárkinek a múltját, de csakis egyetlen egyét.

A legenda szerint a kristály lelőhelye változik: Valahányszor megtalálják, új helyen lel otthonra. Hogy rálelj, csupán annyit kell tenned, hogy a saját véredből cseppentesz néhányat egy papírlapra, és elmondod a varázsigét.

Amint ezt végigolvastam, azonnal kerestem egy papírt, a szemfogammal felsebesítettem a csuklómat, és hagytam, hogy a vércseppek a papírra csöppenjenek, mielőtt a seb begyógyul. Aztán a könyvben lévő varázsigét kezdtem el kántálni:

Egy helyet keresek, de nem tudom, merre menjek.

Kérlek, mutass utat, hogy ráleljek!

Ekkor hirtelen a vér felszívódott, és egy szöveg jelent meg a papíron:

Egy vámpíroktól nyüzsgő városban is léteznek szentek. A helyen, ahol gyülekeznek, találsz számos régiséget. Ezek közül az egyikben megbújik egy értéktelennek tűnő vacak, de ha erősen gondolkozol, rájöhetsz, hogy azt tartod a kezedben, amit kerestél.

Próbáltam volna elemezni, hogy mit is takarhat ez a szöveg, de miután egyszer elolvastam, el is tűnt. De szerencsére emlékeztem a szövegre, szóval csak vissza kellett gondolnom rá. Az első mondatból, arra a következtetésre jutottam, hogy a „vámpíroktól nyüzsgő város” csakis Christal lehet. De persze, nem csak itt élnek vámpírok, szóval, bárhol lehet a kő. De mindenesetre itt kezdem a keresést. Christalban összesen 2 templom van, szóval gyorsan megleszek, ha tényleg itt van a kristály. El is indultam, és hamar ott voltam az elsőben. A műtárgyakat szemlélgettem, mert a papíron álló szöveg említette a régiségeket is. Olyat kerestem, amiben lehet valami. Aztán megpillantottam egy nagyon régi vázaféleséget. Nem tartottak benne virágot, szóval ez is egyfajta műtárgynak számít. Belenéztem, de elég sötét volt a belseje, így nem láttam semmit. Így hát bele is nyúltam, és valami a kezembe is akadt. Reménykedve kiemeltem, de csak egy fakó színű olcsó kődarab volt benne. Bár fogalmam sincs, hogy került oda. Szomorúan vettem tudomásul, hogy nem ezt kerestem. Aztán villámcsapásként ért a felismerés: „…egy értéktelennek tűnő vacak, de ha erősen gondolkozol, rájöhetsz, hogy azt tartod a kezedben, amit kerestél.” Hát persze! Egy szóval sem volt leírva, hogy egy gyémántként csillogó kőről van szó, és fénykép sem volt róla. És végül is ez is kristály. Sőt, minden kő az! Ekkor a táskámba helyeztem a követ, majd egy csendesebb helyre mentem, megint elővettem a kristályt, és elmondtam a másik varázsigét, ami a könyvben állt:

Hatalmas szellemek,

Szólítalak titeket!

A kristály mit tartok,

Mutasson meg egy életet!

Hogy kiért, azt is tudom már,

Marcus Kenway élete csak rám vár.

Ekkor egy hatalmas füstfelhő jelent meg, majd hirtelen egy ismeretlen házban voltam. Ekkor a kristály már nem volt nálam.

-Marcis! Kisfiam, kérlek hallgass meg!- hallottam egy női hangot, majd az apámat láttam felrohanni a lépcsőn. Először el akartam bújni, de aztán eszembe jutott, hogy úgysem lát.

-Nem érdekel a magyarázkodásod!- intézte el ennyivel, majd becsapta maga mögött az ajtót. Ez után láttam, hogy az édesanyja, a nagymamám nagyon elkeseredik. Fogalmam sem volt mi történhetett. Inkább bementem oda, ahová az apám is ment egy fél perce. Egyszerűen csak átmentem a falon, hiszen itt most szellem vagyok. Apa éppen a lepedőket kötötte össze, majd az ablakhoz ment, és kimászott rajta. Én utánamentem, hiszen tudni akartam mi a fene folyik itt. Egy elhagyatott tisztásra ért, ahol várta őt egy lány, akit megcsókolt, mikor odaért hozzá. Nem Loren volt az, vagyis még egy kicsit régebbi időben járhatunk.

-Mi történt? Olyan bánatosnak látszol- mondta a lány.

-Összevesztünk anyámmal.

-De miért?- képedt el a lány, akinek egyelőre nem tudom a nevét.

-Kiderült, hogy az apám nem is az apám. Anyám megcsalta őt. Ráadásul egy olyasvalakivel, akik ellen a családunk már nagyon régen küzdenek. Egy vérszívóval.

-Sajnálom. De ki volt az a vámpír?- érdeklődött a lány.

-Jonh Smith!

Erre a szóra a lány megijedt.

-Trish, mi a baj?- érdeklődött az apám.

-S-semmi- rázta a fejét –mint megtudtam- Trish.

-Ne csináld ezt! Azt hittem nincsenek titkok köztünk.

-Marcus. Én…Én hazudtam neked, mikor megismerkedtünk. Nem az vagyok, akinek gondolsz. Nem akartam elmondani, mert féltem, hogy megutálnál, vagy megpróbálnál megölni, hiszen a családotok küzdenek ellenünk és…

-Mi? Mi az, hogy „ellenünk”?? Azt akarod mondani, hogy te is…

-…vámpír vagyok- fejezte be a mondatát. De ez nem minden. John Smith az apám.

-Mi??-sápadt el apa- Az lehetetlen. Akkor az azt jelentené, hogy mi…

-…testvérek vagyunk-fejezte be Trish megint a mondatot-, vagyis nem lehetünk többé együtt. Nem lenne helyes. Én azt hiszem, most megyek is- mondta néhány perc hallgatás után.

-Ne, várj! Változtass át!-kérte apám határozottan.

-Hogyan?

-Jól hallottad. Azt szeretném, hogy változtass át. Nem akarok többé a családommal maradni. Az apám nem is az apám, az anyám meg 18 éven át félrevezetett. Tedd meg ezt értem, kérlek! Hiszen a húgom vagy! Még hogyha azt hittük, hogy köztünk több van, akkor is a testvérem vagy.

-Rendben.- sóhajtott Trish, majd megsebezte magát, és odatartotta a karját apának, majd mikor elkezdte inni a vérét, beleharapott a nyakába, és ő pedig elkezdte apa vérét szívni. néhány perc múlva apa összeesett, de nem sokkal később fel is kelt, immár vámpírként. Ez volt az utolsó, amit láttam, majd megint megjelent egy füstfelhő, és én megint egy másik helyen voltam. Ezt felismertem. Az erdő Christal mellett. Most nem apámat láttam meg először, hanem Lorent. Akarom mondani, az anyámat. Egy fa tövében ült, és olvasgatott.

-Loren! Hol vagy? Már megint nem csinálsz semmit! Gyere ide azonnal, és mosogass el!- hallottam egy nő hangját, nem olyan messziről. Elnéztem arrafelé, és egy kis erdei házikót láttam meg.

-Igen anya, megyek már!- állt fel, majd lassan elindult a ház felé. Ekkor láttam meg, hogy apa fut- nem vámpírtempóban- arrafelé. Neki is megy anyámnak, aki ennek következtében leejtette a könyvét a sárba. Apám ment volna tovább, de anya eléggé kiakadt.

-Talán elnézést, vagy valami!

-Parancsolsz?- fordult vissza apa.

-Ez az egyetlen emlékem maradt a nagymamámtól, és miattad tönkrement. A legkevesebb az lenne, hogy elnézést kérsz.

-Most mit vagy úgy kiakadva, csak egy vacak könyv!

-Attól még, hogy Te egy előkelőbb családból származol, és úgy fennhordod az orrod, még nem kellene lenézned, csak mert alacsonyabb származású vagyok, egy erdei kisházban élek, és rongyos a ruhám. Érzéseim attól még ugyanúgy vannak- jöttek elő a könnyei.

-Jaj, ne sírj. Sajnálom. Majd veszek neked újat- ajánlotta fel apám.

-Az már nem lenne ugyanaz. Ennek érzelmi értéke van.

-Akkor mondd, mivel tehetném jóvá, és hidd el megteszem.

-Nem kell tőled semmi!

-Loren! Hol vagy már?

-Megyek, anya- azzal el is ment. Apa elindult az ellenkező irányba, és én mentem volna utána, de észrevettem, hogy hirtelen, nagyon gyorsan megy az idő: Pillanatok alatt este lett, majd megint reggel. Már másnap van, és apám megint itt van. Nem értem a viselkedését, hiszen vámpír. Hogyhogy meg sem fordult a fejében megtámadni anyát? Jó az elején még nagyon bunkó volt, de most is itt van, és kutya legyek, ha nem Rá vár. Amikor anya kijött a kezében a tegnap összesározott, de azóta már viszonylag megtisztított könyvvel, apa rögtön odament hozzá.

-Mit keresel itt megint?

-Én csak… Látni akartalak-mondta ki őszintén.

-Láttál. Elmehetsz.

-Ne csináld már ezt! Még mindig haragszol a tegnapi miatt?

Anya nem válaszolt, csak továbbment, ami elég sokat mond. Apa viszont megragadta a csuklóját, hogy visszahúzza.

-Áú! Erősebben, még nem szakadt le a karom!

Úgy látszik, apa megfeledkezett az erejéről.

-Sajnálom- húzta magához közelebb anyát.

-Ezt már hallottam- motyogta, majd felnézett apa szemeibe- Miért jöttél valójában?

-Ezért- mondta, majd megcsókolta anyát. Fura ezt mondani, de olyan aranyosak együtt. Kicsit olyan, mint egy tündérmese. A szegény parasztlány, és a gazdag herceg. Na jó, a tündérmesékben nem szerepelnek vámpírok. De értitek, mire gondolok.

Miután elváltak ajkaik, anya kissé meg volt illetődve. Nem csodálom, azért az 1600-as években nem volt szokás egy nap ismeretség után csókolózni valakivel. Nem mintha ma szokás lenne az ilyesmi, de vannak ilyen szánalomra méltó emberek.

-Nem is ismerlek. Még a nevedet sem tudom- motyogta zavarában anya.

-Majd megismersz- simogatta meg apa az arcát- Egyébként Marcus Kenway vagyok.

-Loren Ellwood- mosolygott anya.

-Látom, megenyhültél. Van ennek valami oka?- jelent meg egy huncut mosoly apa arcán.

-Nincs- pirult fülig anya.

Na jó, a nyáladzást nem voltam képes tovább bámulni, szóval távolabb mentem, amíg abbahagyják. Nemsokára mindketten leültek egy fa tövébe, és elkezdtek beszélgetni.

***

-Te teljesen megőrültél?? Ő egy halandó! Az ételbe nem szoktunk beleszeretni- fakadt ki Marcusra Trish. Most éppen a házukban vagyok -ami inkább kastély, mint ház-, úgy két héttel később. Apa elmondta a húgának, hogy szerelmes lett- Nem lehetsz szerelmes. Nem lehetnek érzéseid, hiszen vámpír vagy!! Ráadásul velünk harcolsz, a jó vámpírokkal szemben. Mi az, hogy? Apánk megtett vezérnek, erre te megcsókolsz egy PARASZTLÁNYT, akit alig ismersz. Ráadásul még ágyba is bújsz vele?? Normális vagy?

-Nyugodj már le! Attól még tudom, hogy mi a feladatom.

-Szeretném én azt látni. Megölöd a lányt, vagy tegyem meg én?

-Mi?

-Vagy megölöd, vagy én teszem meg. Más alternatíva nincs! El fogja vonni a figyelmedet, és aztán veszíteni fogunk.

***

Megint az erdőben vagyunk, mert apa megígérte a húgának, hogy megöli Lorent.

-Szia!- ölelte át anya boldogan apát- Hogyhogy megint itt vagy?

-Beszélnünk kell- mondta apa komoly hangon.

-Valami baj van?- nézett rá anya aggódva.

-Mondanom kell valamit. Még csak két hete ismerlek, de azt hiszem beléd szerettem.

-Jaj, már azt hittem valami baj van. Én is szeretlek. Különben nem is adtam volna oda az ártatlanságomat egy hete- nyomott egy csókot apa ajkára.

-Loren, komoly dologról van szó. Valamit nem mondtam el neked.- nagyot sóhajtott, majd folytatta- én egy…vámpír vagyok- mondta ki végre. Anya pár percig megszólalni sem tudott.

-Ez…Csodálatos- derült fel az arca.

-Mi?- nézett értetlenül apa- Nem is félsz?

-Dehogy félek! Tudom, hogy nem bántasz, mert akkor már az első találkozásunkkor megtetted volna.

-Rendben, ha ilyen könnyen veszed, akkor mondom tovább. A húgom nem örül ennek az egésznek, és két választási lehetőséget adott, vagy én öllek meg, vagy ő.

Erre már anya teljesen elsápadt.

-Vagyis… ezért jöttél- gyűltek könnyek a szemében.

-Nem! Vagyis a húgomnak azt mondtam, de nem tennék ilyet soha.

Néhány percig némán ültek, aztán anya megszólalt!

-Változtass át!

-Tessék?

-Változtass át! Kérlek!

-Nem tehetem ezt veled. Nem akarod ezt.

-De igenis akarom. Te nem tudod milyen nehéz itt élni! Anyám egy percre sem hagy békén. Minden házimunkát nekem kell végeznem. Nem bírom így tovább. Szeretlek, és veled akarok maradni. Örökre!

-Nem olyan jó dolog ez, hidd el nekem. Ezzel gyilkossá válsz. Te nem vagy ilyen.

-Akkor majd csak állatok vérét iszom.

-Nehéz uralkodni a vágyon. Úgyse bírnád ki, hogy ne egyél embert.

-Kérlek Marcus tedd meg ezt értem. Nem érdekel milyen élet vár rám, a mostaninál csak jobb lehet. És így a húgodnak sem leszek útjában. Hiszen ezzel megölnél.

Apa még mindig hezitált, aztán mégis megtette. Ugyanúgy felsértette a csuklóját, és hagyta, hogy Loren igya a vérét, míg ő kiszívta belőle a sajátját.

***

Megint apáéknál, csak egy héttel később.

-Marcus! Marcus!- kiabált anya.

-Mi az?

-Fogalmam sincs, ez hogy lehet de…

-De mi?

-Állapotos vagyok.

-Mi? Az lehetetlen! Hiszen halott vagy!

-Én is tudom, de a gyerek már mozog. Gyorsan fejlődik.

-Hát persze, hiszen vámpír- világosította fel apám.

A következő kép apám életéből, néhány héttel későbbi, amikor megszülettem. Na, erre a részre vártam. Anya a karjaiban tart, és mosolyog rám.

-Te vagy a leggyönyörűbb kislány a világon Claire.

Nemsokára apa belép, és kivesz anya karjaiból.

-Marcus! Ne vidd el!- kérlelte sírva, de nem érdekelte. Amikor anya megtudta, hogy apám a rossz vámpírok oldalán van, apa nem bánik vele olyan kedvesen, mint előtte. Tömlöcben tartotta, pedig tudta, hogy terhes velem. Aztán, mint most kiderült, el is vett tőle. Vagyis anya mondott igazat. Megjelent még egy olyan képkocka is, mikor anya egy mérgezett karóval várta apámat, de aztán képtelen volt megölni. Apa lefeküdt vele, csakhogy megmeneküljön, aztán visszazárta a tömlöcébe. Anya sokáig szenvedett, de sikerült megszöknie. Utána sajnos nem tudom vele mi lett, mert apám életének a végignézését választottam.

-Apa!- láttam meg saját magamat. Ez kb. 100 éve volt- Kérdezhetek valamit?

-Mi az?

-Nekem…nincs anyukám?

-Volt, de meghalt

-Mi történt vele?

-Ne firtassuk ezt jó?

Nos igen, most már azt is értem, miért hárította a témát. Próbálom megérteni, hogy miért változott meg apa viselkedése anya iránt. Hiszen LÁTTAM, milyen kedves volt vele. És nagyon aranyosak voltak együtt. De ezt már nem tudtam ott rendesen végiggondolni, mert megjelent megint a füstfelhő, aztán már a saját ágyamban ébredtem. Úgy döntöttem, hogy elmegyek anyához, hogy elmondjam neki, tudom, hogy nem ő a hibás abban, hogy nem tudott felnevelni.

Loren szemszöge:

Prue átváltoztatta Maggie-t, és meg kell hogy valljam, egészen jól el tudja nyomni magában az emberi vér után való éhséget. Tökéletesen megelégszik az állatvérrel is. Bár azért rajta kell tartanunk egy-két hétig a szemünket, mert még új. Nehogy valami hülyeséget csináljon. Végül is az ember vér egyszerűen mennyei. Igen, én már ittam. Még a vámpírlétem legelején. Nem vagyok rá büszke, de ez van. Marcus az orromnál fogva vezetett. De olyan édesen csókolt az első alkalommal, hogy nem tudtam neki ellenállni. Na jó, nem gondolok ezekre vissza, mert csak fájdalmat okoznak. Inkább kinyitom az ajtót, ugyanis csengetnek. Teljesen elképedtem, mikor megláttam, Claire jött. Kicsit megrettentem, és azt vizsgáltam, nem rejtett-e mérgezett karót valahová.

-Ne keresd! Nincs nálam fegyver. Nem akarlak bántani.

Kicsit nehéz volt elhinnem, hogy ilyet mond, de végül csak megbékéltem a tudattal, és kedves hangon szóltam hozzá, abban a reményben, hogy talán az utóbbi kb. 24 órában valamilyen csoda folytán megbékélt velem.

-Mi szél hozott?

-Bemehetnék?

Hezitáltam egy kicsit, majd kitártam előtte az ajtót.

-Én csak azért jöttem, hogy elmondjam: Sajnálom. Már tudom, hogy apám elvett tőled, és nem te hagytál el engem. Ez tényleg nem volt szép tőle. Nem tudom mi üthetett belé, hiszen az elején olyan kedves volt veled. Olyan ez, mint egy rossz átok.

Az átok szóra felkaptam a fejem, és elgondolkoztam. Trish az elejétől kezdve nem kedvelt engem. És ő igencsak különleges vámpír, ugyanis az anyja egy boszorkány. Mi van, ha Marcus-t megigézte, és azért lett undok velem. Oké, ez egy elég buta feltételezés, hiszen Marcus így is úgy is a rosszak vezetője, teljesen mindegy, hogy megigézik-e vagy sem. De mégis. Annak ellenére, hogy a rossz oldalon állt, velem mindig kedves és megértő volt. Vagyis addig, amíg meg nem tudtam, hogy nem a jó oldalon van. De őszintén ez engem az elején egyáltalán nem zavart. Csak utána gyűlöltem meg, miután úgy bánt velem, mint egy rongydarabbal.

-Min gondolkozol?- zökkentett ki a gondolatmenetemből a lányom.

-Apádon- válaszoltam egyszerűen.- De várjunk csak, honnan tudtad meg az igazságot?

Erre mindent elmondott nekem, én meg hitetlenkedve figyeltem.

-Örülök, hogy már nem haragszol rám- öleltem át.

Ez egy konkrét fejezet a történetből. Igazából a fejlődés mondjuk az előző három történetemhez képest látványos. És tényleg nem hibáztathatom magam, amiért tizenöt-tizenhat évesen egy klisés, kissé kidolgozatlan és cseppet sem korhű alkotás lett a végeredmény. Egyébként 8-10 fejezet volt, ameddig jutottunk vele, mielőtt abbahagytuk volna, olvasóink nem emlékszem, hogy voltak-e, és ha igen, milyen számmal. De legalább mi ketten jóban lettünk, és ha nem is rendszeresen, de így 7-8 év elteltével is van, hogy váltunk néhány szót.

H.O.P.E. – Hold on. Pain ends (2013)

Avagy a One Direction fellángolásom. Vagy valami olyasmi. Természetesen követnem kellett a tömeget, mint sok minden másban, és akkoriban a csapból is ők folytak. Több próbálkozásom is volt velük kapcsolatos fanfictionre, de egyik sem volt elég ütős. Úgyhogy kombináltam a srácok népszerűségét egy másik feltörekvőben lévő témával. Tudjátok mire volt még nagy kereslet akkortájt? E. L. James – A szürke ötven árnyalata című könyvére. Olyan lányokat láttam akkor könyvvel a kezükben, akiket soha máskor előtte – de utána se.

Szóval, mivel kezdtek elfordulni a sablonos „találkoztak a koncerten és első látásra egymásba szerettek, aztán boldogan éltek, amíg meg nem haltak”- típusú nyálas történetektől az olvasók, és a tömeg vérszomjasan leste a prédákat – esetünkben a szexuálisan túlfűtött 1D fanfictionöket -, alkottam én is egyet. Nos, igen, ez blogger karrierem egyik nagy sötét foltja, nem vagyok rá büszke. Fiatal voltam, és hülye, aki a népszerűségért a lelkét is eladta volna…

Viszont, hogy pozitívumot is mondhassak erről a történetről, annak ellenére, hogy nem mutatott jó példát, plusz az eleve egy kiábrándító dolog, hogy nekem is csak az számított, hogy minél több visszajelzés érkezzen, a maga módján egyedi sztori volt.

Egy akkori kedvenc bloggerem így nyilatkozott róla:

„Van egy csaj, aki nagyon régóta olvassa az írásaimat (talán a kezdetektől nem) és az ő kommentjei szinte mindig ott vannak a részek alatt és nagyon jól esik nekem, hogy már ilyen régóta velem van. Remélem, hogy magadra ismertél, igen Timi, te vagy az.

Nemrég megkért, hogy olvassak bele a blogjába és mondjak róla neki véleményt. Nos, én úgy döntöttem, hogy a véleményemet inkább ide írom.

Aki ismer, az tudja, hogy ami a szívemen, a számon, szóval teljesen őszinte véleményt írok.

Amikor az elején elkezdtem azt hittem, hogy 'na, megint egy blog egy depis csajról, aki felvágja az ereit, aztán valaki megsajnálja'. Aztán amikor tovább olvastam kezdett izgalmasabbá válni a sztori, amikor kiderült, hogy az 1D feloszlott és Niall összeveszett a srácokkal majd visszament a húgához. Akkor rögtön felbomlott az előbbi tévhitem, hogy ez megint valami tucat, mert ilyet azért még nem gyakran olvastam. Utána egyre jobban érdekelt és amint megtudtam, hogy mivel foglalkozik Harry, Louis, Liam és Zayn akkor már tudtam, hogy ez semmikép sem tucat, sőt még nem olvastam egy ehhez hasonlót sem. Amikor elrabolták Niall húgát és megtudtam, hogy miket műveltek vele teljesen új személyiséget adott a srácoknak, amit nagyon jól megírtál. Aztán a későbbiekben a visszatekintőt az első napra és Harry érzelmeire is nagyon szépen megfogalmaztad, ami különösen tetszett.

Egyszóval mindenkinek csak ajánlani tudom a blogot, nekem nagyon bejött, igaz az elején vannak elég durva +18-as részek, de nem ez a blog teljes lényege, szóval engem ez is megfogott, hogy nem egy pornó, de azt a részt, amit olyanra kell írni azt ízlésesen fogalmaztad meg.

Egyszóval mindenkinek csak ajánlani tudom Timi blogját, nem fogjátok megbánni.”

A történet főszereplőnk, Ciara Horan elrablásával kezdődött. A zenekar feloszlott, Niall és húga pedig olyan rossz helyzetben voltak egy idő után, hogy már nem volt hol lakniuk. Segítséget szeretett volna kérni a korábbi bandatagoktól – akik továbbra is egy közös lakásban éltek -, de ők megtagadták azt. Niallt összeverték Ciarát pedig behurcolták magukhoz, bezárva tartották, és kiélték rajta beteges vágyaikat.

Na, itt most felvetődik a kérdés, hogy Niall vajon miért nem jelentette a rendőrségen, hogy a húgát elrabolták. Ismerte a címet, az elkövetőket még jobban, és nagy valószínűséggel volt annyi esze, hogy tudja, mit művelnek a testvérével odabent… Szóval, igen, logikai buktatót ebben sem nehéz találni.

Ciara később megszökött és kórházban kötött ki, ahol újra találkozhatott rég nem látott bátyjával. Egy apróságra azonban nem számított: teherbe esett. Nem sokkal később megjelent Harry a színen, aki addigra szánta-bánta bűneit és megpróbált közeledni a lányhoz.

Hogy azért hagytam-e itt abba a sztorit, mert rájöttem, ennél többet nem lehet kihozni belőle – legalábbis úgy, hogy értelme is legyen -, vagy esetleg tudatosult bennem, hogy ez nem nekem való, és attól, hogy az ilyen történetekkel lehet hamar sok olvasót szerezni, még nem kell nekem is követnem ezt a fajta viselkedést, nem tudom. De nem folytattam, és nem is próbálkoztam többé fanfictionökkel…

Ali, Dani, Bálint, na meg mi (2013)

 

Csodálatos, saját gyártású fejléc (Én vagyok Nina Dobrev, mert csak)

Gyerekek, a 2013-as életem nyara volt. Forgattunk egy teljesen értelmetlen, de vicces videoklipet a barátnőimmel, termékeny voltam blogos tekintetben, és tényleg tök jól éreztem magam. És nem csupán a közzétett blogokon ontottam magamból az újabb részeket, hanem volt egy titkosított blogom, amin egy olyan történetet vezettem, amit csak a barátnőimnek meg magamnak írtam – hogy jót röhögjünk. Vicces, hogy ez az egyetlen olyan (nem vers vagy novella) alkotásom, amelyiknél eljutottam az utolsó (harmincegyedik) fejezetig is.

2013-ban Márta Alex (művésznevén ByeAlex) – Kedvesem című dala csendült fel az Eurovíziós Dalfesztivál döntőjében, Malmöben, amivel a tizedik helyezést zsebelte be. A többség – mint általában mindig – elégedetlen volt, nem értették miért ez a dal jutott ki, szitkozódtak. Minket viszont teljesen megbabonázott nem csupán ez, de Alex korábbi és későbbi dalai is.

A blog ötlete abból nőtte ki magát, hogy az egyik barátnőmnek Alex jött be nagyon, a másiknak pedig a gitárosa, Kővágó Dániel. És mivel tudták, hogy írok, kérték, hogy írjak már egy történetet velük és a két sráccal a főszerepben. Először egy rövid novellának indult. De annyira jól sikerült, hogy folyton folytatást szerettek volna. Úgyhogy lelkesen alkottam, és mindig jókat nevettünk a végeredményen. Egyre jobban kiterjedt rengeteg sztár crushunkra, akikekkel kavarhattunk benne, a vége felé már tényleg minden jött-menttel összefeküdtünk, de persze az alapkoncepció az volt, hogy a legvégén mindenki az eredeti kiszemeltjével legyen.

Én csak a nyolcadik fejezetben léptem színre, addig abszolút a barátnőim története volt, akkor mondtam azt, hogy most már én is szívesen benne lennék, úgyhogy kerestünk nekem egy pasit, aki passzol a képbe. Így az enyém lett Simon Bálint, az Ivan&The Parazol dobosa, aki úgy illett a képbe, hogy Danival is volt egy közös „bandájuk” – ha lehet így nevezni, a MONSTAZ. És az ő egyik klipjük volt az ötletgazda a saját nyári videoklipünkhöz is.

Nem mesélem el a teljes történetet, és nem rakok be részleteket, mert még élni szeretnék – és a barátnőm megölne ezért. De egy olyan részletet bemásolok, amiből semmi nem derül ki a cselekmény alakulásából, illetve csakis rólam van benne szó:

A szülinapom reggelén még egyáltalán nem gondoltam, hogy bulizni fogok. Miután felkeltem, és készítettem magamnak reggelit, indultam is az egyetemre. A nap folyamán kaptam pár SMS-t, a hallgatótársaim közül páran odalöktek egy-egy "Boldog szülinapot!" üdvözlést, és facebook-on is jött pár értesítő. Ez így ment már évek óta, nem is vártam sokkal többet. Na jó, legfeljebb Simitől. De egy lány elvárhatja a barátjától, hogy meglepje, nem?

Amikor délután végeztem, Simi az egyetem előtt várt rám, aminek nagyon örültem.

- Hogy kerülsz ide? - kérdeztem egy csók után.

- Reggel olyan hamar elmentél, hogy nem volt időm felköszönteni..

- Sajnos én nem tehetem meg, hogy délig aludjak. Miért nem keltél korábban, ha szándékodban állt felköszönteni?

- Ezt most komolyan tőlem kérdezed? Tudod milyen aluszékony vagyok. Na jó. Boldog szülinapot! - csókolt meg újra - És most jöhet a meglepetés - indult el a kocsi felé, én pedig követtem.

- És mi az? - kíváncsiskodtam.

- Ismered a meglepetés fogalmát? - húzta össze szemöldökét.

- Jó vágom. Akkor indulj! - sürgettem, mert égetett a kíváncsiság. Simi sebességbe tette a kocsit, majd el is indultunk. A Duna-part egy elhagyatottabb részén leparkolt. Ő kiszállt, majd az én oldalamon is kinyitotta az ajtót, és kisegített a járműből.

- Gyere! - fogta meg a kezem, és elindultunk az egyik irányba. Amikor már láttam, hogy mi vár minket, egy pillanatra megtorpantam. Egy asztal volt megterítve két személyre, közepén néhány szál rózsával és egy égő

gyertyaszállal. De ami a legmeglepőbb, hogy egy pincér is állt készenlétben az asztal közelében. - Egy romantikus vacsora két személyre, pincérrel, háttérben a csodás naplementével - ismertette Simi azt, amire már magamtól is rájöttem. De azt csak akkor vettem észre, hogy onnan mennyire jó a kilátás az éppen lemenő napra. Még csak délután fél 5 volt, de ugye télen hamar sötétedik, így már egészen lent volt a nap, és a körülötte lévő lilás-rózsaszínes égbolt gyönyörűen harmonizált halvány sugaraival. Mosollyal az arcomon mentem közelebb az asztalhoz, ahol Simi kihúzta nekem a széket, és miután leültem, ő is helyet foglalt velem szemben. A pincér töltött a poharunkba egy kis pezsgőt, majd tálalta nekünk a vacsorát.

- Bolognai spagetti! - csillantak fel a szemeim kedvenc ételem láttán.

- Igen. Tudod gondolkoztam, hogy mi lenne illőbb, azért mégis csak a szülinapod van. De pont ezért a kedvenc ételed a legjobb, nem igaz? - mosolygott.

- Nem. Kaviárt kellett volna hozatnod meg mindenféle drága ínyencséget. Vidd innen, látni sem bírom! - színészkedtem.

- Nagyon vicces. - húzta mosolyra a száját.

- Tudom - nevettem - Na együnk!

Miután befejeztük a vacsorát, és a desszertre vártunk, Simi felállt egy "Mindjárt visszajövök" mondat kíséretében. Pár perc múlva újra ott ült velem szemben, de ezúttal egy lyukacsos doboz volt a kezében.

- Ez micsoda.

- Ajándék. Olyat akartam, aminek tényleg örülnél, még hogyha apróság is - nyújtotta át a dobozt, majd felnyitottam a tetejét.

- Jaj Istenem! - tettem a szám elé a kezem, amikor megláttam a doboz tartalmát. Egy imádni való szürke kiscica volt benne.Kivettem, és rögtön babusgatni kezdtem.

- Khm... Még a végén féltékeny leszek - röhögött Simi.

- Most miért vagy ilyen? Nézd meg azt a cuki pofiját, meg azokat a gyönyörű zöld szemeit. Ne mondd, hogy nem aranyos!

- De nagyon is. És elvonja az összes figyelmedet rólam. - vágott sértődött fejet.

- Ó, jaj! - tettem vissza a cicust a dobozba, majd átültem Simi ölébe - Most jobb?

- Nem is tudom - játszotta még mindig meg magát, mire megcsókoltam.

- Szeretlek. - mondtam, majd ismét megcsókoltam.

- Elnézést - zavart meg minket a pincér, úgyhogy elváltunk egymástól, és én visszaültem a helyemre. Lerakták elénk a desszertet, ami szintén egy kedvencem volt: Fekete erdő torta.

- Hogyhogy így emlékszel mindenre, amit szeretek? - lepődtem meg.

- Most ebben mi olyan hihetetlen?

- Nem tudom. Csak olyan furcsa. De nagyon jól esik - mosolyogtam és a villáért nyúltam, hogy megegyem a sütit.

Miután mindent elpusztítottunk, visszamentünk a kocsihoz. Én beraktam a cicát dobozostul a hátsó ülésre, majd Simi legnagyobb meglepetésére nem az anyósülésen foglaltam helyet, hanem az ölében. Csók közben leengedtem az ülés háttámláját, és ő értve a célzást, vetkőztetni kezdett…