Book Tag #3.

Nincs is jobb érzés annál, mint amikor egy budapesti útról hazatérve este fél tizenkettőkor felnézek a molyra, és kihívtak egy book tagre. Már olyan régen volt erre példa, hogy lesnem kellett, hányadik kihívás is ez a blogon, és csalódottan vettem tudomásul, hogy még csak a harmadik. Úgyhogy ezúton is szeretném megköszönni Drahota Eszternek, hogy meginvitált erre a játékra. Mivel még úgyis teázgatok egy kicsit lefekvés előtt, gondoltam még most gyorsan ki is töltöm:

1. Kedvenc műfajod? És miért ez?

Már körülbelül tíz éve, hogy nem csak kényszerből, hanem élvezetből olvasok, de szinte évről évre változik az ízlésem. Kezdetben csak az ifjúsági/young adult regények jöhettek szóba, aztán elég hamar rászoktam a new adult regényekre. De amióta ismerem Sarah MacLeant és Lisa Kleypast, az erotikus történelmi romantikus regények a legnagyobb favoritjaim. Azt hiszem valahol egyszer már említettem is, hogy miért: mert ezek tulajdonképpen new adult regények – amiket még mindig imádok -, csak általában a tizenkilencedik vagy huszadik századi Angliába helyezve a történetet – azt a kort és helyszínt pedig egyszerűen imádom!

2. Egy könyv, ami véleményed szerint csodálatos idézetek kimeríthetetlen tárháza

Homonnay Gergely: Puszi, Erzsi!

A csodálatos jelzőt nehezebben aggatnám rá, mint a viccest – esetleg elgondolkodtatót -, de kétség kívül ebben vannak számomra a legjobbak. Talán nem is véletlenül készült egy külön rövid könyv Erzsi bölcsességei címen – ami tartalmazza szeretett elnökasszonyunk összes aranyköpését.

3. Magyar vagy külföldi írók? Melyiket olvasod szívesebben és miért?

Nagyon ritkán olvasok magyar íróktól, de ennek leginkább az az oka, hogy a számomra kedvelt műfajban – lásd első pont -, nem alkot senki kis hazánkban. De mostanában kezdek azért barátkozni hazaiakkal is.

4. Használsz bármilyen könyvjelzőt, vagy sarokhajtogató vagy?

Természetesen használok. Sarokhajtás? Szentségtörés! Szerencsére elég sok könyvjelzőm van – ami azért fontos, mert szemrebbenés nélkül kezdek bele egyszerre öt-hat könyvbe is. Viszont az utóbbi időben megfigyeltem, hogy kezdek „tipikus könyvmoly” lenni, aki azt rak be a könyvbe, ami épp a keze ügyében van, hogy jelölni tudja, hol is jár.

5. Ha véletlenül a kedvenc sorozatodban találnád magad, és ismernéd a végkifejletet, mit tennél? Hagynád, hogy ugyanúgy történjenek a dolgok, vagy megváltoztatnád?

Na, várjunk! Attól függ, csak szemlélő vagyok-e, vagy esetleg átvettem a főhős szerepét. Mert hát valljuk be, elég csábító ajánlat Ralston márki feleségének lenni, teljesen mindegy, hogy én vagyok-e az új főhős, vagy egy ártatlan szemlélő, akinek el kellene hódítani az eredeti szereplőtől őt.

6. Az utolsó könyv, amit vettél?

Krúdy Gyula: Ady Endre éjszakái és Szerb Antal: Utas és holdvilág – mindkettő Poket kiadásban.

7. Melyik könyv érintett meg eddig a legjobban

Ha most csak azt nézem, melyiken érzékenyültem el, akkor egyértelműen Colleen Hoover – Losing Hope – Reményvesztett című regényét mondanám, mert tényleg. Rám nem jellemző, hogy könyvön sírok, filmen, vagy zenén sokkal inkább jellemző, de ebben volt olyan rész, aminél nem állhattam meg. Viszont ha számításba veszem azt is, mi az, ami nagyon mély hatást gyakorolt rám, akkor szintén Colleen Hoover egyik regénye lenne az, viszont ez esetben a Maybe Someday – Egy nap talán. Ez még blogbejegyzést is ihletett, illetve nagyon sok dolgot helyrerakott a fejemben, és talán ha akkor nem olvasom, akkor most nem élném azt az életet, amit élek, és nem történnének velem azok a dolgok, amik jelenleg történnek. Ezért a regényért, és még inkább azért, hogy a legjobb időben talált rám, soha nem lehetek elég hálás!

8. Könyv, amiben a legjobban csalódtál

Sok rossz könyvet olvastam már, de a legtöbbnek azért tudok megbocsátani, mert már az elején tudtam, hogy pocsék lesz. Viszont volt egy, amit soha nem fogok elfelejteni. Mert az a könyv nagyon sokáig elhitette velem, hogy fantasztikus, hogy aztán a végén jól pofára ejtsen. Ez Lisa De Jong – When it rains – Amikor esik című műve.

„Annyi biztos, hogy ez nagyon jó tudott volna lenni. Egy történet lett volna egy lányról, akit megerőszakoltak és eltaszít magától mindenkit, nem bírja feldolgozni a történteket, magába zárkózik, nem mond senkinek semmit, mígnem jön valaki, aki felszabadítja a szívén viselt terhek alól. Még csak nem is azzal van bajom, hogy aztán Ashert elveszíti. Hanem hogy utána olyan könnyedén veti magát Beau karjaiba… Árulásnak éreztem.” – részlet a molyos értékelésemből.

9. Melyiket szereted jobban: megvenni a könyveket vagy kölcsönkérni?

Idén abszolút a kölcsönkérés híve vagyok, akár könyvtárból kölcsönzés, akár barátoktól „kuncsorgás”, és régen is inkább volt jellemző rám. Csak az utóbbi két évben ragadott el a könyvvásárlási láz – de idén nagyon erős önmegtartóztatás van egyelőre, és a januárban vett két Poketen kívül még nem vettem semmit – saját részre legalábbis. Eladni viszont már a könyvespolcom majdnem felét sikerült.

10. Véleményed szerint melyik a legjobb kötelező olvasmány?

Molnár Ferenc: A Pál utcai fiúk

Tényleg egy élmény volt. Bár én a legtöbb kötelező olvasmányt szerettem, ez volt a legmeghatározóbb annak idején, ami talán egy apró löket volt afelé, hogy később teljes szívemmel megszeressem az olvasást. Ez volt az a regény, ami annyira mély nyomot hagyott bennem, hogy később, ha egy kevésbé tetsző kötelező is került a kezembe, nem adtam fel a reményt, mert tudtam, hogy vannak nagyon szerethető regények. Utána Móricz Légy jó mindhaláligja gyakorolt még hasonló hatást rám.

Most csak Szandit és Kittit szeretném külön meghívni, de nyugodtan töltse ki mindenki, akinek tetszik – és nagyon unatkozik bezárva.

Szemmel verés és közutálat - avagy mit hoz ki a veszélyhelyzet a lakosságból?

Alapvetően, ha cikkírásról van szó, soha nem a közélet eseményeit veszem számításba. Még ha valamilyen szinten követem is a világ történéseit, úgy érzem, nem ez az, amiről írni szeretek, vagy tudok. Azonban az elmúlt néhány hónapban világszerte mindenhol egységesen ugyanaz a téma. Mindenki erről beszél, ír, eszerint él vagy cselekszik. Ez pedig nem más, mint a 2019 decemberében kirobbant új típusú (COVID-19) koronavírus-járvány, ami a mai napig több mint tizennyolcezer emberéletet követelt.

Nem akartam felülni erre a vonatra, de ahogy telik az idő, és az ember lát, hall, tapasztal dolgokat, úgy alakul ki lassan a saját véleménye egy adott témával kapcsolatban.

Lássuk, mit is váltott ki a magyar emberekből a vírus megjelenése:

·         Már akkor elkezdtek élelmiszert felhalmozni, amikor még arról szóltak a hírek, hogy nincs igazolt fertőzött az országban.

·         Nem sokkal azután, hogy itt is felütötte fejét a fertőzés, a kormány veszélyhelyzetet hirdetett. Bezártak a bölcsődék, óvodák, iskolák, és betiltottak minden nagyobb rendezvényt. Bezártak a színházak, a mozik, múzeumok, lefújták a sporteseményeket, koncerteket, rendezvényeket. Ettől a korábban is meglévő pánikhangulat fokozódott, és mintha tényleg közeledne a világvége, az emberek vérre menően rohantak a boltokba, hogy biztosan legyen elegendő lisztjük, cukruk, na meg WC papírjuk…

·         A szülők nagy része otthon maradni kényszerült a gyerekekkel, de ténylegesen tanulásra bírni őket gondolom, hogy szinte lehetetlen küldetés. Lényegében az egész család otthon unatkozik bezárva… És ezt kihasználva, hirtelen minden videoblogger arról kezdett semmitmondó „tartalmakat” gyártani, hogy mit érdemes csinálni karantén idején.

·         2020-ról elmondható, hogy új zenei műfaj született: karanténslágerek tömkelege elérhető YouTube-on.

·         Elindult a #maradjotthon mozgalom, és mostanság menő ezzel kapcsolatban posztolni akármit. A maszkos szelfik bőven dobogós helyet érdemelnek, de a pálmát mégis az indulatos posztok vitték, az utcán mászkáló járókelőkről. Mindenki közutálat tárgya lett az otthon feneküket meresztő „karanténba zárt” emberek körében, aki ki meri tenni akár csak a kislábujját is az utcára…

Na, akkor szemléljük egy kicsit objektívebben a dolgokat. Magyarországon jelen pillanatban 187 megbetegedésről és 9 halálesetről szólnak a híradások, ami a lakosság arányait tekintve, valamint néhány nyugat-európai országhoz viszonyítva igencsak elenyésző szám. De mondok jobbat is. Összességében, a koronavírus jelenleg hasonló halálozási aránnyal bír, mint az influenza. De ha hozzávesszük azt is, hogy ez csak egy bizonyos korcsoportra – és a krónikus megbetegedéssel küzdőkre – igazán veszélyes, én személy szerint az influenzától jobban tartanék.

Egyetlen egy emlékem van csak, hogy elkaptam volna influenzát, ez is már körülbelül tíz éve lehetett, de benne van életem Top 5 legrosszabb élményében…

De vessünk egy pillantást Magyarország aktuális influenza térképére:

Tudom, a számok itt is elenyészőek, hiszen átlagosan a lakosság 0,26%-a fordult az elmúlt héten influenzaszerű tünetekkel orvoshoz. Ám a 187 koronavírus fertőzöttünk arányait tekintve még ettől a számtól is nagyon messze áll. Mondhatni említésre méltó.

„Igazából sokkal több a fertőzött, csak a kormány eltussolja.”

„Azért ilyen alacsonyak a számok, mert nincs elég teszt. Különben is az egészségügy romokban hever, és ha nem stadionokra költötték volna a pénzt, akkor most minden rendben lenne.”

„Azért ilyen alacsony a megbetegedések száma, mert összefogtunk, és otthon maradtunk. De ha mások kijárkálnak, akkor hamarosan úgy járunk, mint az olaszok!”

Csak néhány kedvenc mondatom, amivel nap, mint nap találkozom. Imádom, hogy a bolhából csinálnak elefántot. Felülnek a kamu híreknek. Pánikolnak. És senki nem rak ki egy élő térképet az influenzajárványról. Ahogy a korábbi években sem – pedig ez minden évben felbukkan. Senkit nem érdekel, pedig legalább annyian belehalnak abba is. Csak ez már egy ismert dolog, nem menő ezen csámcsogni.

Ellenben tudjátok, mi menő? Bárkit, aki ki meri tenni a lábát az utcára, lehurrogni. Még jobban lejjebb süllyedsz a szemükben, ha mellette még maszkot és kesztyűt sem viselsz. Hogy mersz egyáltalán munkába indulni? Vagy bevásárolni? Kijárási tilalom kellene ide, de azonnal, mert nagyon sokan még mindig nem értenek a szép szóból. Nem véletlenül szajkózzuk, hogy „MARADJ OTTHON!”, mit nem lehet ezen érteni?!

Azt vettem észre, hogy ha felszáll a buszra valaki maszkban, akkor aki nem visel maszkot, úgy néz a másikra, mintha leprás lenne, aki pedig maszkot visel, szemmel gyilkolja az összes maszkot nem viselő „vírushordozót”.

Örvendjek én is közutálatnak, amiért nem pont úgy viselkedem, ahogy a tömeg elvárja. Amiért én most hétvégén is vidékről Budapestre utazom. Sőt, jövő héten is. Persze a megcsappant szórakozási lehetőségek miatt, emberek közé ezen kívül nem megyek, legfeljebb egy kis erdei sétát ütemezek be. De mégis megkaptam, mennyire felelőtlen vagyok, és biztosan hazahozom magammal a vírust.

Én minden reggel bejárok dolgozni, és ehhez más lehetőségek híján továbbra is a tömegközlekedést használom. Nem halmoztam fel egy hadseregnek elegendő élelmiszert, a szokásos heti bevásárlásaimat intézem, de ha valami hirtelen elfogy, megesik, hogy ugyanúgy minden nap meglátogatom a boltot. Ellenben az irodám légterét nagyrészt el sem hagyom, ha egy kis köhögés ingerem is van, amíg társaságban vagyok, visszatartom. Gumikesztyűben dolgozom, és a lehető legtöbbet fertőtlenítek. És ami talán a legfontosabb: nem pánikolok!

Ha elegem van a bezártságból, igenis kimegyek sétálni. Miért lenne baj kimenni a levegőre, úgy, hogy egy lélekkel sem fut össze az ember? Miért lenne baj ilyenkor kirándulni akár, ha nem csoportos túráról van szó, és igyekszel elkerülni a tömeget? Miért baj, ha az ember próbálja kicsit jól érezni magát – amennyire ebben a helyzetben lehet?

Az elmúlt két hónapban boldog és viszonylag kiegyensúlyozott volt az életem. Ehhez azonban pont arra volt – és van is – szükségem, hogy a korábbi évekhez képest, minél kevesebbet legyek a négy fal közé bezárva… Nem vonulok önkéntes karanténba, és nem szajkózom az embereknek gyűlölködve, hogy maradjanak otthon. Mindenkinek joga van azt csinálni, amit szeretne. Ha tényleges kijárási tilalom lenne, természetesen nem szegném meg. De amíg nem korlátoznak be minket, nem értem, hol a probléma. Nem értem, miért kellene a szobámban fekve szenvednem.

Szomorú látni, hogy tényleg az utcán mászkáló emberek lettek az új migránsok, akiket utálni lehet, akikre rá lehet fogni mindent. Nálunk egyelőre semmi arra utaló jel nincs, hogy bármi hasonló történne, mint Olaszországban. Persze, tudom, csak idő kérdése, és ha nem ül az egész ország szinkronban otthon a fenekén, mi is ugyanígy járunk. Mind meghalunk!

Tényleg szomorú, ami ott zajlik most, de itt közel sem olyan a helyzet, és várhatóan nem is lesz ekkora katasztrófa. Mégis mindenki az övékéhez hasonlítja ezt. Szomorú látni a több, mint ötvenezer találatot a #prayforitaly hashtagre Instagramon. Mert mitől lesz jobb nekik, ha valaki megoszt egy Olaszországban készült régi nyaralós képet ezzel a szöveggel? Hirtelen varázsütésre megfiatalodik a lakosság, és nagyobb eséllyel túlélik a járványt? Hasonlóan értelmetlen a #maradjotthon, mert aki nem akar, vagy nem tud, úgyis kimozdul. Ezt csupán kezelni kellene tudni megfontolt felnőttként, és nem nekiesni minden járókelőnek…

Természetesen nem azt szerettem volna ezzel üzenni, hogy mindenki szabadon mászkáljon az utcán, vagy felesleges odafigyelni a másikra. Egyszerűen csak felesleges az arcunkba tolni, hogy "Maradj otthon!", és mindezt agresszív körítéssel. Nem az otthonmaradásra kellene fektetni a hangsúlyt, hiszen nem mindenki teheti meg, hogy bezárja magát hetekre. Rajtam kívül is biztosan vannak olyanok, akiknek be kell járnia dolgozni. Inkább arról szóljon minden, hogy ha mégis elmegy valaki valahová, fertőtlenítsen megfelelően, ne másszon az emberek arcába, ne köhögjön rá mindenkire. És csak végső üzenetként kellene szolgálnia annak, hogy aki megteheti, maradjon otthon! Ne bántsuk egymást, mert az nem vezet semmire!

Egy vagyok (novella)

Egy vagyok

A rajzot Niki barátnőm készítette.

A szüleim átélték a II. világháború borzalmait. Én már egy békésebb korban születtem – bár nem sokkal az ’56-os forradalom után. Hetedik gyermekként érkeztem a családba, de csupán negyedik életben maradottként. Volt egy nővérem és két bátyám. Összetartó családi egységet alkottunk, a testvéreimmel mindig számíthattunk egymásra. Ráadásul a nővérem olyan volt számomra, mint egy második édesanya. Sosem vallottam be, de talán őt szerettem a legjobban.

Nem voltam éppen egy kiemelkedő diák, főleg a matematika és a természettudományos tárgyak terén botladoztam. Ezek valamennyijéből volt, hogy meg is buktam. Mégis találtam olyan szakmát, ami érdekelt, és ahol megálltam a helyem – az utolsó percig.

Habár jó ideig nem vetettem meg sem a cigarettát, sem pedig az alkoholt, mégsem éltem olyan igazán kicsapongó társasági életet. Csak én voltam, a munkám és – édesapám távozása után – édesanyám. Persze anyám sokszor mondogatta, hogy nősüljek végre meg – de képtelen voltam egészséges személyes kapcsolatokat kialakítani magam körül – főleg hölgyekkel. Viszont, mivel éreztem a súlyát az idő múlásának – már a harminckettedik életévemben jártam -, és én is szerettem volna családot, döntésre jutottam.

A „mi időnkben” még nem voltak webes társkeresők, vagy applikációk, ellenben újsághirdetések igen. Próba szerencse – gondoltam, és feladtam egy hirdetést, hogy szívesen ismerkednék.

Nem számítottam valódi sikerre, de mégis volt jelentkező. „Szívem hölgyével” rövid ideig írásban leveleztünk, de én szinte azonnal a tárgyra is tértem, és talán már a második neki írt üzenetemben találkozóra invitáltam – ahonnan rajtam kívül álló okok miatt elkéstem, de tekintve, hogy a leveleiből tudtam a címét, felkerestem később otthonában.

Nem volt hosszú az udvarlási szakasz – úgy is mondhatnám, hogy rögtön belevetettük magunkat a családalapításba, és egy évvel az esküvőnk után, 1991-ben meg is született az első fiunk. Három évvel ezután a második gyermekünket elveszítettük, és akkor kezdett először tudatosulni bennünk, hogy mivel is jár, hogy a másik fiunk sem örvend tökéletes mentális egészségnek. De ezekért a „csapásokért” kárpótlásként újabb három év elteltével érkezett hozzánk egy gyönyörű és egészséges kislány is.

Lényegtelen, hogy mennyi idős voltam, utólag visszagondolva nem voltam még elég érett a családalapításhoz. Ki tudja, valaha is elértem volna-e azt a szintet, amit a gyermekvállalás megkövetel…

Az elején azzal a beszűkült látásmóddal rendelkeztem, hogy a férfinek képesnek kell lennie egyedül is eltartani a családját, a nőnek elég a házimunka és gyermeknevelés. De életem talán egyik legnagyobb hibáját követtem el, amikor azt mondtam a feleségemnek, hogy nem szükséges visszamennie dolgozni.

Egy ideig működött ez az „Én, mint egyedüli családfenntartó” szerep. Addig, amíg sikeresnek mondható vállalkozásom volt. Ugyan, egy önkormányzati tulajdonú bérelt lakásban éltünk, de nem volt semmilyen fennálló tartozásunk, nem volt hitelünk, a gyerekek sem szenvedtek hiányt semmiben és – még ha csak egy telek is, de – saját tulajdonú ingatlannal is rendelkeztünk. Mindezt úgy, hogy egyedül én dolgoztam.

A feleségem annyira bele kényelmesedett az otthoni semmittevésbe, hogy miután 2008-ban fordult a kocka, és padlóra kerültünk, ő akkor is azt várta el tőlem, hogy egyedül, vért izzadva teremtsem elő a napi betevőnket.

Az egészségi állapotom érezhetően leromlott, a vállalkozásomat fel kellett adnom, devizahitel volt a nyakamon és a befizetetlen számlák is sorra halmozódtak, amikor a mérleg nyelve az étel felé billent minden olyan esetben, amikor dönteni kellett, hogy együnk, vagy számlát fizessünk. Persze ez csak a pénz szörnyen rossz beosztásának volt köszönhető. Mert rengeteg dolgon lehetett volna spórolni, hogy helyette a számlákra is teljen – de egyikünk sem tette. Helyette fűnek-fának panaszkodtunk, hogy mennyire rossz anyagi körülmények között élünk, és az ismerősöktől kapott gyors segélyeket is gyorsan feléltük.

A házasságom már tulajdonképpen akkor romokban hevert, amikor még el sem kezdődött. Kezdtem kiismerni az általam elvett nő igazi valóját – ami ijesztő volt. Mégis azt gondoltam: jó ez így.

Született egy fiunk, aki mentálisan visszamaradott volt, tehát sok figyelmet igényelt volna. Annyit, hogy nem feltétlenül kellett volna mellé egy testvér – főleg, hogy ha egyke lett volna sem tudta volna megkapni azt a kellő mértékű figyelmet, amit az ilyen gyerekek igényelnek. Ennek ellenére jött a kistestvér. És azt gondoltam: jó ez így.

Nem vártam el, hogy a feleségem visszatérjen dolgozni, sőt, megígértem, hogy egyedül is képes leszek eltartani őket. Mert azt gondoltam: jó ez így.

Amikor rosszra fordult a helyzet, nem telt el úgy nap, hogy ne lett volna heves veszekedés a pénzen. A lányom tizenegy évesen jobban átlátta a helyzet súlyát, mint mi hárman együttvéve. És rá is raktam azt a terhet egy gyerek vállára, hogy próbálja helyrehozni a helyzetet, amibe kerültünk – saját magunk hibájából.

Timi tényleg próbálkozott. Mindig be akart fizetni minden számlát, állandóan számolgatott, és helyettünk is stresszelt a fizetési határidőkön. Ironikus, hogy ő ennyi idősen tanácsokkal szolgált. Meglátta a pénz rossz beosztásának a gyökerét. Kifejtette a véleményét arról, hogy mik azok a rossz szokások, amikre szerinte a legtöbbet költünk, és fel kellene hagynunk velük. Az anyja mérges is lett, mert neki egy „taknyos kölyök” nem mondhatja meg, hogyan éljen. Ismerve őt, ez a reakció nem meglepő. Ami talán rosszabb ennél, hogy én magam sem hittem neki.

Nem hagyott fel senki a rossz szokásaival. Én napestig dolgoztam, a családom az utolsó éveimben nagyon keveset látott, és azt éreztem már senki nem is tekint rám emberként, csak egy pénztárcaként. Igyekeztem nem mutatni, hogy szó szerint belerokkantam abba, hogy ők – de leginkább a feleségem – az utolsó bőrt is lenyúzhassák rólam. És ebből a mókuskerékből képtelen voltam kikecmeregni.

Továbbra is a lányunktól vártuk a megváltást, aki már a legelején megmondta, hogy spórolás nélkül nem megy – ami számunkra teljes életmódváltást jelentett volna…

Elhanyagoltam a családomat, részben a munka miatt – mert a pénzt előrébb valónak tekintettem sok más emberi értéknél -, másrészt én magam sem bírtam túl sok időt összezárva a feleségemmel.

Elválhattam volna, de a családi egység eszményképe viszont többet jelentett számomra annál, hogy felbomlasszam. Én olyan családban nőttem fel, ahol mindig számíthattunk egymásra, mind a szüleimmel, mind a testvéreimmel. És képtelen lettem volna cserben hagyni akár a feleségemet, akár a gyermekeimet. Ha újra csinálhatnék mindent, másként cselekednék. Nem hagynám, hogy a lányomat ennyi ideig egy ilyen anya mérgezze. Igyekeznék jobban kimutatni felé a szeretetemet. És elismerni a sikereit.

Egy férfi vagyok olyan élettel, amire nehéz büszkének lenni. Egy olyan ember vagyok, akinek a legnagyobb büszkesége a lánya lehet – de nem érezheti azt, hogy az ő érdeme mindaz, amit elért. Egy férj vagyok, aki gyáva volt elválni, és hagyta, hogy a nő, akiről az elején azt hitte családot szeretne vele alapítani, évekig mérgezze az egész családot – őt magát pedig halála napjáig. Egy apa vagyok, aki nem volt érett az apaságra, amikor megtörtént. Aki nem töltött elég minőségi időt a gyermekeivel. Egy vagyok azok közül, akik össze akarták tartani a családjukat – sikertelenül. Egy olyan ember vagyok, aki úgy távozott az élők sorából, hogy nem tudott helyrehozni semmit abból, amit elrontott. És ami számomra is a legfájdalmasabb: Egy vagyok azok közül az emberek közül, akire a lányom számított – de cserben hagyta…

(365 napos írástechnika kihívás – 12. feladat: Mutatkozz be valaki másnak a szemszögéből!)

Ehhez a bejegyzéshez úgy érzem nem méltó semmiféle kommentár, úgyhogy nem összegzek, csak itthagyom nektek.

Korábbi bejegyzések:

1-6.kihívás

7-11.kihívás

Miért rossz maximalistának lenni? (INFP 2. rész)

Hatalmas öröm volt számomra, hogy az introvertáltságról szóló bejegyzésemet ennyire jól fogadtátok – mind megtekintés, mind visszajelzések tekintetében. Szóval idejét éreztem már annak, hogy a folytatást is megírjam.

A személyiségtípusom jellemzésénél két központi elem szerepel: az egyik a túlzott érzelmesség – és/vagy érzékenység; a másik pedig a maximalizmus. A kettő együttes jelenléte egy hasonló szituációt eredményezhet:

Lelkesen csináltam a rám bízott feladatot, igyekeztem minél jobban odafigyelni, hogy tökéletes legyen. Elismerésre vágytam. Nem hibázhattam, mert az első munkanapom volt, és az aznap nyújtott teljesítményem volt a mérvadó abban, hogyan ítélik meg a tudásom. Ám nem lettem megfelelően tájékoztatva arról, miképpen is kell a feladatot ellátni, így a félinformáció alapján kezdtem neki, ahogyan én értelmeztem.

Nem volt jó, kezdhettem elölről. De nehezen ment, mert az önbecsülésem abban a pillanatban porrá zúzódott, amikor kiderült, hibáztam.

Könnyeimet visszafojtva kezdtem neki újból, de már azt éreztem, soha nem lesz tökéletes. Nekem ez nem megy, képtelen vagyok megcsinálni. És semmit nem érek…

- Ugye nem sírsz? – hangzott kissé szemrehányóan a kérdés. Bármennyire erőlködtem, a szemeim mindent elárultak. – Semmi baj! Az csak jó, ha maximalista vagy! – nevetett.

Nem olyan rég az egyik barátnőm is a becsvágyó jelzővel illetett:

Harry Potter rajongóként természetesen nálunk is megvan, melyik roxforti házba tartoznánk. Nem teljesen értett egyet azzal, hogy én Hollóhátasnak vallom magam. Tény, hogy tesztek alapján hol a Hollóhát, hol a Mardekár jött ki eredményként, és a valóság is az, hogy a jellemvonásaim alapján ennek a kettőnek a határain mozgok. De már csak azért is maradnék az előbbinél, mert az egész történetből Lunával tudok a legjobban azonosulni.

A lényeg, hogy a barátnőm szerint a Mardekárba jobban illenék, mert szerinte olyan becsvágyó vagyok. Viszont állította ő is, hogy ez jó tulajdonság.

A mai napig nem tudom megérteni, hogy miért gondol mindenki egyöntetűen arra, hogy mennyire jó annak a személynek, aki maximalista. Én – aki amúgy tényleg az vagyok -, sokkal többször érzem a hátrányait, mint az előnyeit. És miért is lennék olyan tucat személyiség, aki a tömeget követve bólogat, és ugyanazt hajtja rendre? Úgyhogy én a másik oldalról mutatom be ezt is… Nos, miért rossz maximalistának lenni?

1. A maximalizmus nem egyenlő a hibátlan munkával.

Talán ez a legfőbb oka annak, hogy az emberek egyöntetűen úgy tartják – legalábbis a nem maximalista emberek mindenképp -, hogy azért jó annak lenni, mert akkor mindig minden zökkenőmentesen és tökéletesen megy. Ez bullshit! Nem csupán nem lehet azonosítani a fogalmat ezzel az eszményképpel, de emellett nagyon könnyedén meg is cáfolható.

Attól, hogy igyekszel mindig tökéletes teljesítményt nyújtani, még nem biztos, hogy sikerül is. Ráadásul, ha maximalista vagy, akkor a saját magaddal szemben támasztott elvárások mérföldekkel nagyobbak, mint bárki másé. Bizonyítani akarsz, de már annyira görcsösen, hogy ettől a feszengéstől és szorongástól csak megnő a hibázás esélye. Amikor pedig összeroppansz a nyomás alatt, és tényleg bekövetkezik az a „várva várt” hiba, akkor jön a következő pont.

2. Egy maximalista ember érzelmileg labilis

Életem első munkahelye egy call center volt, ahol diákmunkásként dolgoztam. Az első napomon jól teljesítettem, másnap meg is dicsértek, hogy abból a termékből, amit én is értékesítettem, aznap én adtam el a legtöbbet. És ha arányaiban nézzük, a minimálisan elvárt napi eladott mennyiség 150%-át produkáltam. Szóval fogalmazhatunk úgy is, hogy kihoztam a maximumot magamból.

Büszke is voltam erre az erős kezdésre, és teljesen fellelkesített. Az ott töltött másfél hónap alatt talán három alkalommal nem sikerült nyújtani az elvárt napi mennyiséget. De az a három nap olyan szinten meggyötört lelkileg, hogy szinte alig szárnyalta túl valami azóta is…

Amikor elkaptam pont egy olyan hullámot, hogy mindenki rám csapta, vagy esetleg velem kezdett el kiabálni, az erősen rányomta a bélyeget a napomra, és már csak monoton mondtam a jól betanult szöveget, nulla lelkesedéssel. És egy olyan embertől, akiből sugárzik az unottság és hiányzik minden életkedv belőle, kinek lenne kedve bármit is venni?

Egyik ilyen alkalommal az egyik vezető úgy fogalmazott, hogy nem szabad összezuhanni, ha nem sikerül egy eladás. „Sokkal fárasztóbb felállni, leülni és ismét felállni, mint folyamatosan állni” – mondta. De hiába, én pontosan ezt csináltam. Sőt, egy idő után már maradtam inkább a padlón.

Ha maximalista vagy, akkor elismerésre vágysz. Amikor megkapod az elismerést, akkor sikerként könyveled el a helyzetet, és úgy érzed teljesen megérte minden bele fektetett energia. Viszont ha nem úgy jönnek össze a dolgok, ahogyan azt tervezted, azt teljes kudarcként fogod fel. Egyik pillanatban még büszkeséggel tölt el a dicséret, a másikban észreveszel egy nüansznyi hibát, és órákig vagy akár napokig képes vagy ezen rágódni. Függetlenül attól, hogy az adott napon vagy héten minden mást tényleg a tőled telhető legjobban teljesítettél. A dicséretek táplálják, a hibák viszont mérgezik az elmédet. És ezért a hangulatingadozás nem idegen fogalom számomra sem.

3. Egy maximalista türelmetlen

Nézzük ezt a tudósokat megszégyenítő TÖKÉLETES diagramot – amit természetesen jómagam készítettem.

Adott egy, a tökéletességre ugyan nagyon törekvő, de nem kőbe vésetten hibátlanul dolgozó személy, aki addig, amíg nem kezd rágörcsölni a hibázástól való félelmeire, kiemelkedően jól is teljesít. Ahogy egyre nő a nyomás, a teljesítmény úgy kezd meginogni, a görcsös törekvéstől, valamint az eredmény hiányából fakadó türelmetlenségtől, amik a hibázás esélyét is felfelé tornázzák. Amikor a teljesítmény olyan kritikusan lecsökken, hogy a hiba bekövetkezése elkerülhetetlen, a türelmetlenség szintje drasztikusan megnő, és ez az előző pontban kifejtett érzelmi labilitásból fakadóan teljes összeomláshoz vezet. Ilyen egyszerű. A prezentáció véget ért, köszönöm a figyelmet! Tapsot és elismerést szívesen fogadok.

Viccet félretéve, a türelmetlenség szerintem nem feltétlenül van jelen minden maximalistában, bennem ez is megvan, és csak fokozza a kiborulásaimat.

4. Egy maximalista álszentnek tűnhet

Az is egy tévhit, hogy ha maximalista vagy, akkor mindig mindent a tőled telhető legjobban szeretnél csinálni, pedig nem. Azokat a dolgokat, amelyek az értékrended részét képezik, igyekszel precízen és pontosan elvégezni. De amiket kevésbé tartasz fontosnak, sőt úgy ítéled meg, hogy elhanyagolhatók, azokba nem is fektetsz nagy erőfeszítéseket.

A legjobb példát a saját életemből erre az iskolás éveimből tudom felhozni. Voltak mindig olyan tárgyak, amelyek fontosak voltak nekem, mikor milyen okból. És ezekből, ha nem sikerült ötöst szereznem, hogy saját magamnak bizonyítsak, kiborultam. De ugyanakkor más egyéb tantárgyakból tökéletesen megfelelt a kettes is. Egyszer konkrétan egy teljes ebédszünetben azért hisztiztem, mert volt egy hibám az egyik dolgozatban. Ötös lett, nyilván, de nem hibátlan. És senki nem értette, miért vettem úgy a szívemre. A szakmai vizsgán imádkoztam, hogy meglegyen a pénzügy kettesem, és majd kicsattantam a boldogságtól, hogy túlszárnyaltam magam, és egy hármast is összekapartam, de számvitelből azóta is a csupán figyelmetlenségből elbukott öt pontomat siratom egy egyébként hibátlanra megírt vizsgán.

5. Egy maximalistában erős a megfelelési kényszer

A saját magunkkal szembeni elvárásokat szinte lehetetlen megugrani. De ezen kívül mindenki más elvárásának is igyekszünk megfelelni. Azt akarjuk, hogy mindenki egyöntetűen elismerje a munkánkat, hiába tudjuk, hogy ez éppen annyira lehetetlen küldetés, mint az önmagunkkal szemben támasztott elvárások teljesítése. Magunkra vállalunk olyan dolgokat is a bizonyítási vágy miatt, amit utána később megbánunk. Igyekszünk segíteni, akár kér belőle a másik fél, akár nem. És hiába tisztában vagyunk azzal, hogy képtelenség mindenki igényeit kielégíteni, mindenki elismerését bezsebelni, vagy az egész világon segíteni, mi mégis próbálkozunk.

6. Egy maximalista rossz csapatjátékos

„Csak akkor van valami jól megcsinálva, ha én csinálom!”

Folyamatosan küzdök azzal, hogy egy a magaménak érzett munkát kiengedjek a kezeim közül, és ha mégis utána kényszeresen vizsgálom át teljesen, hogy vajon nem ejtett-e a másik fél hibát benne. Suliban, amikor csapatmunkák voltak, gyakran felvettem az irányító szerepet. Volt olyan is, hogy mondtam, hogy majd én megcsinálom otthon egyedül a prezentációt, és a többiek csak adják elő a részüket, de olyan is, hogy „parancsolgattam”, hogy hogyan oldjuk meg a feladatot. De a végeredménye mindegyiknek az lett, hogy én elvégeztem a munka nagy részét, aztán egy jobb előadásmóddal rendelkező csapattagot küldtem prezentálni azt. Mert hát ez is a terv része volt: csak úgy lehetett tökéletes, ha én csinálom, de nem én adom elő…

Ezek ellenére én is úgy gondolom, hogy sokszor tud jó lenni ez a tulajdonság. Ha nem is mindig sikerül, de legalább a legtöbbször igyekszünk a legjobb teljesítményt nyújtani nagyon sok helyzetben. Csak meg kell találni az egyensúlyt a sikertől való bódultság és az összeomlás között.

Te is maximalista vagy? Mennyire érzed ennek a hátrányait? Van valami, amit te másképp élsz meg, vagy esetleg kihagytam? Írd meg kommentben!

Viszlát 2019! Hello 2020!

2019 egy elég tartalmas év volt. Olyan sok dolog történt, mégis csak év vége felé kezdtem felfogni, hogy milyen évet írtunk. 2018 volt életem legrosszabb éve, és próbáltam elengedni azokat a dolgokat, amik akkor történtek. Nem éltem abban az évben, és nem hagyott maga mögött mély pillanatokat. Olyan volt, mintha az az év teljesen ki is esett volna. Ezért volt egyfajta „előző év-érzésem” 2019 nagy részében. Talán nem is véletlen, hogy azt az évet csak könyves szempontból értékeltem ki tavaly.

2019, úgy általánosságban

Ez volt az az év, amikor valódi dolgozó felnőtt lettem: lett teljes munkaidős állásom. Emellett visszaültem az iskolapadba is. Bár már minden porcikám undorodott a gondolattól, hogy én még egyszer iskolába járjak rá kellett jönnöm valamire. Csak saját magamat áltattam azzal, hogy majd egyszer tényleg nekiülök megtanulni az anyagot, ami szükséges a vizsgára, és a sokadik pótvizsga már sikerülni fog. Sose ültem neki. Az egész projekt ott elbukott, amikor lemondtam erről a képzésről. Nyilván mindenki úgy tartja, hogy teljesen érthető indok (apa halála) miatt nem jártam be szinte egyáltalán a második félévben. De nekem viszont el kellett fogadnom, hogy az az egyetlen megoldás, ha újrakezdem magát a képzést. A jelentkezésre az ösztönzött nyár végén, hogy tudtam, idén megszűnnek az iskolarendszeren kívüli képzések: szóval vagy most, vagy soha… Azt pedig extra motiváló erőnek tartom, hogy kijátszottam az utolsó „ingyenes képzés” kártyámat. Szóval, most ha bukok, azt érezni fogja a pénztárcám, és lehet, sírva fakad ő is a gazdájával együtt. A jogi modult egy jeles vizsgával zártam, jelenleg a vállalati pénzügyekkel szenvedek, szóval január 14-én áldozzatok értem kecskét, hogy sikeres legyen a modulzáróm!

2019 volt az az év, amikor a külsőm – legalábbis egy konkrét része – is gyakran változott. Miután négy évig töretlenül csak vörös hajam volt – de annak valamennyi árnyalata -, változást akartam. Kicsit kerestem önmagam – mintha ezt egy hajszín tudná tökéletesen visszaadni -, és furcsán hangozhat, de a lilával újra megtaláltam.

Nem unatkoztam, amikor csak volt rá lehetőség, próbáltam kihasználni a szabadidőmet, és jó néhány élménnyel lettem gazdagabb. Jártunk a diósgyőri várban, a Miskolci Állatkertben, a Fővárosi Állatkertben, a Terror Házában, Kékestetőn, Zamárdiban, és hát a Nyíregyházi Állatpark sem maradhatott ki a sorból – sokadszorra sem. Tokajba is eljutottunk egy szimfonikus Margaret Island koncertre – oda-vissza biciklitúrával (kb. 70 km összesen).

Ezeken kívül a barátaim társaságában részt vettem a 27. Budapesti Nemzetközi Könyvfesztiválon, illetve novemberben ismét a fővárosba látogattam egy dedikálás miatt, ami végül elmaradt. De ennek ellenére sem unatkoztam, barátnőm ugyanis elvitt a Szabó Ervin Könyvtárba, elkísértem a Corvinus Egyetemre, mert be kellett ugrania néhány percre, aztán pedig hosszas antikvárium-túrát is tartottunk, mely során gazdagabb lettem tíz könyvvel (Hoppá!). Másnap pedig egy másik barátnőmmel macskakiállításra mentünk.

2019 blogos szempontból

Nem voltam túlzottan aktív az évben, úgyhogy csak egy rövid statisztikával jönnék.

Összesen 23 közzétett blogbejegyzésem volt – és ezt nagyban feltornázta az évtized záró könyves bejegyzés sorozatunk. Talán pont ezért könyvelem el sikerként, hogy így is 7.026 kattintást zsebeltem be tőletek az év során. Ez ugyan körülbelül 750-nel kevesebb, mint 2018-ban, de abban az évben több bejegyzést sikerült írnom, és nagyban hozzájárult a megtekintés szám növelésben egy kollaborációs lehetőség.

Arról fogalmam sincs pontosan mennyivel növekedett a követőim száma, mert nem írtam fel sehová, év elején mennyien voltunk, de most szerintem körülbelül a kétszeresénél járunk, úgyhogy ezért nagyon hálás vagyok nektek!

A legnépszerűbb 2019-es bejegyzésem pedig – dobpergést kérek:

Introvertált életérzés – avagy milyen (nagyon) introvertáltnak lenni (INFP – 1. rész)

Nem meglepő, mert, ahogy végig gondolok a tavalyi bejegyzésemen, az év végi könyves posztokon kívül ezt az egyet tudnám igazán értékes írásnak nevezni – sőt igazából most az egész blogon is ez a személyes kedvencem. És nagyon boldog vagyok, hogy ti is szerettétek, a nálam megszokotthoz képest elég sok interakció és komment érkezett, akár a blogon, akár Facebook csoportban vagy a molyon. És ha a jobb oldali sávra pillantotok a Top 10 legnépszerűbb bejegyzés közé is feltornázta magát, úgyhogy nagyon boldog vagyok, mert ez azt jelenti, hogy a sok „hülyeség” mellett ezekre a komolyabb témákra is vevők vagytok.

Tudom, hogy már éppen ideje lenne annak a második – és megsúgom harmadik résznek is. És esküszöm, dolgozom rajta. Ha nem az lesz a következő cikkem, nyugodtan öljetek meg!

2019 könyves szempontból

Nos, idén nem véletlenül gondoltam azt, hogy ez nem érdemel egy külön bejegyzést. Olvasás tekintetében nagyon csúfosan elvéreztem. Be sem merem vallani, hogy milyen kevés könyvet sikerült befejeznem, és még az olvasmányaim egy része is csak képregény volt… Kereshetnék kifogásokat, de tisztában vagyok sajnos azzal, hogy ha az üres és értelmetlen telefon nyomkodásra fordított perceket mind olvasásra fordítottam volna, akkor nem is lett volna kérdés, hogy már év vége előtt pár hónappal sikerül teljesíteni a 2018 év végén kitűzött olvasási célt, ami ötven könyv volt. Beszerzés tekintetében viszont ismét nem panaszkodhattam. A 2018-as évet 31 db birtokomba került könyvvel zártam, és emlékszem, akkor ettől a számtól is el voltam hűlve, mert korábban nem „halmoztam” így a regényeket a polcon – meg inkább könyvtárba jártam -, ezt az évet viszont 73 kötettel zártam… Azt hiszem, 2020-ban tényleg nagyobb sebességre kell majd kapcsolni, ha utol szeretném érni magamat.

2019 filmek és sorozatok tekintetében

Na, ez viszont egy olyan téma, amiről órákig tudnék mesélni. Könyv helyett tavaly inkább a filmvászon hódított nagyobb teret az életemben. Habár nem tegnap kezdődött film és inkább sorozatfüggőségem sem.

Létezik egy snitt.hu nevű közösségi oldal, ami a moly.hu tükörképe csak filmes adatbázissal. Oda is be vagyok már egy ideje regisztrálva (lassan három éve), de eddig egyáltalán nem voltam aktív tag. Sajnos 2019-ben sem vezettem, de megfogadtam, hogy a 2020-as filmezéseket szorgosan vezetni fogom – és amikor időm engedi, akkor megpróbálom a lehető legpontosabban felvinni a korábbi adatokat - csak 23 év lemaradásban vagyok. Év végén már egy kicsit szorgoskodtam, és elkezdtem rögzíteni emlékezetből, miket is néztem 2019-ben. Nem sikerült ugyan mindent felvinni, de azt hiszem már az is beszédes, hogy a „300 epizód 2019-ben” kitüntetést átvehettem. És ha elég kitartó lettem volna, szinte biztos vagyok benne, hogy az 50 filmest is megkaptam volna.

Szóval, a pontos számszerű adatokat hagyjuk is, nézzük a többit:

A legjobban várt film 2019-ben:

Bosszúállók: Végjáték

Kép forrása: Snitt

Mert kinek nem? 2018-ig én egyszerűen nem néztem szuperhős-filmeket, és nem értettem ezt a nagy felhajtást, amit csaptak körülöttük. Aztán úgy év vége felé elkezdtük megnézni a teljes teljes kínálatot a Marvel-moziuniverzumból. És volt benne jó néhány kevésbé nézhető – sőt, szinte nézhetetlen film. (Hogy példát mondjak: Thor 1-2., Fekete párduc). Mégis egyrészt a jó filmek felejthetővé tették ezeket a baklövéseket, másrészt ettől függetlenül ez így kerek egész. Vagy megnézed az eddig kijött összes (23 db) filmet, vagy egyet sem.

Miután megnéztük a Végjátékot, elkezdtem szinte rögtön írni egy blogbejegyzést az összes Marvel filmhez kapcsolódó viszonyomról, és az említett film rám gyakorolt hatásáról is természetesen, de aztán valahogy nem sikerült befejeznem. Pedig az lehetett volna az első filmes bejegyzésem.

A lényeg, hogy úgy jöttem ki a három órás vetítésről, hogy ez idő alatt volt minden: nevetés, feszültség, „majdnem sikítva felugrok a székből a boldogságtól”-pillanat és sírás is. A keserédes zárás ellenére mégis elégedett voltam. Méltó lezárást kapott Tony Stark tíz éve építgetett élete.

A legnagyobb filmes csalódás 2019-ben:

Üveg

Kép forrása: Snitt

A Széttörve (2016) egy olyan zseniális thriller volt, hogy örültem, amikor a végén feldobták a lehetőséget egy folytatásra. Utána jöttem csak rá, hogy ennek volt egy előzménye is, A sebezhetetlen, és gondoltam, talán meg kellene nézni, mielőtt kijön az új rész. Baljós előjel volt, hogy az a film a közelében sem volt a 2016-os „folytatásnak” – ami egyébként önálló filmként is megállta volna a helyét, fel sem merült bennem, hogy ez egy „trilógia” második része. De azért mégis kíváncsi voltam, vajon mit hoztak ki belőle.

Szerintem az bőven elmond mindent, hogy háromszor kezdtünk bele – mindig egy-egy részletet nézve, aztán másnap ott folytatva, ahol abbahagytuk -, és nem bírtunk a végére érni. És küzdöttünk az alkotás erős álomkibocsátó hatása ellen…

A legnagyobb meglepetés (film) 2019-ben:

Joker

Kép forrása: Snitt

Nálam egyértelműen bezsebelte az év filmje díjat. Ugye, azt már fentebb említettem, hogy én nem néztem szuperhős filmeket 2018-ig, és mint láthatjátok, amikor elkezdtem is, a Marvel volt a nyerő. Tudom, hogy van ez az ellentét a Marvel kontra DC rajongótábor között, de én igazából soha nem mondtam, hogy utálom a DC filmeket – vagy ami rosszabb, a DC film rajongókat -, csak azért mert „Marveles” vagyok. Főleg, hogy két barátnőm is nagy DC rajongó. Egyszerűen csak valahogy egyik DC film sem vonzott eddig. Talán a Wonder woman váltott ki némi érdeklődést belőlem, de azon kívül eddig semmi. Egyszer pedig rászántam magam és elkezdtem nézni a Batmant, de hihetetlen gyorsasággal aludtam be rajta – pedig a Nolan-féle trilógiába kezdtem, ami elvileg zseniális.

Na de idén jött olyan filmje a DC-nek, amit tudtam, hogy meg akarok nézni. Tény, hogy ez szuperhős filmnek egyáltalán nem nevezhető – még ha valahogy az is lett volna, a főszereplő akkor is egy „antihős” – ha lehet így nevezni. Ez a film egy egyszerű pszicho-thriller volt. Egyszerű, de elképesztő! Bizarr, de sokszor tudtam azonosulni a karakterrel, átéreztem a fájdalmát, és megértettem a tettei miértjét.

Engem lehet azért nyűgözött le ennyire – míg a „rajongókat” nem, mert nem tudom, hogy milyennek kellett volna lennie Jokernek ebben a filmben. Sokan azt kifogásolják, hogy emberközeli, szimpatikus karaktert formáltak belőle, pedig egyszerűen csak egy pszichopata gyilkos…

Én kívülálló vagyok ilyen tekintetben, nem láttam korábban egy DC filmet sem, nem ismerem a történetet, de nem is így tekintettem rá. Pszicho-thrillerként nagyszerűen megállja a helyét, ezt a műfajt pedig kifejezetten kedvelem, és erre a filmre is akként tekintek.

A legjobban várt sorozat és egyben a legnagyobb csalódást okozó sorozat 2019-ben:

Trónok harca – 8. évad

Kép forrása: Snitt

Mindig imádtam sorozatokat nézni, volt egy olyan korszakom is, amikor nyáron elkezdtem reggel hétkor, és befejeztem este tíz-tizenegy körül és ezalatt majdnem egy egész évadot is sikerült megnéznem – bár ugye ez erősen függött a részek hosszától. Viszont egy gond van a sorozatokkal. Akármilyen jól indulnak, az esetek nagy részében valamikor elkezdenek hanyatlani. Nem is tudom, hogy hány olyan sorozat lehet, aminek a lezárását a többség jónak tartja. Nem egyszer fordult elő, hogy azért hagytam félbe, mert már nem bírtam nézni, annyira erőltetett volt… Nos, a Trónok harca volt az, amit akkor kezdtem nézni – párom unszolására -, amikor épp a hatodik évad futott. És amire azt mondtam, hogy nem létezik ennél jobb sorozat a világon, és hogy ez évadról évadra egyre jobb lesz – nem úgy, mint a többi. És a hatodik évadig tényleg nem is volt gond. Bár inkább az ötödik végéig mondanám azt, hogy igazán kitett magáért. És az egy dolog, hogy a 6-7. évad gyengébb lett, mint az addig megszokottak. A baj ez a hihetetlen lezárás, amit kapott. Egy dologra jó volt ez a borzalmas lezárás: most már tényleg nagyon el szeretném olvasni a könyvet.

A legnagyobb meglepetés (sorozat) 2019-ben:

Csernobil

Kép forrása: Snitt

Most, hogy jobban belegondolok, helyesbítenék: nem egy, hanem kettő dologra volt jó a Trónok harca záró évada: csakis amiatt lett HBO GO előfizetésünk. És ha nem lett volna, akkor lehet, hogy soha nem futok bele ebbe az öt részes minisorozatba. Valahogy ezt megjelenése előtt nem túlzottan reklámozták, csak amikor már futott, akkor beszélt mindenki erről. Még premier előtt láttam a főoldalon, és meg is jegyeztem magamnak a dátumot, amikor elérhető lesz az első rész.

Annyi érzés kavargott bennem már az első rész megnézése után is. De talán ami a legerősebb volt ezek közül, az a düh. Dühös voltam arra a rendszerre, azokra a vezetőkre, akik engedték, hogy ez a tragédia megtörténjen, és még el is akarták tussolni az ügyet.

Mindenki jól tudja, mi történt ott, ennek a sorozatnak a megnézése mégis átértékeli bennünk az egészet, pont azért, mert nem ismeretterjesztően tárja elénk a tényeket, hanem emberi sorsokon keresztül mutatja be, úgy, hogy közben nem veszít semmit a történelmi hűségéből. És talán éppen ezért ennyire megrázó, hogy egy-egy rész megnézése után csak ülsz magad elé meredve, és nem találod a szavakat.

Megérdemelten lett nem csak az év, de minden idők legnépszerűbb sorozata is!

Sorozat szempontjából túlságosan is tartalmas volt az év ahhoz, hogy csak erről a kettőről ejtsek szót. Három másik olyan van, ami értékes volt számomra:

Képek forrása: Snitt

Az egyik A tett első évada volt, amely Gipsy Rose Blanchard igaz történetét dolgozta fel. Amikor elolvastam az ismertetőt, elkezdtem kicsit kutatni, hogy némi háttérinformációm legyen a történetről, mielőtt nekikezdek, aztán végül úgy döntöttem, hogy először megnézem a dokumentumfilmet, aztán jöhet a sorozat.

Valamiért mindig is foglalkoztattak a különböző mentális betegségek, de nyilván nagyobbat tud ütni, ha egy olyan esetbe nyerünk betekintést, amely tényleg megtörtént.

Pont az egyik barátnőmnek meséltem erről a sorozatról, hogy bár elég nyomasztó és beteg, de érdemes megnézni – amikor is ő ajánlotta nekem a Black Mirrort. Ahogy fogalmazott: „Az első rész elég elmebeteg, de ne add fel ott!” – nem tudta, hogy pont azzal csigáz fel, hogy elmebeteg.

Nem is tudom, mit mondhatnék erről a sorozatról. Az első három évadát sikerült megnézni, de szeretném minél hamarabb bepótolni a lemaradásomat. Ez volt az a sorozat, amelynél a részek mindegyikének megnézése után nagyon mélyen elgondolkoztam. Egyfajta jövőképet mutatna, mégis ezeknek a dolgoknak nagy része máris az életünk részét képezik. Bár egy 2011-ben kijött első évadhoz képest a 2019-es év már bőven a jövő, amilyen gyorsan változik minden. Érdekesség, hogy én régen szerettem a horror filmeket – az utóbbi időben már nem igazán néztem ilyeneket -, és soha nem féltem úgy igazán, nem voltak rémálmaim, némelyik fel tudta olykor borzolni az idegeimet, de ennyi. De tudjátok mi az igazi horror? Mondjuk a Black Mirror harmadik évadának második része… Ami olyan szinten nyomasztott lelkileg, hogy fizikai nyomást is éreztem a mellkasomban. Ami olyan mély hatást gyakorolt rám, hogy alig tudtam elaludni, aztán ezzel álmodtam, és még másnap is egész nap ezen kattogott az agyam. Ami miatt késztetést éreztem arra, hogy beszéljek valakivel erről…

A harmadik sorozat, ami szintén mély nyomot hagyott bennem, az A szolgálólány meséje. Ha a Black Mirror volt az, ami után elgondolkodtunk, A szolgálólány meséje az, amelynél már nézés közben is kavarogtak bennem a gondolatok. Mind a kettő olyan, amiből nem lehet ledarálni egyszerre egy-két évadot, mert muszáj időt hagynunk magunknak, hogy egy-egy rész leülepedjen bennünk. Mind a kettő egy jövőképet mutat, és mind a kettő bekövetkezésének reális esélyei vannak – és ez eléggé ijesztő.

Szóval igen, 2019 a nyomasztó sorozatok éve volt nálam. De ettől függetlenül nem veszítenek az értékükből, sőt pont ezek a komoly – vagy akár valós – dolgok adják hozzájuk azokat a pluszokat, amiktől ennyire jók. Mindegyik valamilyen célból készült, mindegyiknek van üzenete, szóval bátran ajánlom megtekintésre őket, ha esetleg még nektek is kimaradt az életetekből eddig.

Tervek 2020-ra:

Nem szokásom újévi fogadalmat tenni, végtelen hosszú listákat a célokról meg aztán végképp nem. Úgyhogy próbálok olyan dolgokat megfogalmazni, amelyekre tényleg látok is esélyt, hogy sikerül betartanom, illetve muszáj változtatnom.

Az egyik ilyen az, hogy szervezett legyek. Tavaly nagyon csúfosan elbuktam a Bullet Journal készítéssel, körülbelül áprilisig tartott a lelkesedésem – akkor vettek fel teljes munkaidőbe, vajon köze van hozzá, hogy elszállt az ihlet? Hmm…

Viszont helyette pozitívum, hogy az irodai asztali naptárat nagyon aktívan elkezdtem használni. Mellette a feladataimat a trello.com felületen vezetem a mai napig kitartóan. Szóval már van két bevett rendszerem, de ettől függetlenül itthonra is szerettem volna mindenképpen egy határidőnaplót. Viszont mivel még egyelőre túlzsúfoltak a napjaim, és tudom, hogy én nem elégednék meg egy sima fekete-fehér BuJoval díszítés nélkül, de tudom, hogy egyelőre nem lesz időm szépen megrajzolgatni, ezért egy előre gyártott Bullet Journalt vettem 2020-ra. Igyekszem majd a lehető legjobban összehangolni a különálló naptáraimat, de annyi biztos, hogy egy év alatt sokat fejlődtem szervezettség terén.

Amit még szeretnék elérni, hogy a blogon kicsit gyakrabban legyenek bejegyzések – legalább heti egyet igyekszem majd beütemezni -, és idén szeretném végre megugrani azt az ötven könyves lécet is. Amit látok előre – szerencsére -, az az, hogy februártól körülbelül megtízszereződik a szabadidőm, úgyhogy ezek végre teljesíthető céloknak tűnnek – és én sem fogok megőrülni.

Idén is szeretnék eljutni a Könyvfesztiválra – de ez egyáltalán nem új információ.

Jó lenne visszaszorítani a könyv beszerzéseimet is. Hogy ha az idei évet megúszom maximum harminc könyvvel – úgy, hogy annak is a nagy része ajándék – én már boldog leszek. Nem áll jól a szénám, mert valamelyik nap könyvtárban voltam, és a Poket automatában vettem három zsebkönyvet. De majd a kezemre csapok.

Több időt szeretnék tölteni a barátaimmal. Tudom, hogy ez olyan elcsépelt, de tényleg annyiból áll jelenleg az életem, hogy dolgozok, aztán a változatosság kedvéért ismét dolgozom, és ezt néha megszakítom azzal, hogy beülök az iskolapadba. Sokszor már azt sem tudom, fiú vagyok-e vagy lány, és pontosan ezért még visszaírni sincs kedvem, mert egy dologra vágyom: alvásra. Szóval a személyes találkozókról akkor már ne is beszéljünk. De, ahogy említettem, januárban még túlélő üzemmódban futok, aztán annyi szabadidő zúdul rám, hogy azt sem tudom majd, mihez kezdjek vele.

Szeretnék színházba járni. Én gyerekként annyira szerettem, rajongtam érte, aztán nem jártam, mert egyrészt nem volt kivel, másrészt nem túl olcsó mulatság. Viszont az utóbbi időben egyre jobban áhítozom arra, hogy eljussak néhány előadásra, úgyhogy idén erre is figyelmet fogok szentelni.

Nekem körülbelül ennyi célkitűzésem van az idei évre. Tudom, hogy nem sok, és elég egyszerű is, de elég unalmas életem van – jelen pillanatban legalábbis. Azért igyekszem majd a szabadidőmet okosan eltölteni. Na meg van néhány nagyobb volumenű tervem is erre az évre, de azok abszolút a magán szférámhoz tartoznak, így egyelőre nem is szeretném megosztani itt.

Nektek milyen volt a 2019-es évetek? Milyen célkitűzéseitek vannak az idei évre? Írjátok meg! És tartsatok velem idén is!

Még egyszer nagyon boldog újévet minden kedves olvasómnak!

Tíz olvasással, könyvekkel kapcsolatos terv az elkövetkezendő tíz évre

Eltelt egy újabb év. Már csupán néhány óra, és átlépünk a következő évtizedbe. A bejegyzés sorozat előző kilenc epizódjában visszatekintettünk, hogy az elmúlt évtizedben milyen hatást gyakoroltak a könyvek az életemre, és milyen formában. Voltak itt kedvenc és utált könyvek, jelenetek, idézetek, felejthetetlen könyves karakterek. Ideje lezárni a sorozatot is – az évvel együtt, és azt egy szokványos módon teszem én is: összeszedem a terveimet a jövőre nézve. Ebben az esetben egészen pontosan a tíz olvasással, könyvekkel kapcsolatos tervemet a következő évtizedre.

10. Ismét szövegesen értékelni a kiolvasott könyveket

Sajnos idén nem sok időm jutott az olvasásra, és még attól a jó szokásomtól is eltértem az előző évhez képest, hogy írjak pár sort egy-egy kiolvasott regényről. Tény, hogy régebben sem írtam róluk, 2018-ban kezdtem el, akkor is egy kihívás ösztönzött („Értékeljünk 2018.”). Az volt a lényege, hogy minden abban az évben olvasott kötethez társuljon szöveges értékelés. Néhány ilyen megírása után már zsigerből jött, de idén valamiért a könnyebb utat választottam ismét, és csak az öt csillagból álló skálán értékeltem az olvasmányaimat. De rájöttem, hogy jó visszaolvasni, miket írtam egy adott könyvről, mert nem mindig emlékszem mindenre részletekbe menően. Mivel a blogon sem özönlenek könyves bejegyzések, jó lenne legalább a molyon leírni, milyen érzéseket váltottak ki belőlem – még ha röviden is. Ezért 2020-tól igyekszem ismét minden olvasmányomat szövegesen is kiértékelni.

9^3/4. Harry Potter fan polc

(9 és háromnegyed, értitek)

 

Ha már valaki a minap megjegyezte, hogy többszörösen visszatérő elem volt a bejegyzés sorozatban a HP, gondoltam a zárást sem hagyhatom ki nélküle. Képzeljétek, Karácsonyra megkaptam az első három részt, kemény kötetes verzióban.

Úgyis szeretnék lassan elkezdeni angol nyelven is olvasni, és a Harry Potter filmek és könyvek iránti rajongásom szavakkal nehezen leírható, így a következőt terveztem. Egy külön polcon össze fogom gyűjteni magyar nyelven a keménytáblás kiadásokat, angol nyelven a szerintem elképesztően gyönyörű borítóval rendelkező puha kötetest, mellé pluszban a Hollóhátas (mert én Hollóhátasnak vallom magam) különkiadást is szándékomban áll beszerezni. Aztán pedig jöhet majd minden Harry Potteres kacat, bábuk, rajzok, könyvjelzők, egyebek. Remélem olyan szép lesz majd, amilyennek elképzeltem.

9. Képregény gyűjtemény

Idén kóstoltam jobban bele az igazi képregények világába. Elkezdtem a Trónok harca kiadásokat, és Szanditól kölcsön kaptam A zöld íjász egyik kötetét is. Nagyon megkedveltem ezt a műfajt, és az sem hátrány, hogy ha elkezdek egy ilyet útban hazafelé a buszon olvasni, akkor mire hazaérek, be is fejezem. Ezért arra gondoltam, hogy a következő tíz évben szeretném én is gyűjteni – na meg olvasni is őket. Számot nem tudom, mennyiben határozzak meg, azt hiszem, olyan harminc-negyven kiadással kiegyeznék, tíz évre vetítve még így sem sok.

8. moly.hu szerkesztő lenni

Ez nem olyan meglepő, tekintve, hogy aki olvasta az előző részt láthatta, mennyire sokat jelent nekem ez a közösségi oldal, és milyen sok pluszt adott nekem a lassan négy éves tagságom – ebből lassan két év pro tagként (fizetős).

Vannak különlegességek ott fent, egy-egy tag neve mellett megjelenhetnek kis ikonok különböző színben, amikben általában egy betű szerepel. P – Pro tag, S – mint szerkesztő, I – mint író (azok kapják, akiknek már jelent meg könyvük), A – mint adminisztrátor és egy + jel a segítők szimbóluma. Talán idén év elején kihívás szerkesztőt kerestek – akinek az lett volna a dolga, hogy naponta egyszer pár percet foglalkozzon a feltöltött új kihívásokkal, hogy megfelelnek-e minden ponton a moly.hu szabályainak – tehát engedélyezhetők-e. Jelentkeztem is, de már betelt a létszám. Utólag rájöttem, hogy nem is bánom, hogy nem sikerült, mert nem érzem magam még elég rátermettnek. Ezt a célt éppen emiatt a következő évtizednek is a második felében látom elérhetőnek.

7. Valamennyi Könyvfesztiválon részt venni

Azért nem írtam fix tízet, mert bármikor alakulhat úgy, hogy nem sikerül eljutni az egyikre. De feltett szándékom mind a tízre eljutni, és lehetőleg az ideinél jobban kihasználni az időt.

6. Gyakrabban járni könyvtárba

„Béke:

Számomra leginkább egy helyet jelent. Egy olyan helyet, ahol magam lehetek, lenyugodhatok. Főleg a könyvtár. Nagyon sokszor mentem oda csak azért, hogy kiszakítsam magam a problémáim gyűrűjéből. Valamikor olvasok is, hogy eltereljem a figyelmem, valamikor csak beülök, és jobban érzem magam már attól, hogy könyvek vesznek körül. „

Ez egy idézet tőlem. Egy kihíváshoz íródott, ahol az volt a feladat, hogy bizonyos fogalmakról írjuk le, mit jelent számunkra. Maga ez az írás élénken bennem élt, a tartalmát mégis mintha elfelejtettem volna. Ugyanis idén a beiratkozáson kívül be sem tettem a lábamat a könyvtárunkba.

Régebben, amikor még a szüleimmel laktam, és már képtelen voltam hallhatni a veszekedést, vagy nézni a verekedést, egyszerűen eljöttem, és beültem. Nem mindig olvastam – ahogy ezt írtam is -, de jó volt beülni, és mindig megnyugodtam. Később is megtartottam ezt a jó szokásomat, bármi gondom volt, vagy akár csak fáradt voltam, beültem hosszabb-rövidebb időkre. Úgy hatott a lelkemre a hely atmoszférája, mint valami nyugtató.

Idén is kijutott nekem a stresszből bőven, valahogy mégsem mentem el. És most egy kicsit bánom. Lehet, hogy jót tett volna.

Mostantól akár kölcsönzöm, akár nem, akár olvasok bent, akár nem, havonta legalább egyszer meglátogatom a szentélyemet.

5. Legalább tíz angol nyelvű könyvet kiolvasni

Tizennégy év. Ennyi ideig volt ilyen-olyan formában angol órám iskolákban. Mégis a legtöbb, amit fel tudok mutatni az egy középszintű érettségi – amit igaz, előrehozottan tettem le -, és egy alapfokú nyelvvizsga. Nem éreztem szükségét a középfokúnak (az alapfokút sem terveztem, az csak úgy becsúszott). Nem voltak felsőoktatásra irányuló terveim, nem akartam külföldre költözni, a munkámhoz sem kell. De azért zavar, hogy mivel nem használom semmilyen formában, így szépen lassan csordogál lefelé a lefolyón az a sok év „tanulás”. Már egy ideje fontolgatom, hogy angol nyelven is kezdjek könyveket olvasni, hogy a szókincsem is bővüljön, meg ne felejtsek sokat, ha egyszer mégis szükségem lenne a nyelvre. Úgyhogy most ki is tűzőm célnak az évi egy angol könyvet – hátha több is lesz belőle.

4. Saját könyvek olvasottsága 80%

Van a molyon egy mutatószám, amelyből megtudhatod, a könyveid hány százalékát olvastad már ki. Amikor regisztráltam, még nem nagyon vettem könyveket, így az elején egyáltalán nem volt szégyenletes a teljesítmény. De mivel idén olvasni sem olvastam túlzottan sokat, ellenben beszerzés tekintetében 71 darabbal zárom az évet, a mutatószámom eléggé lecsúszott. Jelenleg 42%-on áll – bár másokhoz viszonyítva lehetne rosszabb is. Jól tudom, hogy a 100% lehetetlen, tekintettel a folyamatos beszerzésekre. De kitűztem célul, hogy legalább 80%-ra feltornázom magam. Ideje lesz elkezdeni.

3. Saját könyv publikálása

Elvégre már tizennégy éves koromban is ez volt az egyik legnagyobb álmom, nem?

2015-ben azt hittem, hogy ennyi volt, kimerült az írói ötletfolyam, és kár bármikor is újra próbálkozni. Erre mégis itt vagyok ezzel a bloggal, ami lassan a második születésnapját fogja ünnepelni, és még mindig tele vagyok ötlettel és lelkesedéssel – legfeljebb az időm nem mindig engedi az írást. Az utóbbi időben az igazi alkotókedvem is kezd visszatérni, szóval nem érzem már olyan távolinak egy saját könyv megjelenését sem. Ami késik, nem múlik, tíz év pedig rengeteg idő. Drukkoljatok!

2. Megismerkedni olyan írók regényeivel, akiket mindig halogatok

Van már egy egész listám, hogy melyek azok a szerzők, akikről csupa jót hallottam, vagy csak evidens lenne, hogy ismerek néhány írását, mégsem olvastam még soha tőlük. Úgyhogy a következő évtizedben erre is szeretnék nagyobb hangsúlyt fektetni. Az írók, akikről szó van:

Agatha Christie

Stephen King

Jodi Picoult

Charles Dickens

Vavyan Fable

L. M. Montgomery

1. Elolvasni legalább húsz klasszikus regényt

Ha már én és a halogatás. A klasszikus könyvek azok, amelyeket nagyon szeretnék, mégis mindig elodázom az olvasásukat. Most van esély rá, hogy megtörik a jég, mert létre is hoztam egy ajándékozós eseményt molyon pár nappal ezelőtt, ahol klasszikus regényeket küldünk majd egymásnak.

Íme, azok a regények, amelyeket a legjobban szeretnék elolvasni:

Margaret Mitchell – Elfújta a szél (filmet már láttam, négyszer is)

Jane Austen – Büszkeség és balítélet (filmet már láttam, kétszer is)

Szabó Magda – Régimódi történet

Móricz Zsigmond – Árvácska (filmet már láttam, kétszer is)

Kosztolányi Dezső – Édes Anna (filmet már láttam)

Nathaniel Hawthorne – A skarlát betű (filmet már láttam, kétszer is)

Lev Tolsztoj – Anna Karenina (filmet már láttam)

Karinthy Frigyes – Tanár úr kérem

Emily Bronte – Üvöltő szelek

J. D. Salinger – Zabhegyező

Szerb Antal – Utas és holdvilág

Lev Tolsztoj – Ivan Iljics halála

Nyikolaj Vasziljevics Gogol – A köpönyeg

Fjodor Mihajlovics Dosztojevszkij – Bűn és bűnhődés

Ernest Hemingway – Az öreg halász és a tenger

Örkény István – Tóték (filmet már láttam)

Örkény István – Egyperces novellák

Victor Hugo – A nyomorultak

Charles Dickens – Karácsonyi ének

Jane Austen – Értelem és érzelem

Nektek milyen olvasással kapcsolatos terveitek vannak a következő évre vagy évtizedre? Remélem tetszett a bejegyzés sorozat. Minden kedves olvasómnak nagyon boldog újesztendőt kívánok!

A sorozat további részei:

Top 10 könyv 2010-2019

Top 10 legutáltabb könyv 2010-2019

Top 10 könyvsorozat 2010-2019

Top 10 idézet 2010-2019

Top 10 legszebb borító 2010-2019

Top 10 kedvenc szereplő 2010-2019

Top 10 kedvenc műfaj - és műfajonként a kedvenc könyv
Top 10 kedvenc könyves jelenet

A tíz legkedvesebb könyvekkel, könyves eseményekkel kapcsolatos emlék

Szandi bejegyzései:

Top 10 könyv 2010-2019

Top 10 legutáltabb könyv 2010-2019

Top 10 könyvsorozat 2010-2019

Top 10 idézet 2010-2019